I love reading http://ilovereading.blogger.hu "Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük." /Carlos Ruiz Zafón/ hu Wizarding World Book Club #17 - Technology http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/18/wizarding-world-book-club-17-technology

Okay.  Komolyan összeszedem magam, és mielőtt fognám magam, és eltenném magam holnap hajnalra, megírom nektek az első Tűz serlege összefoglalót, hogy aztán jövő héten megint teljes lelki nyugalommal verhessem magam minimum két hetes csúszásba. Na, jó, nem, remélhetőleg ilyenre azért nem lesz példa megint, de aztán a csuda tudja, mi fogja az időmet elrabolni megint.
Addig is viszont itt van a „Technológia” témaköre, és a hozzá kapcsolódó érdekesebbnél érdekesebb gondolatok.

Indítsunk is mindjárt a szokásos módon a három témaindító kérdéssel.

  1. Miért érdeklődik annyira Mr. Weasley a mugli technológia iránt?
  2. Veszélyesek Fred és George kísérletei?
  3. Még mindig megdöbbenti Harry-t a varázsvilág?

Az első kérdésre az legegyszerűbb válasz a kontrakérdés. Miért izgatja annyira a muglikat a mágia világa? Gondoltam ezt így nem teszem fel, mert a múltkor sem díjazták, mikor értetlenkedve visszakérdeztem egy kérdésnél. Hát egy másik válaszadótól nem retweet-elik a visszakérdezést? Ki érti ezt, mi alapján szelektálnak.
Minden esetre én azt válaszoltam, hogy azért, mert ez számára egy hobbi, plusz, mivel ilyen területen dolgozik, nem árt, ha naprakész marad. Mondjuk akár olyan dolgokban is, hogy pontosan mire való a gumi kacsa. Plusz nem álltam meg és affirmatív formában közöltem, hogy igen, a muglik is érdeklődnek a varázsvilág iránt. Mr. Weasley érdeklődése teljesen ugyan az, csak egy másik szemszögből.
Egyébként elindult ezzel kapcsolatban egy érdekes headcanon szál, mégpedig az, hogy Mr. Weasley valószínűleg napi levélváltós kapcsolatban áll a Roxfort Mugliismeretet oktató professzorával, és a roxmortsi hétvégéken ülnek le megvitatni az elméleteiket, amiből egy idő után nem lesz más csak némi vajsör-gőzös vihogás. Most mi van? Ne mondjátok nekem, hogy ti nem néznétek meg szívesen egy ilyen jelenetet. Na, ugye! Tisztára, mint egy olvasókör, nem?
Aztán persze a nyilvánvaló okokon kívül voltak, akik megemlegették Arthur olyan alapvető jellemvonásait, mint a kedvesség, a nyitottság, az intelligencia, vagy a kíváncsiság. Mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy ilyen Arthur személyisége, amilyen. Bárhogy is, azt nem lehet letagadni, hogy ő is az igazán jó emberek csoportját erősíti a történetben.

Veszélyesek Fred és George kísérletei? Szerintetek? Persze, hogy azok, de egyrészt az ikrekről beszélünk, akik amúgy is szereti „óvatosan átlépni a határokat”, és fejjel előre belerohanni minden veszélyes helyzetbe. Másrészt meg a veszély vállalása nélkül soha senki nem jutott volna előbbre semmilyen innovációban. Nem lenne fejlődés és minden és mindenki folyamatosan egy helyben toporogna csak. Kinek lenne az jó?
És a vicc az, hogy ehhez a kérdéshez nincs is mást, mit hozzátenni. Egészen egyszerűen azért, mert a válaszadók szilárd többsége ezen a véleményen van. Veszélyesek, igen, okozhatnak nem kis galibát annak ellenére, hogy magukon tesztelték a termékeket, ugyanakkor mindenki hangoztatja, hogy a srácok zsenialitása (ami mondjuk szerintem egy kicsit erős szó, bármennyire szeretem is az ikreket), és kitartása becsülendő, követendő dolog, és érdekes inspirációs alapot szolgáltat.

Harry és a mágia, mint olyan kapcsolata. Ugyan kérem. Hát hogy a fenébe ne lepődne meg nap nap után minden pillanatban, főleg, hogy minden egyes átkozott nyáron jól elzárják a varázsvilágtól. Én legalábbis meglepődnék, ha nem érezné úgy minden vakációkor, hogy csak álmodta az egészet. Meg egyébként is, a mágiát megszokni csak úgy nem lehet, ha nem olyan közegbe születsz bele, ahol a varázshasználat mindennapos dolog. Szerintem legalábbis a mágia sokkal érdekfeszítőbb lehet Harry, mint mondjuk Ron számára, akinek a mágia a mindennapjai része. Aki számára a mágia léte normális, megszokott mindennapi, sőt merem állítani, hétköznapi dolog.
Persze, azt sem lehet állítani, hogy a mágia, mint olyan kőbe vésett dolog volna, hiszen az ikrek a legjobb bizonyítékai, hogy vannak azért még rések rendesen. És tényleg, a mágia folyamatosan változó-fejlődő dolog, de én személy szerint tartom magam ahhoz, amit magam mondtam, akkor is, ha a kicsit azért az én álláspontommal szemben megfogalmazott válasszal is egyet értek.
És ahogy a válaszokat elnéztem, megint szinte mindenki azonos véleményen van.

Nos, nagyjából ennyi lett volna a rövidke összefoglaló az első GoF beszélgetésről. A héten a téma a „Nemzetközi mágia” lesz a Kviddics Világkupa döntőjével, a Sötét Jeggyel, és a rejtélyes Kupor családdal. Érkezem a beszámolóval, remélhetőleg időben, és most megyek is olvasni, mert még van egy fejezetem az erre a hétre kiszabott adagból.

]]>
Wed, 18 Oct 2017 21:01:41 +0200 143589_72908
Színházi Szalon #1 - Színház az egész világ, zenés orfeum est (Veszprémi Petőfi Színház) http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/16/szinhazi-szalon-1-szinhaz-az-egesz-vilag-zenes-orfeum-est-veszpremi-petofi-szinhaz

 

Oké, ez a rovat azt hiszem, egy kis előzetes magyarázatot érdemel. Aki ismer, az tudja, hogy középiskolás korom óta szeretek színházba járni, és amilyen alkalom adódik azt igyekeztem mindig kihasználni. Aztán, ahogy hazaköltöztem a fővárosból egy ahhoz képest igencsak Isten háta mögötti városkába, valahogy ez is elmaradt. Pedig, ha van olyan dolog az életemben, ami sosem szűnt meg megnyugvást hozni a mindennapjaimba, az a színház. Ott arra a 2-3 órára tényleg elfelejtem, ki vagyok, milyen nyűg vár rám a kinti világban. Nem foglalkozom vele. Azzal a külön kis világgal foglalkozom, ami a színpadon megelevenedik előttem. Onnan kilépve pedig olyan töltöttség és nyugalom jön velem, amit nehezen lehet tőlem elvenni azután.

Sajnos az utóbbi időben annyira feltorlódott minden az életemben, hogy úgy éreztem, ha nem találok valami kiutat a felgyülemlett feszültségnek, akkor nagy baj lesz. A város főutcáján sétálva jött velem szemben a hirdetőtáblán az idei bérletes színházi évad, négy remek előadással. Nem voltam benne biztos, hogy még időben vagyok a bérlet kiváltásával. de éreztem, hogy meg kell próbálnom. Szerencsém volt. És miután múlthét csütörtökön este negyed 10-kor hazafelé tartó helyi járat híján, megnyugodva, feltöltődve sétáltam haza, azon gondolkoztam, hogy miért ne oszthatnám meg itt a gondolataimat egyes előadásokról, hátha van az olvasók között olyan, aki szereti a színházat és egy jó darabot keres, vagy egyszerűen neki is kell egy ötlet, amivel kitörhet a szürke hétköznapok végtelennek tetsző sorából.

Szóval az első előadás, ami nem is előadás volt, hanem egy zenés est, az Rejtő: Színház az egész világ című orfeum estje volt a Veszprémi Petőfi Színház előadásában, élő zenével. Igazából a történetéről nagyon nincs mit mondanom, mert nem igazán volt neki. Jeleneteket láttam, ahol a próza volt a vezérszál, dalokat hallottam, verseket hallottam hidegrázósan elszavalva, artistákat láttam kihozni magukból a maximumot.

Ahhoz képest egyébként, hogy a négy előadás közül ettől féltem a legjobban, rettenetesen jó volt. Ennyit, mint ebben a laza két és fél órában, hónapok óta nem nevettem. Komolyan folytak a könnyeim, annyira kacagtam. És ez olyan jól esett a sok teher meg fékevesztett munka után. Maradéktalanul megkaptam, amit a színháztól addig mindig. Olyan szinten feltöltődve jöttem ki onnan, hogy az sem érdekelt, hogy éjjel 11-kor kellett elkezdenem a másnapi óráimra készülni, úgy, hogy reggel 5:45-kor kelnem kellett.

Komolyan mondom, szeretném, ha mindenkinek lenne egy ilyen vagy ehhez hasonló menekülési útvonala a saját életéből. Igyekszem majd ezekkel a bejegyzésekkel én is ezt nyújtani. A következő már egy összeszedett mese lesz egy csodálatos darabról, a Pál utcai fiúkról (rewatch lesz, azért tudom, hogy nagyon jó). November közepén megyek, a körül lehet majd számítani az új bejegyzésre. Addig is remélem, sokatokat fog érdekelni majd a téma.

]]>
Mon, 16 Oct 2017 22:08:38 +0200 143589_72906
Wizarding World Book Club #16 - Talent http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/16/wizarding-world-book-club-16-talent

Na, jól van most már, Everglow, embereld meg magad! – gondoltam én ezt az elmúlt pár napban sokszor, mert annyi megírni való bejegyzés halmozódott fel, hogy már lassan én is képtelen vagyok számon tartani. Elhozom hát most nektek azt a három bejegyzést, aminek a legrégebbi darabjával (vagyis pontosan ezzel itt) közel másfél hete lógok most már. A felállás a következő. Elhozom az utóbbi két olvasókör összefoglalóját, közé ékelve pedig, hogy még jobban felhíguljon a blog tartalma (mert ugye eddig sincs még elég filler bejegyzés) kísérletet teszek egy új rovat indítására, melyben a színházi élményeimet mesélem el. Most viszont akkor első körben jöjjön a 16. olvasókör összefoglaló. Ez volt az utolsó Azkabani fogoly téma, és a címe „Tehetség” volt. A témaindító kérdéseink pedig:

  1. Gondolod, hogy bölcs dolog Időnyerőt adni egy mintadiák kezébe?
  2. A Patrónus bűbájt meg lehet tanulni könyvből, vagy igazán belső tehetség, és fogékonyság kell hozzá?
  3. Mi volt a legfontosabb dolog, ami Lupin tanított Harry-nek?

Az első kérdésre nagyon megosztóak voltak a válaszok. Sokan írták azt, hogy egyenesen felelőtlenség, mert az Időnyerő veszélyes dolog, teljesen mindegy, hogy mintadiák kezében van-e vagy sem. Voltak, akik felszólaltak ugyan Hermione védelmében, de egyébként veszélyes vállalkozásnak tartották bárkinek odaadni a szerkezetet. Megemlítette ezen felül sok mindenki, hogy Hermionének se tett jót, ugyanis, ha mást nem is, az egészségét mindenképpen elég csúnyán kikezdte. Aztán harmadszor vannak azok, akik hozzám hasonlóan azt a nézetet vallják, hogy bár veszélyes, de számíthatunk arra, hogy egy mintadiák amúgy rendesen fogja használni, és vigyáz vele, mert felfogja, mennyire veszélyes szerkezet van a birtokában, és milyen törvényeket szeg meg azzal, ha felelőtlenül használja, és ezeknek a cselekedeteknek mik lesznek a következményei.
Sokszor mondtam már, hogy azt imádom a klub résztvevőiben, hogy sosem félnek kikukkantani a dobozból egy-egy kérdés kapcsán. Ennél a kérdésnél is eljutottunk oda, hogy a felnőtt társadalom, legyen szó akár a mugli -, akár a varázsvilágról nem ad hitelt egyesek szavainak azért, mert fiatalok. Ez miért jó? Egy fiatalember miért nem lehet megbízható. Még úgy is, ha nem csupán az iskolai jegyei alapján ítéljük meg az érdemeit? Ahogy folynak a beszélgetéseink mostanában, egyre inkább rájövök arra, hogy az író által megteremtett varázsvilág, és a muglik világa nem is áll olyan rémesen messze egymástól.
Arról nem beszélve, hogy az oktatás területén is mutatkoznak itt javítani valók. Hogy nem lehetett azt mondani a lánynak pl., hogy nem járhatsz ennyi órára, és minimum kettővel rövidítsd már meg magad. Máig nem értem én sem, minek kellett neki pl. Mugliismeret. Én személy szerint csak felhúztam volna magam sok varázsló felsőbbrendűségi érzetén azon az órán.

Hogy megtanulható-e a Patrónus megidézése könyvből? Minden egyes tag plain and simple válasza az volt, hogy nem. Persze az alapok megtanulhatók, viszont ez pont az a bűbáj, amit gyakorlatban kell nagyon erősíteni.
Én személy szerint elzárkózom attól a megoldástól is, hogy csupán tehetség kérdése lenne az egész, és nem csak azért, mert nem tartom kifejezetten tehetséges varázslónak Harry-t. Ami itt szerintem minden esetben közre játszik, és ezt a véleményemet ki is fejeztem, az az akaraterő, és a vágy. El kell hinned magadról, hogy képes vagy egy patrónus megidézésére ahhoz, hogy képes legyél rá, és nem mellesleg háttérbe kell szorítanod a saját önzőségedet. Gondoljatok bele mennyire rettenetesen nehéz feladat ez. És erre magadnak kell megtanítanod saját magadat.
Ehhez a ponthoz nagyon nem tudok mást hozzáfűzni.

Hogy mit tanított Lupin Harry-nek, és azok közül is mi a legfontosabb, egy nagyon nehéz kérdés. Méghozzá azért, mert rengeteg mindent tanult(unk) Lupintól, de ezek nagy többségéhez bizony ki kell nézni a dobozból.
Az én válaszom az, hogy a legfontosabb dolog, amit Harry-nek taníthatott az az volt, hogy nincs, és soha nem lesz egyedül, annak ellenére sem, hogy a szüleit elvesztette. Mindig lesz vele valaki, aki szereti, támogatja, és úgy mellette van, ott van, ha szüksége van rá. Egy árva fiúnak, aki olyan körülmények között él, amilyenekben Harry a szünidőkben szerintem ez a legnagyobb ajándék.
A többiek válaszai is figyelemre méltóak egyébként. Van aki, azt emelte ki, hogy megtanított minket arra, hogy ki merjünk állni a démonjainkkal szemben, és ne féljünk attól, akik vagyunk. Van, aki a szeretet és a barátság megdöbbentő erejére, és Lupin óriási szívére alapoz. Nagy igazság az is, hogy soha ne szégyenkezz amiatt, hogy félsz.
Rengeteg mindent tanultunk Lupintól, és ennek köszönhetően szerintem, ha megint előveszem majd a könyvet az olvasókör után, már én is ebben a szellemben fogok Lupinra nézni. Nem mintha eddig nem tartottam volna egy pedagógus-mintapéldánynak azt a karaktert, de most még jobban.

Nos, azt hiszem, számomra ebbe a témába ennyi fért bele. A tűz serlegének első témaköre múlt pénteken a „Technológia” volt. Esélyes, hogy azt az összefoglalót már csak holnap fogom nektek tudni elhozni, mert rettenetesen fáradt vagyok, de most még azért megpróbálkozom egy másikfajta beszámoló leírásával.

]]>
Mon, 16 Oct 2017 20:54:23 +0200 143589_72905
Andrew Morton: Diana igaz története - saját szavaival (A hercegnő halálának 20. évfordulójára) http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/01/andrew-morton-diana-igaz-tortenete-sajat-szavaival-a-hercegno-halalanak-20-evfordulojara Annak idején, mikor az első életrajz értékelésemet elhoztam blogra (ami jelesül egy Vivien Leigh életrajz volt, aminek az újraolvasása már érik egy ideje), azt írtam, hogy nem igazán szeretek életrajzokat olvasni, mert sosem tudom, mit hihetek el belőlük, és mit sem. Ehhez képest mostanában azon kapom magam, hogy egyre több könyv kerül ebből a műfajból nem csak a kezembe, hanem a könyvespolcomra is.

Lady Diana Frances Spencer, vagy, ahogy a közvélemény ismeri Diana wales-i hercegnő életrajza bizonyos tekintetben élesen elüt a többi, ebbe a műfajba tartozó könyvtől. Már csak azért is, mert, ahogy megláttam, hogy az először 1992-ben megjelent könyvnek újabb kiadása született meg a hercegnő halálának 20. évfordulója alkalmából, azonnal tudtam, hogy ez a könyv nekem KELL, és kész. Elvégre nagyon régóta igazi példaképem a hercegnő, és miatta vagyok büszke a nevemre, amit amúgy részben az ő jóvoltából viselek.

Természetesen nem minden félsz nélkül kezdtem bele a könyvbe. Azt hiszem, el lehet mondani, hogy ha létezik olyan valaha élt ember, akinek életét és halálát legendák és összeesküvés elméletek százai veszik körül, és hálózzák be, akkor Lady Diana ilyen ember. Féltem, hogy a könyv ebből mit, és hogyan fog visszaadni. Mennyire fog Diana, vagy éppen a királyi család mellett állni a benne megfogalmazott véleményben. Az első oldalak elolvasása után azonban elszállt minden kétségem.
Komolya hittem benne, hogy a könyv egy kiutat kereső asszony segélykiáltása, az írót pedig a segítés szándéka vezérli.  Egy pillanatig nem kételkedtem abban, hogy valóban Diana szavait olvasom, az ő személyét látom visszatükröződni a sorokban. Nem csupán a legtöbb ember által szeretett hercegnőt, hanem a tényleg mindenki által imádott humanitáriust.

Tudtam, hogy bizonyos szempontból ez az életrajz az év egyik legnehezebb olvasmánya lesz, és nem tévedtem. Sokszor görbült sírásra a szám, sajnos többször, mint mosolyra. Csodálom őt mindazért, amit tett, és tenni akart. Ugyanakkor nagyon sajnálom mindazért, amit át kellett élnie, és hogy éppen akkor szólították magukhoz az égiek, mikor az élete egyenesbe került volna. Sajnos esetében is érvényesült az igazság, hogy a földre küldött angyalokat az égiek a kelleténél jóval hamarabb visszaszólítják…

Hogy egy pár szót ejtsek a könyvről is. A tartalmán kívül nagyon tetszett az a hármas felosztás, amiben olvashattam a művet. Először elolvashattam a kivonatát Diana szavainak a könyvhöz készült számos interjúban. Ez volt az, ami a könyvvel kapcsolatos minden kétségemet eloszlatta. Nagyon szerettem, hogy maga az életrajz a gyerekkortól kezdve elmesélte Diana életét. Szörnyű volt látni milyen meleg érzelmektől mentes életet élt a kezdetektől majdnem egészen az élete végéig a hercegnő. Semmiképpen nem ezt érdemelte volna.

Gyötrelmes házassága, és szabadulási kísérletei a királyi családból megint csak könnyeket csaltak a szemembe. Annyival több volt ebben a nőben, mint amennyi hitelt adtak neki. És ez a legfájdalmasabb az egészben.

Az pedig szintén külön öröm volt, hogy az átdolgozott kiadás teret engedett a mai viszonyoknak is, és bemutatta – még ha csak érintőlegesen is – Diana élő hagyatékát, a fiait, akik folytatják Diana munkásságát.

Biztosan mondhatom, hogy elő fogom még venni jó párszor ezt a könyvet. Leginkább akkor, mikor magam is iránymutatásra szorulok majd, mert Diana élete és munkássága valóban példa értékű. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt az írást. Azoknak is, akik nem tekintik hozzám hasonlóan példaképüknek a hercegnőt. Tapasztalatból mondom, hogy egy remekül megírt, olvasmányos és leginkább tanulságos könyvet fog az olvasó a kezében tartani, ha ad neki egy esélyt.

Értékelés
5/5* - Nagyon-nagyon kellemes csalódás volt.

Zeneajánló
Elton John – Candle in the Wind – Gondolom, senkinek nem kell magyaráznom, miért.


]]>
Sun, 01 Oct 2017 17:08:58 +0200 143589_72893
Wizarding World Book Club #15 - Secrets and Concealment http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/01/wizarding-world-book-club-15-secrets-and-concealment

Nézzük akkor, hogy az eheti téma, a „Titkok és leleplezés” milyen izgalmakat tartogatott az olvasókör résztvevői számára.
Megint volt három témaindítónk, úgymint:

  1. Lupinnak tényleg titokban kellett volna tartania vérfarkas voltát?
  2. Bíznak egymásban a Tekergők?
  3. Mi volt a legnagyobb titok, ami kiderült a Szellemszálláson?

És akkor most gondolkodjunk el egy kicsit. Persze, Lupinnak mindenképpen ki kellett volna állnia egy előítéletes varázsvilág elé, és büszkén hangoztatni, hogy „hello, igen, én egy vérfarkas vagyok”, igaz? Könyörgöm, így is elég atrocitás éri szerencsétlen embert, nemhogy még be is valljon valamit, amitől aztán szinte az egész közösség megbélyegezné. Persze azzal egyetértek, hogy a kiállása biztosan sok vérfarkasnak adott volna reményt, meg segítséget, de amíg a Greyback-hez hasonló szörnyetegek gyakorolnak befolyást a farkasok csapatai felett, addig egyszerűen nem látok esélyt arra, hogy Lupin ilyen irányú törekvései (ha egyáltalán vannak/voltak valaha ilyen irányú törekvései) célt érjenek. Sajnos mindkét oldalról, túlságosan nagy az előítélet és a befolyás a másik csoport felé, hogy ennek megváltoztatására egy ember elég legyen. Márpedig sajnos nem sajnos Lupin, amennyire én tudom egyedüli a sajátjai között. Ez talán be is bizonyosodik akkor, mikor Dumbledore kérésére a sajátjai közé épülve kémkedik a Rendnek.
Szóval nem. Bármennyire borzasztó is az, hogy a személyiségünk egy részét lepel alá kell rejteni, Lupin itt a saját érdekében cselekedett jót. És higgyétek el, úgy mondom ezt, hogy, ha valaki, hát akkor én tényleg utálom, ha valakit olyanért ítélnek el, amiről nem tehet, sőt a bátorságáért, amiért vállalni meri saját magát, még ha nem is lenne neki muszáj, csak a sárdobálást kapja. Szégyen, de sajnos a világ így működik. És nem csak a varázsvilág, a muglik világa is. Nem értem ugyan, miért, de kénytelen vagyok beletörődni.

Hogy bíztak/bíznak-e egymásban a Tekergők? Fontos kérdés, hogy a jelenről beszélünk-e vagy a régmúltról. A Roxfortos évek alatt, és az első Varázslóháború előtt/alatt még biztosan, később, kb. onnantól, hogy kiderült, hogy áruló van közöttük, már nem igazán. Éppen ezt mutatja a Titokgazda cseréje is, meg a körülmények, amelyek között ez megtörtént.  Aztán persze ott a Szellemszálláson lezajlottak nagyban hozzájárultak a bizalom újraépülésének kezdetéhez. Gondoljunk csak arra az ikonikus pillanatra, mikor Sirius Lupin nyakába vetette magát az első pillanatban, ahogy meglátta.
De ez az én véleményem. Sokan hangoztatták ugyanezt, voltak azonban olyanok is, akik a kétely leghalványabb árnyéka nélkül bizonygatták ezt a bizalmat. Értem én, szeretjük a Tekergőket. Én is szeretem őket, de a feltétel nélküli bizalom akkor sem hozott volna magával titkokat a barátságba. Márpedig itt aztán volt titok, nem kevés. A legjobb válasz erre az, hogy igen, bíztak egymásban, de vannak olyan helyzetek, ahol a bizalom akarva-akaratlan megbomlik. Nos, a háború, és az árulás pont ilyen helyzet.
Valaki egyébként azt is hangoztatta, hogy James haláláig volt teljes az összhang, utána nem, mert James volt, aki ragasztóként összetartotta a csapatot. Ezzel két dolog miatt nem tudok egyet érteni. Egyrészt a titkolózás már jóval James halála előtt, történetesen James életének megóvásában elkezdődött. Plusz a feltételezés, miszerint James ragasztó lett volna, élből hibás. James egy főkolompos volt, egy vezér. Ha volt itt ragasztó, az Lupin volt. Egész egyszerűen azért, mert a másik három érte tett mindent.
Szóval igen, ez sem egy könnyen megválaszolható kérdés. Nagyban függ a körülményektől.

A legnagyobb felfedett titok a Szellemszálláson. Persze, rengeteg titokra fény derült, bár egyik esemény a velejárója volt a másiknak. Lupin, mint vérfarkas, a Tekergők, az illegálisan űzött animágia, Pettigrew. Sirius ártatlansága és minden más.
Persze rengetegen ragadtak le annál a semmiképpen nem elfeledhető ténynél, hogy Sirius ártatlan. Nagy dolog valóban, ami engem mégis elképesztett az a nagyon nagy mértékű szeretet, amit abban a jelenetben láttam. Gondoljatok bele…
a) Harry az első pillanatban ott üti-veri Siriust, ahol tudja, Sirius mégsem haragszik, megértő, megmagyarázza, miért tette, amit tett, bebizonyítja, hogy szerette James-t és szereti Harry-t mindennek ellenére.
b) Könyörgöm Lupinnal évekig egymást tartották Voldemort pribékjének mégis testvéri szeretettel ugrottak egymás nyakába az első lehetséges pillanatban. (A lowkey WolfStar shipper énemet most inkább hagyjuk ki a játékból).
c) Ron és Hermione akik a lehetetlen helyzetben is védték Harry-t.
d) Csámpás, aki az életével óvta volna meg Siriust.
Az egész jelenet egy az egyben át volt itatva őszinte szeretettel. És ennél, meg a megbocsátás hatalmas erejénél nagyobb titkot nem fedhettek volna fel azon a helyen.

Összességében ez most jobb alkalom volt, mint a múlt heti, de a kedvenc helyet még mindig nem vette át. Muszáj lesz most már összekaparnom magam a béka feneke alól, és újra belefolyni a lehető legtöbb beszélgetésbe. Mondjuk, ha engem kérdeztek, kicsit elnyújtották ennek a könyvnek a tárgyalását. 4 hét alatt simán végig lehetett volna rajta járni. Mi lesz itt még a 4-5. kötettel? Sebaj, minél hosszabb lesz ez a kezdeményezés, annál jobb.
Jövő héten a „Tehetség” lesz a témakör, ami az Azkabani fogoly utolsó hete lesz. Alig várom már, hogy elkezdjük a Tűz serlegét. Nagyon újra kell már olvasnom azt a könyvet.

]]>
Sun, 01 Oct 2017 17:03:41 +0200 143589_72892
Wizarding World Book Club #14 - Grudges http://ilovereading.blogger.hu/2017/10/01/wizarding-world-book-club-14-grudges

A felhalmozódott papírmunka miatt múlt héten nem tudtam elhozni az aktuális olvasókörös bejegyzést. Mivel azonban a hegy nagy részét leküzdöttem, lazításképpen elhozom az utolsó két témát az ilyenkor szokásostól eltérően két külön bejegyzésben, plusz érkezik egy könyvértékelés is a mai nap folyamán.

Nézzük viszont először az olvasókör 14. alkalmának összefoglalóját, aminek a címe „Grudges” vagyis „Sérelmek” volt. A három témaindító kérdésünk pedig a következő:

  1. Joga volt Pitonnak összehasonlítani Harry-t James-szel?
  2. Hermione valóban szűk látókörű, ahogy azt Trelawney gondolja?
  3. Draco az apjától örökölte azt a haragot, amit magában hord?

Ha belegondolunk, ezek rendkívül komoly és nagyon könnyen félreértelmezhető kérdések. Nekem sikerült is félregondolnom rögtön az elsőt. Mert csupán a többiek válasza tükrözi azt a fordítást, amit én fent leírtam. Én első körben úgy értelmeztem, hogy „Igaza volt-e Pitonnak…?”
És, ha az én szempontomból nézzük, akkor jogos az én válaszom, miszerint igenis igaza volt, hiszen Harry – külsőre legalábbis – rettenetesen hasonlít James-re. És ez szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy elkezdjék kettejüket egymáshoz hasonlítgatni. Arról nem beszélve, hogy én tulajdonképpen arról sem vagyok meggyőződve, hogy Pitonnak nincs igaza, és Harry nem örökölt egyáltalán semmit természetében James-től. Hiszen akárhányszor hasonlítgatják az apjához, inkább büszke, mint sem. Igaz, nem tudhatja még Piton miért is látta olyannak az apját, amilyennek.
A többség persze bőszen ellenkezik, hogy hát hogy lehet ilyet gondolni?! Harry egy teljesen más ember, ő nem az apja, és az ő cselekedeteit ne ítélje már meg senki az alapján, ahogy az apja annak idején viselkedett.
És persze, abban a legmesszebbmenőkig egyet értek, hogy nem szabad pusztán a szülei alapján megítélni a gyereket, hiszen a gyerek is egy önálló akarattal rendelkező emberi lény, és lehet, hogy teljesen más habitusú, mint a szülei. Viszont a kutya pontosan itt van elásva. Harry annyira ragaszkodik a szülei emlékéhez, és annyira azt hallja majdnem mindenkitől, hogy mennyire jó emberek voltak, hogy ő nem is akar másmilyen lenni, mint a szülei. Aztán természetesen, aki negatív véleményt fogalmaz meg bármelyikükkel kapcsolatban, az biztos téved, és csak azért csinálja, hogy az emléküket befeketítse.
Nem mondom, hogy az elméletnek Harry szemszögéből nincs alapja, hiszen Dursley-éknél folyamatosan ezzel találkozik nap nap után és el sem tudja képzelni szerintem, hogy lehet a negatív véleménynek más oka is. Elvégre Harry itt még mindig csak 13 éves.

Mi a helyet Hermione-val? Valóban szűk látókörű? Remek kérdés, és a válasz attól függ, hogy kinek teszik fel. Trelawney persze, hogy szűk látkörűnek látta. Elvégre ő egy jós (legalábbis sokak szerint az, és ő is szeretné magát annak hinni), ergo mondhatjuk azt rá, hogy nem is igazán evilági lény. Őt mindig is valami éteri aura fogta körbe. És, hát valljuk be a jósláshoz, mit olyanhoz tényleg az kell, hogy az ember fogékonyabb legyen a megmagyarázhatatlanra. Kb. olyan ez, mint a mugliknál az asztrológia, meg a különböző spirituális tanok.
És akkor most nézzünk rá Hermionéra. Arra a Hermionéra, aki szilárdan áll két lábbal a földön, igazi tudós lélek, és kb. csak azt hajlandó elhinni, amire létezik írásos bizonyíték. Persze, hogy a jóslástan nem a szíve csücske. De ez nem jelenti azt, hogy szűk látókörű lenne, vagy ettől ne adj’ Isten kevesebbet érne mások szemében. Hermione egy borzasztóan intelligens személy, aki olvasottságával, tudásával nem egyszer mentett meg nem kevés életet. Attól, hogy ő a háttérben van, és nem hősködik feleslegesen még nagyon is jelen van, és ebből a szempontból szerintem soha nem jutott neki elég credit.
Szóval erre a kérdésre nem létezik egyértelmű igen vagy nem válasz. Mindenkinek a személyiségétől függ, hogy kinek ad igazat kettejük közül. Éppen ezért nem csak hogy egyértelmű válasz nem létezik, de ostobaság azt gondolni, hogy bármelyik is helyes lehet. Vélemények léteznek ebben a kérdésben, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a miénktől ellenkező válasz alapjaiban helytelen. Én mindenesetre Hermione mellett teszem le a voksomat. Nem hiába ő a kedvenc szereplőm.

És akkor Draco. Őszintén szólva meglepődtem, hogy ezen a ponton ő is belépett a játékba. Vele kapcsolatban nagyon egyetértek azzal a megállapítással, amit ugyan nem én fogalmaztam meg, hogy a harag és a sérelem nem egy olyan dolog, amit örökölni lehetne. Draco természetének alakításában, ami viszont nagyrészt az őt ért sérelmekhez vezetett nagyon nagy szerepe van az apjának. És itt most kizárólag azt értem, hogy milyen nevelést kapott. A Malfoyok vagyonuknál, és tiszta vérüknél fogva rettenetesen büszke családnak tűnnek nekem, és Draco is ebben a büszke szellemben nevelkedett. Pusztán erre szabad csak gondolni az „öröklött” sérelmek alatt. Semmiképpen nem arra, hogy Lucius bárhogyan is, de abuzálta volna a gyerekét. Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy ez még mindig az eredeti és hamisítatlan Rowling féle Harry Potter, amiről szó van, és nem a részben ez alapján íródott messzemenően kifacsart borzalom, ami Cassandra Clare neve alatt fut.

Összességében azt mondom, hogy számomra ez volt az az alkalom, amit a legkevésbé élveztem az olvasókör kezdete óta, amiben biztos nagyon sokat játszott közre az a tény, hogy sem az egészségem sem az életkedvem nem volt a toppon két hete.
Mindjárt láthatjátok, hogy a következő téma, a „Titkok és leleplezés” mennyivel gyakorolt rám mélyebb benyomást.

]]>
Sun, 01 Oct 2017 16:58:53 +0200 143589_72891
Wizarding World Book Club #13 - Competition http://ilovereading.blogger.hu/2017/09/17/wizarding-world-book-club-13-competition

Vasárnap, tehát WW Book Club, és most lesz először olyan, hogy a beszélgetés egyes szálairól direkt nem esik majd szó, mert egy bizonyos ponton elmentünk elég személyes dolgok felé. Kérlek, ezt vegyétek figyelembe. Köszi előre is.

Ezzel a felütéssel kezdjünk is neki a heti témánknak, ami a „Versengés” volt. Emlékeztek, múlt héten még nem tudtam elképzelni, hogy hogy jön ehhez a könyvhöz a versengés. Hogy őszinte legyek, ezt még most sem tudom, hogy túl vagyunk a témán. A kviddicskupáért való küzdelem, és Harry Anti-Dementor programja volt a fő fókuszban. De hogy tiszta legyen, miről is van szó, ímhol a három témaindító kérdés.

  1. Cedric inkább nagylelkű vagy kompetitív?
  2. Miért akarja Harry olyan elszántan tökéletesíteni a Patrónusát?
  3. A történet ezen pontján (a 13. fejezet végén járunk) ki a jobb barátja Harry-nek?

A legtöbben igazából arra mentek rá, és ebben amúgy sok igazságtartalom is van, hogy lehet egyszerre az ember becsületes és kompetitív. Cedric is ilyen. Mert igen, meg akarja mutatni, hogy a csapatával együtt le tudja győzni a Griffendélt (akiknél ugye van egy olyan fogó, aki eddig egyszer nem hibázta el a cikeszt), de mindezt úgy akarja megtenni, hogy mindketten egyelő esélyekkel indulnak. Márpedig az, hogy Harry a dementorok miatt elég nagy fizikai hátrányba kerül, semmilyen körülmények között nem tekinthető az egyenlő esélyek kategóriájába eső helyzetnek.
Tulajdonképpen én nagyon szerettem ezt a választ, még akkor is, ha nem ez vetődött fel bennem elsőként (hogy az mi volt, arról majd pár sorral lejjebb egy picit mesélek), viszont felvetette bennem a kérdést, hogy vajon, ha újrajátsszák azt a meccset, és nem nehezíti a csapatok dolgát az ítéletidő, akkor vajon ugyanúgy megnyerte-e volna a Hugrabug azt a találkozót. Félreértés ne essék, én el tudom képzelni, hogy Cedric akkor is győzelemhez segítette volna a csapatot, de mindenképpen érdemes lett volna látni egy olyat is. Sajnos erre lehetőség több nem fog adódni a történetben.
És akkor most jöjjön a másik legtöbbet megfogalmazott vélemény a kérdéssel kapcsolatban, amiben először én is osztoztam. Eszerint, ha választani kell, akkor Cedric inkább becsületes, mint kompetitív, lévén a karakter magában hordja mindazt, ami a Hugrabug házat olyanná teszi, amilyen. Ezzel kapcsolatban valaki megfogalmazta, hogy bár ő nagyon is egy mellékszereplő, aki nincs meg sajnos nem is lesz sokat színen, viszont ettől függetlenül az egyik legtisztább karakter az egész történetben. Ezzel egyet tudok érteni, ha elvonatkoztatok attól, hogy ki és hogyan játszotta Cedric-et a filmben. Valahogy nekem Robert Cedric-je egy idegesítő bájgúnár volt, pontosan az, akinek az előítéletek alapján lennie kellett volna a könyvben is. Az igazi Diggory viszont tényleg egy talpig becsületes ember volt. Többek között ezért is várom már, hogy végre elkezdjük olvasni a Tűz serlegét. Nagyon sok jó feldolgozandó téma van abban a könyvben.

Ami a második kérdést illeti, szerencsére senki nem volt annyira szűk látókörű, hogy azt mondja, Harry csak a kviddics miatt akarta legyőzni a demetrorokat. Mindenki tudta, hogy emögött jóval több meg nyomósabb indok van. Sokan emlegették, hogy meg akart szabadulni mindattól, amit akkor hall, amikor egy demetor túl közel megy hozzá. Én ezzel egészen egyszerűen azért nem tudok rokonszenvezni, mert Harry maga vallotta be, hogy titkon vágyik arra, hogy a szülei hangját hallja, hiszen más emléke nincsen róluk.
Én igazából azt fogalmaztam meg (és ebben páran egyet is értettünk), hogy ő igazból azért szeretne ezektől megszabadulni, mert zavarja, szégyelli, hogy ő érzékenyebben reagál ezeknek a lényeknek a jelenlétére, mint mások. A gyengeség jelének véli a reakcióját, márpedig Harry az első iskolai napjától fogva pontosan azt igyekszik bizonyítani, hogy ő nem gyenge. Tulajdonképpen még mindig nem csinál mást, mint hogy igyekszik lépést tartani a nevével, illetve igyekszik felnőni hozzá.
Innen aztán kikerekedett egy nagyon-nagyon-nagyon szerteágazó beszélgetés, ami többek között tartalmazott olyan szálakat, mint a kontroll és az irányítás közti különbség, Lupin, mint apafigura jelenléte, Hagrid, mint apafigurának alkalmatlan, ám barátként nagyon is jelen lévő és fontos szereplő, Harry, mint a saját életének irányításával kapcsolatban inkompetens szereplő, és a többi. Csak és kizárólag azért nem linkelem be azt a beszélgetésfolyamot megtekintésre, mert itt ment el elég személyes irányba a dolog a végén.  Egyébként már csak az ilyen elkalandozások miatt is nagyon érdemes részt venni, az olvasókörön.

Ami a harmadik kérdést illeti, ezzel nagyon nem tudtam kit kezdeni. Hogyhogy ki a jobb barátja Harry-nek? A barátságot szerintem nem lehet így mérni. A barátság mindig, és minden formájában fontos és értékes. Szóval jobb barátja nem lehet Harry-nek sem egyik, sem másik. A kérdést úgy lehet inkább értelmezni, hogy a helyzetben melyikükkel értünk inkább egyet. Ebben az esetben pedig azt mondom, hogy Hermione. Miért? Mert az igaz, hogy többször tesz olyat, ami Harry-nek nem tetszik, vagy fáj neki, de Hermione mindig, minden körülmények között azt tartja szem előtt, hogy Harry-nek jó legyen, és van ereje ennek érdekében olyat is megcselekedni, amiről tudja, hogy nem fognak miatta rá jó szemmel nézni.
Persze, mind szép és jó, hogy Ron itt, most ebben a helyzetben szolidáris vele, de nem attól vagy jó barátja valakinek, hogy mindig azt a véleményt hangoztatod, amit ő. Azt kell figyelned, hogy szerinted mi igaz, és mi HELYES és a szerint kell cselekedned.
Felhozatnám én itt most Ronnak a Tűz serlegében, meg a Halál ereklyéiben mutatott vérlázítóan ostoba viselkedését, de nem fogom. Szeretem Ron karakterét, de gondolkodjunk már el azon, hogy Ron meg Hermione közül ki cselekedte a több jót, meg személyiségépítőt Harry-vel szemben.

Mára azt hiszem összesen ennyit szerettem volna írni. Jövő héten követezik a harag témaköre (szívderítő témák, nemde?), gondolom, Ron és Hermione macska-egér harcára kihegyezve, illetve majd talán szóba kerül a Piton vs. Tekergők örök harag témaköre is.
Jövök majd a beszámolóval mindenképpen.

]]>
Sun, 17 Sep 2017 15:38:02 +0200 143589_72877
Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five http://ilovereading.blogger.hu/2017/09/16/kurt-vonnegut-slaughterhouse-five Ha valaki most fogná magát, és megkérne, hogy meséljem el, miről is szólt ez a könyv, egyszerűen nem tudnék neki rá mit válaszolni. Nagyon régen tervezek már olvasni Vonnegut-tól, és bizonyos fokig örülök is, hogy a RosendeReads kvázi rákényszerített erre, mert máskülönben folyamatosan tolódott volna a könyv az örökké csak nagyobbodó TBR listámon.

Az viszont, hogy nem nyűgözött le túlságosan ez a könyv, nem jelenti azt, hogy nem is kaptam tőle egyáltalán semmit. Igaz, hogy egy kicsit nagyobb falat volt a mű olvasása, és értelmezése, de ez a tény csak arra sarkallt, hogy nézzek utána a könyv keletkezési körülményeinek, úgy amblokk a cselekménynek, meg annak, amit úgy általában azokban hagy, akik olvasták. Miután ezt megtettem, seperc alatt megértettem, hogy mit is akar ez a könyv, és milyen elvárásokkal, kontextusokkal, és tartalmakkal számoljak. Innentől kezdve aztán egyből könnyebbé vált az olvasása.

Természetesen az sem figyelmen kívül hagyható, hogy folyamatosan figyelemmel kísértem azokat a kérdéseket is, amelyek a többi RosendeReaders-ben felmerültek, és amely kérdésekre Alberto válaszolt twitteren. Az ő könyvhöz való hozzáállása az enyémet is nagyban formálta, és bár nekem ez a könyv messze áll a kedvenc kategóriától, a megértésében sokat segített nekem.

A továbbiakban én is kitérnék egy kicsit a tartalomra, hogy nektek is egy kicsit megkönnyítsem a dolgotokat, ha a későbbiekben el szeretnétek olvasni a könyvet.
A főszereplőnk egy Billy Pilgrim nevű férfi, aki hadifogolyként a II. világháborúban túlélte Drezda bombázását, köszönhetően annak, hogy társaival együtt egy régi vágóhíd pincéjében voltak „elszállásolva”. A vágóhíd száma az ötös volt.
A történet értelmezhetőségének nehézségét nem is ez adja, hanem a tény, hogy a történet főszereplője képes az időutazásra. Ennek eredményeként az egyik pillanatban a harctéren van 1945-ben, a másikban a feleségével az 1960-as évek közepe-vége táján. Mindennek kiindulópontja pedig, hogy állítja, találkozott idegen népekkel, akik azt vallják, hogy aki él az idő egyik pontján az nem hal meg soha, hanem ugyanúgy él az idő milliónyi korábbi pontjaiban.

Mindezek után gondolhatjátok, hogy ez az időben és térben folytonosan jelen lévő inkonzisztencia nem kicsit zavarta meg az elején az olvasás ritmusát. Végül mégis elolvastam, és megértettem mindazt, amit Alberto és a többiek eddig mondtak kérdeztek a könyv kapcsán. Ilyen ritmusban, és technikai hátránnyal továbbra sem hiszem, hogy aktívan részt veszek majd a dologban, de figyelni, és a feladott könyvek témáját nyomon követni mindenképpen érdekes lesz. És hát ki tudja, mikor fogok egyszer kedvet kapni egy-egy feladott „házi feladathoz”.

Összességében annyit tudok róla mondani, hogy bár az én komfortzónámtól nagyon messze áll, és elég nehezen is haladtam vele, örülök, hogy elolvastam, mert összességében jó érzés volt egy kicsit kikukkantani a dobozból, és most rettenetesen büszke vagyok magamra, amiért végigolvastam ezt a könyvet.

Értékelés
5/3,5 – Nem egy olyan könyv volt műfajilag, ami beleesne az általam megszokott olvasnivalók sorába.

Zeneajánló
Utánanéztem a filmnek, és találtam ezt. Remélem, ez is segíteni fog azoknak, akik a jövőben olvassák majd a könyvet.

]]>
Sat, 16 Sep 2017 14:44:24 +0200 143589_72875
Wizarding World Book Club #12 - Magical Creatures http://ilovereading.blogger.hu/2017/09/10/wizarding-world-book-club-12-magical-creatures

Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy ideje megírnom a heti jelentésemet az aktuális olvasókörről. Sajnálom, hogy mostanában „csak” ilyen bejegyzések vannak, de egyrészt részt vállaltam egy projektben, amiről még nem igazán beszélhetek, de higgyétek el, nagyon szuper, és megtisztelő. Másrészt meg éppen egy olyan könyvet olvasok, ami messze, nagyon messze áll a megszokott olvasmányaimtól, és így egy kicsit (sokkal) lassabban megy az olvasása. De igyekszem most már visszatérni a könyvértékelésekkel is, amilyen hamar lehet. Vannak betárolva érdekes történetek az őszre.

Viszont akkor most nézzünk rá a Book Club-ra, aminek a heti témája a „Varázslények” voltak. A három témaindítónk pedig a következő:

  1. Harry elhiszi, hogy a Zordó valóság?
  2. Szerinted a Hippogriffek veszélyesek?
  3. Mit gondolsz, miért akarta Lupin Professzor, hogy Neville álljon ki a mumus ellen?

Az, hogy Harry hisz-e a Zordóban elég összetett dolog megint, ahogy arra a válaszok különbözősége tökéletesen rámutat. Ami a saját véleményemet illeti, bizony mérlegeli a lehetőséget, és eléggé meg van ijedve, főleg, mióta látta azt a könyvet az Abszol úti könyvesboltban. Viszont a jóslástannal már az első perctől nincsenek túl jó tapasztalatai, ezért emiatt eléggé formálódik a véleménye.
A kedvenc válaszom egyébként az, amiben az egyik tényleg nagyon okos véleményeket megfogalmazó tag azt mondja, hogy Harry számára a Zordó egy metaforikus dolog. Mindannak a rossznak a „jelképe” úgymond, ami eddig történt, és ami történi fog vele. Eszméletlenül okos válasz ez!
Ami még elgondolkodtatott, hogy valaki párhuzamba állította a Zordót, és azokat a hangokat, amiket annak idején a Titkok kamrájában Harry hallott. Arra gondol, hogy ennek is lesz/van valami magyarázata.
Aztán persze van olyan, aki azt mondja, hogy pont amiatt hisz a Zordó létezésében, mert látta azt a nagy fekete kutyát, mielőtt a Grimbusz felvette volna.
Szóval itt is van mindenkinek mindenféle véleménye, hol kiterjedt beszélgetésekkel, hol mindenféle kiváltott reakció nélkül.

Veszélyesek-e a Hipporiffek? Egyöntetű vélemény alapján az derült ki, hogy persze, veszélyesek, akkor, ha bántják őket.
NA, DE!
Itt jöttem é, és a dobozból kikukkantva, valamint Harry kissé már unalmasnak tetsző karakterétől elrugaszkodva felvetettem a kérdést, hogy vajon Draco Malfoy mi a fenének vette fel a Legendás lényeg gondozása tantárgyat, mikor a srác az égvilágon senkivel nem törődik magán kívül. Ezt a gondolatot aztán a Club megosztotta, és jó ég, hadd ne mondjam, mit kaptam én ezért a hozzászólásokban. Volt, aki velem együtt gondolkodott a kérdésen, volt, aki lerendezte azt egy egyszerű „biztos egyszerűen akart jó jegyet”-tel és volt, aki kapásból meg akart kínozni, amiért ilyeneket merek állítani a nagyságos Malfoy úrfiról.
Komolyan mondom, nem tudom, hányszor kellett elmagyaráznom, hogy én a történet jelenlegi pontján ismert Dracoról beszélek, aki még semmilyen tekintetben nem nézhető rétegelt karakternek, sem olyannak, akit bármiért is sajnálni kellene. Könyörgöm, 13 évesen végignézte volna premier plánban egy ártatlan állat halálát, csak, hogy a gazdájának bánatot okozzon.
Igen, a történet későbbi pontján Draco is bizonyítja, hogy nem egy egysíkú karakter, de ezen a ponton abból még semmit, de semmit nem látni.
Ha valaki egyébként kíváncsi a kommentáradatra, akkor itt megnézheti. Angolul tudók, még mindig előnyben.

És, hogy mi van Neville, Lupin és a mumus triójával? Erre szerintem konkrét válasz nem is létezik. Már csak azért sem, mert Lupin egy rendkívüli módon rejtélyes (fél) ember. Bölcs, jó emberismerő, és a diákjai veséjébe lát. Éppen ettől olyan jó tanár.
A többiek véleményei rendkívül érdekesek. Van, aki szerint Lupin tudja, milyen hányattatott sorsú Neville, lévén tudja, mi történt a szüleivel. Valaki egyenesen odáig ment, hogy Lupin meglátta Neville-ben saját magát. Valaki pedig természetesen azon a véleményen van, hogy puszta impulzus volt, amit Piton negatív kommentárja szült meg benne (és mert látni akarta régi ellenfelét nagymamaruhában).

Összességében megint olyan érdekes kérdéseket kaptunk, amiken érdemes elgondolkodni, és hát nem is olyan nagyon egyszerű rájuk válaszolni. Ti gondolkodtatok már ezeken a kérdéseke, mikor olvastátok a könyvet? As always, most is érdekelne a véleményetek.

A következő hét témája elméletileg (meg gyakorlatilag is) a „Versengés” lesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ezt a témát tartalékolni lehetne a Trimágus Tusás részekre. Nem is emlékszem, hogy az Azkabani fogolyban van-e a Kviddicsen kívül bármilyen versengés. No, majd meglátjuk. Minden attól függ, hogy a 9. fejezettől meddig kell majd olvasni az aktuális hétre, amit valószínűleg majd holnap tudunk csak meg.

Mindenesetre jövök majd a beszámolóval, és ígérem, jönnek most már a tényleges könyvértékelések is.

]]>
Sun, 10 Sep 2017 16:45:23 +0200 143589_72873
Wizarding World Book Club #11 - Crime and Punishment http://ilovereading.blogger.hu/2017/09/03/wizarding-world-book-club-11-crime-and-punishment

A hét elején megkaptuk az Azkabani fogoly körének setup-ját, és az első téma főbb pontjait, úgyhogy kezdődhetett az olvasás. Az első téma a „Bűn büntetés” volt ennél a könyvnél és már a felvezető pár sor is élénken megragadta a fantáziámat.
Ebben ugyanis az történt, hogy egy képzeletbeli spektrum két végére helyezték Harry-t és Siriust. Mondván, az egyik bűnt követett el, mégis futni hagyták, a másik (mint azt a történet végére megtudjuk) egy olyan tettért ült börtönben több, mint egy évtizedig, melyet el sem követett. Tehát ártatlanul szenvedi el a lehető legrosszabbat.
Érdekes volt ezt így ilyen szemszögből olvasni, mert így még nem gondoltam erre a párosra, pedig tényleg elég ordító ellentét, és erre az alapra helyezve megváltozik az egész történet mondanivalója.

De egyelőre maradjunk csak az első 4 fejezetnél, és a múlt heti alkalomnál, ahol a fent emlegetett témában a három megszokott kérdésünk a következő volt:

  1. Szerinted Harry bánja, hogy felpuffasztotta Marge nénit?
  2. Jól tette Caramel, hogy beszélt a Mugli Miniszterelnöknek Siriusról?
  3. Szerinted mitől fél Harry legjobban a történetnek ezen a pontján?

Igazából sok mindent az első két kérdésre nem nagyon fogok tudni mit írni. Érdekes volt, hogy talán az esemény indulása óta most először mennyire egyet tudtak érteni a résztvevők a kérdésekre adott válaszokban.

Az első kérdésre mindenki részéről egy elég határozott nem volt a válasz. Illetve volt olyan, aki azt a véleményt fogalmazta meg, hogy bánja, de csupán a rá váró következmények miatt. Az ilyen véleményekhez aztán jöttünk jó sokan, és helyre tettük a dolgot, hogy Harry fél a következményektől, mert nem akarja, hogy kicsapják a suliból. Ugyanakkor a félelem, és a megbánás két teljesen különböző érzelem. Harry nem bán semmit. Ő azon a véleményen van, hogy a nő megérdemli, amit kapott. És tudjátok mit. Én nagyon is igazat kell, hogy adjak neki. És ezzel kapcsolatban egy aprócska meglátás, amit szintén leírtam egy vélemény alá. Harry nem azért lett dühös, mert Marge őt ócsárolta, Dudley-t meg abajgatta. Harry egészen addig türtőztette magát, amíg az a banya nem állt neki a szülei emlékét sértegetni, és nem látta azt, hogy a nagynénje, az édesanyjának a tulajdon testvére ezt nemhogy eltűri, de még adja is a mocskolódás alá a lovat. Most gondoljatok bele abba, ti hogyan reagálnátok, ha a ti szüleiteket, vagy a puszta emléküket mocskolnák így be. Na, ugye.

Arra a kérdésre, hogy Caramel vajon jól tette-e, hogy beavatta a Miniszterelnököt szintén egyöntetű igenek jöttek mindenhonnan. Nem láttam olyat, aki azt mondta volna, hogy ez egy elhibázott döntés volt. Sőt, páran odáig mentek, hogy kijelentették, Caramel nem sok intézkedésével értenek egyet, de ezzel igen. Nos, valóban, figyelembe véve Caramel karakterének későbbi alakulását, egy ilyen megjegyzés tényleg igazi bóknak számít.
Egyébként, ahogy így visszanézegetem a hozzászólásokat rá kell jönnöm, hogy azoknak az igeneknek a megindokolásában rejlik az igazi érdekesség. Valaki szerint ez is egy kísérlet volt, hogy közelebb hozza egymáshoz a két világot, más azt mondja, hogy puszta védelemből tette, amit tett, megint más azt mondja, hogy pánikolt, és egyébként is, biztos megkérdezte Dumbit a dologról, mielőtt cselekedett volna. (Zárójeles megjegyzés: Szeretem ezt a book club-ot)

A harmadiknál aztán jött a fekete leves. Mitől félhet a történet ezen a pontján Harry a legjobban? Mivel a 4. fejezet záró mondatában az van, hogy a legnagyobb baja, hogy az őt körülvevő jövőbeli fokozott biztonsági intézkedések miatt nem mehet majd Roxmortsba, én ezt írtam le válaszul. Amúgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki hajlamos megfeledkezni arról, hogy valójában hány éves is Harry a történet ezen a pontján. Az ilyen megszólalások, gondolatok viszont erősen tudatosítják az emberben, hogy a srác nem több egy 13 éves gyereknél. Mert… Attól nem fél, hogy egy hírhedt gyilkos a nyakára pályázik, de „Jézusom, nem fogok tudni elmenni Roxmortsba!” Priorities my dear, ha már cca. 2 éve Hermionét ezért cseszegettétek Ronnal…
És akkor itt emlegetném fel a többség véleményét, ami szerint leginkább attól fél, hogy kicsapják a suliból. Ez igaz, de kérdezem még egyszer, miért is abajgattátok Hermionét a prioritásai miatt anno?
Voltak aztán persze olyan válaszok, amit kevesebben osztottak. Egyesek azt gondolták, hogy a Zordótól fél a legjobban, vagy a Dementortól, vagy éppen magától a félelemtől, az ismeretlentől. A legutolsón kívül én a többit nem tudom osztani, mert a Zordóról és Dementorról még azt sem tudja eszik-e vagy isszák, ilyen bölcsességek, mint hogy „Amitől igazán félsz, az maga a félelem” Harrynek az életben nem jutnának eszébe. És Lupin professzor, aki az ilyenekben viszont tényleg nagyon pró, még szintén nem lépett színre.

Ti egyébként mit gondoltok a kérdés(ek)ről? Szívesen meghallgatnám a véleményeteket akár a blogon, akár privátban.
A jövő hétről szólva egyelőre csak annyit tudunk, hogy a téma a Varázslények lesznek. Tartsatok velem majd annak a témának az összefoglalójakor is.

]]>
Sun, 03 Sep 2017 15:43:07 +0200 143589_72871