I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Kien Nguyen: The Tapestries

Mikor a blogger megtalálja a kedvet magában a bejegyzés írásához, akkor leül bejegyzést írni. Ahogy most én is. Nem mellesleg ígértem én nektek tegnap egy könyvértékelőt, amit most megpróbálok megírni. Előre szólok a bejegyzés biztos, hogy nem fog rátok akkora és olyan benyomást gyakorolni, mint azt a könyv velem tette.

A történet, amiről ma szó lesz, műfajilag leginkább a történelmi-romantikus kategóriájába esik. Tér-idő elhelyezését tekintve pedig Vietnámban játszódik 1916 és 1932 között. A történet főszereplője Dan Nguyen, az írónak Kien Nguyennek a nagyapja, akinek élettörténetén, vagyis életének a fent említett idősávban lezajlott eseményein vezet minket keresztül a könyv. Onnantól kezdve, hogy hét évesen házasságra kényszerítik, egészen odáig, hogy 16 évvel később megállapodik.

Főszereplőnk életének történetéről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy simán és békésen folydogált volna. Egész életét átjárja ugyanis egy nagy dilemma. Életcéljának kellene tekintenie, hogy bosszút álljon családja ellenségén, akinek apja a vesztét köszönhette, viszont beleszeret az egyetlen emberbe, aki a bosszúja végrehajtásában visszatartja. A bűnös unokájába.

A tartalomból ennyit árul el a fülszöveg, és ennyit mondok el én is. Annyiban azonban legyetek biztosak, hogy minden egyes fejezet új és új izgalmakat tartogat, amik pattanásig feszítik az olvasó idegeit, és egy pillanatra nem engedik kiszakadni a történet folyásából. Mikor azt hinné az ember, hogy végre minden nyugvópontra jut, akkor biztos, hogy jön egy esemény, ami menthetetlenül felkavarja az álló vizet, és fenekestül forgatja fel a szereplők életét újra és újra és újra.
Én személy szerint sokszor kétségbeesetten szorítottam a könyvet, és azt mondogattam magamban, hogy „Jaj, csak nehogy az történjen, amit gondolok” vagy „Jaj, csak ne az jöjjön vissza a történetbe, akire gondolok”. Természetesen mindig az történt, vagy az jött vissza amitől, vagy akitől féltem. Ez viszont nem akadályozott meg abban, hogy a cselekmény tényleges bekövetkezte előtt tövig ne rágjam a körmömet izgalmamban.

Viszont ami ebben a történeten igazán számít az a morális mondanivaló. Nem számít, hogy mekkora mocsok, manipulatív korrupt dög az ellenfeled, ha te tiszta maradsz, és a saját morális rendszered szerint éled az életed nem lehet baj.

Fura lehet, hogy ennyiben össze lehet foglalni a dolog lényegét, de gondoljatok bele, hogy az adott történelmi helyen és időben mennyire nehéz is volt önmagadhoz hűnek, meg tisztának maradni, és nem süllyedni bele az önmegcsalás mocsarába.

Én személy szerint nagyon-nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert letehetetlenül izgalmas, pontosan annyi akcióval, meg csavarral amennyi kell. Rettenetesen jól van megírva ahhoz képest, hogy egy memoárról beszélünk.
Hátrányát akkor sem tudnék kiemelni a könyvnek, ha akarnék, de nem is akarok. Fel kell hívnom a figyelmet azonban, hogy a történetvezetés nem szórakozik. Vérrel teli eseményeket is ugyanolyan szemléletesen, már-már naturalisztikusan ír le, mint minden más sorsfordító eseményt.

Szerezzétek be, ha tudjátok, nem fogtok benne csalódni.

Értékelés
5/5* - Lassan szokás lesz, hogy az adott év kedvenc könyveire év vége felé találok rá. Idén ez lett az.

Zeneajánló
Ilyen stílusú könyvekhez mindig Yirumát szoktam ajánlani.

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5)

Eddig szinte minden Ambrózy könyvet valamilyen híres író híres nyomozójához hasonlítottam. Most sincs ez másként, ugyanis a Bitó és borostyán számomra olyan volt, mint amilyennek Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című művét képzelem így egyelőre olvasatlanul. És ez továbbra sem panasz. Sőt inkább örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy van nekünk egy írónk, akinek a könyveit ilyen nagyságokhoz tudom hasonlítani.

Az is egyértelmű lehet a korábbi értékeléseimből, hogy ebben a sorozatban úgy amblokk mindent szeretek, és elismerek. Ezért is sorakozik most már a sorozat eddig megjelent minden kötete a polcomon. Nagyon szeretem a századforduló Magyarországának hangulatát, és tisztelem a mögötte lévő alapos, olykor az elképzelhetőnél még egy fokkal nehezebb kutatómunkát. Mert bizony az, hogy az olvasó a történetbe merülve valóban úgy érzi, hogy egy levegőt szív a karakterekkel nem jön ám csak úgy. Az mögött tényleg komoly kutatómunka, és nem kevés írni tudás van.

Azt pedig különösen élvezem, hogy a fikcióba itt-ott minden esetben belecsempésződik a valóság. Vagy éppen a valós eseményekbe szövődik bele a fikció? Nos, ezt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy boszorkányos ügyességgel vannak felépítve a történetekben elmesélt bűnügyek, és azok megoldásai.

És akkor itt kell megemlítenem a szereplőkkel kapcsolatban 100%-osan ki nem fejezhető rajongásomat. Mindenki tudja, hogy a főszereplő páros (és még jó néhány mellékszereplő is) igazán a szívem csücske ebben a történetsorozatban.
Nagyon szeretem Ambrózy-t legyen bármilyen komor, kőszívű, hideg, esetenként aljas meg whatnot. Ő akkor is Ambrózy Richárd báró, jól áll neki a stílus (én legalábbis komolyabban megrökönyödnék, ha valamilyen bájgúnár pojáca lenne), illik is a karakterhez, szóval nincs ezzel semmi gond.

Mili pedig ebben a történetben is Mili, és miatta tértem ki egyáltalán a karakterek szekcióra ebben az irományban. Annyira, de annyira örülök neki, hogy végre, végre találkozhattam egy igazán erős, eszes, talpraesett karakterrel, aki most teret kapott, és nem volt rest bizonyítani mindenkinek, hogy neki igenis ott van a helye a báró mellett. Nem segédként, hanem egyenrangú társként. Bizony ám.

És innentől kezdve lesz megint kínzó és érdekes várni még a sorozat negyedik, befejező kötetére. El kell még telnie egy kevés időnek ahhoz, hogy megtudjuk, vajon kit is választ magának a mi morc bárónk. Addig is, azt hiszem, leülök, és újraolvasom az eddig a polcomon sorakozó három könyvet, hogy mire oda eljutunk, teljesen tisztába kerüljek mindennel, és az esetleges visszautalások miatt ne érezzem magam teljesen elveszettnek.

Értékelés
5/5 – Ugyan, hiszen Ambrózy…

Zeneajánló
Két kedvenccel is gazdagodtam az olvasás alatt, de inkább most megmutatom Kat McNamara őrült jó dalát. Semmilyen tekintetben nem kapcsolható a történethez, de sokat hallgattam.

Federico Moccia: Téged akarlak (A felhők fölött 3 méterrel 2.)

Nem túlzás azt állítani, hogy az év egyik legjobban várt olvasmányélménye volt nálam ez a könyv. És nem csalódtam benne, még úgy sem, hogy mind pozitív, mind negatív értelemben nagyon mást kaptam annál, mint amit vártam.

Arra talán mindenki pontosan emlékszik, hogy a Felhők fölött 3 méterrelt mennyire szerettem. Felemelt, hogy aztán a végén ugyanakkora erővel tiporjon a földbe. Imádtam, ahogy Moccia abban a regényben ábrázolja az első igazi szerelem szépségét, és annak fájdalmát, ahogy az véget ér. Igazán gyönyörű költői metaforákkal volt tele az a könyv. Arra számítottam, hogy ezt fogom megkapni itt is. Hát, nem ez történt.

Amit itt kaptam az sokkal inkább egy filozofikus, magasröptű gondolatokkal teli szintre emelte az újra megtalált szerelmet egy olyan ember életében, akinek tényleg minden reménye az újrakezdésben van, és abban, hogy valaki segít neki felejteni. Szép volt ez a történet ebből a szempontból így is, csak számomra az előző regény ábrázolásmódja sokkal többet adott.

Igazából ebben a tekintetben talán az volt a legszebb, ahogy Step rájött, hogy az a nő, akit annyira szeretett annak idején, már nem is létezik, és hiába keresi, és akarja visszakapni ugyanazt az érzést, ugyanazzal az emberrel, ez már lehetetlen. És neki pontosan erre a felfedezésre volt szüksége ahhoz, hogy mindent újra tudjon kezdeni.

És, ha már itt tartunk, ez a felfedezés egyfajta összekötő kapocs azzal, ami miatt nagyon kellemesen csalódtam abban a könyvben.
Komolyan azt hittem, hogy ez az egész történet Step állandó szenvedését fogja majd a szemem elé varázsolni, és dagonyázhatok én is a depresszióban úgy, és annyi ideig, ameddig nekem tetszik. Őszintén mondom, nálam jobban szerintem senki nem örül annak, hogy nem ez történt. Sokkal szívet melengetőbb volt a gyógyulásának folyamatát látni. Azt a nem kevéssé rögös utat, hogy a fiú, hogy érik meg arra, hogy mindent újrakezdjen, és hogy nyílik meg megint mások felé. És én ennek a gyógyulásnak Step érdekében nagyon örültem, még akkor is, ha Gint semmilyen körülmények között nem kedveltem. Már azelőtt sem, hogy tudtam, az egész kapcsolat egy sort of hazugságra kezdett el felépülni, mert a puszta véletlennek beállított mindenség előre meg volt tervezve. Step helyében, ha másért nem, hát az anyja miatt alaposan elbeszélgettem volna a lánnyal. Remélem, ennek a visszáságnak a megoldása majd sorra kerül a trilógia utolsó kötetében, mert ezt lógva hagyni elég nagy ostobaság lenne.

Összességében én személy szerint nagyon szerettem ezt a regényt is, akárcsak az elődjét. Igaz ezt a könyvet számomra Step karaktere vitte el a hátán. Először nagyon furcsa volt az E/3 helyett váltott E/1-es szemszöget olvasni a két főszereplővel, de aztán úgy-ahogy megszoktam. Gondolom ebben azért nagyban segített, hogy régi kedves vagy kevésbé kedves ismerősök, mint a Gervasi család tagjai, vagy Pallina azért továbbra is a történet részesei, de az ő jeleneteik megmaradtak E/3-ban.
Jó volt újra találkozni mindenkivel.

Ki merem jelenteni, hogy jó volt ez a könyv így, ahogy volt. Nagyon remélem, hogy a harmadik rész valóban kijön még idén, és, hogy a befejező kötet is legalább olyan epic lesz, mint az első kettő. Kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle.

Értékelés
5/4,5 – De csak mert az elsőre nem 5*-ot adtam. Muszáj vagyok érzékeltetni a különbséget.

Zeneajánló
Az előzetes elvárásaim alapján, ügyesen-okosan kiválasztottam ide egy Starset számot. Most, hogy olvastam a könyvet rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem illik ide, úgyhogy inkább tessék itt egy Lindsey dal.

Gayle Forman: Ha maradnék (Ha maradnék 1.)

Ez a regény egy rendkívül kellemes meglepetés volt, ami azt illeti. Arra számítottam, hogy majd valami nyűglődős, angstolós szerelmi történetet kapok egy rendkívül idegesítő főszereplővel. Ehhez képest a lehető legjobb módon csalódtam.

Végig olyan érzésem volt, mint mikor az All the Bright Places-t olvastam. A téma és a tálalás is hasonló, bár Forman magának a halálnak az eseményét pont az ellentétes végéről fogja meg, mert itt egy baleset okozza a család tragédiáját, nem pedig egy szuicid hajlamú főszereplő, aki messze nem kapja meg azt a mennyiségű és minőségű figyelmet a felnőttektől, amit meg kellene kapjon.

A téma viszont nagyon hasonló, a halálnak, mint olyannak a jelenségét körbejáró, a menjek vagy maradjak dilemma kérdését boncolgató, szépen, logikusan, érthetően, kereken, emészthetően, olvasóbarát módon megírt története.

Nem nagyon hiszem egyébként, hogy ilyen esetekben bárkinek is döntési joga lenne, ha egyszer odakerül, de az alapötlet nagyon jó volt, és az ebből kibontott történet, és annak mondanivalója ugyanúgy szíven talált, és elgondolkodtatott, mint annak idején Niven könyve.

Nagyon tetszett amúgy a könyv felépítése is. A fashback-elős részek azért, mert annak köszönhetően ismerhettük meg Mia-t, ami – lévén ő a történet főszereplője – valljuk be, nem hátrány. A jelen béli jeleneteket meg azért, mert nagyon tetszett, hogy bepillantást nyerhettünk a legközelebbi, és a legmélyebben érintett családtagok reakcióiba. Engem leginkább Mia nagypapájának reakciója nyűgözött le. Mert egyszerűen belenyugodott abba, hogy ez a döntés egyedül Mián áll vagy bukik, és nagyon tetszett, hogy bármi lett volna a történet vége, azt elfogadta volna, ahogy mindig is támogatta a lányt.

Mikor ezt a részt olvastam, rájöttem egyébként, hogy bár nagyon hasonlítok abban Miához, hogy rengeteg dologban vagyok bizonytalan, a családom nekem teljesen más szerkezetű. Mia anyukája megmondta a lánynak, hogy nem választhat helyette, de bárhogy is dönt, támogatni fogja. És rájöttem, hogy nekem ez a hozzáállás hiányzik nagyon. Mert, mikor válaszúthoz érek, az esetek többségében nem én döntök, csak teszem azt, amit úgy gondolom, elvárnak tőlem. És ez eddig bennem nem is tudatosult, csak olvasva ezt a jelenetet döbbentem rá, hogy ennek alapjáraton mindig, mindenhol így kellene lennie, és hogy az effajta mentalitás megváltoztatásához, belsővé tételéhez megint csak kevés egy ember akarata, meg erőfeszítése.

A történet során egyébként én is erősen elgondolkoztam, hogy Mia helyében mit tennék. Mennék, vagy maradnék. Kétféle álláspontra jutottam a történet végének ismeretében. Ha a saját éltemre vonatkoztatva kellene döntenem, akkor én valószínűleg mennék. Egészen egyszerűen, mert rám nem áll az, amit Kim mondott Miának. Nekem nincs senkim a családomon kívül. Ha őket elveszteném, úgy, ahogy Mia elvesztett mindenkit, akkor nekem nem mondhatná senki, hogy „még mindig van családod”.
Viszont, ha tényleg, 100%-osan Mia helyében lettem volna, ugyanolyan körülmények között, akkor már csak a nagyszülők, Kim, és Adam miatt is nehezebb lett volna a döntés.

Mindent összegezve ez a könyv egy rendkívül olvasóbarát módon megírt, mégis komoly témát boncolgató ifjúsági, amivel gyorsan lehet haladni, úgy, hogy mindeközben gondolkodásra késztet. Egyébként pedig úgy gondolom, hogy Mia karaktere már csak személyiségénél fogva is elég jellemformáló erejű. Olyan valaki, aki képes a másik figyelmét valami egészen új felé fordítani, és felkelteni az érdeklődést a bemutatott új dolgok iránt.

Értékelés
5/5 – Nagyon jó történet volt a várakozások ellenére.

Zeneajánló
A könyvben szinte minden második oldalon megemlítenek egy zeneszámot. Ha igaz, ami a könyv végében szerepel, az írónő honlapján van egy komplett playlist. Egy keresést megér. Ha ott nincs, vedd kézbe a könyvet, van egy leírás a zenékről a végén ;)

Anne Brontë: Agnes Grey

Végre eljutottam odáig, hogy a legifjabb Brontë nővér fő művét is a kezem közé kaparintsam. Máig nem hiszem el, mekkora szerencsém volt, hogy ilyen potom áron rátaláltam egy könyves állványon. Azonnal és gondolkodás nélkül le is csaptam rá, hiszen már nagyon régen vágytam arra, hogy legyen mindhárom nővértől legalább egy regény a polcomon.

Igaz, hogy Charlotte a Jane Eyre után akkora kedvencem lett, hogy neki a nagyregényei (az Angoltanáron kívül) mind a polcomon sorakoznak. Viszont az Üvöltő szelek is, tehát ebből egyenesen következik, hogy Anne egyik műve is kellett a polcomra. És mivel a Wildfell asszonyát olvastam korábban könyvtárból (és amúgy értékeltem is itt a blogon), egyenesen következett, hogy az Agnes Grey lesz az, ami a polcomon elfoglalja a helyét. És ezzel vissza is kanyarodtunk oda, ahonnan elkezdtem az egész gondolatfolyamot.

Ahogy elkezdtem olvasni a szöveget, rá kellett jönnöm, hogy Anne-t két tényező inspirálta a regény megírására. Saját családjának helyzete, és a nővéreinek művei. Aki csak egy kicsit is ismeri a Brontë nővérek történetét, az tudhatja, hogy Anne ezt a könyvet egyfajta visszavágásként írta meg. És bizony nem másnak szeretett volna visszavágni, mint nővéreinek, és a kor bigott szokásainak, miszerint nő által alkotott szellemi termékeket nem tártak a szélesebb nagyközönség elé.
Azt pedig, hogy az idősebb testvérek műveiből is merített ihletet nem példázza jobban talán semmi annál a ténynél, hogy Agnes egy szegény lelkészcsalád legkisebb gyermeke, ahol édesanyja rangon aluli házasságot kötött, apja határozott akarata ellenére, aki ezután kitagadta az asszonyt a családból. Nem ismerős ez valahonnan? Bizony ugyan ez történt a kis Jane édesanyjával is Charlotte történetében. Persze az sem kizárt, hogy ez a történetszál is önéletrajzi ihletésű.

Ami magát a regényt illeti, nekem mind a történet, mind a karakterek olyan... lineárisak, hogy azt ne mondjam egysíkúak, kissé talán sótlanok voltak. Úgy értem, egyikükkel sem történt semmi rendkívül eget rengető. Viszonylag simán folydogált az életük. Nem mondom, hogy túl boldogok voltak ugyan, mert az ilyen mértékben alárendelt helyzet sok örömmel nem kecsegtet, illetve a családi bonyodalmak és veszteségek is nehezítik a karakterek életét, de egyébként az édesapa halálán kívül semmi nagy érzelmi megrázkódtatás nincs, és ez sem igazán van kibontva...

És itt a másik bukkanó. Amíg Emily és Charlotte képes volt arra, hogy kibontsa a karaktereit és lezárja a történetüket erre Anne valahogy nem volt képes. Ahogy én látom, jó pár karakterét hagyta a levegőben lógni, nem tudtuk meg, mi lesz velük, miután Agnes már nem tartózkodott a közvetlen közelükben. Az ő lezárásuk nekem eléggé hiányzott, és, ami azt illeti Agnes-é is eléggé elkapkodott volt. Úgy értem, ha nem olvasom el a fülszöveget, nem biztos, hogy rájöttem volna, mit érez a hortoni káplán iránt. Valahogy ez az egész kibontatlan volt nekem.

Összességében viszont képtelen vagyok túlságosan lehúzni, mert azért mégiscsak egy Brontë nővér műve, de a Wildfell asszonya akkor is jobban tetszett egy fokkal.

Értékelés
5/3,5 - Lekötött, de nem volt az igazi.

Zeneajánló
Éppen ez szól a lejátszómban, és bár nem túl korszakhű, attól még rájöttem, hogy passzol a történethez.

Silvia Zucca: Asztrológiai útmutató összetört szíveknek

Nagyon sokáig húzódoztam ettől a könyvtől, mert az asztrológia... hát mondjuk úgy, nagyon nem az én asztalom. Ehhez képest ez a könyv tele volt meglepetésekkel. Jókkal és rosszakkal egyaránt.

Kezdjük rögtön ott, hogy ez a könyv külsejét tekintve oltári nagy átvágás. Én legalábis annak éreztem. Mert, ahogy ránéztem a borítóra arra gondoltam, hogy majd egy 16 éves, az egzisztenciális válság kellős közpében fetrengő, "a legnagyobb gondom az életben a gyökér pasik"- főzereplőnővel fogom magam szembe találni. Ehhez képest kaptam egy 35 éves dolgozó nőt, aki, miután a vőlegénye kikosarazta, nem tud mit kezdeni saját magával. Az elvárásom többi része stimmelt. Na de a karakterekről majd később.

Nézzük előtte a történetet. Beszélhetünk egyáltalán ilyenről a könyv esetében? Én magam sem vagyok ebben teljesen biztos, pedig én egy pár órával ezelőtt fejeztem be a könyvet.
Ami azt illeti, engem sok ponton rettenően idegesített a sztori, annak ellenére, hogy egy nagyon kis aranyos, laza, könnyen olvasható könyvről beszélünk. Néha, kicsit úgy éreztem, át lettem verve. Az ütősnek szánt titkokra már akkor rájöttem, mikor a titkot magában hordozó karakterrel először találkoztam. A poénok, attól függően, hogy kinek a szájából hangzanak el, szabályosan fájni tudtak. Komolyan fizikai fájdalmat éreztem (valószínűleg attól, mert kínomban nem egyszer a falba vertem a fejem). Akadtak viszont olyan pillanatok, amikor szívből nevetni tudtam, mert volt egy karakter, akit az első pillanattól fogva imádtam, és ez a legfurcsább az egész sztoriban...

És ha már itt tartunk, akkor most már tényleg ejtsünk pár szót a könyv karaktereiről is.
Elsőként természetesen a mi kedves főszereplőnk, és narrátorunk Alice Bassi. Én ilyen teszetosza és szerencsétlen, ennyire az életével mit kezdeni nem tudó 35 éves nőt még nem láttam (haha, kinek akarok hazudni, a szűk családi körömön nem kell távolabb mennem egy jó példáért). Mégis, furcsa módon egyszerűen szerettem olvasni a szerencsétlenkedéseit. Mert mindig tötént vele valami. Ha jó, ha rossz (többségében inkább az utóbbi), sosem unatkozott egy percre sem. És vele együtt én sem. Az megint egy másik dolog, hogy nagyon sokszor volt ingerenciám megcsapkodni egy péklapáttal...

Davide és az összes többi pasi (egyet kivéve), akikkel Alice összefut a történet során. A végére már én is eljutottam odáig, hogy azt kérdezzem magamtól, ami Alice fejében is megfogalmazódott: Miért? Miért? Miért? Miért? MIÉRT? God, ez aztán tényleg a sok hűhő semmiért tipikus esete. És akkor ráadásul olyan faramucin lett lezárva az egész, hogy nagyon nem vagyok benne biztos, hogy főhősnőnk ott kötött ki, ahol tényleg a helye van.

Tio... Nyaaaaaaaaa, imádtam a srácot! Az egész könyv legélesebb színfoltja volt. Igaz, hogy a titkára rájöttem az első pillanatban, ahogy találkoztam vele a sztoriban, de az ő poénjain tudtam nevetni a legőszintébben. Tetszett, hogy az a bolond mindig ott volt Alice mellett, amikor kellett neki, imádtam, hogy bármennyire különbözőek is, ő képes volt menedzselni a kapcsolatát Andreával. Egyszerűen a szívem csücske karakter lett. Annak ellenére, hogy ő a nagy asztrológus a sztoriban. Elméletben neki kellett volna a legjobban idegesítenie, én mégis őt szerettem a legjobban.

Paola... Na nekem ő olyan nagyon semleges volt. Az tetszett a karakterében, hogy láttam, hogy ő is, Tio-hoz hasonlóan, csak jót akar Alice-nek, viszont nagyon különböző eszközökkel. Mikor Tio azt mondja, fehér, biztos lehetsz benne, hogy Paola azt mondja, fekete. Ennek ellenére nagyon is megértik egymást Tio-val is, úgyhogy kettejük barátsága is érdekes.

Összességében nem mondom, hogy totál időpocsékolás elolvasni a könyvet, főleg ha egy laza sztorira fened a fogad, de túl sokat adni nem fog. Hacsak nem érdeklődsz megszállott módon az asztrológia iránt. Akkor nem kizárt, hogy fejben komoly vitákat fogsz lemeccselni a karakterekkel.

Értékelés
5/3,5 - + 0,5 pont az eredetileg tervezetthez képest, mert vajszívem van, és mert szerettem Tio-t.

Zeneajánló
Jobb nem jut eszembe, bocsi...

Charlotte Brontë: Shirley

A könyv szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
12. pont L - A book from a list/Egy könyv egy listáról
A könyv az "1001 könyv"-listán szerepel
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Charlotte Brontë számomra igazából azok között az örökérvényű írók között szerepel, akiknek, ha nem is a teljes életművét, de a nagyregényeit legalább nagyon hosszú ideje szeretném a polcomon tudni. A négy nagyregényből három (Jane Eyre, Villette, és ez) már egy ideje tényleg meg is van, az Angoltanár viszont az első olvasás után nem hagyott bennem akkora nyomot, hogy kézzel-lábbal kapálózzak a még hiányzó darab megszerzésének lehetősége után.

Tulajdonképpen kisebbfajta csoda, hogy a könyv a birtokomba kerülhetett, mert teljesen véletlenül találtam rá a kiselejtezett könyvek polcán a könyvtárban, és hoztam haza kemény 100 Ft-ért. Nem mondom, hogy nem látszik meg rajta a kor, meg a használat, mert a félvászon kötés egy helyen szépen megtört, és kiszakadt belőle két lap, de annyi baj legyen, nem szándékoztam amúgy sem tovább adni senkinek. :)

Na de ennyi elég is a teljesen felesleges állapotinfókról (bocsi, valahogy be kellett vezetnem a bejegyzést), nézzük a könyvet.
Amennyi értékelést lehetett, azt elolvastam a műről, nem nagyon tartott vissza, hogy az hideg vagy meleg, és pár Moly tanácsát is kikértem, hogy mit gondolnak róla. A legtöbb esetben pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan azt nehezményezték, hogy a címszereplő körülbelül a könyv felénél jelenik meg, addig pedig... hát, ha éppen a semminél több is történik, azért elég lassan halad a történet.
Én is ezt tapasztaltam olvasás közben. Tulajdonképpen az első pár fejezetben komoly fejtörést okozott volna megjegyeznem, hogy ki kicsoda, és mit akar, akkor is, ha elég figyelmet fordítok ezekre a szereplőkre. Mivel azonban megéreztem, hogy velük kapcsolatban csupán egy (talán túlságosan is) elnyújtott bevezető szemtanúja vagyok, nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.

A történet, annak ellenére, amit az írónő, mint narrátor ígér az első oldalakon, bizony komoly romantikus drámába, lelkibetegségekbe csap át. Ám mindez nem a megszokott módon tálalódik elénk úgymond, hanem egy messzemenően merész és egyedi stílusban. Ma már, ebben a korban megfoghatatlan ez az egyediség, de, ha számba vesszük, hogy mikor, milyen körülmények között íródtak a Brontë-nővérek művei, akkor látjuk benne, még ha megfogalmazni képtelenek vagyunk is.

Ilyenformán a történet tényleg lassan halad, meglehetősen kevés párbeszéddel, mégis igaz rá az, amit szintén sok véleményformálótól hallottam. Ez a könyv tényleg képes kiszakítani a szürke mindennapokból, és valami újat adni, egész egyszerűen azzal, ahogy meg van írva.
Én személy szerint rendkívül szerettem, hogy az író, mint narrátor végig jelen van. Olyan érzésem volt, mintha fogná a kezem, és jelenetről jelenetre végigvezetne a történeten. Rám mosolyogna, mikor meglep valami, és megnyugtatna, ha valamiért ijedtség töltene el.
A másik ilyen momentum, amit szerettem, azok az idősebb Mr. Moore papírra vetett gondolatai voltak Shirley-ről. Hogy miért? Egészen egyszerűen, mert szépen volt megírva. Tudom, ez nagyon általános, de nem tudok rá megfelelőbb szót találni. Ilyen gyönyörűen megírt leírással még nem találkoztam nemhogy Charlotte, vagy bámelyik nővér kötetében, de sehol. Ha engem kérdez bárki, már csak ezért is bőven megéri olvasni a regényt.

Összességében azt mondanám, hogy bár nem lett a kedvencem az írónőtől (erős a gyanúm, hogy a Jane Eyre-t semmi nem fogja letaszítani a kedvenc Brontë, illetve kedvenc klasszikus posztról), de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne érdemes megismerkedni a történettel. Ha az ember túljut az első kétszáz oldalon, onnantól kezdve nem fogja tudni letenni a könyvet, én mondom.

Értékelés
5/4 - Kicsit túl lassú az eleje.

Zeneajánló
Hmmmmmmmm... Hadd gondolkodjam. Nem tudom, mutattam-e már ezt a videót, de nekem nagyon ide illik.
Lindsey Stirling - Song of a Caged Bird

Federico Moccia: A felhők fölött 3 méterrel

Előre szeretnék felkészíteni mindenkit, ez nem lesz egy vidám bejegyzés. Engem ez a könyv totál összetört. De ne rohanjunk ennyire előre...

Mikor még tavaly karácsony előtt felfedeztem magamnak ezt a könyvet, és vacilláltam rajta egy sort, hogy elhozzam-e magamal. Most, hogy elolvastam, rájöttem, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna.
Hogy miért? Egy ideje sírok az olyan könyvek után, ami eltereli a figyelmemet a saját kicsi világomról. Most megkaptam. Maradéktalanul. És le kell szögeznem, annak ellenére, hogy összetört belül, egy gyönyörű történetet kaptam, melynek olyan hangulata van, amit lehetetlen teljeskörűen átadni. Sok könyv volt már ilyen, de ez is azok közé tartozik, melynek a hangulatáról nem mesélni kell (illetve hallgatni azt), hanem meg kell tapasztalni.

A történet szerint egy gazdag család idősebb jól nevelt kislánya fülig belebolondul a félig-meddig az utca által felnevelt motoros nehézfiúba. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez aztán akarva-akaratlanul konfliktusok, és változások egész áradatához vezet. A történetnek a két fiatal szerelmének alakulásán keresztül van egy gyönyörű íve, melyben igyekeznek olyanra formálódni mindketten, hogy a másik világába jobban bele tudjanak illeszkedni. Látszólag legalábbis ez van, a végére aztán félig-meddig rájönnek, hogy nem adhatják fel magukat, és ez vezet a nem túl boldog végkifejlethez.

Számomra egyébként épp az íve miatt tetszett annyira a történet. Az eleje nagyon döcögős, bele kell rázódni abba, amit lát az ember. Össze kell rakni, hogy mikor kinek a társaságát, életét, körülményeit látja az ember. Aztán miután a közepe tájára összejön a két világ, az a történet leggyönyörűbb része, ami aztán a végére újra részesik, darabjaira, és megint az értelmezési nehézségeket hozza magával.
Nagyon lassan bontakozik ki tehát a fő történetszál, de azt közel sem mondanám, hogy cselekménymentes. Nem az, mert végig fenntartja az ember érdeklődését. Én személy szerint belehabarodtam a történetbe, hogy aztán a vége megforgathassa a mellkasom közepében a recés kést.
Egy szó, mint száz, senkit ne riasszon el a kezdet. Ki kell tartani, és ha kell, akkor akár fél órát ülni az értelmezés felett. Érdemes. Tényleg.

A karakterek... Na igen, ők nehéz esetek. Talán közfelháborodást fogok ezzel kelteni, de én az egész könyv alatt nagyon is szerettem Step karakterét. Nem csak azt kell benne látni, hogy egy huligán, hanem azt is, ami a tettei mögött van. Nem a semmiért keveredett olyan társaságba, amilyenbe. Egyébként meg szerintem sokunk a fél életét odaadná, ha lehetne egy olyan barátja, mint amilyen Stepnek volt Pollo. Apropó Pollo... csodálkozunk, hogy azok után, ami vele tötént, a barátja még inkább magába zuhant? És aztán még Babi is... teljesen együtt tudtam érezni vele.
Babi sokszor idegesített, főleg az elején a jókislány szerepben, és a végén azzal az értelmetlen döntéssel.
Pallinát én sokszor túl erőlttettnek éreztem, nagyon görcsösen akart Pollo társaságához tartozni, de aztán a vége... Említettem már, hogy összetörtem?

Összességében azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, nagyon is. Én személy szerint azt hiszem, ez után ha ki nem is hagyom, de nagyon sokáig odázni fogom a filmet, mert az írott forma is eléggé megfeküdte a gyomromat.

Értékelés
5/5 - Vannak benne nehézségek, és azt sem állítom, hogy minden hibától mentes a könyv, de nekem nagyon betalált.

ÚJDONSÁG! - Zeneajánló
(Mostantól megpróbálkozom azzal, hogy minden könyves bejegyzésem végére [főleg az ilyenekéhez, aminek nhéz megragadni a hangulatát], hozok egy zeneajánlót, egy olyan dalt, amit sokat hallgattam a könyv olvasása alatt. Lehet, hogy egyszeri próbálkozás lesz, vagy nem minden értékeléshez lesz, de igyekszem majd kiforrasztani az ötletet)
Szóval a mai dal:
Poets of the Fall - War

Anne Brontë: Wildfell asszonya

Bevallom őszintén, napokkal ezelőtt befejeztem a regényt, de csak most volt időm arra, hogy le is pötyögjem a gondolataimat. Kellett is ennyi ennek a könyvnek, hogy megérjen.
Mondhatni ezzel a regénnyel bezárzult egy kör, mert most már mindhárom Brontë nővértől olvastam egy-egy könyvet legalább. Nem szeretném összehasonlítgani őket. Felesleges is lenne, hiszen három ember, három személyiség, három stílus.
Nem is tudom, igazából, hogy építsem fel a mondanivalómat a művel kapcsolatban, mert az én olvasatomban van egy tartalmi meg egy stílusi része az egésznek.

A tartalmát tekintve gyakorlatilag egy naplóregény. Méghozzá Ellen Graham (Huntingdon) naplójáé, aki fiatal özvegyként kerül a Wildfelli udvarházba. Történetünk narrátora Gilbert Markham, aki rövid időn belül beleszeret a főhősnőbe annak ellenére, hogy a lelkész lányának udvarolt egészen odáig. A lány bosszúból pletykálni kezd Ellenről és Wildfell főbérlőjéről, Mr. Lawrence-ről. Már Gilbert is hitelt látszik adni a rágalmaknak, miután látja őket kettesben, de Ellen - igazolandó, hogy a rágalmak alaptalanok - odaadja neki naplóját, amiből pár oldalt előtte kitép. 
Innentől a naplóban foglaltaké a főszerep, amiből tudomást szerezhetük addigi életéről, szerencsétlen kimenetelű házasságáról, arról, hogy kezdetben mennyire szerette férjét, hogy csalődott benne, és hogy kényszerült végül elhagyni őt maga és a kisfia érdekében.
Természetesen a történet nem ennyire egyszerű és bonyodalommentes, de jó szokásomhoz híven nem fogom minden titokról lerántani a leplet.

Stílusát tekntve kis keveredést éreztem. Elég nehéz a nyelvezete, a régi fogalmazási stílus, de ez is a javára válik annak, aki fogékony a szókincs bővülésre. Nem egy olyan mondat volt, amit ötször el kellett olvassak, mire megértettem. Éreztem egy kis Austen-stílust is, de leginkább a nővére, Charlotte hatását éreztem annak ellenére, hogy ez a regény elvileg egy válasz a nővérei műveire, mégis Charlotte-nál sem maradt el az utolsó nagy csavar, mielőtt a főszereplők élete rendes mederbe terelődött volna.

Összességében annyit róla, hogy az eleje igazából nagyon vontatott, de a naplós részektől kezdve elég nehéz elszakadni a könyvtől, legalábbis az én csőrömet nagyon bökte, hogy hogy s miért lesz Mrs. Huntingdon-ból Mrs. Graham, és hogy alakul a sorsa. Úgy is, ami a naplóból kiderül, és abban a tekintetben is, hogy Mr. Markhammal mit kezdenek egymással.

Értékelés
5/4 - Picit merev volt az eleje, és idegen, de történet szempontjából tényleg nagyon jó történet.

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

"Titkosan szeretlek, ahogy a bűnös dolgokat; akár a lélek az árnyat." (Pablo Neruda)

Az elmúlt idők nagy terjedelmű és/vagy komoly mondanivalót közvetítő (nagy)regényei után most valami olvasmányos, könnyű történetre vágytam. Valami olyasmi érzést kerestem ebben a könyvben, amit annak idején az Időtlen szerelem trilógiában találtam meg. Mondhatnám, hogy egyfajta elvárás volt ettől a könyvtől, hogy ilyen legyen, de az igazság inkább az, hogy tudtam, éreztem, hogy ilyen lesz. Nem is csalódtam.
Sok minden volt, ami tetszett úgy egészében véve, de volt olyan is, ami felett nem tudtam napirendre térni.
Kezdeném a pozitívumokkal, mert azokból több van.
Először is nagyon tetszett a stílus, hogy végig jelen időben van megírva. Nem egyszerű ebben az idősíkban elmesélni egy történetet, valahogy a legtöbb író ragaszodik a külső narrációhoz is a főhős szemszögén kívül, és ebből egyenesen fakad a múlt idejű írásmód. Itt nem ez volt, és valóságos felüdülés volt így olvasni, és látni, hogy ilyen szempontból is lehet jó írást alkotni.
A másik a francia kultúra. Nem vagyok nagy Franciaország, és francia nemzet rajongó, sőt..., de jó volt olvasni, hogy rázódik bele Anna a franciák életébe, és láthattunk, tudomást szerezhettünk olyan legendákról is, mint pl. ami a Point Zéro körül lebeg. Egyéb helyekről (mozik, kávézók,) nem is szólva.Le Point Zéro, Paris
A karakterek is rendkívül valósághűek. Anna, Étienne, Rashmi, Josh, Meredith mind olyan személyek, akik bármikor szembe jöhetnek veled az utcán. Épp ezért nem kellett túlboncolgatni egyikük személyiségét sem, jók voltak ők, ahogy voltak.

És akkor ami nem tetszett. Volt a regénynek egyfajta tömbösített jellege. A történet 2/3 részében semmi konfliktus a két főszereplő kapcsolatában, aztán hirtelen beüt a crach, Anna minden baráti kapcsolata majdnem felbomlik, aztán lassan ráébred a dolgokra, végül az utolsó 20 oldalon tisztázódik minden félreértés. 
Plusz, ami még kicsit idegesített az a sok tőmondat, ami igazából sokszor hitetlenkedést, nyomatékosítást jelentett, mégis kicsit irritáló volt. Ja, és nem hiszem el, hogy angolból egész éven át azon vitatkoznak különböző irodalmi művek kapcsán, hogy milyen nehéz a fordító dolga.

Végül a történetről magáról. Anna Oliphant Atlantából Párizsba kerül végzős ginmáziumi évében. Édesapjával a bestselleríróval nem túl jó a kapcsolata. Itt találkozik Étienne St Clair-rel, akinek Annáéhoz hasonló problémái vannak a szüleivel. Étienne-t mindenki szereti, mindenki haverkodik vele, Meredith Chevalier és Anna viszont szerelmes is a fiúba, akinek barátnője van. A középpontban Anna és Étienne kapcsolata áll. A barátságuk, a konfontálódásuk, és végül... hogy megtudjátok, hogy alakulnak ők ketten, olvassátok el a könyvet, nem lesz nehéz. Tele van nagyon szerethető jelenetekkel, az én kedvencem például a hálaadási hosszú hétvége.
Pluszban, ha fogékonyak vagytok rá, akkor sokat is tanulhattok a főszereplő párostól. Étienne egy történelemzseni, Anna pedig a filmkritika iránt érdeklődik, de az, amit elmond, másra is ráhúzható, például a könyvkritika írásra is.
Összességében megkaptam, amit vártam, reméltem a könyvtől. Egy jól megírt, aranyos történet, amiben mindenki találhat magának megszívlelendő gondolatokat.

Értékelés
5/5 - Ez nem ér, túl sok jó könyv kerül a kezembe, így nehéz kritikát írni, és 5 pontnál kevesebbet adni. (Valójában nem is bánom annyira:)).

Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás