I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Rick Riordan: Camp Half-Blood Confidential

Elég intenzíven szenvedek mostanában már én is a nagy melegtől, ráadásul kitört rajtam valami új lelki válság féle nyavalya. Egyszóval nem vagyok a legjobb passzban, na, úgyhogy keresnem kellett egy laza, nevettető könyvet. Rick bácsi most sem okozott csalódást, mert a Camp Half-Blood Confidential-lal éppen azt találtam meg, amire szükségem volt.

Persze, mivel az írónak a PJO sorozattól kezdve minden regényét olvastam (kiegészítő kötetek terén van még némi hiányosságom), ezért a könyv túl sok új információval nem tudott szolgálni. Mégis jó volt olvasni. Miért? Mert Percy Jackson narrálásai még mindig magasan a legviccesebb az összes karakter szemszöge közül. Na, jó, ismerjük el, Leo Valdez, azért szorosan ott liheg a nyomában. Szóval ez az alaphangulatot már megadta. Külön örültem annak is, hogy régi ismerős, és szeretett karakterek szintén hangot kapnak a könyvben. Will, Nico, Annabeth, Grover, Coach Hedge, mind-mind ott vannak, ha többre nem is, egy levél erejéig biztosan.

Vannak itt olyan szereplők is persze, akiknek a sorozatban nem nagyon halljuk a hangját, itt viszont megszólaltak, az olvasó meg régi kedves ismerősként köszöntötte őket. Ilyen volt Sally Jackson, Percy anyukája, és Dr. Frederick Chase, Annabeth apukája. Érdekes dolgokról beszélgettek Thalia-ékkal. És tudjátok mit. Múltbéli rossz tapasztalatok ide vagy oda, én azért szívesen megnéznék egy szülői értekezletet a táborban.

Jöttek aztán olyan szereplők a saját kis, a táborhoz kapcsolódó történeteikkel, akik még nekem is újak voltak. És ezek az apró kis novellák megint ugyanolyan lelkesedéssel voltak olvashatók, mint az interjúk, vagy éppen a tábor bemutatása. Az egészet keretbe foglaló Apolló körbevezető film megint egy zseniális ötlet.

Régóta mondom, hogy bizonyos fokig a hősömnek tekintem Rick bácsit. A nagyszerű stíluson túl azzal vett le, és vesz le a mai napig folyamatosan a lábamról, hogy tűpontosan bele tud helyezkedni a karakterei szemszögébe. Legyen az akár a drámakirály Percy, vagy Aphrodité egyik idegesítő kikent-kifent divatmajom lánya.
A másik meg, hogy olyan ügyesen lavíroz a már meglévő, és még folyamatban lévő sorozatai között, és olyan boszorkányos ügyességgel köti azokat össze, hogy egyeseknek nagyon komolyan illene, kellene tanulniuk tőle. Szerintem mindenki tudja, kiről beszélek.

Szóval igen, ha egy könnyű, laza, nevettető, gyorsan olvasható valamit szeretnétek, akkor ez a könyv kitűnő választás. Csalódni semmiképpen nem fogtok benne.

Értékelés
5/5 – Imádom, ahogy a bácsi ír, na.

Zeneajánló
Vicceltek velem? Fél nap alatt olvastam ki. Szerintetek hallgattam bármit is? Jó, igen, hallgattam, mert mazochista vagyok. Tessék:

Rick Riordan: The Dark Prophecy (The Trials of Apollo 2.)

Riordan bácsi egy zseni, egy hős, egy példakép. Mindezt már sokszor, sok helyzetben emlegettem, és ahogy haladok előre az általa írt történtekben ezt a szimpla mondatot egyre inkább igazabbnak látom. Ha engem kérdeztek, már az is egy csoda, amiért és ahogyan Percy karaktere és a köré épülő történetek létrejöttek. Az meg, ahová vitte ezt az egész brandet az író, még csodásabb. És ezt most minden mellékzönge nélkül mondom, mert tényleg, őszintén hálás vagyok azért, hogy ezek a könyvek itt vannak nekünk, és olvashatjuk őket. A kortalan jellegét pedig még nem is emlegettem.

Ezzel a könyvvel az író megint nagyot alkotott. Igaz ugyan, hogy nem varázsolt el annyira, mint egy évvel ezelőtt a Hidden Oracle, de azt láttam, hogy Riordan ezzel a könyvvel végre ráérzett arra, hogyan tartsa mederben a saját mondanivalóját, úgy, hogy az olvasó egy pillanatra se unatkozzon közben.
Értékeltem, hogy nem mentek minden fejezetben egy új küldetésre a főszereplőink, de minden egyes pillanatban történt velük valami, ami miatt azonnal tovább akartam olvasni. Sokkal, de sokkal könnyebben követhetőek voltak az események így. Minden eseménnyel kapcsolatban tiszta volt, hogy mi az előzménye, viszont a következményre már csak akkor jöttem rá, mikor az bekövetkezett. Remélem, érthető, mit szeretnék ezzel mondani. Egy letehetetlenül izgalmas, mégis követhető könyvet kaptam. Történetében tehát ez a rész is hibátlan volt.

A karakterekkel kapcsolatban pang bennem egy adag hiányérzet. Ne tessék ezt félreérteni. Továbbra is imádom, de tényleg imádom Leo-t, és Apolló még mindig nagyon nagy arc, de a hős Hetes (vagy Kilences, ha Solangelo-t belevesszük) nagyon hiányzott nekem a sztoriból. Annak ellenére, hogy a nagy többségük azért legalább említés szintjén megjelent, és az utolsó fejezetek erősen előre vetítik, hogy a következő résztől újra összeállnak, vagy legalábbis elkezdenek összeállni a Hetek (vagy Kilencek, kinek hogy tetszik).
Pár régi ismerős arc azért megint feltűnt, akit nagyon jó volt viszont látni. Az egyik ilyen Artemis Vadászainak vezetője Thalia Grace. Rég nem hallottunk már felőle, és jó volt újra színen látni.
A másik régi ismerős pedig az időközben a szamárlétrán nagyon magasra felkapaszkodott Kecskepajtás, akinek a jelenléte előre vetíti, hogy az első sorozat Hős Hármasa a továbbiakban megint készen fog állni arra, hogy gondolkodás nélkül rohanjon fejjel a falnak.

Szóval összességében megint azt mondom, hogy imádtam ezt a könyvet, és bár hiányoznak/hiányoztak az előző sorozatban megismert szereplők, örülök, hogy felvillant az esetleges viszontlátás reménye, esélye. Vigyáznom kell, hogy ezzel kapcsolatban ne legyenek túl nagy elvárásaim a harmadik kötet, a „The Burning Maze” felé.
A megjelenésig hátralévő cirka egy évet (horror hosszúságú idő) pedig szerintem részben azzal fogom tölteni, hogy előveszem az előzménysorozatot, és újra felszállok az Argo II fedélzetére, hogy aztán a lehető legfelkészültebben csatlakozhassam a csapathoz a majdani legújabb kalandban.

Értékelés
5/5 – Nem, Riordan könyvre szerintem sosem fogok kevesebbet adni.

Zeneajánló
Tudjátok mit, olvassátok el a könyvet, és válogassatok kedvetek szerint Apolló kifogyhatatlan repertoárjából. :)

Rick Riordan: The Hammer of Thor (Magnus Chase and the Gods of Asgard 2.)

Riordan bácsi megint alkotott. És ez, ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban nagyon nagy szó. Főleg, ha az én számból hangzik el. Na, jó, kezdjük az elejéről a dolgokat.

Nagyon nehéz dolgom volt ezzel a könyvvel. Egyszer már elkezdtem ugyan, de akkor valamiért félbe maradt az olvasása, és ezt, Riordan könyvvel nem történt meg, mióta a Villámtolvajt olvastam. Nem tudom, mi volt velem akkor, de nagyon nem kapott el a gépszíj, nem volt hangulatom a könyvhöz.

Most is megnehezítette a dolgomat, hogy az első részből szinte csak jelenetekre emlékeztem. Szerencsére Rick olyan érzékkel írja meg ezeket a történeteket, hogy a cselekmény szempontjából fontos korábbi jeleneteket ügyesen beleszövi az aktuális jelenetbe, felelevenítve ezzel a fontos tudnivalókat.

Mindennek ellenére most igazán elkapott a gépszíj, és rettenetesen nehezemre esett egyáltalán letenni a könyvet. Végül aztán csak azt vettem észre, hogy vége van az egésznek. Ugyanúgy etette magát, mint bármelyik darab az író univerzumában. És valahogy az se számított, hogy az északi hitvilágban egyáltalán nem vagyok otthon, és, hogy őszinte legyek, annyira nem is hozott lázba soha, mint a Görög/római hitvilág. És ehhez mérten faltam az oldalakat. Ergo, tud valamit a bácsi.

A történet egyébként nekem egy darabig egészen kusza volt. Valószínűleg azért, mert tényleg nagyon-nagyon gyorsan olvastam. Adott egy esküvő, amit meg akarunk akadályozni, de van egy fegyver, amit csak akkor szerezhetünk meg, ha az a házasság megtörténik. Közben van, aki hülyére vesz minket, de pont nem az, akitől számítunk rá, mert ő jót akar nekünk… szóval MIVAN?!  Aztán persze a történet végére minden kisimul, és megoldódik. Ahogy azt kell. Viszont ugye Rick könyveiben visszatérő elem, hogy nem a happy end-ért kell izgulni, hanem azon kell tátania a száját az olvasónak, ahogy eljutunk addig a happy end-ig. Most is így volt. És nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy szerettem ezt a történetet úgy, ahogy volt.

A másik dolog, amit nem kerülhetek meg, azok a karakterek. Valahogy ezzel a sorozattal azt élem meg, hogy a mellékszereplők számomra sokkal érdekesebb személyiségek, mint a könyv címszereplője. Ezzel nem azt mondom, hogy Magnus-szal bármi bajom lenne, sőt, az előző kötethez képest nagyot is nőtt a szememben, csak itt ebben az esetben a mellékszereplők érdekesebbek. Közülük is inkább három karaktert emelnék ki.
Az egyik Hearth a varázstehetséggel megáldott siket manó. Nem tudom, mi ez a tendencia mostanában a fantasy írók körében, de mindenki azoknak a karaktereknek ad nehéz sorsot, meg disturbing háttértörténetet, aki a legkevésbé érdemli meg. Szegény Hearth-ért majdnem megszakadt a szívem annál a résznél, mikor hazament, hogy megmenthesse Blitz-t.  Ott kb. én is azt éreztem, hogy azt a manót be kell takargatni egy fluffy pokrócba, forró csokit kell a kezébe adni, és pátyolgatni amennyire csak lehet. Már az első kötetben is érzékeny voltam a sráccal kapcsolatban, hát most ez csak fokozódott.
Ha Hearth név szerint itt van, akkor nem kerülhetem meg, hogy Blitz-et bele ne vegyem. Hogy miért? Mert az a kettő egymáshoz tartozik. Rick bácsi. Ha nem csinálsz Blitzstone-ból kánont, megetetem veled Jack-et. Annak a kettőnek együtt kell lennie. Olyan… csodálatos kettejük kapcsolata, ahogy törődnek egymással, ahogy nem félnének az életüket, a becsületüket adni a másikért. Egyszerűen édesek, na.
A harmadik ilyen szereplő pedig az új karakterünk Alex Fierro. Én többek között azt is szeretem így 26 évesen Rick könyveiben, hogy mindig van bennük valami, vagy valaki, ami, vagy aki nekem is tud újat mutatni, és arra sarkall, hogy igenis nézzek már utána bizonyos dolgoknak. Ezt most Alex karakterén keresztül érte el, aki minden tulajdonságával együtt van olyan érdekes karakter, és személyiség, hogy hajlandó legyek utánanézni egyes dolgoknak ahhoz, hogy jobban megértsem, és ezáltal még a mostaninál is jobban elfogadjam. Az első perctől fogva szerettem amúgy a karaktert, és ahogy haladt a sztori, úgy erősödött a szimpátia. Azzal, ahogy folyamatosan húzza Magnus agyát, azzal, hogy segíteni akar, miközben neki is megvannak a maga félelmei, olyan karakterré vált, akit szerintem csak tisztelni, és kedvelni, szeretni lehet. Ha engem kérdeztek, szerintem nagyon-nagyon jó párost alkotnának Magnus-szal, ha mindenképpen love interest-et kell keresni neki.
És, hát, végül, de nem utolsó sorban, Jack. Az egész sztori legnagyobb humorforrása. Meséljétek már el nekem, hogy lehet szeretni egy folyamatosan szövegelő, olykor-olykor éneklő kardot. Mert velem ez van, és nagyon nem értem magamat. Remélem, Jack az utolsó kötetre sem veszít majd a lendületéből.

Összességében én csak azt mondom, amit már annyiszor. Tessék olvasni. Az biztos, hogy mire októberben megjelenik a trilógia utolsó kötete a Ship of the Dead, végigolvasom újra ezt a könyvet is, és a Sword of Summer-t is, hogy megkönnyítsem a magam dolgát.
Addig pedig türelmesen várunk a hamarosan megjelenő The Dark Prophecy-re, a Trials of Apollo sorozat második kötetére.

Értékelés
5/4,5 – Nem csillag, de kevesebbet se érdemel.

Zeneajánló
Jack-nek köszönjétek.

Rick Riordan: The Sea of Monsters (Percy Jackson and the Olympians 2.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
15. pont O - A book with orange cover/Egy könyv narancssárga borítóval
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Erre a könyvre tulajdonképpen teljesen ugyanaz jellemző, mint a testvérére, a The Lighning Thief-re. Egyszer már ezt is olvastam magyarul és értékeltem is a magyar változatot (az arról írtak elolvashatók ezen a linken).

Az okok, hogy miért írok most újra róla szintén megegyeznek azokkal, amit egy picit lejjebb, az előző kötet értékelőjének elején megemlítettem.

Szégyen-nem szégyen azt kell mondanom, hogy rengeteg mindent elfelejtettem a történetből, mióta utoljára a kezembe került. Egy-egy részlet volt csak meg, mint Circe szigete, vagy Scylla és Charybdis a Szörnyek Tengerén, meg hogy Percabeth igazából úgy szökik el a küldetésre. Viszont ezekhez az eseményekhez vezető út totál kimaradt. Csakúgy mint pl. a történet legeleje, vagy a Princess Andromeda, amire ugyan emlékeztem, de csak a filmből, ami messze nem az igazi. Mondhatnám, a könyvnek magának igazából a közelébe se ér.

Erről amúgy akartam egy kicsit szövegelni már az előző bejegyzésben is, de valahogy kimaradt, úgyhogy most itt az ideje, hogy pótoljam ezt a szekciót is.
Mikor először néztem a PJO filmeket, pár bődületes marhaságtól (főleg a második rész végétől) eltekintve egész jónak értékeltem a filmeket. Most viszont újra elolvasva a könyveket és még mindig emlékezve a filmekre rá kellett jönnöm, hogy az alaphoz képest rengeteg olyan momentum maradt ki teljesen, ami sokkal könnyebben érthetővé, és a mostaninál izgalmasabbá tehették volna a filmet. És ezt nem lehet arra fogni, hogy sosem tudták, lesz-e új film egyáltalán, mert ha azt vesszük ezek a könyvek megállják a helyüket stand alone-ként is. Annak ellenére, hogy valójában sorozat részei és adott esetben oltári függővégekkel záródnak. Mint pl ez is. Ismerve Riordan munkásságát, elmondhatom, hogy az összes függővége közül az egyetlen, amivel kezd valamit, az a szál, ami a The Mark of Athena végén elindul. Azzal is csak azért mert muszáj volt kezdenie vele valamit.
Úgyhogy erről ennyit. Maradjunk annyiban, hogy Logan Lerman miatt érdemes megnézni azokat a filmeket, meg igazából látványra se rossz, ha elvonatkoztatsz attól, hogy ez totál nem így volt a könyvben.

Visszatérve a könyvekre. Vitathatatlan, hogy tényleg egy csomó előnye van annak, ha újraolvassa az ember a sorozatot. Az csak egy dolog, hogy újra kalandozhatsz, meg, hogy a történések sorrenje is jobban kitisztul. Sokkal jobban oda tud így figyelni az ember az apróságokra, amikről tudja, hogy a sorozat egy későbbi pontján vissza fognak köszönni, nem kis jelentőséggel. Megeshet, hogy erre akkor nem emlékezett az ember, mert az új történet nagyobb momentumaival volt elfoglalva, de ilyenkor meg nagyon visszajön, és jön az a tipikus aha élmény, hogy jézusom, ezért lesz ez ott annyira kiemelkedően fontos.
Plusz ilyenkor világosodsz meg, hogy egyesek miért utálnak bizonyos karaktereket (Tantalosz, khm...)

És, ha már a kevésbé kedvelt karakterek körénél tartunk. Érdekes módon itt sokkal jobban kedveltem Clarisse-t, mint az első olvasásom során, és bizony azt kell mondanom, hogy Luke-ot is... nos, ha meg nem is kedveltem, a történet további folyásának ismeretében jobban megértem. Hermészen is látszik, hogy igyekszik (külső segítséggel) értelmet verni a fiába, és hogy nem olyan borzalmas a helyzet, ahogy azt a félvlrek amúgy elképzelik. Én még mindig szeretem Hermészt, meg Poszeidont is. Nem hibátlanok, de Poszeidon pl a módjában áll tényleg segít Percy-n.

Összességében tényleg nagyon megéri újraolvasni ezeket a könyveket több okból is. Ezeket nem sorolnám el még egyszer. Igaz, hogy most az első oldalon felvihogok-dolog elmaradt, de volt alkalmam nevetni a történet alatt nem is egyszer.

Értékelés
5/5* - Még mindig ez az egyik kedvenc részem a sorozatból. :) És végre olvastam minden Riordan könyvet eredeti nyelven

Zeneajánló
Bocsánat, de Grover mindig megihlet

Rick Riordan: The Lightning Thief (Percy Jackson and the Olympians 1.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
23. pont W - A book with water/Egy könyv vízzel
A bejegyzés linkelése kerül az összegző posztban

Az a furcsa helyzet állt elő ezzel a könyvecskével, hogy én bizony itt ezt már értékeltem egyszer. Ugyanis a PJO sorozatot én annak idején magyarul kezdtem el olvasni, az első két rész értékelője tehát a magyar címén szerepel (A Villámtolvaj értékelőjét elolvashatjátok itt).

Hogy miért érzem szükségesek most mégis újra írni az angol nyelvű verzióról, mikor az majdnem ugyan az, mint a magyar? Jogos kérdés. Elsősorban természetesen a Booka-Shelf miatt. Ennél a történetnél valahogy nem elégedtem volna meg a másik poszthoz írt kiegészítéssel, főleg mert azért mégsem teljesen ugyanazt olvastam. Másrészt pedig, mert elég régen olvastam már azt a könyvet, és bármennyire szerettem, sokmindenre nem emlékeztem belőle.

Szóval azt is mondhatnánk, hogy akkor leírtam, milyen érzés volt először kalandozni ezzel a trióval, most pedig leírom azt, hogy milyen érzés volt újra átélni ezt a kalandot.

Első körben le kell szögeznem, hogy erre a sorozatra kifejezetten igaz, hogy minél többször olvasod, annál érthetőbb lesz. Annyira sok minden történik egy kötet alatt, hogy nem árt a megértéshez, ha többször elolvassa az ember. A nagyobb momentumokkal úgyis tisztában van már, így tud figyelni a kisebbekre, meg úgy az egész történet láncára, hogy melyik esemény melyik után következik, mert ez nagyon fontos.

Visszaolvasva a régi értékelésemet komolyan mondom, megdöbbenek magamtól. Akkor úgy jellemeztem a szorit, hogy nincsenek benne lélegzetelállító fordulatok. Magasságos egek, dehogy nincsenek! Minden oldalon történik valami, ami aztán egy másik eseményhez vezet, és ezek bizony mindig lélegzetelállító, sokszor éppenhogy halálközeli élményt jelentő események.
Abban viszont még mindig egyetértek magammal, hogy a történet igazán azután indul be, hogy Percy, Annabeth és Grover elindulnak a küldetésükre. Nem tudom, engem valahogy rosszul érintett az a feszültég, ami addig jellemezte a könyvet.

És ha már a karaktereknél tartunk... El sem tudjátok képzelni, mennyire felemelő volt újra így találkozni ezekkel a szívemnek nagyon is kedves szereplőkkel. Annyira hiányzott már a vicces, poénkodó, ökörködő (már bocsánat a szóhasználatért) 12 éves, hiperaktív pici Percy, hogy az szinte elmondhatatlan. Mellőle meg a sokszor hidegfejű, gyakorlatias, okos pici Annabeth és persze a nagytesóként ott lebzselő Kecskepajtás.

Azt se felejtsük azonban el, hogy egyszer én az ősidőkben megfogadtam, ha újraolvasásra kerül a sorozat, akkor az első alkalomhoz képest sokkal nagyobb figyelmet fogok szentelni Luke Castellan karakterének. Őszintén, ezt most megtettem, és azt kell mondanom, az árulása, így még jobban fáj. Viszont az is biztos, hogy a további újraolvasások során továbbra is figyelmet szentelek majd az ő karakterének, mert a későbbiekben Percy iránta egyre növekvő szolidaritása biztosan egy fontos kifutópontja lesz a történetnek. Ha előbb nem is, hát akkor majd a Trials of Apollo sorozat végén.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv meg sorozat, meg univerzum első olvasatra is nagyon jó volt, de így az újraolvasás elején még magasabb szintre emelkedett.

Értékelés
5/5* - Gondolom ez senkit a világon nem lep meg. :)

Zeneajánló
Hilary Duff: So Yesterday - Grover ezt egyszer szeretném pánsípon hallani. :D

Rick Riordan: The Hidden Oracle (The Trials of Apollo 1.)

Van egy olyan érzésem, hogy képtelen leszek megállni az értékelés írása közben, hogy ne örömködjek egy két dolgon, úgyhogy az alábbiakban valószínűleg spoileres bejegyzés lesz olvasható.

A 22. Rick Riordan könyvem úgy kb 14 hónapon belül. Mielőtt bárki megkérdezi, nem, még nem sikerült megunnom. Sőt, hozzáteszem, a Hidden Oracle az év egyik legjobban várt könyve nálam. A Hammer of Thor októberi megjelenése, és a The Career of Evil június végi magyar megjelenése mellett. Azt kell mondjam, nem ok nélkül, és nem hiába vártam ilyen nagyon ezt a könyvet, mert Rick bácsi megint lenyűgözött.

Igen, lenyűgözött, pedig igazán nem csinált mást, mint hogy magát adta. Alkotott itt nekem egy teljesen új szeletet egy már nagyon jól ismert, és szeretett világban.
Tulajdonképpen, míg olvastam a könyvet, folyamatosan bennem volt a késztetés, hogy megkeressem Rick bácsit, és jól megölelgessem. Miért? Sorolom.
Az első nagyobb vigyor a fejemen akkor jelent meg, mikor Percy Jackson belépett a képbe. Bizony, a mi Percy-nk újra itt van. Az elején egy picit OOC-nak tűnik a komolykodásával, de a végére rájön az ember, hogy a szarkasztikus humora is a helyén van még. Legyél akármilyen, én még mindig imádlak Seaweed Brain.
Vigyor no 2. Solangelo. Yupp. Rick ennél nagyobb örömet nem is okozhattál volna az embereknek, mint hogy azt a kettőt behoztad kánonba. Elképzelni nem tudod, mennyire szeretlek érte. Igaz, a végén kicsit creepy elképzelni egy mosolygó Nico di Angelo-t, de örülök, hogy egyáltalán van rá oka.
Vigyor no 3. Leo. Visszajött az én imádott Hephaestus kölyköm, és nem is egyedül, hanem Calypso-val kart karba öltve. Azt a kettőt is de imádom, istenem.

Történetvezetési szempontból is van néhány fénypontja, és természetesen elvarratlan szála a történetnek.
Egyszerűen imádtam, hogy - bár a legtöbbek csak említés szintjén - a hetek, és úgy kb az összes fontos római félisten bekerült a történetbe. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon Leo mellett nekik is tevékeny szerepük lesz-e Apollo küldetésében? Remélem, hogy igen, és nem "csak" olyan mellékszereplőként tűnnek fel, mint mondjuk ebben a könyvben Percy.
Másik dolog, amiért annyira szeretem Ricket, hogy okosan, sunyi módon képes összefűzni a különálló sorozatait. Egy-két elejtett utalás a Magnus Chase sorozatra itt-ott, egy kis The Lost Hero szájíz helyenként a történet olvasása közben. Csodás volt. Pont.
És akkor még nem beszéltünk arról az alapról, arról a vázról, ami elkezdett felépülni ebben a kötetben. Óriási, ahogy elkezdett fény derülni arra, végeredményben ki állt az eddig történt borzalmak hátterében. Láttam megcsillanni Percy fatal flaw-ját, ébredező, vagy akár már teljesen jelen is lévő szolidaritását Luke Castellan iránt; és egyébként is annyi újraéledt potenciál van ebben a világban, hogy az szinte fáj.
Mindezek mellé pedig kapunk még egy mesteri főgonoszt, aki velem személy szerint ügyesen a bolondját járatta. Másra gondoltam. Nem voltam messze az igazságtól, de másra gondoltam. Ennek a karakternek köszönhetően akár egész szép magaslatokig fel lehet íveltetni a történetet. Ahogy ismerem Ricket, megteszi, és úgy fogja megtenni, hogy a belecsempészett humorfaktornak köszönhetően a tizenéves olvasóközönség is meg fogja érteni azt.

És ha már a meglepő főgonosznál tartunk, nézzük meg az érme másik oldalát is. Ejtsünk azért pár szót a mi kedves főszereplőnkről, és narrátorunkról, az ex-olympus-i Apollóról.
Elmondhatatlanul szerettem azt a hullámzó fejlődési folyamatot, amit a szereplőn keresztül Riordan bemutat. Az egógörcs istenből, aki borzasztó nehezen veszi tudomásul halandó létét lassan egy olyan karakter fejlődik, aki képes arra, hogy megkérdőjelezze saját magát, képes arra, hogy bizonytalankodjon, és megbánja azt a sok ostobaságot, amit cca 4000 év alatt elkövetett. Reméljük, talán mégiscsak lesz foganatja Zeusz-apu büntetésének. Nem, mintha rá amúgy nem férne rá. Khm...

Összességében csak annyit mondok, hogy köszönöm Rick bácsinak, hogy újra - mint ezelőtt már annyiszor - visszaadta a hitem az olvasásban, a betűkben, a mese erejében. Neki sok-sok ihletet, nekünk sok-sok hasonló történetet.

Értékelés
5/5* - Olya fura, hogy nem olvashatom rögtön a következő részt, és még a Hammer of Thor-ra is várni kell.

Zeneajánló
Igaz, ez a fanvideó még a Heroes of Olympus sorozathoz készült, de attól még rendkívül megkapó. Hallgassátok. :)

Credits to the creator.

Rick Riordan: The Sword of Summer (Magnus Chase and the Gods of Asgard 1.)

Ritka az ilyen eset, de most a Puffin borítója sokkal jobban tetszik, mint a Disney-Hyperion-é. Félreértés ne essék, a Disney borítóit is imádom továbbra is, hiszen ők értenek hozzá, hogy olyan borítókat alkossanak, hogy a könnyed is kicsorduljon és azonnal a magadénak akard a könyvet, de most kivételesen a Puffin is remekelt.

Ami a belbecset illeti... Nos, azt kell mondanom, hogy az alapok, a keretek nagyjából ugyanazok, amiket az eddigi Rick bácsi-féle könyvekből megszokhattunk. Csakhogy, ha róla, mint íróról van szó, azt sem árt számításba venni, hogy érti a dolgát, és tudja, mit csinál. Most is ezt lehetett észrevenni, ugyanis a megszokott kereteket, úgy ahogy kell, felfrissítette olyan színekkel, amiket eddig nem nagyon láttunk tőle. Itt természetesen nem pusztán arra kell gondolni, hogy átnyargaltunk szépen az északi mondakörre. Ezek a színfoltok, vagy inkább színsávok a karakterein keresztül érhetőek tetten leginkább. Én legalábbis végig így éreztem.

Azt kell mondjam, megmaradt az első kötetek átka ennél a történetnél is. Úgy értem, várni kell igazából a történet feléig, hogy úgy istenigazából beinduljanak az események, és mindenki színre lépjen, akire számot tarthatunk a történetben. Nem azt mondom, hogy nem szükséges ez a lassabb felvezetés, sőt azt sem állítom, hogy akár egy percig is unatkoztam volna (az oltári nagy hazugság lenne). Történnek itt dolgok folyamatosan, csak meg kell várni míg kiforrják magukat.
Az is megszokott tény, hogy a kiforrás folyamata, a felkészülés az aktuális nagy csatára jóval tovább tart, mint maga a nagy csata, ami pillanatok alatt elintéződik.

A tér, amiben játszódik, ugye az északi mitológia színtere, a Vikingek, a Valhalla és egyéb ilyen nyalánkságok otthona.
Azt kell mondjam, mindig is rendkívül bosszantott, hogy ez a szelete a nagy hitvilágoknak egy óriási fehér folt volt. A szó szoros értelmében semmit nem tudtam eddig a mondakörről. Most már nem akkora a köd. Nem állítom, hogy mindent tökéletesen értek, ez nem igaz, de sokat segített a könyv, és a végén lévő glossary (imádom, amiért ezeket sosem hagyja ki). Remélem, a további két könyv még több segítséget fog nyújtani.

Végül, de nem utolsó sorban ejtsünk pár szót a karakterekről.  Említettem, ugye, hogy nagyrészt ők jelentik a színfoltot a történetben. Különösképpen igaz ez Hearthstone-ra a tehetséges rúnamágus, siket manóra (oké, elfre).
Komolyan, leginkább azért szeretem Rick munkásságát, mert nem fél olyan karaktereket írni, sőt ebben a könyvben simán mondhatjk azt is, hogy felsorakoztatni, akik "mások" mint az átlag. Imádom, hogy intelligens ember módjára képes kezelni ezeket a különbségeket, és a többi karakterét is ebben a szellemben írja meg.
A másik kis különlegességünk ebben a történetben Blitzen a dwarf. Neki is van egy érdekes történetszála, a legérdekesebb vele kapcsolatban viszont az lesz majd, hogy mit kezdenek egymással Hearth meg ő. Komolyan várom, mi lesz ebből.
A főszereplő srácunk egy rendkívül tanulékonynak és eszesnek bizonyuló emberke (félisten), akinek szintén kijutott a nehéz élethelyzetekből, de nem egyszer éppen ez menti meg a bőrét a szorult helyzetekben. A kardja meg külön egy fenomenális figura (igen, komolyan gondoltam, meg fogjátok tudni, miért, ha elolvassátok a könyvet).

Az isteneket sem hagyhatom ki a felsorolásból, lévén mégis köréjük épül a hitvilág. A legkellemesebb meglepetést Freya okozta. Sosem gondoltam volna, hogy bármelyik mondakörben csípni fogom a szépség istennőjét (induljunk csak ki Aphrodite-ból... ugh), de itt kifejezetten szimpatikus volt. A legkellemetlenebb meglepetés viszont Loki volt. Persze érezni lehetett az egész könyvön át, hogy nem éppen a legpozitívabb karakter, de én azt gondoltam, hogy olyan mértékben lesz utálatos, mint mondjuk a Kane Krónikákban Set. Aztán az epilógus szétrombolt mindent, és rávilágított, hogy nem, ő nem Set, ő inkább Apophis.

Összességében azt mondom, hogy ez is egy olyan könyv volt, aminek érdemes várni a folytatására. Ráadásul meghozta a kedvem egy kis Percy-hez megint, úgyhogy lehet, hogy nekiülök valamelyik (vagy mindkettő) mitológiás kötetnek, a Greek Gods-nak és/vagy a Greek Heroes-nak.

Értékelés
5/5 - Meg szeretnék tanulni manó-jelnyelven! :)

Zeneajánló
Na, ez az, amin még nem is gondolkodtam. Pótlom, ha eszembe jut valami.

Taylor Swift: Begin Again - Mert többször is megemlítik az énekesnőt.


Rick Riordan: Percy Jackson & Kane Chronicles Crossovers

Nos, úgy gondoltam, hogy a három Jackson/Kane Crossovert egy bejegyzésben hozom el, mert külön-külön annyira rövidek ezek a kis novellák, hogy nagyon nem lehet bő lére eresztve beszélni róluk. Ennek ellenére, aki kíváncsi az egyes részekről alkotott véleményemre, az alábbi címekre kattintva megnézheti azokat.


Na. Most, hogy letudtuk az egyes részeket, beszéljünk az egészről úgy egy az egyben egy kicsit.
Az a helyzet, hogy bár tudtam, hogy vannak, léteznek ezek a kis szösszenetek (emlékeztek, már a Blood of Olympusnál is emlegettem, hogy lesznek még itt Percy-s novellák), mégis ambivalenciával álltam neki egy kicsit itt a dolgoknak. Mert igen, külön-külön nagyon imádom a két világot, de nem tudtam, hogy a sok különbözőség ellenére hogy fognak egymásba passzolni a kirakós darabkái, vagy egyáltalán hogy oldja meg a két világ kellő mértékű összemosását Riordan.

A válasz a kérdésre az, hogy önmagához híven zseniálisan. Az első két részben is remek volt a két újsütetű páros Carter és Percy valamint Sadie és Annabeth dinamikája. A harmadik rész pedig, mikor együtt, egymás mellett harcol a négyes egyenesen tarolt.
Én személy szerint most a karakterábrázolásokban egy icipici sarkítást véltem felfedezni, de ez koránt sem jött ki gúnyosan, mégkevésbé lenézőn, inkább viccesen és megmosolyogtatón.
Őszintén tényleg ennyire lányos dolog, hogy mindent elmondunk magunkról egy idegennek fél perc ismerettség után, míg a pasik merő óvatosságból a nevüket is alig merik elárulni a másiknak? És valóban ennyire borzasztóan pasis dolog mindent a végletekig túlbonyolítani? Nos, azt hiszem, ha nálam keresitek erre a választ rossz ajtón kopogtattok. :)

Ami még a novellákkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy biztosan akadnak olyanok akik vitatják az ilyen kisebb lélegzetvételű művek létjogosultságát. Főleg, hogy Percy kalandjait rég le kellett volna zárni (pssssssssst, megsúgom, messze nincs még lezárva Mr. Jackson és a többiek történetszála).
Nos, ezekre én csak annyit tudok mondani, hogy Rick nem úgy írja ezeket a könyveket, novellákat, hogy csak úgy gondol egyet, és leül írni, mert nem tud elszakadni a karakterétől (oké, biztos ez is benne van, de azért valljuk be, mi sem tudunk elszakadni tőlük, akkor meg miért ne örüljünk annak, hogy az író is tud még mit hozzáadni a karaktereihez). Szóval, amit ki szerettem volna hozni ebből az egész gondolatmenetből az az hogy ezek a könyvek szépen illeszkednek az univerzumba, a történetekbe, bele vannak szőve, van előzményük, remélhetőleg lesz következményük is (mondjuk egy full-time crossover a greco-roman bandával az egyiptomiakkal és az asgardiakkal), és történetileg van oka, hogy helyet kaptak a többi regény mellett.
Azért meg aztán tényleg nem érheti szó a ház elejét, mert esetleg a rövidebb történetekben nem fekszik annyi energia. Francokat nem. Rick bácsi 60 oldalból ki tud hozni ugyanannyit, mint egy közel 600 oldalas "nagyregényből". Fordulatokkal, karakterfejlődésekkel és mindennel, ami egy jó könyvhöz kell.

Összességében, ha a fenti érvelésáradat nem győzött meg valakit arról, hogy igenis érdemes a rövidebb szösszenetekre is időt szánni, annak csak annyit mondok, hogy a harmadik részben igazi, hamisítatlan Percy E/1 POV van. ;)

Értékelés
5/5×3 - Mindhárom kötetre vonatkozik

Zeneajánló
Hmmmm, na ez nagyon jó kérdés, nem emlékszem, hogy bármi is szólt volna a lejátszómban olvasás közben, de akkor legyen a rövidebb történetekhez egy rövidke instrumentális darab.

Rick Riordan: The Serpent's Shadow (The Kane Chronicles 3.)

Őszintén nem tudom, mit is mondhatnék el erről a könyvsorozatról még, amit nem mondtam volna el az eddigi két bejegyzésben, pláne úgy, hogy ne spoilerezzek el semmit. És pláne úgy, hogy viszonylag régen letettem már a könyvet. Oké, tudom, ez az én saram, miért nem ültem le korábban megírni. Na itt elkezdhetnék nyavalyogni, mint egy kisegér, de nem ezzel fogom elütni ezt a bejegyzést, ha már átlépjük vele a csillagos 200. agymenés határát. Yepp, eljött ez a pillanat is. Most már foglalkozzunk egy kicsit a befejező sztorival is, shall we?

Szóóóóval a történet nagy részét az teszi ki nekünk, hogy a Kane tesók, meg a tanítványaik, meg a szövetségeseik meg ki tudja még ki nem megoldást keresnek arra, hogy hogy pusztítsák el a rosszgonosz kígyót, Apophis-t. Deeeeee ne rohanjunk ennyire előre.
A történet kezdőfejezetét olvasva realizáltam, hogy azért Rick bácsi is hajlamos szilánkosra tördelni az olvasói szívét, és örömtáncot járni a darabjain a sikere felett. Oké, nem viszi annyira direkten túlzásba az egészet, mint egyes kortárs írótársai (khm...), de azért ki tud tenni magáért istenesen.

Hogymi? Oh nem, nem fogok fejezetről fejezetre végigugrálni a könyvön (pláne, hogy nem is emlékszem, hogy melyik fejezetben mi volt), arra viszont kitérnék egy megjegyzés erejéig, hogy megint egy iszonyatosan jól felépített könyvet kaptam a kezembe. Fejezetről fejezetre építi fel szinte magát a cselekmény. Mindennek megvan a helye, hogy mi miből következik, és abból mi következik, de az olvasó akkor is csak arra tud figyelni, ami az orra előtt történik, mert ha kettőt pislogsz, a fél eseményről lemaradtál. Franc se gondol pont akkor az előzményekre, meg a következményekre, mikor a kedves istenek éppen borítják fel a világ rendjét. Szóval jól felépített, pörgős sztori. Pipa.

Van itt azonban még egy elem, amivel az író iszonyatosan szeret dolgozni, az pedig a szűkre szabott határidők. Ismerős, igaz? Adott a feladat, hogy egy hét alatt a semmiből mentsd meg a világot. És a poén az, hogy ez ÁLTALÁBAN sikerül. Szóval majdnem unásig alkalmazott, mégis jól kijátszott írói eszközök. Naná, hogy pipa.

A karakterek... ÚRISTEN, a karakterek. Vannak itt olyan gyönyörű összekeveredések, hogy ajjaj, és a legjobb az egészben, hogy ezt a két tesó tátott szájjal asszisztálja végig, és az ég világon semmit nem tudnak a helyzettel kezdeni. És én ezt borzasztóan élveztem. Igen tudom, gonosz vagyok, de akkor sem kispályás helyzetek.
Jó, persze a veszélyes nagy csatajelenet, meg a katartikus megoldás és a nyugvópontra érő végefőcím se marad el, viszont az is olyan riordanosan van kezelve. Hogy ez mit jelent? Aki olvasta akár egy könyvét is, az tudni fogja...

............ Elgondolkodtam az egyik fentebbi kijelentésemen. Ugyanis a törtéent csak egy bizonyos részét illetően kerül nyugvópontra. Ami elvarratlan szál marad, az szépen alattomban előkészíti a terepet az esetleges folytatásnak (psssssst, megsúgom, lesznek, még ha egy kicsit más formátumban is).

A kötet design-járól már inkább nem is beszélnék, úgyis tudja mindneki, hogy nyálcsorgatva imádom a Disney-Hyperion borítóit. Mesterien kezelik, hogy kiragadnak egy jelenetet a könyvből, ami kontextus nélkül totál értelmetlen, amúgy meg egy kulcsmomentum a sztoriban, és ezüsttálcán rakják elénk egy borzalomszép grafika képében.

Összességében? Úgyis tudja mindenki, mit mondanék. Ez amit itt lepötyögtem, csupán a felszín. Ugorjatok fejest a regénybe, és sokkal de sokkal több mindennel találkoztok majd.

Értékelés
5/5 - Kommentár nélkül.

Zeneajánló
Nagyon nem illik a kötethez, de akkor is ezt hallgattam nagyrészt, miközben olvastam.

Rick Riordan: The Throne of Fire (The Kane Chronicles 2.)

Hát, elolvastam ezt a kötetet is, és most azon gondolkozom, mit mondhatnék el róla, azon kívül,  amit a The Red Pyramid esetében elmondtam, anélkül, hogy semmit ne lőjek le a cselekményből.

Kezdjük talán a legelején. Az előző kötet esetében nem emlegettem a borítókat, pedig mindhárom köteté tipikusan olyan, hogy meglátja az ember, és eszét vesztve pakolja be a kosarába a könyveket (aztán később ránéz az író nevére, és rájön, hogy még jól is járt a vétellel).
Na igen, vannak olyan szerzők, akiknek 2-3 műve után rájön az ember, hogy az a név bizony garancia egy jó olvasmányra. Rick Riordan is egy ilyen szerző. Számomra legalábbis.

A történet igazából Rick bácsitól megszokott-megszeretett folyton pörgős, akciódús, szerelmes, világmegmentős misztikus dolog. Sokadik kötete ugyanaz a nóta, de az istennek nem tudom megunni, a bácsi egy zseni, de ezt már hangoztattam párszor.
A szerkezet is maradt a korábbam megszokott 2-2-es osztású POV szerkezet. És, bár ezt már az első kötetnél is mondtam, ha őszinte akarok lenni, ott azért még voltak némi problémáim azzal, hogy nostop toppon tartsam magam abból, hogy most éppen kinek is a szavait hallom, itt ebben a részben már egyáltalán nem okozott problémát. Maximum az elején egy kicsit, de az tényleg nagyon elenyésző volt. Utána már inkább lekötött a történet folyása, mint a mesélő személye. Személyes kedvenc az éjszaka 12 házában tett hajóút, ami a borítón is megjelenik, de ennél többet tényleg nem árulok el a cselekményből.

Ami a karaktereket illeti. Még mindig imádom nézni ahogy a két Kane tesó egymáshoz csiszolódik, és ahogy konkrétan megfogalmazzák, hogy nekik a másik a legfontosabb ember a világon. Friendly reminder: a történet kezdetén majdhogynem idegenek voltak egymásnak, tekintve, hogy évekig külön nevelkedtek, és évente kétszer látták a másikat.
Nem tehetek róla, ilyenkor mindig eszembe jut, milyen lenne a tesóim nélkül, és azonnal jobban kezdem értékelni az ilyenfajta karakterfejlődést. Szóval long live the Kane Siblings.
Az istenek közül még mindig Anubis a best. Nem mondhatnám egyébként, hogy Horus meg Isis annyira belopta volna magát a szívembe, de a reakciójukkal, amit a végén levágtak, nálam eléggé elvágták magukat. Persze kellett oda, szóval nem az írót hibáztatom, de az karakterileg mocsok dolog volt.
Thoth-ra leszek még kíváncsi, hogy mi az eget fog kezdei magával a The Serpent's Shadows-ban.

Összegezve a dolgokat, azt hiszem, feltűnt, ha másból nem is, akkor ebből a bejegyzésből biztosan, hogy újabb kedvenc írót avattam. Igen, sokáig féltem ezt kimondani, olyan nagy nevek mellett, mint Rowling, és olyan effektív író mellett, mint Dashner, de Rick bácsi is maradandót alkotott azok számára, akik spontán módon, közérthetően szeretnék oltani tudásszomjukat, és csillapítani érdeklődésüket, tágítani érdeklődési területeiket.

Értékelés
5/5 - Az íróközpontú értékelés ellenére a történet is abszolút lehengerlő

Zeneajánló
Adele: First Love - Sadie és az ő sírós dalai.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás