I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

N. H. Kleinbaum: Dead Poets Society

Ha a kályhától akarok kiindulni ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor azt kell mondanom, hogy az inspiráció tulajdonképpen akkor kapott el, mikor az idei utolsó bérletes színházi látogatásom alkalmával volt szerencsém látni a műből készült színdarabot. És akkor rögtön ezen a ponton engedjétek meg, hogy a könyvismertetőmbe beleszőjem a darab ismertetését.

Elöljáróban annyit, hogy mielőtt a darabot megnéztem volna, a szó szoros értelmében semmit nem tudtam a történetről, tekintve, hogy sem  könyvet nem olvastam róla, sem a Robin Williams-féle legendás filmet nem láttam, sem előtte, sem azóta. Szóval teljesen kukán ültem be a nézőtérre. Viszont ez semmilyen tekintetben nem okozott problémát, mert, így legalább el tudtam gondolkodni a darabon. Oké, be kell vallanom, az első felvonás annyira nem volt nagy durranás, hogy majdnem elaludtam rajta, sőt tudok valakit, aki bóbiskolt is rajta, de mikor elmentünk szünetelni, valahogy rám telepedett, amit láttam, és úgy voltam vele, hogy nekem ez a történet írott formában is kell, hogy tudjak elmélkedni felette. Szóval a szünetemet, ahelyett, hogy a szomszédom fecsegését hallgattam volna, fogam a telefonom, és utánanéztem, hogy létezik-e egyáltalán könyv a történetből. Jelentem létezik (igaz, hogy a film alapján írták, de az nem lényeg, én meg jól meg is vettem, sőt, kézhez is kaptam.

Aztán, ahogy közeledett a könyvfesztivál, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis milyen könyvet kellene magammal vinnem, ami nem is olyan nehéz és kis helyen is elfér. Tökéletes választás volt ez a könyv. Gyakorlatilag, mire kiértem a találkapontunkra 30 oldal volt vissza az egész könyvből.

Amit el lehet róla mondani, hogy, ha ezt tekintem alapnak, akkor a színdarab még csodálatosabb volt, mint egyébként. Ahogy olvastam a könyvet, megelevenedett előttem, amit pár héttel korábban a színpadon láttam. Amit meg nem láttam, az kellemes meglepetésként hatott rám. És olvasás közben is ugyanúgy elgondolkodtam a könyv mondanivalóján, mint a darab szünetében.

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen formában mindenkinek ismerős a Holt Költők Társaságának története, és mindenki valamilyen módon leszűrt magának valamilyen mondanivalót. Mert ez a könyv szerintem pont olyan, hogy a mondanivalója, vagyis az, hogy kinek mi tűnik ki belőle, attól függ, hogy ki és milyen lelkiállapotban veszi a kezébe a könyvet. Szerintem, ha valamikor később újra kézbe veszem, én is teljesen mást fogok belőle tanulságként leszűrni. Sőt, szerintem, ha most újraolvasnám más lenne a mondanivalója, pedig egy hete olvastam el.

Szóval, amit akkor én levontam belőle, illetve, amin elgondolkodtam, az az volt, hogy felnőtt létemre még mindig mennyire együtt tudok érezni a fiatalabbakkal. Még emlékszem, milyen volt, mikor Neil-hez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy csapdában vergődöm, és más tervezi meg az életem minden lépését számomra. Borzasztó érzés, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátaim segítségével túl tudtam magam tenni ezen a fojtogató időszakon. Azért, hogy Neil-nek nem sikerült, azt hiszem, jogosan hibáztatom, és gyűlölöm az apja karakterét. Az érzést még csak fokozza, hogy a tragikus események után sem volt hajlandó elismerni a saját felelősségét. Ugyanakkor nagyon bele tudtam magam képzelni Todd helyébe is. A legőszintébb, és legtisztább karakter az egész történetben.

Mr. Keating karaktere pedig minden tiszteletemet kiérdemelte. Azzal, hogy létezik, azzal, hogy tanít, és nem nézi a fiatalságot teljesen döntésképtelen agymosott gépeknek. Mert valljuk be a Welton Akadémia ilyennek neveli a gyerekeket. A legszomorúbb pedig, hogy ez az oktatási forma a szülők elvárásaival teljesen rokon.  Én azon a véleményen vagyok, hogy minden iskolába kellene legalább egy Mr. Keating, aki inspirálja a gyerekeket, és rajtuk keresztül mondjuk engem is. Mert persze sokszor halljuk, hogy élj a mának, használd ki az alkalmat. Tudjuk, hogy az lenne a helyes, mert annyi helyről, halljuk. Néha utólag érezzük is, hogy hoppá, ezt a lehetőséget nem kellett volna kihagyni, olyankor megfogadjuk, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Viszont azt soha senki nem mutatja meg nekünk, hogy ebben a világban hogyan kellene a mának élni. Ez a könyv, ha máshogy nem is, legalább a diákok karaktereiben kísérletet tesz rá.

Összességében azt gondolom, hogy ez a könyv egy olyan írás, illetve a film is egy olyan alkotás, amivel a mai fiatalokat mindenképpen meg kellene ismertetni. Nem egy tipikus YA alkotás, főleg nem a mai fogalmak szerint, és a klasszikus jelző is sokakat elriaszt, de ne tegye. Olvassátok el, mert sok mindent tanulhattok belőle.

Értékelés
5/5 – Nem túlzás azt mondani, hogy az év eddigi legértékesebb olvasmánya.

Zeneajánló
Tulajdonképpen az olvasásom teljes ideje alatt a Hey! Say! JUMP Dear. című albumát hallgattam. Legszívesebben hoznám nektek a címadó dalt, de azt az istennek nem találom meg. Viszont a Masquerade PV-jét megtaláltam. Ha nem tudnám beszúrni a videót, akkor ezen a linken elérhetitek.
A videó nem saját. Forrás a fenti linken!


Könyvfesztivál 2018

Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy ez idén kimarad? Oké, persze, láthatóan mostanában nem vagyok túl aktív a blogon. Viszont örömmel jelentem, hogy úgy tűnik, az olvasási válságom javulófélben van (talán köszönhetően annak, hogy mostanában nagy részben negatív energiák érnek megint), úgyhogy talán-talán most már új életre fog kapni a dolog megint.

A negatív élményeim talán egyetlen kivétele volt a múlt hét vasárnapi könyvfesztivál, ami azon a héten egyáltalán életben tartott. És nem csalódtam az elvárásaimban, mert nagyon megérte ennyire és ennyit várni rá.

Nem fogok tudni részletesen végigmenni azon a fél délutánon, mert olyan mértékben zombi voltam, és vagyok, hogy a részletekre nem figyeltem oda. Meg amúgy is, mikor voltam én arról híres, hogy bármivel kapcsolatban részleteket jegyezzek meg…

Szóval. A napot, ahogy azt az eltelt 4 évben megszoktuk a Széll Kálmán téri Mekiben kezdtük, aztán úgy másfél óra laza beszélgetés után indultunk el terepszemlére, mondván, nehogy bezárjon a Főnix standja, mire odaérünk. Igen, ez még mindig az, és szerintem, míg Fesztiválra fogunk járni, addig ez emlegetődni fog. Nem is csak a vásárlás maga, hanem a megvett és el nem olvasott könyvek in general, akkorról, és az azt követő évekből. És nehogy azt gondolja bárki is, hogy nem jött ez fel többször. Nos, igen, hoztuk a formánkat…

Újdonság volt idén, hogy nem abban az épületben kezdtünk el szétnézni, ahol általában, hanem valahogy a másikban kötöttünk ki. Mondjuk ott nagyjából ennyi is volt a dolog akkor, szétnézés. Az első beruházás konkrétan a Tessloff-Babilonnál történt, összesen háromcsomagnyi Logico kártyával. Oké, ebből csak egy az enyém. Remélem, fogom is majd használni, mert pont ma jöttem rá, hogy a tavaly vetteket most bontottam fel… No comment.
Utána viszont jött a menetelés oda-vissza, és megint. Nekem az első stop igazából a Geopen volt, ahol mindenképpen szerettem volna beszerezni egy plüss Múmint (és ha már ott vagyok másokat megismertetni velük… =)). Mivel vászon tasit is mindenképpen szerettem volna, és úgy hallottam, azt csak könyvek mellé adnak, ezért elkezdtem kutatni a Murakami Haruki könyvek között (nem tehetek róla, a japán mánia mindenhová jön velem). Mivel az 1Q84 (amit amúgy tudtátok, hogy eredetileg úgy kell kiejteni, hogy „Icsi-Kjú-Hacsi-Jon”, ahol a „Kjú” rettenetesen kreatív, mert úgy kell kiejteni angolul a Q-t, de a japán 9-es is hasonlóan hangzik, „Kjű”) három kötetben volt meg, és, hát nem is ismerem a bácsi tudományát, ott maradt. Jött velem viszont egy novelláskötet a Köddé vált elefánt. Így lett attól a kiadótól egy plüss, egy táska, egy könyv, egy könyvjelző és egy színházjegy kupon. Amit szívesen átadok annak, aki kéri, mert nem hiszem, hogy eljutok a székesfehérvári színházba. Utána jött az Athenaeum standja, ahol Bestseller Boxot szerettem volna, de sajna arról lecsúsztam… Előbb kellett volna gondolkodnom, hogy utolsó nap van… Aztán felcaplattunk a galériára, ahol megdöbbentően sok stand volt tavalyhoz képest. Rögtön le is támadtam az Olvashop standját, azzal a feltett szándékkal, hogy szerzek még magamnak könyvkabátokat (nem lényeg, hogy volt már itthon kettő), ki is választottam kettő világos színűt. Remélem, nem fognak annyira fogni, mint a kékfestős, amitől, főleg, ha víz éri az anyagot csupa-csupa kékek lesznek a lapszélek. Szurkolok, hogy a világos/pasztell színekkel ne járjak így, mert amúgy nagyon praktikus dolognak tartom őket.  Eztán jött a Libro-Trade standja, amit soha, de soha nem hagyunk ki. Most ugyan az 500 Ft-os kupacban már nem maradt jó könyv, és a Collins Classics sorozatból is megvolt már minden, ami érdekelt volna, DE, és itt jön a nagy DE ennél a standnál megláttam az IQ84-et egy kötetben iszonyatosan jutányos áron, amiből még ráadásul a kedvezmény hatására jött is le, úgyhogy szépen bezsebeltem azt is.

Aztán ezen a ponton hittük azt, hogy vége a történetnek, és el is töltöttünk némi pihi időt a Mamutban. Viszont… Nem bírtam elviselni a tényt, hogy állandó bűntársam öt év alatt most először kövesse el azt a szentségtörést, hogy könyv nélkül jöjjön ki KÖNYVfesztiválról, úgyhogy addig rágtam a fülét, míg vissza nem mentünk még egy fél körre, hogy egy korábban otthagyott antológiát bezsebeljen, plusz kürtőskalácsozzunk egyet. Mondanom se kell, totál büszke voltam magamra, hogy sikerült visszarángatnom, mikor előtte én húztam ki onnan. Néha kellenek az ilyenek is, na, és egyébként is, mondtam, hogy hoztuk a formánkat.

Ezután aztán már tényleg összeszedtük magunkat, és lassan elindultunk haza. Összességében pontosan olyan pihentető, és bolond nap volt, mint amilyenre számítottam. Annyira hiányzott már, és most is hiányzik. Az egész, mindennel együtt. Ennek gyógyításaként most megyek olvasni, illetve elkezdek gondolkodni a következő kritikámon…

És végezetül, itt egy kép a saját beszerzéseimről:

André Aciman: Eight White Nights

Ha jól számolom, megint 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, úgyhogy igyekszem bepótolni a lemaradásom. Igazából a totojázás oka az, hogy nem akartam addig új bejegyzést hozni, amíg végre nem írhatok újra könyvértékelőt. Az olvasási válságom viszont éppen megint a legrosszabb szakaszában van, így egy relatíve rövid könyvvel is cirka 3 hét alatt végeztem. A pláne az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is írhatnék a könyvről, annyira nem hagyott mély nyomot, de azért megpróbálok alkotni valamit.

Szóval, a könyv, amiről ma szó lesz, az André Aciman Eight White Nights című alkotása. És oké. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri olvasói pályafutásomat, az tudja, hogy a Call Me by Your Name a tavalyi év egyik kedvenc olvasmánya volt. És ez jelentős mértékben most sem változott, mikor újraolvastam. Ez a könyv viszont valahogy nem feküdt. Nem azért mert rossz volt, tényleg, rengeteg jó tulajdonsága van, csak egy kicsit talán tömény volt. Tanultam az esetből. Egymás után több könyvet ettől a szerzőtől nem szabad olvasni.

Nézzük akkor a pozitívumait. Itt is megvolt, amit talán a legjobban szerettem a CMBYN-ben is. Rettenetesen szépen lett megírva ez a regény is. Igaz, hogy valószínűleg pont ez a lírai nyelvezet tette nehezen olvashatóvá így zsinórban a második regényt, de attól én még nagyon szerettem. Azzal együtt is, hogy ebben a regényben rettenetesen sok volt a szimbolika, és egy olyan lingo-val operált végig, ami csak a két főszereplőnkre jellemző. Sok idő után megint azt vettem észre, hogy nehezen olvasok angol nyelvű szöveget. Bármennyire is dicsekedjen a bátyám azzal, hogy tudok angol nyelvű könyveket olvasni, tetszik, nem tetszik, van, amibe még nekem is beletörik a bicskám.

Mindemellett maga a történet sem volt rossz egyáltalán. Az alapötlet, hogy egy teljesen random, váratlan eseményből mik sülhetnek ki, nagyon tetszett. Valahogy elgondolkodtatta az embert, hogy miért is ne hagyjuk magunk mellett elmenni még a legapróbb lehetőségeket se, mert sorsfordítók, és egészen személyiségformálók lehetnek, ha egy kis szerencsénk van. Szóval még valahogy értelme is volt az egésznek.

A legnagyobb buktatója ennek a könyvnek a benne szereplő karakterek. Utáltam, hogy a narrátorunkról szinte semmit nem tudunk, Még a nevét sem. Azt sem, hogy nagy vonalakban hogy néz ki. Semmit. Az őrlődését persze száz meg száz oldalon keresztül olvashattam. A pánikrohamokkal, a tényleg nem tudom, mit akarok, mert azt mondták nekem, nem tudom, mit akarok- hullámokkal, és a pocsék emberismerettel, valamint az idegesítő stalker-séggel együtt. De a női karakter se jobb. Én így ezt a könyvet olvasva megmondom, hogy mind a kettőnek valami komoly pszichiátriai problémája van. És ennek, vagyis a karakterek kidolgozatlanságának a levét a történet, vagyis annak a vezetése issza meg. Komolyan, én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kedveltem-e valamelyik karaktert. Sajnos ugyanez igaz a történetre is.

Összességében azt mondom, hogy egyszer amúgy mindenképpen megéri elolvasni, csak ne közvetlenül egy másik Aciman-könyv után. Pénzt kiadni viszont nem biztos, hogy érdemes rá. Én sajnálom a legjobban, hogy főleg a végére elfáradt az egész sztori. Persze az sem kizárt, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, és már csak nagyon be akartam fejezni. Mert azt mindenképpen be kell vallani, hogy ehhez a könyvhöz bizony mindenféleképpen meg kell, hogy legyen egy bizonyos hangulat. Nem az a könnyed olvasmány, amit tipikusan unaloműzésre használ az olvasója. Nekem viszont most biztos, hogy valami könnyű limonádé könyv fog kelleni. Következő könyvértékelőben erre kell számítani.

Értékelés
5/3,5 – Vérzik a szívem érte.

Zeneajánló
Ezt hallgattam az olvasás nagy részében.
Megjegyzés: Az előadók neve rosszul van a videó címben. Helyesen Yamada Ryosuke és Arioka Daiki


Wizarding World Book Club #39 - The Professors of Hogwarts

Ha engem kérdeztek, nincs gusztustalanabb dolog annál, mikor akkor havazik, amikor már nem kellene neki. Alapjáraton utálom a havat, bármennyire szép is. A kedvemet mindig elrontja, és tiszta gloomy leszek tőle. A begubódzós hangulatot elkerülendő, beszéljünk egy kicsit a Roxfort professzorairól, ami a 39. WW Book Club témája is volt egyben, és amelynek a témaindító kérdései a következők voltak:
1. Mi volt a legfontosabb dolog, amit Dumbledore tanított Harrynek?
2. Mi teszi McGalagonyt Griffendélessé?
3. Miért akart Piton Sötét varázslatok kivédését tanítani?

Szerintem a legfontosabb dolog, amit Dumbi valaha megtanított Harry-nek az az volt, hogy micsoda nagy különbség van Voldemort és közte, annak dacára, hogy tényleg rengeteg hasonlóságon osztoznak. Harry Dumbinak köszönhetően megtanulta azt, hogy ő sokkal erősebb annak köszönhetően, hogy tud szeretni. Én úgy éreztem mindig is, és úgy érzem most is, hogy addig a beszélgetésig Harry egyáltalán nem volt vele tisztában, hogy a benne lakozó őszinte, tiszta szeretet mekkora erőt ad neki, és mennyivel erősebbé teszi. És ez az értelme annak, hogy Voldemort maga ruházta fel őt olyan erővel, ami végül a vesztét fogja jelenteni. Tőle félt igazán, hát átadta neki azt a bizonyos lehetőséget. A könyvsorozat talán egyik legtanulságosabb mondata, hogy egyesek szerint mindegy, hogy az embert úgy cipelik be az arénába, hogy megküzdjön az oroszlánnal, vagy felemelt fejjel megy be. Viszont vannak helyzetek, amik ezen a különbségen állnak, vagy buknak. És ennek köszönhetően ezen a különbségen dől el az általunk ismert világ sorsa.
A többieknek is voltak egyébként remek meglátásaik a témával kapcsolatban. A kedvencem az az volt, hogy Dumbi megtanította Harrynek, már a roxforti évei elején, hogy a halál nem egy ellenség, amitől félni kell. Mert a haláltól való félelem tönkreteszi az életet. Épp ezért volt képes Harry arra, hogy elfogadja, és akár a legfiatalabb testvér a Három testvér meséjében, magával egyenrangúként köszöntse a halált, és győzze le ezzel a varázsvilág közös, legrettenetesebb ellenségét.
Ha őszinte akarok lenni, egyébként, akkor az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások adják vissza az egész kezdeményezésbe vetett hitem. Mert hiába hiszed azt, hogy átlátod a logikáját a történetnek, és az ok-okozati összefüggéseket, egyszer csak jön valaki, és egy fél mondattal felborít mindent, amit eddig gondoltál. És akár hiszitek, akár nem, ebből jó dolgok is kisülhetnek.

A második kérdéssel kapcsolatban, hogy mi teszi Minervát Griffendélessé. Szerintem mindenekelőtt a bátorsága és a szarkazmusa. Emlékeztek még rá, mikor a Főnix Rendjében egymaga akart szembe menni Umbridge-dzsal, meg a pribékjeivel Hagrid védelmében? Na, ez bátorság. És amikor ugyanebben a kötetben apró kis szúrásokkal odamondogat annak a rózsaszín imádó banyának? Na, az szarkazmus. És én ezt imádom.
Again a többiek is hasonlókat emeltek ki, illetve hozzátették, hogy McGalagony időnkénti anyaoroszlánként való viselkedése (főként mikor a diákjait, vagy in general a gyerekeket veszélyben érzi), ugyancsak igazi Griffendéles voltát mutatja.
Sok mindent lehet mondani Minerva McGalagonyra, de azt nem, hogy a sarokba bújva nyüszítene, ha harcolni kell. Valljuk be, a tanárnő nem éppen fiatal, mégis az első frontvonalban van a Roxforti csatában. Innentől kezdve szerintem senki nem tudja bebizonyítani, hogy adott esetben ő nem kapta volna meg Griffendél kardját a Teszlek Süvegtől.

Arra indokot találni, hogy Piton vajon miért akarta oktatni a Sötét varázslatok kivédését, még nekem is majdnem beletört a bicskám, ugyanis ebbe még soha az életben nem gondoltam bele. Szóval egy kicsit bele kellett gondolnom a karakterbe, és kitekinteni a dobozból, és arra jutottam, hogy ez a munka egyfajta horgony a számára. Úgy értem, szinte egész felnőtt életében alakoskodnia kellett. Szüksége volt valamire, ami emlékezteti arra, hogy valójában ő melyik oldalon áll, és miért is áll azon az oldalon.
Voltak persze ennél kicsit földhöz ragadtabb, és valószínűleg több valóságalappal rendelkező válaszok, melyek szerint Piton azért akarja a tárgyat, és azért kapja meg az állást, mert többet tud a sötét varázslatokról, mint bárki más az iskolában, így hatékonyabban fel is tudja készíteni a diákokat a rájuk váró veszélyekre. Kár, hogy érdemben nem leshettünk be egy órájára sem. Kíváncsi lettem volna az általa leadott tananyagra, mert a nonverbális varázslás erőltetése nem tűnik a leghasznosabbnak. Érdekelt volna, mivel foglalkoztak az órákon. Lehet, hogy keresni fogok belőle egy jó fanficet.

Ti mit gondoltok a kérdésekről? Ha van kedvetek írjátok meg, érdekel a véleményetek.
Én ennyit szerettem volna a témával kapcsolatban leírni. A jövő heti témánk a „Félelem” lesz. Azt hiszem, értem, hogy miért, de majd kiderül pénteken, hozom majd a benyomásaimat.

Wizarding World Book Club #38 - Romance

Szomorú, borús semmire nem jó nap újra a szövegszerkesztőm előtt talál, abbéli igyekezetemben, hogy behozzam a lemaradásomat. Így itt a 38. WW Book Club összefoglalója, melynek a témája a „Románc” volt, témaindító kérdései pedig a következők:

1. Ki a jobb őrző, Cormac, vagy Ron?
2. Szerinted Ron és Hermione jó páros?
3. Figyelembe kéne vennie Harry-nek Ron véleményét Ginny-vel kapcsolatban?

Az első kérdéssel kapcsolatban én azt mondom, hogy ha a kettő közül kell választani, akkor mindenképpen Ron. Benne megvan az a csapatszellem, az a – talán mondhatjuk azt – alázat, ami ahhoz kell, hogy egy csapat, és az egyén a saját posztján jól működhessen. Oké, persze, az idegeivel vannak problémák, de azt előző héten, illetve az összefoglalómban én tegnap leírtam, hogy szerintem és mások szerint annak mi a háttere.
VISZONT
Ha alapjáraton keresünk egy olyan őrzőt, akire a Griffendél csapatának a legnagyobb szüksége lenne, akkor az még mindig Wood. Nála jobb őrzőt nem sikerült bedobnia a HP univerzumba Rowling néninek. És nem én vagyok egyedül ezen a véleményen. Konkrétan a Book Club is osztja.
A többiek véleményeiben legtöbbször az fordul elő, hogy igen, elismerik, hogy ezen a ponton valóban Cormac az, aki valószínűleg jobban véd. Viszont a következő gondolat szinte minden esetben az, hogy egy őrzőt nem csak a képességei tesznek jóvá, hanem a csapatszellem, ami ebben a játékban nagyon fontos, és amit láthattunk, hogy Cormac minden tekintetben nélkülöz. Már csak abból is, hogy folyamatosan igyekezett aláásni Harry kapitányi pozícióját a csapatban. Igyekezett mindig mindenkinél mindent jobban tudni, és ez lett az ő veszte is, és sajnos a csapaté is. Szóval mindent egybe vetve Ron az igazi őrző.

Ron és Hermione párosát persze nem meri szidni senki. Tovább megyek, egyenesen senki nem érti, hogy miért lett feltéve ez a kérdés. De tényleg. Az összes karakterek közti kapcsolat közül az övék lett a legszebben felépítve a kezdetektől. Az meg a fandomban senkit soha nem zavart, hogy Rowlinng egyszer úgy nyilatkozott, hogy ők ketten mégsem jó páros, és jobb lett volna Hermione Harryvel. Dehogynem.
A legszebb egyébként az volt, hogy valaki Hermione nevében kikérte magának, hogy miért kérdőjelezik meg a választásának helyességét. Szóval erről azt hiszem ennyi elég.

Hogy Ronnak mennyi köze van Harry-nek a Ginny-hez fűződő érzelmeihez? A szó szoros értelmében semmi. MI a frászért kéne engedélyt kérnie ehhez? Nehogy már hagyja más által befolyásolni az érzelmeit! Arról nem beszélve, hogy Ginny úgyse hagyná, hogy Ron bármibe is beleszóljon vele kapcsolatban.
A többiek véleménye ebben amúgy rettenetesen megoszlik. Valaki velem ért egyet, valaki viszont azzal, hogy beszélniük kellene róla, hiszen legjobb barátok, akik megbíznak egymásban. Egy harmadik véleménytípus szerint, meg Harry figyelembe veszi Ront, ha kell, ha nem. Ennek ellenére nem tudja megakadályozni, hogy úgy érezzen, ahogy.
Amúgy, ha már itt tartunk, tényleg. Mi az Istenért nem beszéltek erről soha? Harry csak őrlődött magában, hogy Ron úgyse egyezne bele, mikor beszélhettek volna is a dologról őszintén, lévén legjobb barátok, vagy mi a csuda. Szóval, igen, ez érdekes. Nektek mi a véleményetek erről? Ha gondoljátok, írjátok meg nekem.

Én viszont ennyi lettem volna a „Románc” témakörével. Látszik, hogy nem az én asztalom. A hét témája a „Roxforti professzorok” volt, és egész jó alkalom volt, úgyhogy annak is jövök majd a beszámolójával valamikor. Most viszont igyekszem felrángatni magam az olvasási válság feneketlen mélyéről, és nekiállni olvasni, mert nem lesz ennek jó vége.

Wizarding World Book Club #37 - Luck

Megint nagyon el vagyok maradva a WW Book Club bejegyzésekkel (a mai alkaloméval együtt három vár megírásra), úgyhogy most igyekszem faragni kicsit a lemaradásomon és hozni a 2 héttel ezelőtti alkalom összefoglalóját. További jó hír, hogy meg fognak szaporodni a könyves bejegyzések is, mert sok olyan könyv vár olvasásra, amihez még nem tartozik értékelés. Szám szerint május végéig minimum 8 darab, szóval igyekszem hozni a formámat. Pluszban meg végre már megnézni az FMA live actiont is. Bocsánat a csúszásért. Azt kell mondanom, Yamada más területen hozott alkotásai elrabolják az összes figyelmi fókuszomat. Értsd, Hey! Say! JUMP-ot hallgatok reggeltől estig.

Na, de elég a szócséplésből. Kezdjünk neki a bejegyzés fő témájának, ami nem más, mint a 37. WW Book Club alkalom, aminek a témája a „Szerencse” volt, a hozzá tartozó kérdések pedig:

1. Mik a hasonlóságok Harry és Tom Denem között?
2. Ron miért lesz ideges a Kviddics miatt?
3. Helyes cselekedet volt, hogy Lumpsluck Felix Felicist ajánlott fel díjként?

Az első kérdés… A titkok kamrája óta tudjuk, hogy rengeteg hasonlóság van a két karakter között. Plusz, ha jól emlékszem, pontosan ugyanez a kérdés ott is felvetődött, de mindegy, nézzük, kinek, hogy változott meg a véleménye, ha megváltozott egyáltalán.
Szerintem a hasonlóság kettejük között nem fizikai, hanem érzelmi szinten keresendő, habár azt sem szabad eltagadni, hogy valóban mindketten magasak, és a hajuk is fekete. Na, de komolyan, szerintem a hasonlóság bennük abban gyökeredzik, hogy mind a ketten bizonyítani akarják, hogy nekik helyük van a varázsvilágban. Mindketten úgy nőttek fel, hogy nem tudták, kicsodák is valójában. Rettenetesen szerettek volna tartozni valahova végre életükben először. Valószínű ez azért van így, mert mindketten árván nőttek fel.
Természetesen a többiek is jöttek remek válaszokkal. Az egyik legjobb szerint ők ketten ugyanolyanok, csak Harry a jobb verziója annak, ami Tom lehetett volna. Ebbe még nem gondoltam bele soha, de ha a mondta mögé nézünk, be kell látnunk, hogy rettenetesen nagy igazság. Amúgy a többség abból indul ki, hogy mindketten árvák, mindkettejüket muglik nevelték fel, beszélnek párszaszóul, és mindketten híresek. Plusz félvérek. Legalábbis ezek bukkannak fel a válaszok között legsűrűbben.

Ron, a Kviddics, és a szerencse. Nos, szerintem Ronnak nem szerencse kell egy jó Kviddicsmeccshez, hanem az, hogy egy kicsit elkezdjen hinni önmagában. Iszonyat nehéz feladat ez számára, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik legjobb barátja rettenetesen híres, a másikat meg az eszéért ismerik el. Mindeközben Ron úgy nőtt fel, hogy hét testvére közül őt tartották mindig is a legkevésbé tehetségesnek. Szóval, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor ő születése óta árnyékban él. Persze, hogy alacsony az önbecsülése. Persze, hogy megmérettetések előtt ideges lesz. Ebben a helyzetben én csak csodálattal tudok adózni Harry ötletének egyébként.
Olvasva a többiek hozzászólásait, ki így ki úgy megfogalmazva, de ugyanezt gondolja. Van viszont egy (pár) kiemelkedő válasz megint. Az egyik szerint pont az mutatja meg Ron emberiességét, hogy sokkal többet foglalkozik mások véleményével, mint kellene.

Lumpsluck és a díjazás. Oké, szögezzük le megint, hogy tanárként szerintem a leggusztustalanabb viselkedés a tanulók favorizálása. És ő már itt ezt csinálta. Ennek ellenére, ha már mindenképpen adni kellett valakinek azt a nyomorult bájitalt, akkor Harry-nél volt a legjobb helyen, mert ő legalább nem ártani akart vele. Megfogalmaztam, hogy nem is akarok belegondolni, mit tett volna Draco a Szerencselével. Aztán jött valaki, aki azt mondta, hogy ő meg pont kíváncsi lett volna rá, hiszen tiszta ügy, hogy nem volt benn a kapott feladatban a szíve. Nem akarta végrehajtani azt, csak ne volt más választása, és érdekes lett volna látni, mi lett volna, ha a bájital mutatott volna neki egy kiutat, amit ő magától nem fedezett fel. Mit ne mondjak, a vélemény kíváncsivá tett, és gondolkozni kezdtem. Most már szabályosan sajnálom, hogy sosem fogjuk megtudni mi lett volna ha. Azt meg még jobban, hogy nem tudunk annyit, hogy legalább elinduljunk ezen az útvonalon magunk.
Vannak persze, akik máshogy látják a dolgot. Olyan vélemények is érkeztek, amikben azt fejtik ki, hogy nincs baj azzal, ha jutalmazzuk a diákokat. Ebben mondjuk egyet értek, csak, amit a bácsi csinál az nem jutalmazás. Viszont az a vélemény tetszik, hogy ezzel megpróbálta megtanítani nekik, hogy kontrollt gyakoroljanak, és ne próbáljanak mindent a szerencsével megoldani. Többen egyetértenek egyébként abban, hogy egy ilyen bájitalt tanulók kezébe adni kockázatos. Ezzel pedig vissza is értünk oda, amit eredetileg én mondtam.

Ezzel viszont szerintem le is zárom a témát, mert nagyon nem maradt már szemezgetni való. A következő témánk a „Románc” volt. Igyekszem mihamarabb hozni a bejegyzést róla. Meg persze minden másról is.

Gregus Gábor: Pillanatnyi elmezavar (Elmezavar trilógia 1.)

Biztosan emlékeztek rá, hogy korábban emlegettem, hogy vár rám egy recenziós példány elolvasása. Nos, tegnap a végére értem, úgyhogy most leültem a szövegszerkesztőm elé, hogy összeszedjem róla a gondolataimat.
Jogosan kérdezhetnétek, hogy miért nem tettem meg már ezt tegnap, hiszen mindenképpen frissebb volt az élmény. Ez igaz, viszont a könyv meg annyira tömény és pörgős és eseménydús, és egyáltalán, hogy erre bizony kénytelen voltam aludni egyet, hogy akár csak elkezdjen bennem körvonalazódni, hogy mit szeretnék leírni róla. Még most sem érzem azokat a körvonalakat sem élesnek, nemhogy az egész képet, de próbáljuk meg.

Kezdjük el azokkal a dolgokkal, amik bökik a csőrömet, mert abból sokkal kevesebb van.
Első körben a borító. Nem azt mondom, hogy nem passzol a történethez, de az biztos, hogy ha ez alapján kellene választanom egy könyvesboltban, vagy a könyvtárban, akkor nem valószínű, hogy levenném a polcról.
Aztán, én a karakterek számát is egy kicsit soknak éreztem (annak ellenére, hogy a karakter kidolgozás jó, de erről egy picit lejjebb), sokszor már nem tudtam, melyik név kit takar, és ő milyen „fajba” tartozik, főleg, ha fejezetekig nem találkoztam a karakterrel.
A harmadik dolog pedig, amire figyelnie kell az olvasónak a könyvvel kapcsolatban, hogy főleg a vége felé tele van olyan kicsit talán túl naturalisztikus ábrázolásokkal, amiket jobb, ha az ember nem evés közben, vagy teli hassal olvas. Én például kifejezetten sokszor voltam hálás ezért.

DE

Ez a könyv a fentebb felsoroltak ellenére is nagyon-nagyon jó. A világ – és karakter kidolgozás, illetve az ábrázolt karakterfejlődés mindenképpen csillagos ötös. Ugyanígy az írásmód is. Imádtam azt, ahogy papírra lett vetve ez a könyv. A közvetített üzenet szintén. Bizonyos jeleneteknek egészen egyértelmű volt az ihletforrása (pl. a tömeges fertőzésé), de azt is sikerült úgy kihozni, hogy alátámassza a mondanivalót.
Értékeltem, hogy ott volt az adott probléma, a változás kényszerének problémája, amihez a főszereplőnk soha nem úgy állt hozzá, hogy „ez nekem nem fog menni”, hanem miután felfedezte a probléma gyökerét, onnantól kezdve mindig az volt az alap hozzáállás, hogy „igen, elég erős vagyok, meg tudom csinálni”. Nagyon fontos üzenet ez a mai világban tűnjön sokaknak elsőre bármennyire klisének is.
Ez a könyv folyamatosan változik, érik és erősödik, ahogy haladunk előre. Mindig újabb és újabb igazságok derülnek ki, és íródnak le azon a bizonyos lelki szinten. Rettenetesen komplex, lehet rajta elmélkedni, de nem a legérthetetlenebb vége felől fogja meg a dolgokat.

Összességében én mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert tényleg érdekes, pörgős, eseménydús, de a gyenge gyomrúak messze kerüljék el.

Elöljáróban pedig csak annyit, hogy ha nem is azonnal, de később valamikor valószínűleg folytatni fogom a sorozatot.

Értékelés
5/4,5

Zeneajánló
Amit hallgattam az olvasása alatt az nagyon nem illik a könyvhöz, úgyhogy ezt most egy picit parkoló pályára teszem, de ha találok valami ide illőt, akkor beillesztem.

Végezetül ezúton is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy lehetőséget kaptam a könyv olvasására! Igazán tanulságos kaland volt.

Monica Hesse: Girl in the Blue Coat

Mindig, mikor Holokauszt történetről készülök írni, ösztönből az a mondat fogalmazódik meg bennem elsőre, hogy „ez nem volt egy szokványos történet”. Akarva-akaratlan elgondolkoztam rajta most, hogy létezik-e egyáltalán a témában szokványos történet. Arra jutottam, hogy nem igazán, egészen egyszerűen azért mert maga a dolog is több szempontból kiemelkedő, és minden, de nem szokványos. Szörnyű, érthetetlen, alaptalan, és egyszerűen fel nem fogom, hogy hogy létezhetnek olyan embernek nem nevezhető mocskok, akik képesek ezt letagadni. Ha már egyszer többségének ahhoz volt gyomra, hogy végignézze, legyen gerince is, hogy vállalja érte a felelősséget.

A történet, amiről most írni fogok, megint egy új szemszögből mutatja be a Holokausztot. Ezúttal Anne Frank történetéhez hasonlóan megint Hollandiába utazhattam el, de most nem (csak) a zsidóség szempontjából, hanem a civil ellenálláséból láthattam az eseményeket, egy rendkívül bátor leányzó narrálásában.

A történet főszereplője Hanneke, aki úgy biztosít az átlagnál jobb életkörülményeket magának és a szüleinek, hogy titokban a feketepiacon tevékenykedik. Egy napon aztán az egyik megbízója félelmetes kéréssel áll elő kétségbeesésében. Kiderül róla, hogy zsidót bújtatott, aki megszökött, és muszáj lenne rátalálni, mielőtt a Gestapó teszi meg ugyanezt. A történet alakulása közben Hanneke testközelbe kerül a civil ellenállással, és a segítségükért ő is a csapat tagjává válik, bár eleinte nem teljes szívből. Ahogy aztán tárul fel előtte a háború valódi rettenetes arca, egyre jobban belefolyik ő is a tevékenységekbe. Sok helyre elér, sok mindent lát, ami örökre megváltoztatja. Azt pedig, hogy vajon sikerül-e megtalálnia azt a lányt, akit annyira keres, az író egy zseniális csavarral oldja meg.

Igazából, amit én a legjobban szerettem ebben a történetben, a csavarosságán túl az az volt, hogy rettenetesen okosan volt megírva. Olyan módon, hogy benne éljek a történetben. Én is Hanneke mellett ültem a biciklin, miközben Amsterdam utcáin kerekeztem, és végigkísértem, ahogy a bátor lánynak kinyílik a szeme, és felnő.
Örültem, hogy az ellenállás szervezete is ki volt dolgozva, és nem csak megemlítettük a detektívtörténet közepében, hogy ja, igen, létezik ilyen is, hanem tényleg belefolytunk, együtt ápoltunk, és mentettünk embereket, együtt harcoltunk értük, és bújtattuk őket, csellel, ésszel és kapcsolatokkal. Okos írás volt. Többségében…

Voltak azonban olyan elejtett információmorzsák, amikkel nem tudtam mit kezdeni, és amik igazából csak ott vannak, nem mozdítják előre a történetet. Ilyen volt az a tény, mikor kiderült, hogy Ollie Willembe szerelmes. Szuper, de ezzel mondjuk kezdeni is kellett volna valamit, ha már egyszer megemlítjük, mert ez így nagyon-nagyon LGBT bait-nek tűnik így csupán.
Ugyanez vonatkozik Bas karakterére. Sajnálom, hogy nem tudtunk meg róla többet, és nem derült ki, hogy egész végig csak tetszhalott volt a biztonsága érdekében. Biztos szerettem volna, ha nem csak visszaemlékezésekben van jelen. Bár akkor meg valószínű az lett volna a bajom, hogy a főszereplő legfőbb motivációja megy a kukába. Szóval jó volt ez így, de sajnálom, hogy nem tért vissza a karakter.
Egyébként azokat az apró visszaemlékezéseket – legyenek bármilyen szomorúak vagy nyomasztóak – én nagyon szerettem, mert hozzájárultak Hanneke jellemfejlődéséhez, és ahhoz, hogy el tudja fogadni magában Bas halálát, ne okolja magát, és idővel lépjen túl rajta. Valóban egy újabb pozitívuma a könyvnek, hogy itt tényleg van jellemfejlődés.

Mindezek alapján én nagyon ajánlom mindenkinek a könyvet, mert tényleg üdítően újszerű egy olyan témában, amiről olyan sok alkotás született már. A csavaros történetek kedvelői is szeretni fogják, mert tényleg minden oldalon történik valami, és én személy szerint történelmileg is nagyon helyén valónak éreztem. Mindenképpen ajánlom olvasásra.

Értékelés
5/5 – Lassabban haladtam vele, mint szerettem volna, de nem is bánom, mindenképpen gazdagabb lettem egy jó könyvvel

Zeneajánló
Nem is emlékszem, mit hallgattam az olvasása közben, de találtam hozzá egy jó videót.


Wizarding World Book Club #36 - Ancestry and Heritage

Kicsit csalok most a bejegyzésekkel, mert van egy magam elé kitűzött oldalmennyiségem, amit a recenziós példányomból el szeretnék olvasni, úgyhogy egyelőre megint egy WW Book Club értékelést írok, de a mai nap folyamán még lehet számítani egy „Girl in the Blue Coat” értékelésre. Ráadásul ma mozi est lesz nálam, szóval terveim szerint holnap jön az FMA LA értékelésem is. De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre nézzük a 36. WW Book Club-ot, aminek témája a „Származás és örökség” volt. A kérdések pedig:

1. A Félvér Herceg könyvét használni csalás?
2. Voldemort büszke a Gomold-örökségére?
3. Mik a Merengő használatának veszélyei?

Az első kérdéssel kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Én személy szerint Ronnal értek egyet a dologban. Annyi történt, hogy Harry más receptet használt, mint a többiek. Ebből viszont annyi mindent le tudnék vezetni. Egyrészt, hogy engedhették meg, hogy az a könyv tankönyv lehessen, mikor világosan látszik, hogy tökéletes bájitalt abból a könyvből senki nem tud főzni. Még, ha csak egy újabb kiadását használnák is a könyvnek. Másrészt igazából az, hogy Harrynek ekkora sikere van az órákon csak Hermione-t zavarja. Őt is csak féltékenységből. Igazából nagyon jól észre lehet venni, hogy a három barát közé bizony bevette magát a zöld szemű szörny. Iszonyat féltékenyek egymásra ilyen-olyan okok miatt. És ez bizony majd a legkritikusabb helyzetben fog kicsúcsosodni.
Vannak persze, akik Hermionéval értenek egyet a kérdésben, és csalásnak tekintik, mert nem Harry saját munkája, amit csinál. Ugyanezen az útvonalon egyiküknek sem a saját munkája, mert nem ők dolgozták ki a receptet. Meg, hogy plagizál, mert nyeresége van belőle. Micsoda? Persze Lumpsluck áradozik róla, de amúgy mi? A Felicist meg értelem szerűen azért nyerte meg, hogy lehessen tovább vinni a történetet. Pont.

Voldemort, és az ő büszkesége. Szerintem ő nem büszke az anyja rokonságára sem. Be kell vallanom, én sem lennék az. Ő arra büszke, hogy Mardekár egyenes ági leszármazottja. Az nem érdekli, hogy hány generáció élt az óta. Mindehhez hozzátenném, hogy emlékeim szerint megvetette az anyját, és nem volt hajlandó elhinni, hogy boszorkány, mert meg merészelt halni. Plusz azt is emlegetném, hogy találkozott Morfinnal, és nem volt oda az örömtől, hogy létrejött a nagy family reunion. Persze, biztos büszke volt…
Ellentétes véleményekből is van elég, és meg vannak tűzdelve érdekes indoklásokkal. Csak a példa kedvéért pár. Azért büszke a családjának arra a vonalára, mert az önbizalmához nagy szüksége van arra, hogy egy erős vonalú családot tudjon a háta mögött, még akkor is, ha megveti őket.
Egy másik vélemény, ami nagyon tetszik, hogy Voldemortból hiányzik minden érzelem, így a büszkeség érzése is. Inkább arról van szó, hogy elégedett azzal, hogy milyen illusztris családba született bele.

A Merengő meg… Ahogy én elkezdtem gondolkodni a kérdésen, rájöttem, hogy az az eszköz hasonló Edevis tükréhez. Mind a kettő sorvaszt. Elmerülni a gondolatainkban veszélyes dolog a múltbéli döntéseink miatt. Ha sokat merengünk azon, ami megtörtént, túl sok „ha” és „mi lett volna ha” jön velünk szembe, ami megőrjíti az embert. Az elme egy veszélyes dolog. Az ember sajátja meg még inkább.
Itt is érdekesek a többiek válaszai. Valaki szerint azért veszélyes, mert csak egy ember nézőpontjából mutat meg, esetenként nem kívánatos információkat. Szolgáltat infót, de nem mindent mond el. Az emlékezet pedig amúgy is csalóka dolog.

Nos, a témáról azt hiszem, ennyit szerettem volna, a jövő héten a „Szerencse” témaköre következik.
Én meg most megyek, és olvasok még egy kis recenziót, de később jövök a Kék kabátos lánnyal. Remélem.

Wizarding World Book Club #35 - Humour

A mai alkalmat leszámítva az utolsó vitatéma a „Humor” témaköre volt az olvasókörön. Ezzel kapcsolatban a témaindítóink pedig:

1. Fred és George fél Voldemorttól?
2. Ki a legviccesebb Harry Potter karakter?
3. Jó dolog a Lump Klub tagja lenni?

Csapjunk is a lecsóba. Szerintem, aki ezen a ponton nem fél Voldemorttól, az nagyon ostoba. Az ikrek meg nem azok. Nagyon nem. Természetes, hogy félnek. Csak nekik van elég eszük, meg humoruk ahhoz, hogy a vészben is találnak valamit, amin nevetni lehet. És ez fontos. Mert a nevetés a legnagyobb gyógyszer. Örülök, hogy ezt a varázsvilágban is felismerték. És sikerrel alkalmazzák.
Vannak persze, akik úgy gondolják, hogy ezek a cselekedetek abból fakadnak, hogy az ikrek nem félnek senkitől és semmitől az anyukájukon kívül. Bullshit. Mindenki fél valamitől. A kontroll alatt tartott félelem egy egészséges, és jó dolog. A hiánya (ami amúgy sehol a világon nem fellelhető) ugyanolyan kóros, mintha valakiben túlteng. Még borzasztóbb, ha az egy külső erős nyomás hatására történik. Mármint, ez mindig így van, de most gondoljunk extra extrém esetekre.
Szóval összegezve. Igen, az ikrek félnek Voldemorttól, csak nem mutatják, illetve sajátos módon lázadnak a kialakulófélben lévő rezsim ellen.

A legviccesebb HP karakter Fred és George. End of story. Ezt nagyon magyarázni se kell. Elvétve találni ettől eltérő véleményeket, az azt megfogalmazók is a Tekergőket említik.

Az meg, hogy jó dolog-e jóban lenni az öreggel…. Mint mondtam, én nem kedvelem a karakterét, szóval én tuti nem bratyiznék vele. Az viszont biztos, hogy tuti azokat gyűjti maga köré, akiktől befolyást remél. Valahogy én úgy gondoltam mindig, hogy olyan emberek vannak körülötte, akik egyrészt hataloméhesek, másrészt, befolyásolható, vagy gyenge emberek. Vannak kivételek persze, de na. Gondolom, értitek, mit akarok.
Igazából a többiek is többségében ellene vannak a dolognak. Mert nem szabad favorizálni és erről beszéltem a korábbi összefoglalóban. Also. Egyetértek azzal, aki Snob Club-nak titulálja az egészet. Ez az egész tényleg azoknak jó, akik nagyra akarnak törni. És ez a mi főszereplőinkre nem mondható el. A másik kedvenc megszólalásom, hogy Lumpsluck kb. 99 éves, mégis ő akar lenni a leglazább laza gyerek a suliban.
Van, aki ennek ellenére szimpatikusnak tartja a karaktert, mint tanárt, és a személyisége kellemetlen vonásait a gyávaságából gyökerezteti. Na, ez az a vélemény, amivel képtelen vagyok egyetérteni. Alapból a gyáva ember – aki olyan mértékben gyáva, mint Lumpsluck – nem nyerheti el a szimpátiámat, de ez csak egy dolog. A többit meg már kifejtettem.

És ezzel azt hiszem, le is zárnám ezt az összefoglalót. A mairól, aminek a témája a „Származás és örökség” volt, holnap hozom az összefoglalómat. Ha minden igaz egy könyvértékelővel együtt, amiről nagyon össze kell, hogy szedjem a mondanivalómat…

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás