I love reading http://ilovereading.blogger.hu "Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük." /Carlos Ruiz Zafón/ hu Wizarding World Book Club #25 - Youth http://ilovereading.blogger.hu/2017/12/10/wizarding-world-book-club-25-youth

Itt az ideje, hogy elhozzam az eheti WW Book Club bejegyzést, hogy aztán teljes lelki nyugalommal mehessek vissza, hogy befejezhessem az aktuális olvasmányomat, amiről remélhetőleg még a jövő heti beszélgetés előtt lesz bejegyzés.
Apropó, erről szólva meg kell jegyeznem, hogy módosítottam a téli olvasmánylistámat, úgyhogy még inkább megkurtítottam az elkövetkező bejegyzések számát. Túlságosan elragadott a vágy, hogy újraolvassam az egész Maze Runner trilógiát még lehetőleg az új film megjelenése előtt. Hibáztassátok ezért az utolsó trailert (ITT megnézheti, aki akarja), én az utolsó jelenettől spontán elkezdtem könnyezni, meg izzadni.

Na, de akkor most nézzük a 25. olvasókört, ami egyben az első Főnix rendje kibeszélés volt. A témánk neve „Fiatalság”, a témaindító kérdéseink pedig:

  1. Mi Dudley véleménye Harryről?
  2. Jogosan haragszik Harry Ronra és Hermionéra?
  3. Engedni kellett volna, hogy Harry csatlakozzon a Rendhez?

Az első kérdéssel kapcsolatban háromféle válasz ismétlődött ciklikusan. Az egyik, hogy Dudley fél Harrytől. A másik, hogy Dudley maga sem tudja, mit higgyen, úgy nevelték, hogy utálja Harry-t, és egész életében befolyásolták a szülei gondolatai. A harmadik pedig, hogy ugyan ezt magának sem akarja bevallani, de tulajdonképpen hálás Harrynek, amiért megmentette az életét.
Én tulajdonképpen az első véleményt fogalmaztam meg először, de belegondolva a másik kettőben is sok igazság van. Illetve a másodikban biztosan. Mert Dudleyt tényleg nagyon befolyásolták a szülei. Vagyis legalábbis az édesanyja. Volt olyan felvetés, hogy Dudley ugyanúgy féltékeny Harry-re a képességei miatt, mint ahogy Petunia féltékeny volt Lily-re. Szerintem Dudley nem a saját féltékenységét hordozza magában, hanem az anyjáét. A másik dolog, ami tulajdonképpen ebből a felvetésből fakad, és elgondolkodtatott, az az, hogy a Dementor támadás segített Dudley-nak abban, hogy a véleménye átértékelődjön Harryről. Én ebben sem vagyok teljesen biztos. Én a fordulópontot Dumbledore hatos könyvben megejtett látogatásának tekintem. Ennek ellenére viszont tetszik az az ötlet, hogy Dudley tulajdonképpen hálás az unokatestvérének az életéért, csak éppen azt egyelőre nem tudja, hogy fejezze ki. Mert befolyásolták, és mert az anyja nem engedte felnőni, épp ezért maradt ilyen kétségbeejtően ostoba.

Harry és a kiakadása. Ezzel kapcsolatban nekem is van mesélni meg gyónni valóm nem kevés. Egészen az elmúlt időkig többek között azért volt ez a nekem legkevésbé tetsző könyv a sorozatból, mert nehezen viseltem el Harry tirádáit. Aztán egy beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy azok a tirádák nem csak abból fakadnak, hogy a gyerek kamaszodik. Bizony ebbe nagyon erősen belejátszik Harry mindenki részéről elhanyagolt poszttraumás stressz szindrómája is. Mert igaz, sem a könyvben se a fandomban nincs és nem is volt arra tekintettel a nagy többség, hogy a gyerek borzalmas dolgokon ment keresztül, és ennek a kezelése pont nem azzal lett volna megoldható, hogy minden létező oldalról meg csatornán elhanyagoljuk a gyereket. Amit Dumbi csinált az különösen undorító volt. Nem mondom, hogy nem volt rá indoka, de akkor is az volt.
Ezzel kapcsolatban meg, hogy a kérdésre adott válaszokra is kitérjek, az volt a majdnem egybe hangzó vélemény, hogy nem, abszolút nem volt jogos, de érthető volt. Belegondolva a helyzetbe, senki nem cselekedett volna máshogyan. Voltak, akik azt mondták, simán veszekedni akart. Nem, ő a frusztrációját akarta levezetni, az teljesen mindegy volt, hogy kin. Úgy gondolta, Ron meg Hermione személyében találta meg erre a legfőbb alanyokat, és igyekezett kihasználni a helyzetet. Azok ketten meg természetesen számítottak erre, amivel csak jobban feldühítették a barátjukat. Ördögi kör. De szerencsére, miután rekedtre üvöltötte magát, és lenyugodott, Harry is hajlandó volt visszatérni a normális beszélgetéshez. No, hát, erről csak ennyit.

Az utolsó kérdésre, hogy szabadott volna-e Harrynek csatlakozni a Rendhez meglepően sok igenlő válasz érkezett. Többségében azzal az indoklással, hogy nem a kora alapján kellene meghatározni a rátermettségét már megint. Erre egy valamit tudok mondani. A Rendhez való csatlakozás nem pusztán azt jelentette, hogy minden információhoz azonnal hozzájut. A Rend olyan munkát végez, itt is, és a további kötetekben is, amit egy 15 éves gyerek az iskola falain belülről nem tud véghezvinni. Hogy látja el az őrszolgálatot, hogy megy oda embereket beszervezni a Rendbe és meggyőzni őket arról, hogy neki van igaza. Az iskolában se tudta ezt megtenni dührohamok nélkül pedig az egy lényegese szűkebb terep. Persze nem azt mondom, hogy minden lázadási kísérletét csírájában le kell törni, mer a DS mondjuk egy remek ötlet volt, de a Rend egy nagyon más tészta. Szóval én azt mondom, hogy az információkat igenis megérdemli, pontosan azért, amiken keresztülment, de a korlátozott mozgástere, és a nem épp nyugodt vérmérséklete miatt egyszerűen nem lenne hasznos tagja a Rendnek egyelőre. De persze ez csak az én véleményem. Ha ti esetleg máshogy gondoljátok, nyugodtan osszátok meg velem a véleményeteket hozzászólásban.

Erről az alkalomról én ennyit szerettem volna leírni. A következő hét témája a „Sötét mágia” lesz. Tartsatok velem akkor is. Most pedig megyek, és befejezem az aktuálisan olvasott könyvemet…

]]>
Sun, 10 Dec 2017 13:13:34 +0100 143589_72948
Wizarding World Book Club #24 - Immortality http://ilovereading.blogger.hu/2017/12/04/wizarding-world-book-club-24-immortality

Most már aztán igazán szeretnék felzárkózni a nyakamon lógó megírandó bejegyzésekkel, mielőtt véglegesen a fejemre nőnek. Ezért gyorsan (szűk másfél órám van rá) megírom a bejegyzésemet a legutolsó olvasókörről, hogy aztán teljes lelki nyugalommal várhassam a pénteket megint.

A 24. alkalom – ami egyben az utolsó Tűz serlege beszélgetés volt – témája a „Halhatatlanság", indító kérdései pedig a következők:

  1. Miért nem hiszi el Caramel, hogy Voldemort visszatért?
  2. Megérdemelte a sorsát Ifj. Barty Kupor?
  3. Másképp látod a Varázsvilágot, miután elolvastad a Tűz serlegét?

Az első kérdésre a válasz számomra, és a legtöbb válaszadó számára elég egyértelmű volt. Caramel egy korrupt, gyáva féreg, aki a saját pozíciója és népszerűsége megtartásának érdekében nem mer szembenézni a felkavaró ténnyel. Könnyű támadási felületet hagyva ezzel az ellenfelének a világ elpusztítására való törekvéseiben. És az hagyján, hogy az esélyt megteremti neki, bár az sem értelmes húzás. Azzal a lejárató kampánnyal, amit az igazság hirdetői ellen folytat még adja is az ellensége alá a lovat. Rettenetes vezéregyéniség, és sajnálatos, hogy ennyi idejébe tellett a varázsvilágnak, hogy erre ráeszméljenek.
Mint emlegettem, mások is nagyjából ezen a véleményen vannak, csak egy kicsit máshogy fogalmazzák meg ezt. Sok válaszban olvasható, hogy a miniszter a posztját féltette, illetve nem mert szembenézni azzal a ténnyel, hogy a 13 évvel azelőtt eltemetett sötét múlt újra a felszínre törhet. Igazából a válaszok többsége egy rettenetesen érdekes karakterelemzés Caramelről, ami értelemszerűen a kérdésfeltevő célja is volt valószínűleg.
Szóval igen, a válaszadók elég nagy százaléka azt mondja, hogy a tagadás a félelemből ered. Félelem attól, hogy Voldemort valóban visszatért, és sötét napok köszöntenek a varázsvilágra és félelem attól, hogy ebben a világban betöltött, hatalmat jelentő mégis kényelmes szerepét elveszti.

A második kérdéssel kapcsolatban. Szerencsére a válaszadók 99,9%-a volt annyira intelligens, hogy azt mondja, nem, ilyen sorsot még a legádázabb ellenségének sem kívánna. Egy embertől láttam olyat, hogy megérdemelte, amit kapott, sőt talán az sem volt elég neki.
És akkor ehhez kapcsolódva hadd mondjak véleményt az olvasókról, és nem a könyvről. A twitteren alakult csoportüzenetfolyamnak köszönhetően azért egyre jobban kiismerem azokat, aki aktívan részt vesznek az olvasókörön. És komolyan mondom, sokan annyira unszimpatikusak, és szűk látókörűek, és olyanok, akik élből taszítanak minden újat, hogy az valami botrány. Én úgy gondoltam, hogy a könyveknek hála ez a csapat, vagyis azok, akik olvassák, nyitottak, és elfogadók, és örülnek, ha jön olyan, amit lehet szeretni, de nem. Szimplán azért utasítják el a szerző más, álnév alatt írt könyveit, mert nem Harry világában játszódnak. És ez nekem annyira fura. Sokan vannak, akik annyira fanok, és annyira görcsösen magukénak akarják tudni a világot, illetve annyira a részévé akarnak válni, hogy az félelmetes. Mondom ezt úgy, hogy igen, ha lehetőségem lenne, én is kapnám magam, és utaznék Roxfortba, de attól még nem határolom el magam más, izgalmas élményektől, és kalandokkal teli utazástól, vagy esetleg olyan hatásoktól, amitől jobb ember lehetek. Mert nekem ezeket is nyújtják a könyvek. Tényleg nem vagyunk egyformák.
Visszatérve a kérdésre a válaszadók többsége felfedezte, hogy nem, ilyen sorsot azért senkinek sem, de vajon akkor mi lehetett volna számára a megfelelő büntetés, lévén Azkaban ebből a szempontból már egyáltalán nem megfelelő hely. Plusz ugye azt már megjárta egyszer, és láthatjuk, mi lett belőle.

Másképp látjuk a varázsvilágot? Nem tudom, ti hogy gondoljátok, de én úgy vagyok vele, hogy nekem ugyanaz a világ maradt, amihez máig csatlakozni szeretnék. Persze sötétebb, veszélyesebb, jobban nyitva kell innen tartani az embernek a szemét, de attól az még a varázsvilág. Szóval nekem, mint olvasónak nem változott a véleményem, de abban biztos vagyok, hogy a szereplők lába alatt annyira felfordult minden, hogy többször átgondolták addigi életüket.
Ami a többieket illeti, van, akit ez döbbentett rá, hogy az élet ott sem csak örömből, kedvességből, meg cuki varázslatokból áll, hanem bizony problémák is vannak, amik bármilyen furcsa is, hasonlóak azokhoz, amikkel a mugli társadalom néz szembe nap, mint nap a saját korrupt kis vezetői árnyékában.
Amivel még egyet tudok érteni az az a vélemény, ami a felnőttkor kezdeteként említi meg a történetnek ezt a részét. Mert valóban az. Innentől minden csak sötétebb lesz egészen addig, amíg így vagy úgy, de vége nem lesz a történtnek. És ezzel bizony meg kell küzdeni, nem számít, mennyire érzed magad készen erre.
Ahogy Hagrid, és Harry is mondta, és valóban ez a helyzet nagy igazsága: „Aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt lesz, szembe kell nézni vele.”

Nos, nagyjából ennyi, amit a Tűz serlegével, és ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban el szerettem volna mondani. A Főnix Rendje témáit még nem tudjuk, de ha előbb nem, hétvégén úgyis elárulom az első kettőt. Várlak benneteket vissza az ötödik könyvvel, ami személy szerint az én legkevésbé kedvelt könyvem. Szurkoljatok, hogy a többiek eszes meglátásai beteljesítsék a szemléletmódom megváltozását, és megváltoztassák a véleményemet a történettel kapcsolatban.

]]>
Mon, 04 Dec 2017 10:43:09 +0100 143589_72947
Kien Nguyen: The Tapestries http://ilovereading.blogger.hu/2017/12/03/kien-nguyen-the-tapestries Mikor a blogger megtalálja a kedvet magában a bejegyzés írásához, akkor leül bejegyzést írni. Ahogy most én is. Nem mellesleg ígértem én nektek tegnap egy könyvértékelőt, amit most megpróbálok megírni. Előre szólok a bejegyzés biztos, hogy nem fog rátok akkora és olyan benyomást gyakorolni, mint azt a könyv velem tette.

A történet, amiről ma szó lesz, műfajilag leginkább a történelmi-romantikus kategóriájába esik. Tér-idő elhelyezését tekintve pedig Vietnámban játszódik 1916 és 1932 között. A történet főszereplője Dan Nguyen, az írónak Kien Nguyennek a nagyapja, akinek élettörténetén, vagyis életének a fent említett idősávban lezajlott eseményein vezet minket keresztül a könyv. Onnantól kezdve, hogy hét évesen házasságra kényszerítik, egészen odáig, hogy 16 évvel később megállapodik.

Főszereplőnk életének történetéről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy simán és békésen folydogált volna. Egész életét átjárja ugyanis egy nagy dilemma. Életcéljának kellene tekintenie, hogy bosszút álljon családja ellenségén, akinek apja a vesztét köszönhette, viszont beleszeret az egyetlen emberbe, aki a bosszúja végrehajtásában visszatartja. A bűnös unokájába.

A tartalomból ennyit árul el a fülszöveg, és ennyit mondok el én is. Annyiban azonban legyetek biztosak, hogy minden egyes fejezet új és új izgalmakat tartogat, amik pattanásig feszítik az olvasó idegeit, és egy pillanatra nem engedik kiszakadni a történet folyásából. Mikor azt hinné az ember, hogy végre minden nyugvópontra jut, akkor biztos, hogy jön egy esemény, ami menthetetlenül felkavarja az álló vizet, és fenekestül forgatja fel a szereplők életét újra és újra és újra.
Én személy szerint sokszor kétségbeesetten szorítottam a könyvet, és azt mondogattam magamban, hogy „Jaj, csak nehogy az történjen, amit gondolok” vagy „Jaj, csak ne az jöjjön vissza a történetbe, akire gondolok”. Természetesen mindig az történt, vagy az jött vissza amitől, vagy akitől féltem. Ez viszont nem akadályozott meg abban, hogy a cselekmény tényleges bekövetkezte előtt tövig ne rágjam a körmömet izgalmamban.

Viszont ami ebben a történeten igazán számít az a morális mondanivaló. Nem számít, hogy mekkora mocsok, manipulatív korrupt dög az ellenfeled, ha te tiszta maradsz, és a saját morális rendszered szerint éled az életed nem lehet baj.

Fura lehet, hogy ennyiben össze lehet foglalni a dolog lényegét, de gondoljatok bele, hogy az adott történelmi helyen és időben mennyire nehéz is volt önmagadhoz hűnek, meg tisztának maradni, és nem süllyedni bele az önmegcsalás mocsarába.

Én személy szerint nagyon-nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert letehetetlenül izgalmas, pontosan annyi akcióval, meg csavarral amennyi kell. Rettenetesen jól van megírva ahhoz képest, hogy egy memoárról beszélünk.
Hátrányát akkor sem tudnék kiemelni a könyvnek, ha akarnék, de nem is akarok. Fel kell hívnom a figyelmet azonban, hogy a történetvezetés nem szórakozik. Vérrel teli eseményeket is ugyanolyan szemléletesen, már-már naturalisztikusan ír le, mint minden más sorsfordító eseményt.

Szerezzétek be, ha tudjátok, nem fogtok benne csalódni.

Értékelés
5/5* - Lassan szokás lesz, hogy az adott év kedvenc könyveire év vége felé találok rá. Idén ez lett az.

Zeneajánló
Ilyen stílusú könyvekhez mindig Yirumát szoktam ajánlani.

]]>
Sun, 03 Dec 2017 15:13:53 +0100 143589_72945
Wizarding World Book Club #23 - Wandlore http://ilovereading.blogger.hu/2017/12/02/wizarding-world-book-club-23-wandlore

Oké, bevallom, megint rettenetesen megcsúsztam. Utálom, hogy nem tudom tartani a saját magamnak megszabott menetrendet lassan semmiben. Ott tartunk, ahol kb. egy hete. Van egy könyvértékelőm, és két, olvasós beszámolóm. Igyekeztem most ezt a hétvégét tisztán tartani, hogy legyen időm mindenre, és hétfőn is csak délutánra megyek dolgozni, így reményeim szerint bele fog férni minden, meg kedvem is lesz csinálni, amit csinálnom kell. Most egyelőre a 23. olvasókörrel jövök, de holnapra megint igyekszem összeszedni a gondolataimat. Méghozzá egy olyan könyvről, ami az első mondatától kezdve az utolsóig menthetetlenül fogva tartott. Készüljetek, mert igyekszem majd magammal vinni benneteket egy kalandokkal teli nagy utazásra.

Induljunk el most is egyre, a Tűz serlege utolsó előtti kibeszélőjének összefoglalójával, aminek témája a „Pálcamágia” volt, a három témaindító kérdése pedig a következő:

  1. Miért akarja Harry és Cedric megosztani a Trimágus győzelmet?
  2. Mit gondolsz, miért akar Voldemort párbajozni Harry-vel?
  3. Harry csak szerencsés volt, vagy jártas a mágiában?

Komolyan, részemről egy olvasókörös discussion nem telt még ennyire… zsibbadt módon. Iszonyat fáradt voltam, így nagyjából csak tőmondatokban válaszolgattam a kérdésekre, és a többiekét se nagyon néztem át. Igyekszem itt kifejteni a gondolataimat, meg szétnézni a többiek megosztott gondolatai között.

Az első kérdés amúgy ránézésre nagyon egyértelműnek tűnik, de ha az ember belegondol egy kicsit, akkor már nem is annyira könnyű megválaszolni a dolgot. Szerintem itt került megválaszolásra az az egykor a Griffendél-Hugrabug kviddicsmeccsel kapcsolatban feltett kérdés, hogy Cedric vajon kompetitív-e. Mert itt aztán semmi nincs benne versenyszellemből. Büszkén adná Harry-nek a győzelmet, mert úgy érzi, nem érdemli meg azzal, hogy kétszer is segítséget kapott a feladatok elvégzésében. Az, hogy Harry-vel ugyanez a helyzet, csak ott derül ki számára. Egyébként szerintem azért akarnak osztozni a győzelmen, mert mind a ketten ugyanannyira megérdemlik. Vagy pontosabban fogalmazva egyénileg egyikük sem érdemli meg.  És lehet azt mondani, hogy elfogult vagyok a roxfortosokkal, de nekik én személy szerint szívesebben is adnám, mint a másik két iskola bajnokának. Nem érzem úgy, hogy ők annyit küzdöttek volna, vagy nekik annyira fontos lett volna a győzelem. Ott az igazgatóknak volt fontos, hogy megmutathassák Dumbledore-nak, hogy őt is le lehet győzni. Valljuk be, nem sikerült.
Ami a mások véleményét illeti, nagyrészt ez tükröződik vissza azokban is. Hiszen magában a történetben is arról megy a vita, hogy a győzelmet „ki érdemli meg jobban”. Vannak persze, akik azt mondják, az iskolának akarták megnyerni a kupát. Ez abból a szempontból igaz, hogy (és ezt szintén leírták a vélemények között), a két roxfortos bajnok közti rivalizálást az többi tanuló élezte ki. A közös győzelemmel gátat vethettek volna, minden ostoba előítéletnek.
Érdekesek még a témában azok a vélemények, amik azt fejtegetik, hogy Cedric nem érezte jól magát amiatt, amit Harry kapott a többiektől az első próba előtt. Főleg úgy, hogy rengeteget segítettek egymásnak. Pluszban belejátszott, hogy addigra talán mindenkinek leesett, hogy Harry nem dobta bele a nevét abba a nyomorult serlegbe.

Voldemort és Harry párbaja viszont szerintem egyértelmű alapokon nyugodott. Voldemort meg akarta alázni Harry-t. Bizonyítani akarta, hogy csecsemő korában a puszta szerencse, vagy a véletlenek összjátéka mentette meg az életét. És szerintem erre a bizonyosságra neki magának volt a legnagyobb szüksége. El tudom képzelni, hogy a bukásakor mennyire megrendült az egója, és ezt helyre kellett állítani. Pluszban az sem ártott volna, hogy megmutathatta volna a bandájának, hogy hiába tért frissen vissza, még mindig ő a legerősebb bika a csordában, ahogy Sirius mondaná. A magának való bizonyítás viszont sokkal többet nyomott a latba.
Van, aki szerint a visszatérését szerette volna ezzel megpecsételni. Hiszen elpusztította volna a kis túlélőt, aki először a vesztét okozta. Ahogy későbbi tervei között szerepelt elpusztítani mindenkit, aki az útjában áll.
Van, aki szerint nem a bizonyítási vágy dominál, hanem az egyszerű kíváncsiság. Én úgy gondolom, ebben a helyzetben a kíváncsiság Voldemorthoz képest enyhe kifejezés.
Aztán bejött még az a nagy igazság, hogy mennyire manipulatív személyiség is, és ehhez még jöttek a személyes sérelmei, amit le kellett vezetnie valahol.
De ezeken kívül is voltak érdekes megnyilvánulások (pl. hogy Voldy azt hiszi, Harry-ben rejlik valami különös erő, ami belőle hiányzik – Jól hiszi). Ha van kedvetek, csemegézhettek a válaszokból innen.

A harmadik kérdésre nekem a válaszom egy nagyon határozott és egyértelmű igen volt. Nem az mentette meg, hogy hatalmas varázsló, hanem megint egy olyan körülmény, amiről eddig is tudott ugyan, csak nem fedezte fel a valódi erejét a két pálca közti kapcsolatnak. Szóval szerencséje volt. Én máig fenntartom egyébként, hogy a végső párabajukban sem az segítette Harry-t győzelemhez, hogy olyan nagy varázsló. Ott nem is nagyon szerencse kellett, de azt be kell vallani, hogy a barátai (és főleg Hermione) segítsége nélkül az első könyvben sem jutott volna ki a pincéből. Ő nem skilled, csak jókor van jó helyen, a megfelelő emberekkel körülvéve. Oké, egyet elismerek. Sötét varázslatok kivédésében mindig jó volt, és ez ilyen esetekben persze nem hátrány, de csakúgy, mint Voldemortnak, Harry-nek is voltak olyan területek a mágiában, amiről szánalmasan keveset tudott, és amik elemi szükséglettel bírtak az életben maradásához. Érdekes egyébként, hogy a válaszok nagyon nagy többségében az igen jelenik meg. A másik tábor, aki azt mondja, van benne mindkettőből éppen elég. Ahogy én látom, az aktív tagok közül senki nem állítja minden vehemenciával azt, hogy igen, Harry annak köszönheti, hogy megmenekült, hogy ő egy nagy varázsló. És ez jó is így. Harry-ben pont az a szép, hogy nem az erejéért, hanem az emberségéért csodáljuk.

És akkor azt hiszem ebben a témában én ennyi lettem volna. Az utolsó GoF témának, aminek a címe „Halhatatlanság”, az összefoglalója reményeim szerint hétfőn publikálásra kerül. Holnap meg jövök a könyvértékelővel…

]]>
Sat, 02 Dec 2017 20:45:50 +0100 143589_72944
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/26/virginia-woolf-mrs-dalloway

Szögezzük le már az elején, és egy könyv után, hogy nagy valószínűséggel mi ketten Virginia Woolf-fal soha az életben nem fogjuk megtalálni a közös hangot. Pedig Isten bizony nagyon akartam szeretni, meg egyáltalán érteni ezt a könyvet, de nem ment. Voltak elvárásaim, és nagyon másra számítottam annál, amit kaptam. Már, ha egyáltalán mondhatom azt, hogy kaptam bármit a könyvtől. Nagy elvárásokkal kezdtem neki, annak alapján, amit előzetesen olvastam róla, és keserűen csalódnom kellett.

Azt tapasztaltam, hogy az írás, amit a kezemben fogok, semmilyen tekintetben nem áll össze egy kerek egész történetté, és nekem minden meggyőződésem, hogy egyáltalán nem is volt szándékában soha. Egymás mellé pakolt életképek sorozatát kaptam, minden összekötő szál, rendesen kidolgozott téri-idői világ, vagy akár bármilyen tekintetben felvonultatott karakterfejlődés nélkül. De mit beszélek én itt fejlődésről? Ne akarjak egyből azt. A könyv a tulajdon karaktereit képtelen tisztességesen bemutatni.

Női sors, és LMBT karakter szerepeltetése? Ugyan kérem! Az egyetlen dolog, amire ezzel kapcsolatban emlékszem, az nem más, mint Clarissa Dalloway sznobsága, az, hogy benne rekedt egy nem neki való házasságban, amikor is, még ötven éves kora fölött is az egyik társaságbeli hölgy iránt táplál gyengéd érzelmeket. Úgy, hogy közben egy egykori udvarló, aki amúgy Indiában házasságra készül, még mindig megpróbálja becserkészni.  És passz. Ja, meg annyi rémlik még, hogy a sznobságán túl betegesen ragaszkodott a lányához.

A többi karakterrel meg nem is igazán tudok mit kezdeni. Terítéken van egy félbolond férfi, akinek a felesége megrendítőnek szánt belső nagymonológokban sajnáltatja magát, hogy ő mennyire szeretne jó feleség lenni, de ez senkit nem érdekel. Mindeközben megy az önostorozás, mert szeretne megszabadulni a férjétől.

Komolyan mondom, a regény első fele annyira rossz volt, hogy azzal már vallatni lehetett volna. A második felét is csak azért ettem meg hamarabb (eltekintve attól a nem elhanyagolható ténytől, hogy több Molyos kihívásra is kellett a könyv), mert beszéltem egy barátnőmmel, aki korábban olvasott Woolf-ot, és ő is azt mondta, hogy beletört a bicskája. Onnantól kezdve én sem éreztem magam rettenetesen unintelligensnek, amiért egy szavát nem értem a könyvnek. Ennek folyományaként egy az egyben elengedtem a bennem lévő görcsösséget, és onnan már hamarabb ment a dolog. Ez is olyan könyvek, történetek egyike, amiben felesleges az értelmet, meg az összefüggést keresni. Mindenesetre, ha valaki olvasta ezt, vagy bármelyik másik művét a hölgynek, és értette, miről van benne szó, világosítson fel, kérem, hogy hogyan kell olvasni a könyveit ahhoz, hogy megmaradjon bennem valami belőlük.

Iszonyat nehéz ilyet mondani, de ezt a könyvet én tényleg nem nagyon tudom ajánlani senkinek. Nálam mindenesetre messze elmaradt attól minden tekintetben, amire számítottam, meg amit vártam volna tőle. És ezt azt hiszem, nálam jobban nem sajnálja senki.

Értékelés
5/2 – Nekem jár, amiért a végére értem.

Zeneajánló
Erre még nekem sincs épkézláb ötletem.

]]>
Sun, 26 Nov 2017 14:45:31 +0100 143589_72941
Wizarding World Book Club #22 - Moral Fibre http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/25/wizarding-world-book-club-22-moral-fibre

Mostanában megint sikerült rettenetesen elhanyagolnom itt mindent, miközben a tartalom meg gyűlik. Jelen esetben van a zsebemben két olvasókör beszámoló, bár a tegnapin abszolút nem voltam aktív, mert olyan fáradt voltam, mint a ház, de attól még majd megyek anyagot gyűjteni, meg van itt egy olyan könyv értékelője, amin rettenet nehezen rágtam át magam a rövidsége ellenére. Szóval nézzük a menetrendet.

  1. Ma felteszem annak az olvasókörnek a beszámolóját, amit egy hete ígérek konkrétan. Bocsánat a késésért ezúton is, de nem egyszerű feladat egy ekkora eseményről anyagot gyűjteni. Rengeteg a hozzászólás egy-egy kérdésnél.
  2. Holnap érkezem a Mrs. Dalloway értékelésemmel. Isten bizony az sem lesz egyszerű, mert túl sok minden nem maradt meg bennem a könyvből sue me.
  3. Keddre ígérem a tegnapi olvasókör összefoglalóját (a hétfőm sajna nagyon sűrű, és hosszú lesz)
  4. Legkésőbb jövő szombaton jön még egy könyvértékelés. Feltéve, ha nem lesz akkora istenáldotta szerencsém, hogy már aznap meg tudom nézni az FMA live action filmet. Akkor sutba dobok mindent.  A téli hónapokban megint sokat fogok újraolvasni, de azért igyekszem majd jönni tartalmakkal. Pl. az FMA filmről olvasnátok?

Na de ennyit a tervekről, és jöjjön akkor a régóta ígérgetett 22. olvasóköri beszámoló, aminek a témája az „Erkölcsi szilárdság” volt. A kérdéseink pedig a következők:

  1. Jogosnak találod, hogy Harry extra pontokat kapott a második próba után?
  2. Igaza volt Kupornak, amiért feladta a saját fiát?
  3. Winky vajon szemben áll az M.A.J.O.M mögötti morális érvekkel?

Az első kérdésre kapásból nem olyan egyszerű válaszolni, mint azt az ember hiszi. Mert gondoljunk bele. Ha tisztán, érzelmektől mentesen, vagy a többi versenyző szemszögéből nézzük a dolgot, minden volt a dolog, csak tisztességes nem. A feladat az volt, hogy keresd meg a sellőket, és vidd fel a túszod. De nem, Harry-nek megint előjött a Hermione által emlegetett „megmentési kényszere” és ott maradt hősködni. Komolyan nem értem, mi más válthatta ki belőle ezt a reakciót. Oké, ne haragudjatok, én a srác hőskomplexusára azóta pipa vagyok, hogy először olvastam az ötödik kötetet, ami nem mellesleg máig a legkevésbé szeretett része a sorozatnak számomra. Szóval igen.
Viszont, ha jobban belegondolok a kérdésbe, és valljuk be, ezekre a gondolatokra az írásmód is nagyban rásegít, lehet, hogy az adott helyzetben én se cselekedtem volna másképp, annyira elragadott volna a verseny heve, vagy annyira sok lett volna bennem az adrenalin vagy mit tudom én. Szóval ebből a szempontból meg azt mondom, megérdemelte a plusz pontokat. Azt nem vitatom, hogy az erkölcsi szilárdságot díjazni kell. Azt vitatom, hogy ez a cselekedet erkölcsi szilárdságról, vagy szimpla ostobaságról tett tanúbizonyságot.
A többiek közül rettenetesen érdekes módon senki nem mondta azt, hogy nem, nem érdemelte meg, és hogy a zsűri csak egy rakás részrehajló gyászhuszár. Nagyjából mindenki egyetért a jogossággal, vagy megkérdőjelezi egyáltalán, hogy ezen a ponton törődnek-e már a fair play-jel a tusán, de egy valaki feljött egy nagyon is lehetséges teóriával. Honnan tudjuk, hogy az ál Mordon nem hajtott mindenkit (majdnem mindenkit) az Imperius átok hatása alá, hogy magas pontszámot adjanak Harry-nek.
Mindezek mellett aztán vannak még nagyon jó válaszok, például a próbák morális mondanivalójáról, arról, hogy a sárkányok után miért ne vette volna komolyan a sellők dalát, vagy arról, hogy Harry eljutott arra a pontra, hogy több embert nem akar elveszíteni, hiszen tudja, mi az a veszteség. Ó, ha tudná szegény…
Egyébként a később érkezett válaszok inkább a viselkedésére igyekeznek magyarázatot nyújtani, és itt már akad, aki azt mondja, hogy nem érdemelte meg a jutalmat, illetve fennakadtak azon is, és ez tulajdonképpen igaz is, hogy a játék valódi szabályait senki nem ismeri. A többség viszont, mint említettem, jogosnak tartja az eljárást.

A második kérdés megválaszolását is befolyásolja a tény, hogy ismerem az egész történetet. Ez alapján azt mondom, hogy tudva, kicsoda is az igazi Kupor fiú, azt kell mondanom, jogos volt. A történetnek azon a pontján viszont, ahol a közvélemény még nem tudja biztosa, hogy a fiú halálfaló volt-e, csak a példamutatás egy görcsös szándékának tűnik a cselekedet. Beszélgettük később a többiekkel, hogy az idősebb Kupor annyira el akart határolódni a rossztól, és annyira bizonyítani akarta, hogy ő a törvény előtt makulátlan, hogy észre se vette, hogy csúszott bele a kétségbeesés és a bűn sötétségébe.
A többi válaszadó egyébként megfogalmazza, hogy itt alapjáraton a törvényhozás rendszerével van baj. Hogy nem volt az egy tisztességes tárgyalás, és tulajdonképpen bizonyítékok sem voltak. Az érvelések első részét, miszerint a törvényhozással baj van az is alátámasztja, hogy mi történik Harry-vel a következő kötetben. Ennek alapján, ha tetszik, ha nem, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a Caramel vezette varázspolitika úgy korrupt, ahogy van. Arról nem beszélve, hogy a pasi a saját fia tárgyalását nem is vezethette volna.
Az apa-fiú karakterekkel kapcsolatban feljött amúgy, hogy az idősebb Kupor pont ezzel a cselekedetével csinált halálfalót a fiából. Szerintem belőle nem kellett azt csinálni, az volt már a bukás előtt is. Egyébként a véleményt nyilvánítók többsége nagyon savazza az idősebb Kuport, amiért ennyire elhanyagolta a fiát. Történetesen ezzel egyet tudok érteni. Sirius is megmondta, hogy nem volt valami jó apa, és ezzel közvetve valóban hibás azért, ahogy a fia sorsa alakult.

A harmadik kérdéssel kapcsolatban máig nem tudom, mit gondoljak. Nem hiszem, hogy Winky a viselkedésével bármi mögé menne.  Hermione a MAJOM-mal mindenképpen jót akar, csak a manók nem akarják egyáltalán, hogy valaki jót akarjon nekik. Így Hermione nem csinál mást, csak árral szemben úszik. Winky csupán a manók számára természetes módon reagál. A reakciója pedig azért heves, mert súlyos titkokat őriz, és nagyon jól tudja, hogy a volt gazdájának mennyire szüksége lenne rá.
A többiek válaszait elnézve is sokan látják itt az ambivalenciát. Jó az elgondolás, csak az eszközök, meg a túlzott radikalizmus nem jó, amit Hermione csinál azzal, hogy később ruhát rejt el a klubhelyiségben.
Valaki egyébként megjegyezte, hogy nagyon szereti, ahogy a HP fanok érvek-ellenérvek felsorakoztatásával beszélgetni, vitatkozni tudnak. Ez az, amit én is szeretek abban a közösségben. Akár a club keretein belül, akár a csoport chat-ben, mert már olyanunk is van.

Erről a témáról azt hiszem, most, hirtelen ennyit szerettem volna megosztani. Ahogy ígértem, holnap könyvértékelő, kedden pedig újra olvasókör, aminek a témája ezúttal a „Pálcamágia” lesz.

]]>
Sat, 25 Nov 2017 14:16:01 +0100 143589_72940
Színházi Szalon #2 - A Pál utcai fiúk musical (Pannon Várszínház) http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/18/szinhazi-szalon-2-a-pal-utcai-fiuk-musical-pannon-varszinhaz

 

A második színházi élménybeszámolós bejegyzésemben a Pannon Várszínház-féle Pál utcai fiúk musical-ről szeretném megosztani a gondolataimat. Mikor Molnár Ferenc azonos című könyvét értékeltem (itt elolvasható az értékelés), ami a musical alapja, már akkor mondtam mennyire más olt így felnőtt fejjel olvasni a történetet, mint 10 évesen, amikor amúgy is utáltam, mert kötelező olvasmány volt. Felnőtt fejjel megértettem, hogy itt nem arról van szó, hogy két csapat gyerek folyton veszekszik, meg verekszik, mert mindkét csapat csak magának akar a betondzsungel Budapesten egy talpalatnyi földet, ahol játszhatnak. Ebben a könyvben azt kell megérteni, hogy gyerekekről van szó, akiknek egy játszótér is olyan fontos, mint a felnőtteknek a haszonvágyból elfoglalt területeik. Még fontosabb azonban az olyan értékek, mint a barátság, az őszinteség, a becsület és az egymáson segítés jó érzésének bemutatása. Természetesen, mivel gyerekekről van szó, nem maradhat ki a másik oldal, a kiközösítés, a félreértés, a rosszakarás, a lenézés témaköre sem. És a furcsa, hogy mindkét véglelet a Pál utcaiaktól látjuk, akiknek amúgy szurkolni kellene. Azét írom, hogy kellene, mert felnőtt fejjel, ha rájövünk dolgokra, beláthatjuk, hogy Áts Feri is csak annyiban különbözött a Pál utcaiaktól, hogy vörös inget hordott. Benne sokkal több morális érték jelen volt, mint a Pál utcaiak többségében. Ő elismerte Nemecsek bátorságát, míg a többieknek ehhez annyi idő kellett, hogy végül túl késő lett, emellett a sajátjait sem félt megbüntetni, ha igazságtalanságon, vagy a tiltó szó megszegésén kapta őket. A színdarab csodája pedig az – amellett, hogy meglepően hűen követi a könyv történéseit – pont abban rejlik, hogy ezeket az érzelmeket nemcsak, hogy felszínre hozza, hanem ezüsttálcán rakja az ember lába elé a dalokkal, a játékkal, az arckifejezésekkel. Mindennel.

A darab egyébként le sem tagadhatná, hogy Dés-Geszti mű. Annyira magán hordozza a Dzsungel könyvének stílusjegyeit, hogy az valami elképesztő, és ebben az esetben - tekintve, hogy a Dzsungel könyvét is hányszor végig néztem már eddig is anélkül, hogy képes lettem volna megunni – a legnagyobb dicséret, amit mondhatok. A dalok egyszerűen fülbe mászóak, ezen kívül tökéletesen átadják a hangulatot, és a cselekmény alá dolgoznak. Ahogy láttam sokunknak nehezére esett nem táncra perdülni sokszor a színészekkel együtt lenn a nézőtéren. A koreográfia, ha van, remek, ha nincs, annak is oka van, és olyankor az ember tüdejében reked a levegő, mert érzi a feszültséget a színpadon a karakterek között.

És persze ott vannak azok, akik ezt az egész csodát életre keltik. Szelle Dávid Bokája valami döbbenetesen jól összerakott és eljátszott karakter. Hallottam korábban olyan kritikákat, hogy test felépítésileg nem hajaz a könyv szerinti Bokára. Ez egy oltári nagy ostobaság. Különben is, itt nagyon nem ez a lényeg. A karakter Nemecsekhez fűződő tiszta barátsága olyan mértékben középpontba kerül, hogy még a vaknak is kiszúrja a szemét, és én ezt imádtam látni, mert ettől lesz a karakter az, aki. Nem mellesleg a fiatalabb Pásztor két vállra fektetése, és a csatározása Áts Ferivel külön megér egy misét. Úgy odacsapkodták egymást a falhoz, hogy az egész nézőtér visszafojtott lélegzettel nézte őket. A teljes kétségbeesett összeomlás, ami a végén kiül az arcára az pedig szintén valami fenomenális. Szóval, bravó, Boka!
Nemecsek. A tiszta szívű erkölcsös kis Nemecsek, akit annyira megaláznak sokszor, és akinek rútul elveszik a becsületét. Szente Árpád Csaba rettenetesen nagyot alakít a szerepben. A karakterfejlődés itt óriás. Nem kísérti meg a magasabb rang, végig hű marad a barátaihoz, őket az életével is megvédelmezi, a bátorság, amit megtalál a szívében, és ahogy megtalálja, könnyfakasztó. Nem véletlen neki vannak a legszebb szólói az egész darabban, pluszban megjegyzendő, hogy azért orgánumra sem semmi a dolog.
Nemecsek szomorú történetét ellensúlyozza Molnár Ervin Kolnay-jának folytonos humorossága, karöltve Ruff Roland Barabásával folytatott örökös civódásával.

És akkor a részrehajlás elkerülésének érdekében hadd szóljak a másikoldalról is egy kicsit. Kékesi Gábor Áts Ferije pont olyan, amilyennek Molnár annak idején megírta. Egyszerűen elképesztő volt, hogy azt az emberi értékekkel nagyon is „felszerelt” karaktert láttam visszaköszönni a színpadon is. Azt, aki elismeri a vereséget, elfogadja a békejobbot, érdeklődik, aggódik a másikért, és nem tűri a gyengébbek bántását. Pontosan ezért nem lehet az aktuális gonosztevő címkéjét ráégetni a karakterre. És ez itt is mindenkinek világos.

Összességében mit mondhatnék, szedjétek össze magatokat, és menjetek el megnézni a darabot. Én már kétszer láttam, de már most azon gondolkodom, hol, és mikor fogom megnézni harmadjára.

]]>
Sat, 18 Nov 2017 15:18:25 +0100 143589_72935
Wizarding World Book Club #21 - Tradition http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/18/wizarding-world-book-club-21-tradition

Az elmúlt napokban megint egy kicsit lemaradtam a blogolással, aminek igazából az az oka, hogy mindenképpen szerettem volna könyvértékelőt hozni az egyéb típusú bejegyzések újabb áradata helyett. Viszont valahogy mostanában olyan szerencsétlenül nyúlok az olvasmányaimhoz, hogy vagy annyira nem kötnek le, hogy képtelen vagyok őket befejezni (lsd. pl. a Portrait of a Lady), vagy lekötnek, és el is olvasom őket hamar, de azokról meg már volt bejegyzés a blogon. Az egyéb bejegyzések meg nagyon felgyűltek, úgyhogy mégis kénytelen vagyok most leapasztani azokat. DE, még nagyon küzdők az őszi olvasmánylistámmal, és ha törik, ha szakad, két év után újra teljesíteni fogom, úgyhogy ebben a hónapban még tuti jövök két könyvértékelővel. Most viszont lessünk bele a múlthét pénteki olvasókörbe, melynek témája a „Hagyomány” volt, a témaindítók pedig a következők.

  1. Miért zavarja annyira Hermionét a házi manókkal való bánásmód?
  2. Mennyire fontos a karácsonyi bál hagyománya a Tusa részeként?
  3. Suette-Polts professzor a jobb tanár?

Az első kérdésre szerintem az a legegyszerűbb válasz, hogy mert Hermione egy okos, és érzékeny lány, aki inkább a mások jólétét helyezi, és helyezte mindig is előtérbe. Egyszerűen fontos számára az egyenlőség, már csak azért is, mert korábban a maga bőrén is volt alkalma megtapasztalni mugli születésűként, hogy a varázsvilág is ismeri a rasszizmus fogalmát. Ez csapta őt arcul keményebben, mikor látta, hogy a minisztériumi tisztviselők hogy bánnak Winky-vel a Világkupa után annak ellenére, hogy ő is egy érző élőlény.
Más vélemény pont a házi manók szemszögéből közelít, és nem érti, hogy lehet az olyan hűséges lényekkel, mint a manók ilyen borzasztó módon bánni. Egyébként a többségé véleményének alapja, Hermione esze, kedvessége, és az a tény, hogy muglik között nőtt fel, akiknek a világában szintén folytonos harc folyik az emberek közti egyelő bánásmód kiharcolásáért, nem bírja elviselni, hogy a varázsvilágban bevett dolog a rabszolgaság.

Fontos a bál hagyománya? Nézeteim szerint egy jó alkalom arra, hogy megismerjük a külföldi diákokat, de semmiképpen nem akkora dolog, hogy olyan hűhót csapjunk körülötte, mint amekkorát a fiúk csinálnak. Oké, Harry-nek kellett a partner, de példának okáért, amit Ron csinált az nevetséges volt inkább, és teljesen felesleges tekintve, hogy ő nem is kért meg senkit, és nem is törődött a lánnyal, puszta féltékenységből.
Van, aki szerint fontosabb, mint maguk a feladatok, mert rámutat a Tusa lényegére, és ezzel én speciel nagyon, de nagyon egyet tudok érteni. Mert itt nem az erősebb versenyszellem, meg a győzni akarás a fontos, hanem az összetartás. És ezt jelképezi ez a bál. És, igen, nagyjából megint mindenkinek ez a véleménye. :)

Suette-Polts (imádom ezeket a fordításokat, köszi, TTB) és a tanárság. Legyünk őszinték, Hagridnál jobban senki nem érdemli meg azt a munkát, de ha Dumbi nem ennyire elfogult, hanem reális, vagy más ül az igazgatói székben, akkor a nő kapja meg a munkát. Egészen egyszerűen azért, mert diplomás varázsló, a tanításban több gyakorlattal rendelkezik, és valószínűleg veszélytelenebbek lettek volna a körülmények is. Szeretem Hagridot, de lássuk be, az órái nem épp a relatíve eseménytelen állatgondozással, és a tudás gyarapításával telnek. Amúgy itt ezerféle vélemény van, aminek a többsége velem ért egyet. Szeretjük Hagridot, de addig, míg szabad kezet kap, és azt csinál, amit akar, nem szuperál valami jól. Kell oda Umbridge, hogy felrázza egy kicsit. Ki gondolta volna, hogy az a vén banya is jó valamire.

Részemről ennyit szerettem volna mondani a Tradíciók témaköréről. A tegnapi megbeszélésen a „Morális szilárdság” volt a téma. Jövök még majd azzal is.

]]>
Sat, 18 Nov 2017 15:10:41 +0100 143589_72934
Wizarding World Book Club #20 - Jealousy http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/05/wizarding-world-book-club-20-jealousy

Így a szünet utolsó napjára jöjjön még egy kis WW Book Club szösszenet a „Féltékenység” témaköréről. Ebben a beszélgetésben már az is aranyos volt, ahogy elkezdődött. Hála az égnek, résztvevők a világ minden tájáról vannak, olyan helyekről is, ahol az óraátállítást, mint olyat, hírből sem ismeri. Épp ezért londoni idő szerint 15:03-kor már elkezdtek aggódni, hogy az eddig pontosan érkező kérdések hol a fenében késnek kerek 3 perce?! Mert ugye ők a saját időzónájukhoz viszonyítva nem vették figyelembe az óraátállítást, mivel nem tudtak róla. Kellettünk páran, mire tisztázódott a helyzet. Azért valahol az amerikaiakat sajnáltam egy kicsit, ők még hozzánk képest is 5 órával visszább járnak időben, akkor a BST még egy órával rápakol. Szóval, amikor Londonban péntek délután négy óra van, akkor a nyugati parton péntek délelőtt 11. Van, ahol meg éppen kora hajnal, vagy nagyon késő este. No, mindegy, a lényeg, hogy sikerült helyre rakni mindenkiben mindent, és, ha számukra egy pici csúszással is, de elkezdhettük kitárgyalni a témakört a következő kérdésekkel:

  1. Vajon Ron miért különösen féltékeny, mikor Harry-t bajnoknak választják?
  2. Gondolod, hogy Harry részt akar venni a Trimágus Tusán?
  3. A történet jelenlegi pontján Hermione kinek az oldalán áll?

Hogy vajon miért féltékeny Ron Harry-re a válaszadók véleménye szerint két nagy csoportba osztható. Az egyik, hogy az egész életében a testvérei árnyékában élő Ronnak ez, hogy még a legjobb barátja hírneve is elhomályosítja az ő egyéniségét már egy kicsit több volt a soknál. A másik, hogy Ron úgy érzi, Harry elárulta azzal, hogy bajnok lett, mikor tudta, hogy Ron is szeretne részt venni a Tusán. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Ron is annyira gondolta-e komolyan a jelentkezését, mint Harry, vagy annyira, mint az ikrek, de ez így valahogy akkor is sok volt neki.
Szerény véleményem szerint Ron kicsit belefásult abba, hogy benne mindenki csak Harry hűséges csatlósát látja, ahogy ezt Piton meg is fogalmazta már a második rész elején. Ron önbizalma meg énképe a béka feneke alatt van, és az ilyen események nem éppen olyanok, amik ezek növelését, erősödését segítenék. És ez még majd bőven a hetedik részben is elő fog jönni a Horcrux-os fiaskónál.
Ezen a kettő legtöbbször adott válaszon kívül azért voltak olyanok, amikben megcsillant az értelem. Ami nekem személy szerint a legjobban tetszett, hogy Ron azt gondolja, Harry a Tusa alatt majd egy rakás barátot szerez magának, így őt majd szépen elfelejti teljesen. Illetve még az volt nagyon megragadó, hogy Harry ezzel, hogy Trimágus bajnok lett, valahogy egy szintre keveredett Viktor Krum-mal, akit ugye Ron bálványoz. És elég nehezen viselte el, meg furcsa volt neki, hogy a legjobb barátját ezen a szinten látja.

Harry és a Tusa. Szerencsére a résztvevők jól értelmezték a szöveget abból a szempontból, hogy Harry NEM akar részt venni a tusán. Csinálja, mert kötelezik rá. És mert továbbra is bizonyítani akarja, hogy nem csak a neve híres, hanem tesz is valamit a hírnevéért, bármennyire utálja is a felhajtást maga körül. De ez tulajdonképpen nem szabadna, hogy meglepő legyen. Hiszen ez hajtja előre a 11 éves korában lejátszott első kviddicsmeccse óta. Sőt, tulajdonképpen azóta, hogy megtudta, a varázsvilágban mindenki ismeri a nevét egy olyan dolog miatt, amire nem is emlékszik, ami ráadásul fájdalmas, sötét dicsfény.
Azokkal viszont, akik azt mondják, hogy Harry részt akar venni a Tusán, mert nagyobb hírnevet akar, nem tudok mit kezdeni. Hogy lehet ilyet gondolni, mikor szó szerint ennek ellenkezője van leírva. Komolyan nem értem, minek szólal meg valaki, ha nem érti, amit olvas.

Hermione… Valami ilyesmitől tartottam a „ki kinek a legjobb barátja”-stílusú kérdésekkel kapcsolatban. Szerencsére ezzel kapcsolatban sokan osztják az én véleményemet, miszerint Hermionénak éppen elég sütnivalója van ahhoz, hogy tudja, nem kell választania. Megérti mind a két fiút, és ugyanúgy ott van mindkettő mellett. Ezt nem bizonyítja annál jobban semmi, mint, hogy igyekszik mind a kettőt rávenni a békülésre.  Imádtam egyébként, hogy ezt valaki úgy fejezte ki, hogy Hermione a saját maga oldalán áll, vagy éppen az igazságén. A kedvenc megszólalásom a kérdésben az volt, mikor valaki megemlítette, hogy az esze Harry-vel van, a szíve viszont Ronnal.
Voltak persze, akik kényszeresen választottak a két fiú közül. Igazat adok annak, aki azt mondja, hogy nem érti a történet lényegét az, aki szerint a barátságban egyáltalán választani kell. Úgy általában is, meg ebben a történetben is. Mert a választási kényszer mereven szembe megy ennek az egész sorozatnak a morális mondanivalójával.

Nos, a féltékenységről ennyit. A következő hét témája a „Hagyományok/Szokások” lesz. Még nem tudjuk, meddig olvasunk, de remélem, jó beszélgetés lesz. Olyan furcsa, hogy ezzel a témával elértük a történetek, és így az egész olvasókör felét. Már most tudom, hogy azért hiányozni fog ez a péntekjeimből. Remélem, bónuszként majd utólag beveszik a Cursed Child-ot is a nagy egészbe…

]]>
Sun, 05 Nov 2017 10:59:56 +0100 143589_72930
C. S. Lewis: The Silver Chair (The Chronicles of Narnia 6.) http://ilovereading.blogger.hu/2017/11/04/c-s-lewis-the-silver-chair-the-chronicles-of-narnia-6 Narnia kötetekről mindig nehéz dió volt írni. Most is az. Mert rövid, és látszólag nem sok minden dolog történik a sorozat egy-egy részében. Gondolhatná tehát az ember, hogy egyben olvasva a nagy egészet, több értelmet nyer a dolog. De nem. Tulajdonképpen az egyes regényeknek egymáshoz sincsen túl nagy köze. Persze, nem véletlen adott meg Lewis egy kronológiai sorrendet, ami ennek a sorozatnak az esetében messze elüt attól, amilyen sorrendben megíródtak a könyvek, de ami ezt a sorozatot kronológiailag egyben tartja, azok a szereplők, és nem a történet maga.

Most sincs könnyebb dolgom hát az értékeléssel, annak ellenére, hogy sokkal jobban szerettem a könyvet, mint arra előzetesen számítottam, még akkor is, ha nem haladtam vele olyan jól, mint ahogy azt eredetileg terveztem.
Féltem tőle, hogy most, hogy a Pevensie tesók kiestek a történetből, ugyanúgy fogok szenvedni a sztorival, mint ahogy azt tettem a Magician’s Nephew-val és a The Horse and His Boy-jal. Szerencsére aztán nem így lett, mert Eustace személyében egy régi ismerős karaktert köszönthettem, akinek jelenléte számomra előre lendítette az egész könyvet.

A történet szerint Eustace az egyik iskolatársával Jill-el együtt kerül vissza Narniába, ahol azt a feladatot kapják, hogy keressék meg a már aggkorban lévő Caspian király rég elveszett fiát, Rilian herceget, akit magával csábított egy boszorkány.

Útjuk során aztán a gyerekek sok segítséget kapnak, és még annál is több veszéllyel néznek szembe, míg végül az Alvilágban rátalálnak a varázslat alatt álló hercegre, és mindent megtesznek azért, hogy segítsenek neki kitörni a boszorkány bűvköréből, hogy visszatérhessenek Narniába lehetőleg azelőtt, hogy Caspian az életét vesztené.

A könyv egy nagyon izgalmas küldetés teljesítésének útját mutatja be nekünk, és nem mulaszt el kitérni a morális mondanivalóra sem. A legszomorúbb, és egyben a legizgalmasabb rész az egész történetben talán a vége, amikor is, Caspian lévén bepillantást nyerhetünk mi is Aslan országába. ÉS lévén tudjuk, hogy az Oroszlán metaforája mit takar ebben a történetben, gondolhatjátok mennyire érdekelhette ez a részlet már az eddigi olvasókat is, és milyen reményt kelt az emberekben ezután.

A fentebb emlegetett morális mondanivaló pedig zseniális módon megint a gyerekek érdeme. Mert a gyerek karaktereken keresztül a történet megmutatja, hogy akkor is lehet sikeres az utad, ha nem követed betű szerint az azzal kapcsolatban rád szabott utasításokat. Jill is elszalasztotta, figyelmen kívül hagyta, vagy akár teljesen el is felejtette Aslan tanácsait, mégis célba ért. Szóval ez a könyv nekem Jillen keresztül azt üzente, hogy nem baj, ha a saját utadat járod. Akkor van baj, ha a nehézségek hatására feladod a célodat.

Összességében ez is, mint a többi Narnia-történet eléggé rövid, meg velős, de annál sokat mondóbb. Veszteni nem fog senki semmit azzal, ha elolvassa.

Értékelés
5/5 – Semmi indokom nincs arra, hogy lepontozzam

Zeneajánló
Ti tudtátok, hogy van ebből a részből is egy BBC mini sorozat? Én nem értettem egészen mostanáig, mint keresett a borítón a Motion Picture matrica. A hozzám hasonlóan tudatlanok számára segítségül, a 2016-os trailer


]]>
Sat, 04 Nov 2017 15:54:32 +0100 143589_72927