I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

James Dashner: The Maze Runner (The Maze Runner 1.)

Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok tudni szabadulni ettől a könyvtől, és elkezdeni a sorozat második részét addig, amíg le nem írom a véleményemet róla. Szóval most szépen felrúgva a magamnak kiszabott sorrendet, mert mindig a történések időrendjében blogolok, megírom a Maze Runner kritikámat. Mert hiába olvastam a könyvet harmadjára, még mindig (vagy már megint?) hagyott bennem érzéseket.

Tulajdonképpen kicsit féltem is, hogy vontatottnak fogom érezni a sztorit, lévén, hogy már harmadjára olvastam, és nagyon sok mindenre emlékszem a történetből. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy pillanatig nem untam magam.

A könyvet betöltő bizonytalankodó, szorongó félelem még most, így sokadjára is beette magát a bőröm alá. Mert bizony van itt félelem, reszketés és veszteség nem is kevés. Viszont a könyv felvonultat olyan jelentős dolgokat is, mint a bizalom, a barátság, az igazságosság, és nem utolsó sorban az élni akarás.

Örültem, hogy újra belevetettem magam a trilógiába, mert így még élesebben felelevenedett, miért szeretek én annyira egyes karaktereket, és miért szeretnek mások másokat.

Furcsa ez a könyv abból a szempontból, hogy a sok nyomasztó érzés mellett, mint a harag vagy a félelem, ott van a sziporkázó, nem egy esetben rettenetesen morbid humor, amin bizony, legyen akármilyen pocsék is a karakterek helyzete az adott pillanatban, az olvasó, ha akarja, ha nem, kénytelen hangosan kacagni. A könyv egyik csodája bizony ebben áll.

A másik pedig abban, hogy James Dashner bizony olyan történetet vetett papírra, aminek a világa képes arra, hogy a sajátjában vergődve szenvedő olvasót berántsa a magáéba, és ott is tartsa a végéig. Nekem rettenetesen nagy szükségem volt/van most egy ilyen könyvre, így még nagyobb örömmel veszem kézbe újra az alaptrilógia második két részét.

Egyébről itt most többet nem mondanék, már csak azért sem, mert, miután a magyar verziót elolvastam, írtam róla egy értékelést (linkre kattintva elérhető)

Annyit viszont még megjegyeznék, hogy szívből ajánlom, hogy olvassatok Dashnert, mert tényleg borzasztóan remekül ír, és ezt nem csak a TMR trilógia alapján mondom. Ha úgy érzed, menekülnöd kell a valóságod elől, akkor ő az egyik tökéletes szerző számodra.

Értékelés
5/5* - Lehetne más ez után?

Zeneajánló
Még mindig. Monotónia tűrés növelésére kiváló


Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV.)

Ha már tegnap kivinnyogtam magam mindenki szeme láttára, hogy ez az év nem indult a legfényesebben, akkor most már tényleg ideje lenne tenni valamit ellene. Nevezetesen, el kellene startoltatni az évet rendesen a blogon. Már csak azért is, mert rettenetesen el vagyok maradva a bejegyzésekkel már megint. Ma egy könyvértékelővel fogunk indítani, a többit meg majd kitalálom. Valahogy be kell illesztenem még két olvasókör összefoglalót péntekig, illetve azzal is számolni kell, hogy újraolvasós időszakomat élem még mindig. Igyekszem hozni egy értékelőt az angol Maze Runerről, ha már az annak idején elmaradt valami érthetetlen oknál fogva. Tudom, a magyarról van, de most, hogy újra olvasom, újra kinyílt előttem az a világ, és rájöttem, hogy van arról a könyvről még mit mondani bőven.

Most viszont akkor térjünk rá a mai bejegyzés fő témájára. Be kell vallanom, számomra is meglepő volt, mennyi ideig kellett emésztenem ezt a könyvet, hogy mondani tudjak róla valamit. Rettenetesen csavaros, és a végén nagyon okosan az olvasó érzelmeire játszó történet ez, ami megakadályozza, hogy sebtében levont következtetésekkel zárjuk le magunkban az Ambrózy-kötetek által behatárolt korszakot, amibe aztán tényleg teljesen mindegy, mikor kapcsolódsz be, de szabadulni nem egykönnyen fogsz tőle az biztos.

Ez a történet is, mint a sorozatban eddig minden kötet, két szálon fut. Azonban, míg eddig az egyik szál Mili sorsát volt hivatott bemutatni, a másik pedig Emmáét, ez a felállás Emma ügyének kibogozásával immár felborul. A mostani történetszál, míg a „jelenben” (értsd 1901-ben) továbbra is követi Mili és a báró kalandjait, végigvezetve minket egy rettentően aljas, ám annál furmányosabban felépített zsarolási ügy kibogozásán, addig a második szál visszavisz minket 7 évvel korábbra, a báró szörnyű titkoktól terhes, nem ritkán borgőzös fiatalkorába, hogy megtudjuk, miként is fordult meg sorsának kereke olyan drasztikus hirtelenséggel, és hogy vált belőle az az ember, akit megismerhettünk a sorozat korábbi köteteinek lapjain.

És, ha már itt tartunk, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy én bizony rosszallóan néztem végig, mit művelt a báró annak idején, és mi kellett ahhoz, hogy elkezdjen felfelé kapaszkodni a lejtőn, és újra önmagára találjon végre. Nem mondom, hogy nem lettem kárpótolva sokszorosan mindkét idősíkban, de be kell vallanom, nagyot csalódtam Ambrózy báróban. Szorongva olvastam fiatalságának történetét elmesélő oldalakat, mert tudtam, hogy annak bizony jó vége nem lesz, még ha később talán jóra is fordul minden.

A jelenben zajló nyomozás pedig minden volt, amit szerettem volna látni ebben a részben. Semmi klisé, semmi sallang, semmi felesleges nyálcsorgós bájolgás. Csavarok voltak, titkok voltak, problémák voltak, amit a józan ész és az éles megfigyelőképesség, meg persze némi kotnyelesség és furfang segítségével lehetett megoldani.
Természetesen ezen a ponton lép a képbe Hangay Mili. Mili, akinek a karakterfejlődése ebben a kötetben érzékelhető leginkább. Bizony, a sokszor meggondolatlan, néha talán kissé akaratos, szélkelep csitri felnőtt. Méghozzá egy olyan érett fiatal nővé cseperedett, aki hajlandó, és képes feláldozni akár a saját jó hírét, és boldogságát is, azért, hogy a célját elérje. Azért, hogy segítsen. Rettenetesen faramuci volt az a helyzet, ráadásul a két főszereplőnk egészen a történet végéig gyönyörűen elbeszélt egymás mellett, mégis, csak csodálni tudtam mindkettejüket az erejükért.

A vége pedig, mint mondtam, nagyon az érzelmekre játszik rá. Hogy az utolsó oldalakat megértse az ember, ahhoz nem tényekre alapozott hideg logikára van szükség, hanem érzelmekre. És ebben a sorozatban pont ez a zseniális, meg ez a szép. Hogy van egy szereplő, megingathatatlannak tűnő sziklaszilárd életfelfogással, amit aztán a körülményeknek köszönhetően ő maga cáfol meg. Igen, Hangay Mili rettenetesen nagy fejlődésen ment keresztül a négy (plusz két fél) kötet alatt, de szerintem nem túlzás azt állítani, hogy Richárd még ennél is nagyobb belső változásokon esett át.

Összességében én azt mondom, hogy ez a rész a lehető legméltóbb lezárása volt a sorozatnak. Semmi nem maradt megválaszolatlanul, ami a főbb kérdéseket illeti, viszont akadnak még itt olyan szereplők, akiknek az útját, így vagy úgy, de rendezni lehet. Ne legyünk telhetetlenek, de reménykedjünk a folytatásban, akár egy-egy novella képében.

Értékelés
5/5 – Én sokakkal ellenétben az epilógust is nagyon szerettem

Zeneajánló
Aki olvasta, tudja, miért.

2017 könyvekben

A második bejegyzés, ami már harmadik éve folyamatos, tehát szinte hagyomány az az év végi összegzős bejegyzésem. Ugyanazt a kérdéssort fogom kitölteni, amit tavaly (a linkre kattintva el tudjátok érni), értelem szerűen az idei olvasmánylistámat véve alapul. Kezdjünk is bele!

1. A legjobb könyv, amit 2017-ben olvastál
Idén meglepően sok újraolvasásom volt, amik közt akadt olyan is, amit idén olvastam el mindkét alkalommal.  Ezért okoz egy kis fejtörést a legjobbnak járó díj kiosztása, de legyen ez a könyv Andrew Mortontól a Diana igaz története – saját szavaival.
Rólam mindenki tudja, aki egy kicsit is ismer, hogy nagyon nagy tisztelője vagyok az egykori wales-i hercegnének, épp ezért a halálának 20. évfordulójáról a magam mércéje szerint méltóképpen szerettem volna megemlékezni. Megismerni az élettörténetét pedig szerintem mindenképpen érdemes volt. Eloszlatott néhány rózsaszín felhőt, mégis arra késztetett, hogy a korábbinál is jobban tiszteljem ezt a nőt.

2. A legjobb folytatás, amit 2017-ben olvastál
Ezen viszont gondolkodnom sem kell. Egyértelműen Rick Riordan The Ship of the Dead-je.
Talán annak köszönhető ez, hogy előtte végigolvastam a trilógia első két részét is, de rettenetesen megkedveltem azt a szereplőgárdát. Olyannyira, hogy még mindig szeretnék magam mellé egy Alexet.

3. A legnagyobb csalódás
A tavalyiaktól eltérően idén volt egy pár, ami nem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeimet. Ezek a következők voltak:
- Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
- Soulless
- Mrs. Dalloway
- Honorable mention Jane Austen Emmájának és a Slaughterhouse-Five-nak. Utóbbival inkább az volt a baj, hogy nem igazán tudtam megfogni, mit akar közölni a szöveg.

4. A legnagyobb meglepetés
Sara Raasch Frost Like Night-ja.
Az első két rész nem ragadott el annyira, de ez az utolsó valami fenomenális volt.

5. Kedvenc új szerző (debütáló vagy számodra új)
Sarah J. Maas.
Nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni, de az ACOTAR trilógiájával nagyon megfogott magának!

6. Legújabb kedvenc karakter
Öh, talán Rhys.
Eddig viszont olyan szépen megúsztam, hogy két helyre ugyanonnan hozzak választ, úgyhogy muszáj megemlítenem még… hát az a helyzet, hogy nem tudok senkit, szóval a kedvenc karakter trónját is odaadjuk Rhys-nek az Éjszaka Udvarának trónja mellé. :)

7. Egy könyv, amin sírtál
Izolde Johannsen: Gránátok a becsületért.
Úgy bőgtem azon a regényen, mint egy eltört szökőkút. Persze nem azért, mert annyira rossz, hanem mert annyira szívszorító.

8. Egy könyv, ami boldoggá tett
Hmmmmm… lássuk csak. Azt hiszem, ide tökéletes válasz Federico Moccia Téged akarlak című könyve. Sokkal, de sokkal pozitívabb hangvételű könyv volt, mint vártam, és ez egy nagyon kellemes csalódás volt.

9. Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál
Egyértelműen a Call Me by Your Name
Tökéletes volt. Úgy hangulatban, mint írásban, rendezésben és játékban.

10. Legszebb könyv, amit idén vásároltál, vagy kaptál
Azt hiszem, az utolsó 3 Ambrózy-kötetem (a két „feledik” és az utolsó kötet), valamint a Narnia Krónikái összesem, illetve a Harry Potter and the Cursed Child.
Igen, az a könyv nekem még mindig tetszik, kívül-belül.

11. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél
Hasonlóan a tavalyiakhoz az új Ambrózy-kötet, a Nász és téboly. Olvasás alatt van, de még az első 100 oldalon se vagyok túl (tegnap kezdtem)
Illetve Soman Chainani-tól szeretném a Quest for Glory-t, ha végre megtalálnám valahol.

12. Könyvek, amiket el szerettél volna olvasni, de nem sikerült
Érdekes módon nincs ilyen. Mármint úgy értem, persze folyamatosan vannak tervek, hogy mit szeretnék legközelebb olvasni, de azok bőven ráérnek 2018-ban is. :)

13. Mely könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig
Nincs olyan folyamatban lévő olvasmányom, amit a mai nap be tudnék fejezni, így ezt a kérdést is passzolnom kell. De mondom még egyszer, tervek folyamatosan vannak, amik szintén nincsenek kőbe vésve. Folyamatosan nyitott vagyok spontán olvasásokra is.

Nos, ennyi lettem volna a 2017-es évre. Jövőre reményeim szerint sok érdekes könyv azokból pedig jó ajánlók fognak születni. Ezt (vagyis sok jó olvasmányt és sok szép könyvet) kívánom nektek is a következő évre.

Hamarosan találkozunk!


Wizarding World Book Club #28 - Food and Drink

Két bejegyzést ígértem mára, kezdjük azzal, amit nehezebb megírni, vagyis az év utolsó Book Club-jával, melynek témája az „Étel és ital” volt. Előre bocsátom, hogy az ünnepi időszak kivételével nem tudom megindokolni a témát, mert a kiadott három fejezetben, amit a hétre olvastunk, semmi nem vágott a témába. Erről viszont majd a végén szeretnék ejteni pár szót. Most nézzük a témaindító kérdéseinket.

  1. Hol költenéd el szívesebben a karácsonyi vacsorádat, a Roxfortban, vagy az Odúban?
  2. Egészségesek a roxforti lakomák?
  3. Veszélyes Hagrid főztje?

Az első kérdésre természetesen mindenki kedve szerint választott a két helyszín közül. Akik a Roxfortra szavaztak, azért tették, mert számukra ott különleges a karácsony, hiszen hangulatos, varázslatos, barátok között vagy és ez jó dolog.
Akik az Odúra szavaztak azzal indokolták meg választásukat, hogy a karácsony családi ünnep, épp azért nincs annál jobb, mintha azt egy szerető család körében tölti el az ember, és ugye Harry-nek a Weasley-k már családnak számítanak.
Ami engem illet, azt, hogy hol töltöm a karácsonyt, azt a körülményeim határoznák meg. A hét évem alatt egyszer biztosan a kastélyban tölteném az ünnepeket, mert azért egy roxforti karácsonyt is meg kell tapasztalni, de szerintem én inkább hazajönnék a saját családomhoz ünnepelni. Sosem érettem pl., hogy Hermione szülei miért nem neheztelnek azért, mert 7 éven keresztül alig látják otthon a lányukat. Az ünnepeket az iskolában tölti, nyáron is Ronéknál lóg (jó esetben), nem hiszem el, hogy ez a szüleinek nem esett rosszul, vagy Hermione nem érezte magát néha egy kicsit legalább kellemetlenül emiatt.
Persze az Odúban töltött karácsonyestéknek is megvan a maga hangulata, azt is megtapasztalnám egyszer, főleg mert az ikrek soha nem hagynának sem unatkozni, sem magányosnak érezni magam, de őszintén. Ki hívna meg engem az Odúba? És mit keresne egy rakás Griffendéles között egy Hollóhátas? Úgy kivirítanék onnan a teljesen más mentalitásommal, mint a csuda.

Az, hogy a Roxfortban feltálalt ételek egészségesek-e, nem tudom honnan jött, és mi köze van egyáltalán az ünnepeknek az egészséges étrendhez, mikor olyankor a diétáját a legtöbb ember sutba dobva eszi, amit elé tesznek.
Egyébként meg szerintem van ott annyi étel, hogy bele is fulladhatnál akár, ha úgy tartja úri kedved. Ha egészségesen akarsz élni még karácsonykor is, akkor annyit kell tenned, hogy olyan ételt választasz. Vagy, ha valami rejtélyes oknál fogva nincs olyan, akkor tarts egy kis mértéket, és mindjárt nem lesz akkora a probléma.
Ha felszínesen nézzük a dolgot, akkor persze, totál egészségtelen kajákkal tömik ott a gyerekeket, de sosem esett egy árva szó sem arról, hogy erre bárki panaszkodna.
Egyébként meg imádom azokat a válaszokat, amik azt mondják, hogy kit izgat, hogy egészséges-e, ott van összesen 142 lépcsősor, hogy formában tartson. És hiába vagy mondjuk Hugrabugos (akiknek a klubhelyisége ráadásul a konyha mellett van), vagy Mardekáros, tehát nem kell annyi lépcsőt járnod, az óráidra akkor is úgy kell eljutnod, hogy azokat kaptatod.

Hagrid meg az ő veszélyes főztje. Szerintem az nem veszélyes, de arra mindenképpen alkalmas, hogy az étvágyadat elvegye. Ha már az előző kérdésben a diétáról beszéltünk ugye. Ha nem tetszik az asztalon lévő kaja, kérd meg Hagridot, hogy főzzön neked pár napig. Garantálom, hogy nem fogsz nyávogni a nehéz kaják miatt, mint egy bizonyos valaki a negyedik részben ugye.
Amúgy erre a kérdésre érkeztek a legjobb válaszok, amiktől helyenként a könnyem is kicsordult nevettemben. Hadd idézzek párat.
„Fél óriásoknak – nyamm-nyamm, finom
Óriásoknak – nyamm-nyamm, kérek még
Embereknek – nyamm-nyamm, Úristen… kórház.”
„Nem veszélyes olyan értelemben, hogy ölni tudna. Persze elvesztesz néhány fogat út közben, de ki akarná cserbenhagyni Hagridot? Az a szeretet számít, amit beletett” – És itt persze jött az egyenes asszociáció Hermione szüleire (akik ugye fogorvosok) a kihullott fogak kapcsán.
„Attól függ, mire használod. Ha fejbe versz valakit a kőkemény sütijével, okozhatsz heveny fejfájást, vagy betörheted az illető koponyáját…”

Nos, 2017-re ennyi volt a Book Club-ból. Igazából azt veszem észre úgy, hogy június vége óta folyamatosan részt veszek minden egyes alkalmon, hogy kezd egy kicsit elfáradni a dolog, köszönhetően annak, hogy nyújtják, mint a rétestészta. Ahhoz képest, hogy az elején 1 könyv – 1 hónap felosztásban indult a dolog, a Főnix rendjére 9 hetet adtak. Hosszú a könyv persze, de ennyi minden nincs benne. Épp ezért egyre inkább eltérnek a tárgytól, és hiába olvasunk, a feltett kérdéseknek semmi köze nincs az (újra)olvasott tartalomhoz. Így egy kicsit kezd nyomasztóvá válni, meg soknak tűnni a dolog, de azt meg kell jegyeznem, hogy rettenetesen jó társaság alakult ott ki, és ha másért nem, hát értük érdemes csinálni még mindig, akkor is, ha mondjuk pont velem nem is olyan erős az interakciós háló, de erről persze én (is) nagymértékben tehetek.
A következő hét témája a „Lázadás” lesz. Megalakul Dumbledore serege, és igazán beindul a történet. Reméljük, visszazökkenünk. Várlak benneteket akkor is.

The Danish Girl - A film

Tegnap, hogy őszinte legyek, nem igazán voltam filmnézős kedvemben, de ma leültem, és megnéztem a Dán lányt. Kínkeservesen. Ne értsetek félre, a film önmagában nagyon jó. Viszont tipikusan olyan alkotás, amit vagy az alaptörténet ismerete nélkül nézel meg, vagy inkább sehogy. Nem azért, mintha nem ragaszkodott volna cselekményeiben és kronológiájában a könyvhöz. Nem erről van szó. Sőt a színészek alakítása is nagyon jó… csak…

Tulajdonképpen az a legnagyobb baj, hogy teljesen más érzelmi alapokra helyezték a filmet és ezzel… hát nem mondom, hogy a lényege veszett oda, mert nem, viszont alapjaiban rengett meg. És, ha ismered, ráadásul meg is érteted a könyvet, akkor ez nagyon zavaró lehet. Nekem az volt. Mondom is azonnal, hogy miért.

Ugye a könyvvel kapcsolatban emlegettem azt, hogy mennyire furcsa volt (jó értelemben), hogy Lili csak jött és ment. Teljesen jól be tudta mutatni azt is, amit Einar érez, és Greta elfogadását is, ami talán tényleg szintén egy kicsit furcsának tűnhet az önös érdekei miatt. Nos, a film esetében ez valahogy máshogy van.

Teljesen úgy indul az egész, ahogy a könyvben, de aztán az, hogy Lili színre lép nem egy természetesen zajló, és szépen kibomló folyamat része, hanem egy polgárpukkasztó játéknak indul. És Greta számára az is marad. Többször megjegyzi, hogy szüksége van a férjére, és hogy abba kellene hagyniuk a játékot, ugyanakkor Lili jelenlétére is szüksége van, hiszen az ő képei tették Gretát sikeressé.

Szóval itt az elfogadás helyett még inkább kijön az, hogy Greta használja Lilit, és amikor éppen nem kell neki, vagy amikor Einarra van szüksége, akit Lili éppen nem talál magában, akkor ő tekinti önzőnek a férjét, és hiszi azt, hogy ő úgy gondolja, minden róla szól.

Ebből kifolyólag a filmbéli Einar semmit nem dönthetett el magától. Lili egy rákényszerített szerep volt, ami aztán belsővé vált, de ennek elfogadása, a könyvvel ellentétben nem történt meg.

Hogy őszinte legyek ez a helyzet engem nagyon nyomasztott, és valamilyen szinten mondhatom, hogy ingerelt, épp ezért tényleg kínkeservvel, és néhol nagy ugrásokkal voltam csak képes végignézni a filmet.

De hogy valami jót is mondjak róla, el kell árulnom, hogy a színészi alakítások pazarok voltak. A mindenség elmélete óta tudjuk, vagy legalábbis én azóta tudom, hogy Eddie Redmayne valami óriási színész. És ez itt is megmutatkozik. Einar/Lili arcának minden rándulása, minden mozdulata, minden pillantása, a színész egész lénye azt sugározza, amit annak kell. Legyen az félelem, zavar, szégyen, sajnálat, öröm, vagy elszántság és célratörőség.
Alicia Vikanderre ez szintén igaz, bármennyire nem kedvelem itt (sem) Greta karakterét, bizonyos mértékig visszaköszönt a könyvbeli énje, csak sajnos a hozzáállása, meg az őt mozgató erők voltak teljesen mások, amik aláásták az egész sztorit. Ez persze semmilyen értelemben nem a színész, sokkal inkább a forgatókönyvíró és a rendező hibája. Azt a karaktert, akit el kellett játszania nagyon is hozta.

Sajnálom, hogy csak ennyit tudok róla mondani. Mert amúgy magában tényleg jó film, csak arra kell figyelni, hogy ne olvassuk előbb a könyvet. Engem nagyon nyomasztott, és ezt komolyan én sajnálom a legjobban.
Nézzétek meg, és mondjátok el nekem a véleményeteket róla, hátha más szemszögből nézve magam is máshogy fogok reagálni a látottakra.

Holnap pedig jövök az év utolsó kettő bejegyzésével.

Call Me by Your Name - A film

Azt hiszem, mondhatom, hogy - magamhoz képest biztosan – elég régen blogolok, túl vagyok már egynéhány bejegyzés, elég sok ajánló megkomponálásán, erre jön egy film, ami a maga eredetiségében annyira komplex, hogy a hosszú idő, meg a sok gyakorlás dacára amúgy is vérszegény írói vénámból egyből kiszipolyozza az összes testnedvet!
Komolyan mondom, ehhez az értékeléshez vázlatot írtam, ami alapján majd a bejegyzést végigvezetem, hogy ne maradjon ki belőle semmi fontos, és még így is TUTI, hogy lesz olyan, amit nem említek majd meg!

Huh, oké, nagy levegő, és vágjunk bele. Íme, hát, hogy láttam én a Call Me by Your Name című filmet (aminek az alapjául szolgáló könyvről írt gondolataimat amúgy ide kattintva elolvashattok).


1. A történet
Mindenképpen ezzel a ponttal szerettem volna kezdeni, hiszen mégis csak egy adaptációról beszélünk, aminek nagyon fontos eleme, hogy hogyan adja vissza a könyv hangulatát. És ez a kijelentés nem tévesztendő össze azzal, hogy azt várom, hogy betű szerint kapjam vissza a könyvet. Nem, erről szó sincs. Annyi a történet csupán, hogy magának a könyvnek is van egy nagyon sajátos, nagyon különleges hangulata, amire egyszerűen muszáj rárezonálnod nemcsak azért, mert akkor fog tetszeni, amit olvasol, vagy látsz, hanem akkor fogod egyáltalán megérteni azt, ami a szemed előtt van.
Ha nagyon bele akarunk mászni a dolog közepébe, azért tisztességgel ki kell jelentenünk, hogy nem egyszerű munka ezt így még a képernyőkre is odavarázsolni, de örömmel jelentem ennek a filmnek sikerült.
Megdöbbentően adja vissza a könyv hangulatának szinte minden rezdülését, és emellett még pluszban, cselekményeiben is annyira könyvhű, hogy lapra pontosan meg lehetne mondani, merre járunk a történetben. Olyannyira, hogy kedvem is lett újraolvasni azt, de mindenképpen a véleményformálásom után akartam ezt megtenni, mert azért vannak itt olyan dolgok is, amiktől nem árt, ha el tud vonatkoztatni az ember, de erről majd egy kicsit később még szó lesz.
A történetről még annyi megjegyezni valóm azért akad, hogy bármit sulykoljon is az ember fejébe a médiacirkusz, ami most a film körül forog, és bérmennyire nem ezt a kijelentést támasztja alá az a képanyag sem, amit felhasználok a bejegyzésben, egy valamit el kell hinnetek nekem. Ez a sztori nem pusztán két férfi, vagy helyesebben szólva egy fiú és egy fiatal férfi románcát mutatja be. Persze, ezen rettenetesen nagy hangsúly van, de ez a történet több ennél. Ez az egész Elio fejlődéstörténete, amiben nem teljesen véletlen módon szerepet játszik Oliver karaktere is.
És, ha már itt tartunk, térjünk át a vázlatom második pontjára, ami a…

2. Karakterek
Igazából ebben a pontban én leginkább Olivernél szeretnél elidőzni. Igen, tudom, illene azért írnom Elioról is, ha már narrátor-főszereplő, meg mifene, de Timothée Chalamet (aki ezután csak Timnek fogok hívni, mert bár rettenetesen jól hangzik a neve szóban, a helyes írott formára folyamatosan figyelni fájdalom) annyira jól, és hűen hozza a karaktert, hogy egyszerűen nem tudok mit mondani róla. Ha csak azt nem, hogy mikor nézitek a filmet, nagyon figyeljetek a kölyök arcjátékára, mert a pimasz kis vigyorai, valamint az olykor kétségbeesett, néhol pedig halál unott feje, nem kevés színt adnak Elio amúgy is rettenetesen érdekes karakterének.
Viszont akkor térjünk rá Oliverre. Számomra ő egy teljesen új színfolt volt az egész filmben. Úgy értem a könyvben ő nem kap szemszöget, Elio pedig lássuk be, érthető okoknál fogva nagyon szubjektívan látja és festi meg az ő karakterét. A filmvászonra kerülve viszont, ahol Armie Hammer rétegeket és dimenziókat teremtve pakolta oda a karaktert, kinyílik. De még hogy. Minden bántó él nélkül, de azt kell mondanom, hogy úgy éreztem, Oliver nem akar sokat Eliohoz fűződő kapcsolatától. Végig úgy éreztem, hogy ő ezt az egészet egy játéknak, életének egy kellemes epizódjának tekinti, és passz. Vagyis majdnem passz. Mert azt nem lehet letagadni, hogy törődik Elio-val (gondolva itt csupán az orrvérzős jelenetre), abban remekül helyt áll, hogy tanítja Elio-t és segít neki abban, hogy magára találjon, és elfogadja saját magát olyannak, amilyen. Viszont ő ezt a kapcsolatot nem gondolja komolyan, és a csavar az egészben az, hogy attól még TUDJA, hogy Elio meg igen, és mindent összevetve sikerrel is járt, szóval jó esély van rá, hogy a fiú az életben képtelen lesz maga mögött hagyni azt a nyarat, amiről Oliver tudta, hogy nem lesz esélye arra, hogy bárhová kifusson, bármivé kifejlődjön. Ez most így nagyon zavarosnak tűnhet, és valójában tényleg nem egy egyszerű történet, hiszen tele van gubancos érzelmi szálakkal, de én ezt láttam Oliver viselkedésében.
Hogy egy picit konkretizáljam a helyzetet…
Oliver bizonyos megjegyzései, mint pl. az első csókjuk után az a bizonyos „Better now?”, vagy hitetlenkedő mosolyai, már-már nevethetnékje mind-mind arra utalt nekem, hogy nincs ő ebbe annyira bevonódva, mint Elio. Az, hogy törődik a fiúval, és tudja, hogy ez számára mennyire komoly viszont megnyilvánult például abban, ahogy ő sem nagyon akarta elengedni a fiút mielőtt felszállt volna arra a vonatra.
Szóval, igen, Oliver karakteréből messze több lett itt a filmvásznon, mint a könyv lapjain. Vele kapcsolatban merült fel az a meglátás is, hogy Elioval együtt gyerekesebbek voltak a könyvbéli alakjuknál. Ezzel, belegondolva abba, amit láttam, egyet tudok érteni. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy Oliver az eredeti történet szerint 24 éves. Abban a korban még nem nehéz gyerekesnek lenni. Higgyétek el, nekem lassan 27 évesen is nagyon megy. Szóval ezzel lehet, hogy ezt akarták kihangsúlyozni, mert azért 31 évesen hozni egy 24 éves karaktert, nem egyszerű, valamivel érzékeltetni kell, hogy a karakter nálunk fiatalabb.
Arról pedig még nem is beszéltem, hogy pont azért, mert itt rétegelt lett a karakter, talán tényleg rá kell erőltetnie az embernek az agyát arra, hogy a szokottnál is jobban vonatkoztasson el attól, amit a könyvből, könyvről tud.
Mint karakterről, ennyi gondolatom volt Oliverről, most viszont rátérnék egy olyan pontra, ahol néhány másik is szóba kerül.


3. A viszonyrendszerek
Úgy értem a karakterek köztiek. Ugye emlegettem az elején, hogy a film középpontjában nem feltétlen Elio és Oliver románca van? Nos, ehhez tartom is magam. Persze fontos a köztük lévő kapcsolat is, aminek hatására – még egyszer mondom – Elio megismeri és elfogadja önmagát, ami aztán a középpontban lévő fejlődéstörténet vázát adja. Viszont vannak itt olyan interakciók is, amelyeket ezen felül is egyszerűen muszáj megemlíteni.
Itt van mindjárt Elio és a szülei, de főleg az édesapja közötti viszony. Az apukája csendes támogatása, és az, amilyen tapintatosan hozta a gyerek tudomására, hogy tud a fia, és a vendégük közt kialakult viszonyról, sőt, elfogadja azt, egyszerűen szívmelengető dolog. Szerintem minden Elio helyzetében lévőnek kellene egy ilyen apa, és egy ilyen beszélgetés, ami kettejük közt lezajlott, miután Oliver elhagyta a család házát. Benne volt abban minden, aminek ott kellett lennie.
Ugyanez a helyzet az édesanyával is. Ő nem szól Elionak semmiről, még Oliver távozása után sem, de az, ahogy első szóra elment a gyerekért, és apró gesztusokkal vigasztalni próbálta őt a hazaúton, számomra szintén azt jelentette, hogy feltétel nélküli támogatásáról biztosította a fiút. Arról nem beszélve, hogy a közös kirándulás ötlete is az ő fejéből pattant ki. És hát, naná, hogy a szülők mindenről tudnak a háttérben.
Aztán ami még említésre méltó, azt Marzia-szál. Örültem, hogy az is jobban ki lett bontva, meg szerepeltetve lett, de… Én ott éreztem azt Elio jellemében, amit Olivernél végig. Valahogy Marzia egy figyelemelterelés vagy mi a csuda volt, addig, amíg Elio tisztába nem jött magával. Annak viszont nagyon-nagyon, de nagyon örültem, hogy ebből a nyakatekert helyzetből úgy jöttek ki, hogy közben egyikük sem sérült túlzottan. Barátok maradtak, és ez a jövőre nézve is gyönyörű dolog, mert az utolsó on-screen telefonbeszélgetés után Elionak nagyon szüksége lesz a barátaira. Feltételezem ők is tudomást szereztek időközben a kettejüket összefűző kapcsolatról.


4. A szimbolika
Most már egy kicsit jobban belehúzunk, mert egy olyan területre tévedtünk, amiben nagyon nem vagyok járatos, mégis meg akartam említeni. Mert ebben a filmben én lépten-nyomon szimbolikát láttam. Mindenben. A Dávid csillag viselésétől kezdve, a nem tudom, addig, hogy Oliver egyszer szólította csak Olivernek Elio-t miközben ő előtte vagy ötször elmondta.  „Call me by your name and I’ll call you by mine”, ugye. Tartsatok hülyének, de én ebben a filmben a legapróbb mozzanatra is ösztönből figyeltem.

5. Összegzés, kitekintés
Bevallom, nem olvastam sem a megtekintés előtt, se azóta kritikákat a filmről. Csak beszélgettem róla, így nem tudom, a traccspartnereimen kívül ki hogy vélekedik erről a filmről, de nekem tökéletes volt, ahogy volt. A telefonálós jelenet és a kandalló előtt (velem együtt) pityergő Elio nagyon hatásos záró kép volt, és annyira örültem neki, hogy nem mentünk bele a 15-20 évvel későbbe. Az úgy már elég nagy törést okozott volna.
Véleményem szerint egy a maga nemében páratlan, a saját lezárásával katartikus filmet kaptunk, ami rettenetesen okosan és szépen volt megírva, és ha lehet, még annál is szebben eljátszva. Biztos újranézős film, és ha tehetem, nagyon sok mindenkit le fogok ültetni elé, mert gyönyörű.

Wizarding World Book Club #27 - Colours

Egy kicsit ugyan megkésve, mert hát a munka ugye engem még karácsonyi szünetben sem hagy békében, hozom a múlt heti WW Book Club beszámolóját. A menetrendem a csúszás miatt viszont az új évig minden nap számíthatok tőlem egy-egy bejegyzésre a következő felosztás szerint:

  • szerda – WW Book Club #27
  • csütörtök – Call Me by Your Name filmajánló
  • péntek – The Danish Girl filmajánló
  • szombat – WW Book Club #28
  • vasárnap – 2017 könyvekben book tag a tavalyiakhoz hasonlóan.

És át is léptünk az új évbe, amit mindenképpen szeretnék majd a Nász és téboly ajánlójával, vagy egy rövidebb kis szösszenet ajánlójával nyitni.

Na és most, hogy minden porhintésen meg bevezetőn átestünk, térjünk rá a mai bejegyzésre, melynek témája a 27. olvasókör, melynek címe „Színek” volt. Mielőtt a témaindító kérdésekre rátérnék, be kell vallanom neki kellett kezdenem kutakodni a dolog után. Nem értettem, mi köze lehet a színeknek a sorozathoz, hacsak nem az, hogy Umbridge rózsaszín kötött kardigánján akarunk rágódni egy fél délutánt. Aztán megtaláltam J. K. Rowling Pottermore-on közzétett a témával kapcsolatos írását (a linkre kattintva angolul elérhető, sajnos a magyar fordítást nem találtam meg, de ha érdekel, keress meg, szívesen fordítok igény szerint), és rájöttem, hogy a színszimbolika mennyire benne van az egész történetben, csak nagyon elrejtve, illetve inkább azt mondom, akik nem jártasak a témában, vagy nem érdeklődnek annyira utána, nem tűnik fel a szimbolika. Aztán persze úgy járnak, mint én, és akárhogy is, de okosabban jönnek ki a helyzetből.

És akkor most már tényleg jöjjenek a témaindító kérdések:

  1. Mi volt az első benyomásod Luna Lovegood-ról?
  2. A beosztási ceremónia valóban megosztja a varázsközösséget?
  3. Mit teszi Umbridge-ot annyira fenyegetővé?

Lunával kapcsolatban talán mondanom sem kell záporoztak a különböző első benyomások. Voltak, akik, bedőltek a látszatnak, és elsőre egy különc bolondnak tartották, hogy aztán a történet előre haladtával koppanjanak egy nagyot, és megismerjék az igazi Lunát. És voltak a hozzám hasonlók, akik az első perctől imádják a karaktert. A többiek indokait meg nem tudnám nektek mondani, de ami engem illet, én pont azért szeretem Lunát, mert üdítően különc. Jó értelemben véve más karakter. Valaki olyan, aki nem fél kimondani a véleményét, még ha azok oly’ légből kapottnak tűnnek is, valaki, aki mer önmaga lenni, és úgy élni, ahogy neki az jól esik, abszolút nem törődve mások véleményével. Mindezen felül pedig Luna egy olyan lány, akiben fontos emberi értékek vesztek el, illetve ő az a karakter, akin keresztül ezeket az erényeket minden ködösítéstől mentesen meg lehet mutatni. Ráadásként még arra is képes, hogy másban is értékelje ezeket a tulajdonságokat. Szóval igen, nem véletlen ő az egyik kedvenc karakterem.

A besorolási ceremónia, és annak káros hatásai. Megdöbbentő mennyien gondolják azt, hogy igaza van a Teszlek Süvegnek, és a beosztás kiélezi a helyzetet a házak között. És ez persze érthető is, ha megnézzük pl. a Griffendél és a Mardekár folytonos cicaharcát. Az oka is megvan, hiszen a különböző házakba rettenetesen különböző személyiségjegyekkel bíró tanulók járnak. És mégis. Az érmének természetesen ebben az esetben is két oldala van, és én természetesen a másik oldalát látom. Nevezetesen azt, hogy azzal, hogy az azonos személyiségjegyekkel rendelkező tanulókat egy kalap alá vesszük a beosztás után megteremtjük a helyzetet ahhoz, hogy a tanulók könnyebben találjanak kapcsolódási pontokat, és erős egységet alkossanak. Arról nem beszélve, hogy a házak egyes tagjai úgy kilógnak az átlagból, mint róka a tyúkudvarból. Elég csak a Hollóhátas Lockhartra, a Mardekáros Pitonra, a Griffendéles Pettigrew-ra vagy a Hugrabugos Cedric-re vagy Ernie-re gondolni.  Ugye?

Az pedig, hogy Umbridge miért olyan fenyegető. Nos, minden egyes jellemvonásáért, ami meghatározza a karaktert. Kezdve az idegesítő sziruposságától, a szadizmusra való erős hajlamán át… nos, egészen a cuki rózsaszín kardigánjáig (figyelitek, csak kilyukadtam ide).
Igazából vele az van, mint Lunával egy teljesen parallel helyzetben. Míg Lunát azért szeretjük, aki, Umbridge-et azért utáljuk, aki. Értitek, mire gondolok? És nem mintha nagyon törném magam érte, de még ha ez is lenne az igazság, akkor sem tudok sajnálatot érezni Umbridge miatt, azokért az életében történt eseményekért, és a családja befolyásáért, amik végül azt eredményezték, hogy ilyen megkeseredett vén banya vált belőle. Volt ebben része saját magának is bőven azért.

Nos, azt hiszem, a színek témaköréről ennyit. Azért láthatjuk, hogy mennyi értelemben fontosak a színek a varázsvilágban. Legyen szó egy csodás karakterről, a házak színszimbolikájáról, vagy valami olyanról, amihez negatív képzetet társítunk.
Következő alkalommal az „Étel és ital” lesz a témakör. Lássuk be az évnek ebben a szakaszában jobb összefoglalót nem is találhattak volna. Tartsatok velem szombaton is, a következő beszámolón, illetve addig is a tervezett bejegyzéseken át.

Wizarding World Book Club #26 - Dark Magic

A fennmaradó két bejegyzésem – mint az gondolom előre várható volt – egy-egy WW Book Club összefoglaló. Elsőként, a 12. 15-én tartott beszélgetésünkről, amelynek témája a „Sötét Mágia” volt.  Témaindító kérdései pedig:

  1. Mik a hasonlóságok Sirius és Harry között?
  2. Jó dolog az, ha valakit eltávolítanak a Black családi tapétáról?
  3. Caramel gonosz vagy csak ignoráns.

Az első kérdésre, még emlékszem, teljesen meglepődtem, mikor néhányan leragadtak a fizikai hasonlóságokon, mint a magasság, vagy a fekete haj. Komolyan vannak olyan emberek, akik ennyire nem látnak bele egy karakter jellemébe? Mert igen, én sem kedvelem túlságosan Harry karakterét, de az elismerem, hogy valóban olyan dolgokat vitt véghez, amiket senki más nem tudott volna. És ezért megérdemli a tiszteletet. Siriusnak meg, mivel a kedvenc karaktereim egyike, nem nehéz megtalálnom a jó tulajdonságait. Igen, beismerem, szörnyű vagyok. Na, de komolyra fordítva a szót, szerintem a legfontosabb közös tulajdonságaik közé tartozik, hogy mindketten szeretik a kalandokat, meghalnának azokért, akiket szeretnek, és hogy a szabadság mindkettőjüknek többet jelent mindennél.
A többiek válaszai közül nekem legjobban az tetszett, amiben valaki kifejtette, hogy mindketten James Pottert keresik a másikban. Mert ez annyira igaz. Siriust többször éri az a vád, hogy összekeveri Harryt az apjával, és ami ebben a legszebb, hogy erre Harry büszke. Az meg, hogy Sirius az az ember, aki valóban összeköti Lilyt és Jameset Harryvel, szerintem mindenki számára egyértelmű. Persze ott van Lupin, de az a tény, hogy Harry-t és Siriust keresztgyerek-keresztszülő kapcsolat fűzi egybe, azért nagyon nagy dolog. Úgy értem, én soha nem értettem, mi olyan nagy dolog a keresztszülőségben, én pl. szinte semmit nem is tudok a keresztanyámról, meg ő se rólam, de a történet szerint máshol ez tényleg nagyon fontos kötelék.
Persze akadtak olyanok, akik a kettő között voltak, és komoly, és kevésbé komoly jellemzőket egy kalap alá vették. És ezzel igazából nem is volt bajom.

Hogy mi van azokkal, akiket leszednek a falikárpitról… Én azon a véleményen vagyok, hogy ha nem szerepelsz azon a családfán, az azt jelenti, hogy az elmédet nem fertőzte meg a Black családra annyira jellemző vértisztasági mánia. Az alapján, hogy a Book Club ezt a véleményt megosztotta, úgy gondolom, egyet értenek velem. Aztán persze ezt a véleményt fogta valaki s tovább gondolta, amiből megint kikerekedett egy jó beszélgetés, illetve elkezdtem vitázni egy olyan emberrel, akiről nagy nehezen rájöttem, hogy számára a vita, mint olyan ismeretlen fogalom, és már én is hagytam a fenébe, mondván az ostoba emberekkel nem lehet mit kezdeni.
Akadtak persze, akik szerint nem jó dolog, ha eltávolítanak a családfáról, mert a család az család, és kitaszítottnak lenni borzalmas. Ezzel persze egyet értek, de azt sem szabad elfelejteni, hogy Sirius nem azért ment el, mert elzavarták, vagy kitagadták, hanem azért, mert el akart. Menekülni akart egy számára borzasztó szituációból, hát megtette.

A harmadik kérdésre válaszul én annyit fogalmaztam meg, hogy Caramel fél, és éppen ezért ignorál mindent, ami a varázsvilágban aktuálisan történik. Valaki azonban elmésen kijelentette, hogy pont az teszi a karaktert gonosszá, hogy önös érdekből mindent ignorál. És ebben is van igazág. Ugyanakkor vannak persze, akik annyira gyűlölik a karaktert (nem mintha én szeretném), hogy kikiáltották gonosznak, idézvén Siriust, miszerint a világ nem csak jó emberekből és Halálfalókból áll…

Nos, azt hiszem, a Dark Magic témaköréről ennyit. Holnap, ha erőm, meg kedvem engedi, jövök a legújabbal, addig is Weasley pulcsikban gazdag kellemes karácsonyt, sok finom falatot, és jó pihenést kívánok!

David Ebershoff: The Danish Girl

Az elmúlt néhány napban igen csak gyengélkedett a blogger.hu szervere így bármennyire szerettem volna, nem tudtam nektek bejegyzést hozni. Most viszont – karácsony alkalmából – a mai naptól számított három napban elhozom azt a három bejegyzést, amivel el vagyok maradva. Ennek első felvonása egy olyan értékelés, ami már nagyon régen halasztódik.
Nézzük hát a véleményem a Danish girl azaz a Dán lány című könyvről.

Egészen szürreális élményt nyújtott ez az olvasmány. Aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy büszke LGBT ally vagyok, ami azt jelenti, hogy szeretnék is egy kicsit mélyebben belelátni a mozaikszó minden betűje alá. Természetesen mindennemű általánosítgatást szeretnél elkerülni, mikor LGBT témában írok, vagy pusztán élőszóban megosztom a gondolatomat, és távol áll tőlem az is, hogy bárkiben, aki a közösség tagja, keserű szájízt hagyjak, ha esetleg valami olyasmi hagyja el a számat, vagy a tollamat/klaviatúrámat, amit valaki vagy valakik nem néznek jó szemmel. Ezúton is szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akit esetleg szándékomon kívül megsértek valamivel ebben a bejegyzésben. Engem valóban csak a megismerés vágya és a támogatás vezérel.

A rövid bevezető után, ami a történet szempontjából nagyon fontos lesz, térjünk rá magára a történetre. Eszerint a főszerepben egy házaspár áll, mindketten festőként keresik a kenyerüket. Egy nap a feleség, aki modellekről fest portrékat, megkéri a férjét, hogy bújjon harisnyába, és női ruhába, hogy befejezhesse a női alak lábát a képen.  Erről tudomást szerez az eredeti modell, és - érzésem szerint – gúnyosan szólnak a női ruhát viselő Einar-hoz, elnevezve őt Lilinek.

Innentől követhetjük nyomon Einar és Greta különös útját, melynek során a férfi egyre inkább önmagára talál… Liliként.
Valahogy az egész szituáció nekem rettenetesen furcsán, mégis, elképesztően érdekesen volt tálalva. Lili mindkét főszereplő száméra szinte végig egy kedves vendég volt. Ennek köszönhetően az olvasóan sem merült fel soha, hogy Einar és Lili ugyanaz az személy. Mert nem is volt ugyanaz. Lili egy Einar testében rekedt, csapdába esett lélek volt, aki megtalálván magának a kiutat, bolond lett volna figyelmen kívül hagyni azt. És pontosan ezért volt a legérdekesebb, legszívszorítóbb és legtanulságosabb az Einar identitáskríziséről szóló jelenetet olvasni, mikor a női külsőben merül felszínre a mélyre nyomott, vagy, ha úgy tetszik, mélyben rejtőző férfi lélek, aki nem érti, miért flangál az utcán női ruhában, és nem túlzás azt állítani, hogy egyenesen undorodik magától.  Ennek okán pedig meghatározó döntésre jut.

Greta karaktere is érdekes volt számomra. Einar/Lili feltétel nélküli elfogadása, bíztatása, irányítása egyből kedvencemmé kellett volna emelje a karaktert, de nem így történt. Mert szerintem Greta elfogadása nem volt önzetlen. Ő ugyanis festőként sokkal sikeresebb lett a Liliről készült portréival, mint addigi próbálkozásai során bármi mással. Így szinte olyan érzésem volt, hogy ő sok esetben nagyjából a férjére erőlteti Lili szerepét, mert szüksége van rá. Önző volt, na. És ezért nem tudok a cselekedeteivel 100%-ban azonosulni.

Aztán persze az ellenező oldal sem maradhatott ki a történetből. Bizonyos egészségügyi problémák miatt Einar orvostól orvosig jár, és senki nem tudja megmondani, mi a baja, arra viszont veszik a bátorságot, hogy a felesége által elkotyogott transz neműsége miatt őrültnek bélyegezzék. Volt egy pont, valahol errefelé, amikor egy jelenet miatt majdnem bőgve tettem le a könyvet, erősen fontolgatva, hogy érdemes-e tovább olvasnom, mert ha Greta ezeknek a vádaknak helyt ad, akkor sok értelme nincs folytatni a könyvet.

Szerencsére Greta nem adott helyt semminek, és én is tovább olvastam a könyvet. Így jutottam el eddigi olvasmányaim talán legszebb nyitva hagyott történet végéhez. Mert ugyan tudjuk, hogy mit szeretett volna Lili immár fizikai értelemben is nőként elérni, tudjuk, hogy milyen lépéseket tett, tudjuk, hogy erről másoknak mi volt a véleménye, de a következményekkel nem vagyunk tisztában. Életben marad Lili a végén, vagy sem? Ezt a történet ügyesen nyitva hagyja, és ha nem vesszük számba, hogy a könyv igaz történeten alapul, akkor megírhatjuk magunkban a végét.

Ha figyelembe vesszük, akkor persze ismerjük a történet végét, de ez abszolút nem ássa alá a tényt, hogy a házaspár történetének helye van a történelemben, valamint Ebershoff-nak hála az irodalomtörténetben, Tom Hooper-nek, Eddie Redmayne-nek és Alicia Vikandernek köszönhetően pedig a filmtörténetben egyaránt.

Értékelés
5/5* - Van egy olyan érzésem, hogy a Call Me by Your Name mellett ez lesz a másik felkavaró LGBT történetem az idei évben.

Zeneajánló
Mutatom a film második előzetesét. Ugyan a filmhez még nem volt szerencsém, de remélem, lesz időm sort keríteni rá a téli szünetben a Call Me by Your Name mellett.


Wizarding World Book Club #25 - Youth

Itt az ideje, hogy elhozzam az eheti WW Book Club bejegyzést, hogy aztán teljes lelki nyugalommal mehessek vissza, hogy befejezhessem az aktuális olvasmányomat, amiről remélhetőleg még a jövő heti beszélgetés előtt lesz bejegyzés.
Apropó, erről szólva meg kell jegyeznem, hogy módosítottam a téli olvasmánylistámat, úgyhogy még inkább megkurtítottam az elkövetkező bejegyzések számát. Túlságosan elragadott a vágy, hogy újraolvassam az egész Maze Runner trilógiát még lehetőleg az új film megjelenése előtt. Hibáztassátok ezért az utolsó trailert (ITT megnézheti, aki akarja), én az utolsó jelenettől spontán elkezdtem könnyezni, meg izzadni.

Na, de akkor most nézzük a 25. olvasókört, ami egyben az első Főnix rendje kibeszélés volt. A témánk neve „Fiatalság”, a témaindító kérdéseink pedig:

  1. Mi Dudley véleménye Harryről?
  2. Jogosan haragszik Harry Ronra és Hermionéra?
  3. Engedni kellett volna, hogy Harry csatlakozzon a Rendhez?

Az első kérdéssel kapcsolatban háromféle válasz ismétlődött ciklikusan. Az egyik, hogy Dudley fél Harrytől. A másik, hogy Dudley maga sem tudja, mit higgyen, úgy nevelték, hogy utálja Harry-t, és egész életében befolyásolták a szülei gondolatai. A harmadik pedig, hogy ugyan ezt magának sem akarja bevallani, de tulajdonképpen hálás Harrynek, amiért megmentette az életét.
Én tulajdonképpen az első véleményt fogalmaztam meg először, de belegondolva a másik kettőben is sok igazság van. Illetve a másodikban biztosan. Mert Dudleyt tényleg nagyon befolyásolták a szülei. Vagyis legalábbis az édesanyja. Volt olyan felvetés, hogy Dudley ugyanúgy féltékeny Harry-re a képességei miatt, mint ahogy Petunia féltékeny volt Lily-re. Szerintem Dudley nem a saját féltékenységét hordozza magában, hanem az anyjáét. A másik dolog, ami tulajdonképpen ebből a felvetésből fakad, és elgondolkodtatott, az az, hogy a Dementor támadás segített Dudley-nak abban, hogy a véleménye átértékelődjön Harryről. Én ebben sem vagyok teljesen biztos. Én a fordulópontot Dumbledore hatos könyvben megejtett látogatásának tekintem. Ennek ellenére viszont tetszik az az ötlet, hogy Dudley tulajdonképpen hálás az unokatestvérének az életéért, csak éppen azt egyelőre nem tudja, hogy fejezze ki. Mert befolyásolták, és mert az anyja nem engedte felnőni, épp ezért maradt ilyen kétségbeejtően ostoba.

Harry és a kiakadása. Ezzel kapcsolatban nekem is van mesélni meg gyónni valóm nem kevés. Egészen az elmúlt időkig többek között azért volt ez a nekem legkevésbé tetsző könyv a sorozatból, mert nehezen viseltem el Harry tirádáit. Aztán egy beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy azok a tirádák nem csak abból fakadnak, hogy a gyerek kamaszodik. Bizony ebbe nagyon erősen belejátszik Harry mindenki részéről elhanyagolt poszttraumás stressz szindrómája is. Mert igaz, sem a könyvben se a fandomban nincs és nem is volt arra tekintettel a nagy többség, hogy a gyerek borzalmas dolgokon ment keresztül, és ennek a kezelése pont nem azzal lett volna megoldható, hogy minden létező oldalról meg csatornán elhanyagoljuk a gyereket. Amit Dumbi csinált az különösen undorító volt. Nem mondom, hogy nem volt rá indoka, de akkor is az volt.
Ezzel kapcsolatban meg, hogy a kérdésre adott válaszokra is kitérjek, az volt a majdnem egybe hangzó vélemény, hogy nem, abszolút nem volt jogos, de érthető volt. Belegondolva a helyzetbe, senki nem cselekedett volna máshogyan. Voltak, akik azt mondták, simán veszekedni akart. Nem, ő a frusztrációját akarta levezetni, az teljesen mindegy volt, hogy kin. Úgy gondolta, Ron meg Hermione személyében találta meg erre a legfőbb alanyokat, és igyekezett kihasználni a helyzetet. Azok ketten meg természetesen számítottak erre, amivel csak jobban feldühítették a barátjukat. Ördögi kör. De szerencsére, miután rekedtre üvöltötte magát, és lenyugodott, Harry is hajlandó volt visszatérni a normális beszélgetéshez. No, hát, erről csak ennyit.

Az utolsó kérdésre, hogy szabadott volna-e Harrynek csatlakozni a Rendhez meglepően sok igenlő válasz érkezett. Többségében azzal az indoklással, hogy nem a kora alapján kellene meghatározni a rátermettségét már megint. Erre egy valamit tudok mondani. A Rendhez való csatlakozás nem pusztán azt jelentette, hogy minden információhoz azonnal hozzájut. A Rend olyan munkát végez, itt is, és a további kötetekben is, amit egy 15 éves gyerek az iskola falain belülről nem tud véghezvinni. Hogy látja el az őrszolgálatot, hogy megy oda embereket beszervezni a Rendbe és meggyőzni őket arról, hogy neki van igaza. Az iskolában se tudta ezt megtenni dührohamok nélkül pedig az egy lényegese szűkebb terep. Persze nem azt mondom, hogy minden lázadási kísérletét csírájában le kell törni, mer a DS mondjuk egy remek ötlet volt, de a Rend egy nagyon más tészta. Szóval én azt mondom, hogy az információkat igenis megérdemli, pontosan azért, amiken keresztülment, de a korlátozott mozgástere, és a nem épp nyugodt vérmérséklete miatt egyszerűen nem lenne hasznos tagja a Rendnek egyelőre. De persze ez csak az én véleményem. Ha ti esetleg máshogy gondoljátok, nyugodtan osszátok meg velem a véleményeteket hozzászólásban.

Erről az alkalomról én ennyit szerettem volna leírni. A következő hét témája a „Sötét mágia” lesz. Tartsatok velem akkor is. Most pedig megyek, és befejezem az aktuálisan olvasott könyvemet…

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás