I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek (A Birodalom tengeri bástyái 4.)

Nem is igazán tudom, hogyan foghatnék bele ennek a történetnek az értékelésébe, hiszen annyi mindent szeretnék elmondani róla.
A sorozat negyedik részével kapcsolatban is az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasó lehettem, így már elég régen volt a kezemben a könyv. Ennek ellenére újraolvasásra nem volt szükség, mert elkezdtem ugyan újra a könyvet, de néhány oldal után, ahogy újra a részesévé váltam a történetnek, rá kellett jönnöm, hogy erre bizony én tökéletesen emlékszem, ahogy arra is, hogy annak idején mi fogalmazódott meg bennem azzal kapcsolatban, amit majd papírra szeretnék vetni az értékelésemben. Nézzük is.

Attól, hogy ez a könyv egy olyan sorozat negyedik része, mely részeinek alaptörténete nagyjából ugyanaz, a varázsa egyáltalán nem veszik el, sőt, midig képes újat mutatni, és megmozdítani valamit az olvasóban. Ennek pedig szerintem az az oka, hogy a történet nem a térre, és időre fókuszál, ami a regények hátterét adja, hanem az egyénekre, a szereplőkre, a karakterek sorsára. Persze, lehet mondani, hogy a tengerészek egy sorsban osztoztak, és ez nagy általánosságban valóban igaz, de pont ez a csodája szerintem ennek az egésznek, hogy a karaktereket nem csak katonaként, tengerészként, hajósként látjuk, hanem látjuk az embert. Azt a valakit, akinek családja van, akit a felesége, gyerekei, anyja, apja várnak haza. Mindjárt nem olyan egysíkú a történet már látszatra sem, ugye?

A másik, amit én nagyon szeretek abban, ahogy ezek a könyvek meg vannak írva, az az, hogy fel-felbukkannak olyan szereplők, akiket a sorozat előző részeiben már megismertem. Lehet, hogy ez van, akit aggaszt, vagy frusztrál, nem tudom. Nekem valahogy furcsa biztonságérzetet nyújt, hogy ezeket a karaktereket már ismerem, tudom, kik ők, mi a szerepük a hajón. Az pedig egy külön faktor, hogy az adott helyzetbe helyezve bizony újra elkezdhetek aggódni egy olyan karakterért, akit már ismerek, sőt, talán az előzőekben meg is kedveltem.
Félreértés ne essék, továbbra sem szimpatizálok a náci ideológiával egy szemernyit sem, de mint mondtam, itt nem is az a lényeg, hogy ki milyen ideológiát szolgál, ki tudja, mennyire lelkesen, meg szabad akaratából.
Szóval röviden összefoglalva, jók ezek az átvezetések- Szerintem nem kell miattuk aggódni.

Egy valamire viszont nagyon, de nagyon figyelni kell ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon lassú a lefolyása. A felszínt nézve joggal gondolhatja azt az ember, hogy a könyv háromnegyedében nem történik az égvilágon semmi, az utolsóban meg annyira felpörögnek az események, hogy azt sem tudod hova nézz.
Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy csak a felszínt nézi, akkor sem, ha az kényelmesebbnek tűnik. Figyeljetek oda minden sorra. Megéri. Tényleg.
Egyébként meg gondoljatok arra, hogy a csend is lehet művészi eszköz, meg érték, csak nem mindenki tudja értékelni. Azt hiszem, mire eljuttok a könyv végére, azt fogjátok kívánni, bárcsak tovább tartott volna kicsit az a csend…

Összességében mit mondhatnék. Tessék olvasni, de tényleg.

Értékelés
5/5 – Ha akarnék, se adhatnék rá kevesebbet

Zeneajánló
Hagyjátok. Fókuszáljátok a figyelmeteket arra, ami le van írva.

És végül, de nem utolsó sorban. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy újra hajóra szállhattam. Ahogy közeledünk a sorozat vége felé, egyre jobban érzem, hogy hiányozni fog ez nekem még…

Gregus Gábor: Pillanatnyi elmezavar (Elmezavar trilógia 1.)

Biztosan emlékeztek rá, hogy korábban emlegettem, hogy vár rám egy recenziós példány elolvasása. Nos, tegnap a végére értem, úgyhogy most leültem a szövegszerkesztőm elé, hogy összeszedjem róla a gondolataimat.
Jogosan kérdezhetnétek, hogy miért nem tettem meg már ezt tegnap, hiszen mindenképpen frissebb volt az élmény. Ez igaz, viszont a könyv meg annyira tömény és pörgős és eseménydús, és egyáltalán, hogy erre bizony kénytelen voltam aludni egyet, hogy akár csak elkezdjen bennem körvonalazódni, hogy mit szeretnék leírni róla. Még most sem érzem azokat a körvonalakat sem élesnek, nemhogy az egész képet, de próbáljuk meg.

Kezdjük el azokkal a dolgokkal, amik bökik a csőrömet, mert abból sokkal kevesebb van.
Első körben a borító. Nem azt mondom, hogy nem passzol a történethez, de az biztos, hogy ha ez alapján kellene választanom egy könyvesboltban, vagy a könyvtárban, akkor nem valószínű, hogy levenném a polcról.
Aztán, én a karakterek számát is egy kicsit soknak éreztem (annak ellenére, hogy a karakter kidolgozás jó, de erről egy picit lejjebb), sokszor már nem tudtam, melyik név kit takar, és ő milyen „fajba” tartozik, főleg, ha fejezetekig nem találkoztam a karakterrel.
A harmadik dolog pedig, amire figyelnie kell az olvasónak a könyvvel kapcsolatban, hogy főleg a vége felé tele van olyan kicsit talán túl naturalisztikus ábrázolásokkal, amiket jobb, ha az ember nem evés közben, vagy teli hassal olvas. Én például kifejezetten sokszor voltam hálás ezért.

DE

Ez a könyv a fentebb felsoroltak ellenére is nagyon-nagyon jó. A világ – és karakter kidolgozás, illetve az ábrázolt karakterfejlődés mindenképpen csillagos ötös. Ugyanígy az írásmód is. Imádtam azt, ahogy papírra lett vetve ez a könyv. A közvetített üzenet szintén. Bizonyos jeleneteknek egészen egyértelmű volt az ihletforrása (pl. a tömeges fertőzésé), de azt is sikerült úgy kihozni, hogy alátámassza a mondanivalót.
Értékeltem, hogy ott volt az adott probléma, a változás kényszerének problémája, amihez a főszereplőnk soha nem úgy állt hozzá, hogy „ez nekem nem fog menni”, hanem miután felfedezte a probléma gyökerét, onnantól kezdve mindig az volt az alap hozzáállás, hogy „igen, elég erős vagyok, meg tudom csinálni”. Nagyon fontos üzenet ez a mai világban tűnjön sokaknak elsőre bármennyire klisének is.
Ez a könyv folyamatosan változik, érik és erősödik, ahogy haladunk előre. Mindig újabb és újabb igazságok derülnek ki, és íródnak le azon a bizonyos lelki szinten. Rettenetesen komplex, lehet rajta elmélkedni, de nem a legérthetetlenebb vége felől fogja meg a dolgokat.

Összességében én mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert tényleg érdekes, pörgős, eseménydús, de a gyenge gyomrúak messze kerüljék el.

Elöljáróban pedig csak annyit, hogy ha nem is azonnal, de később valamikor valószínűleg folytatni fogom a sorozatot.

Értékelés
5/4,5

Zeneajánló
Amit hallgattam az olvasása alatt az nagyon nem illik a könyvhöz, úgyhogy ezt most egy picit parkoló pályára teszem, de ha találok valami ide illőt, akkor beillesztem.

Végezetül ezúton is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy lehetőséget kaptam a könyv olvasására! Igazán tanulságos kaland volt.

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV.)

Ha már tegnap kivinnyogtam magam mindenki szeme láttára, hogy ez az év nem indult a legfényesebben, akkor most már tényleg ideje lenne tenni valamit ellene. Nevezetesen, el kellene startoltatni az évet rendesen a blogon. Már csak azért is, mert rettenetesen el vagyok maradva a bejegyzésekkel már megint. Ma egy könyvértékelővel fogunk indítani, a többit meg majd kitalálom. Valahogy be kell illesztenem még két olvasókör összefoglalót péntekig, illetve azzal is számolni kell, hogy újraolvasós időszakomat élem még mindig. Igyekszem hozni egy értékelőt az angol Maze Runerről, ha már az annak idején elmaradt valami érthetetlen oknál fogva. Tudom, a magyarról van, de most, hogy újra olvasom, újra kinyílt előttem az a világ, és rájöttem, hogy van arról a könyvről még mit mondani bőven.

Most viszont akkor térjünk rá a mai bejegyzés fő témájára. Be kell vallanom, számomra is meglepő volt, mennyi ideig kellett emésztenem ezt a könyvet, hogy mondani tudjak róla valamit. Rettenetesen csavaros, és a végén nagyon okosan az olvasó érzelmeire játszó történet ez, ami megakadályozza, hogy sebtében levont következtetésekkel zárjuk le magunkban az Ambrózy-kötetek által behatárolt korszakot, amibe aztán tényleg teljesen mindegy, mikor kapcsolódsz be, de szabadulni nem egykönnyen fogsz tőle az biztos.

Ez a történet is, mint a sorozatban eddig minden kötet, két szálon fut. Azonban, míg eddig az egyik szál Mili sorsát volt hivatott bemutatni, a másik pedig Emmáét, ez a felállás Emma ügyének kibogozásával immár felborul. A mostani történetszál, míg a „jelenben” (értsd 1901-ben) továbbra is követi Mili és a báró kalandjait, végigvezetve minket egy rettentően aljas, ám annál furmányosabban felépített zsarolási ügy kibogozásán, addig a második szál visszavisz minket 7 évvel korábbra, a báró szörnyű titkoktól terhes, nem ritkán borgőzös fiatalkorába, hogy megtudjuk, miként is fordult meg sorsának kereke olyan drasztikus hirtelenséggel, és hogy vált belőle az az ember, akit megismerhettünk a sorozat korábbi köteteinek lapjain.

És, ha már itt tartunk, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy én bizony rosszallóan néztem végig, mit művelt a báró annak idején, és mi kellett ahhoz, hogy elkezdjen felfelé kapaszkodni a lejtőn, és újra önmagára találjon végre. Nem mondom, hogy nem lettem kárpótolva sokszorosan mindkét idősíkban, de be kell vallanom, nagyot csalódtam Ambrózy báróban. Szorongva olvastam fiatalságának történetét elmesélő oldalakat, mert tudtam, hogy annak bizony jó vége nem lesz, még ha később talán jóra is fordul minden.

A jelenben zajló nyomozás pedig minden volt, amit szerettem volna látni ebben a részben. Semmi klisé, semmi sallang, semmi felesleges nyálcsorgós bájolgás. Csavarok voltak, titkok voltak, problémák voltak, amit a józan ész és az éles megfigyelőképesség, meg persze némi kotnyelesség és furfang segítségével lehetett megoldani.
Természetesen ezen a ponton lép a képbe Hangay Mili. Mili, akinek a karakterfejlődése ebben a kötetben érzékelhető leginkább. Bizony, a sokszor meggondolatlan, néha talán kissé akaratos, szélkelep csitri felnőtt. Méghozzá egy olyan érett fiatal nővé cseperedett, aki hajlandó, és képes feláldozni akár a saját jó hírét, és boldogságát is, azért, hogy a célját elérje. Azért, hogy segítsen. Rettenetesen faramuci volt az a helyzet, ráadásul a két főszereplőnk egészen a történet végéig gyönyörűen elbeszélt egymás mellett, mégis, csak csodálni tudtam mindkettejüket az erejükért.

A vége pedig, mint mondtam, nagyon az érzelmekre játszik rá. Hogy az utolsó oldalakat megértse az ember, ahhoz nem tényekre alapozott hideg logikára van szükség, hanem érzelmekre. És ebben a sorozatban pont ez a zseniális, meg ez a szép. Hogy van egy szereplő, megingathatatlannak tűnő sziklaszilárd életfelfogással, amit aztán a körülményeknek köszönhetően ő maga cáfol meg. Igen, Hangay Mili rettenetesen nagy fejlődésen ment keresztül a négy (plusz két fél) kötet alatt, de szerintem nem túlzás azt állítani, hogy Richárd még ennél is nagyobb belső változásokon esett át.

Összességében én azt mondom, hogy ez a rész a lehető legméltóbb lezárása volt a sorozatnak. Semmi nem maradt megválaszolatlanul, ami a főbb kérdéseket illeti, viszont akadnak még itt olyan szereplők, akiknek az útját, így vagy úgy, de rendezni lehet. Ne legyünk telhetetlenek, de reménykedjünk a folytatásban, akár egy-egy novella képében.

Értékelés
5/5 – Én sokakkal ellenétben az epilógust is nagyon szerettem

Zeneajánló
Aki olvasta, tudja, miért.

Izolde Johannsen: Kalandor a tengeren (A Birodalom tengeri bástyái 3.)

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy könnyű dolgom lenne a könyvvel értékelés szempontjából, annak ellenére, hogy a mostani már újraolvasás volt, és mindkét alkalommal nagyon szerettem a könyvet. Gondolhatjátok, hogy pozitív élményről annyira nem lehet nehéz értékelést írni, az én esetemben viszont egy kicsit azért mégis bonyolult. Hogy miért? Mert a sorozat első két kötete esetében már unalomig ismételgettem, hogy mennyire, de mennyire kötelező jellegűnek érzem a sorozat olvasását, és nem szeretném, ha ez az értékelés is ide futna ki. Pedig előre érzem, hogy ide fog. Ezért előre is bocsánatot kérek minden olyan olvasótól, aki már tényleg unja ezt a felhangot, de ez szerintem nem lehet, sőt nem is tudom elégszer hangsúlyozni. Szóval, íme, ennek a legendás hajónak, az Admiral Scheer-nek, és bátor legénységének dicsfénytől övezett útja az én olvasatomban.

Először is, furcsa lehet, hogy az elmúlt napokban megjelent könyvet hogy olvashattam én már másodszor. Annak idején az előolvasó csapat tagjaként lehetőségem nyílt már a könyv olvasására, azonban akkor még egy hosszabb lélegzetvételű értékelésről szó sem lehetett, hiszen hónapokkal a megjelenés előtt, hetekkel a nyomdába kerülés előtt történt, és senki, legfőképpen én nem szerettem volna senki örömét elrontani azzal, hogy bármit akár akaratlanul is elárulok a könyv cselekményéről. Így akkor letettem a hosszabb értékelő megírásáról, most viszont szükségét éreztem egy újraolvasásnak ahhoz, hogy reményeim szerint egy okos meglátásokkal teletűzdelt értékelést meg tudjak írni a könyvről.

Először és mindenek előtt megint csak kénytelen vagyok ámuló elismeréssel adózni annak a sok történelmi tényanyagnak, ami láthatóan a könyv alapját képezi. És itt nem csak a könyv végén felsorolt tűpontos életrajzi, személyi és felszereltségi adatokra gondolok, hanem mindarra az óriási mennyiségű tényanyagra, ami a történt fiktív sorai közé csempésződött be olyan módon, hogy meg sem lehet különböztetni, a történetben mi a fikció, és mi történt meg valójában. Mintha a valaha élt, itt megjelenő karakterek szájába adott minden egyes szó valóban elhangzott volna abból a szájból, amelyből itt a regényben, ott és olyan körülmények között, ahol, és ahogy itt a regényben. Rettenetes nagy munka, ténytudás és a téma iránti alázat húzódik meg az ilyen stílusú írások mögött.

Mindezek mellett, ami engem a Scheer történetében nagyon megfogott az az, hogy az előző két regényhez hasonlóan ez sem mulasztott el elég komoly érzelmi kavalkádba sodorni. Csodálatos volt végre egy pozitív kimenetelű küldetésről olvasni. Ha az epilógust nem számítjuk, akkor azt mondom, magam is ugyanolyan önfeledten nevettem, ugyanolyan feszülten figyeltem, és ugyanolyan mélyen tiszteltem a hajó parancsnokát, mint a legénység többi tagja. Ha az epilógust, és a történetben szereplő egyéb megható, könnyfakasztó jeleneteket is figyelembe vesszük, akkor pedig hol a legénységgel, hol a legénységért sírtam, izgultam, várakoztam és reméltem. Az epilógus utolsó soraiban az egykor dicsőséges hajó kegyetlen sorsa, egy barát, egy bajtárs, egy testvér oly hirtelen elvesztése elég mély árkokat váj az ember amúgy is hitetlenkedő szívébe. Ahhoz pedig, hogy mindezt átélje, átérezze az ember, nem elég egy értékelő szóhalmazára hagyatkozni. Ahhoz olvasni kell a könyvet.

És még egy valami a megemlítetlenül maradt száz másik dolog mellett, amiért nagyon hálás vagyok. Az pedig a könyv végén szereplő egyfajta függelék. Nem is csak a hadihajó parancsnokának életrajzi adataiért, nem is csak a hajó pontos haditechnikai adataiért, hanem azért a kegyelet teljes felsorolásért, és érdemeik elismerésének méltatásáért, melyben a könyvön keresztül az író részesíti azokat a brit katonákat, tehát a könyv fókuszából kiindulva az ellenséget. Erre akkoriban a hősi halált halt tengerészek honfitársai nem voltak hajlandóak, ami szerintem egy óriási szégyenfolt.

Összességében csak annyit mondanék, hogy tartom magam ahhoz a pár mondathoz, ami az első olvasás után megfogalmazódott bennem:
Számomra egy jó könyvnek két ismertetőjele van: Ha nem tudom letenni és/vagy, ha olvasás után nem tudok magammal mit kezdeni. A Scheer története jelesre vizsgázott mindkettőből.

Értékelés
5/5* - Soha rosszabb olvasmányélményt nem kívánok magamnak.

Zeneajánló
Egy rövid fotó összeállítás német és angol kísérőszöveggel a hajóról.
A videó nem saját, ennek ellenére az abban megjelenő önkényuralmi jelképekkel kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a blog, illetve azon keresztül annak szerzője semmilyen önkényuralmi szervet, sem annak létrejöttét nem támogatja.

Végül, de nem utolsó sorban pedig újfent csak köszönöm az írónőnek, hogy részese lehettem ennek a tengeri kalandnak, ahogy azt is, hogy részese lehettem az előolvasók csapatának. Őszintén, nagy megtiszteltetés volt.

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

A Pál utcai fiúk számomra tipikusan egy olyan mű, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a kötelező olvasmányok nagyon-nagyon megértek már a megreformálásra. Emlékszem, annak idején, 9-10 éves koromban eléggé komoly megvesztegetések és ígéretek árán lehetett csak rávenni arra, hogy befejezzem ezt a könyvet. Ezzel szemben most 16-17 évvel később magamtól, nagy lelkesedéssel vettem a kezembe a könyvet. És rekordidő alatt sikerült is kiolvasnom. Na, jó, ez túlzás volt. De azt mindenképpen biztosra ki merem jelenteni, hogy nagyobb élmény volt így, mint kényszer hatására.

Féltem tőle amúgy, hogy olyan érzésem lesz ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint a Pán Péter esetében, és felnőttként a logikát fogom benne keresni, de szerencsére nem így lett. Sőt. Inkább bele tudtam élni magamat a gyerekek helyzetébe. Megértettem, miért olyan fontos nekik az a nagy háború, amit a felnőttek csak ostoba gyerekjátéknak tekinthetnének maximum. Sokszor el is felejtettem, hogy igazából gyerekek a szereplőink, főleg Boka és Nemecsek karaktere miatt.

Egyébként, ha valóban belegondolunk, nagyon is felnőtt témákat boncolgat a könyv, gyerekek szemszögén keresztül. Valószínűleg pont ezért nem jó, vagy nem a megfelelő életkorban megadott kötelező olvasmány ez sem.

A Pál utcai fiúk karakterén keresztül a szeretett föld megvédése, az árulással való szembenézés, a becsületsértés elviselése mind-mind premier plánban kerül a szemünk elé. Felnőttes dolgok. Olyanok, amiket a felnőttek az itt szerepeltetett gyerekekkel szemben sokkal, de sokkal gerinctelenebbül tűrnek, reagálnak le.

És akkor még a komplexitásról nem is beszéltünk. Egyszerűnek tűnik a regény, de nem az.  Egy diákommal beszélgettem az elmúlt félév folyamán, aki épp akkor olvasta kötelezőként a regényt, hogy szerinte ki a gonosz a történetben? Meg lehet-e mondani egyáltalán? Van-e egyáltalán a történetben gonosz? Ő természetesen azonnal rávágta, hogy Áts Feri és a vörösinges banda a gonosz. Felnőtt fejjel belegondolva viszont annyira nem egyértelmű ám a dolog. Mitől gonoszabbak a vörösingesek a Pál utcaiaknál? Igaz, hogy el akarják venni a Grundot, de nem úgy, hogy egyszerűen csak kisajátítják maguknak. Becsülettel akarják azt megszerezni. Arról nem beszélve, hogy Áts Feri Nemecsekkel szemben mutatott emberiessége sokkal, de sokkal messzebbre megy a Pál utcaiak gittegyletének kicsinyességétől.

Megértem persze, hogy egy gyerek miért éli meg ezt így, de nagyon remélem, hogy egyszer nagyobb korában, amikor majd képes lesz megérteni a regényt, látni azt, hogy miről szól valójában, árnyalódni fog a véleménye, ahogy az enyém árnyalódott.

És ahogy most ebbe belegondolok, nagyon szívesen beszélgetnék erről a témáról bárkivel, szóval, ha vannak gondolataitok, akkor ne tartsátok magatokban.

Én személy szerint örülök, hogy ennyi év után újra esélyt adtam egy egykori rossz olvasmányélménynek, mert jelentősen megváltozott a véleményem. Igaz, nem fogom mostantól remekműnek tekinteni, mert nem, de sokkal-sokkal jobb élményeket hagyott maga mögött.

Értékelés
5/4 – Mondom, nem remekmű

Zeneajánló
Egy percig nem gondolkodtam, hogy mit ajánljak a könyvhöz.

Dr. Stefanik Krisztina: Csillagbusz

Már az elején szeretném leszögezni, hogy ezt a bejegyzést egy szegről-végről laikus, de érdeklődő ember írja. Laikus, mert, bár nagyon régóta, nagyon szeretne, nem volt még alkalma célzottan tanulni az autizmus spektrumzavarról, annak ellenére, hogy amennyi a témával kapcsolatos tárgyat lehetett, azt felvette, és hallgatta egyetemi tanulmányai alatt.

Ennek köszönhetően kerültem én oktató-hallgató viszonyba a kötet szerzőjével, és a mai napig hálás vagyok azért, hogy egy igazi szaktekintélytől tanulhattam. Akkor is, ha a tanegység keretében csupán arra volt idő, hogy a nagy egésznek egy szeletébe nyerhettünk betekintést.

A köteten magán is érezni, hogy egy olyan ember keze munkája, aki érti, érzi, mekkora jelentősége van annak, amit tesz, és szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát.

A könyv maga ugyan alsóbb évfolyamoknak szól, ott is főleg olyanoknak, akik osztályában integrálva van autizmusban érintett gyermek, azoknak is rengeteg hasznos információt nyújt, és mindenekelőtt segít a megértésben, akik, ha nem is szakmai szemmel, de egyáltalán érdeklődnek az autizmus spektrum zavar iránt. Szegről-végről szakemberként nekem is nagyon sokat segített a megértésben.

A két „főszereplő” kisgyermeken át bemutatott élethelyzet(ek) tökéletesen reálisak, és nagyon, de nagyon tetszett nem csak az, hogy „gyermeknyelven” mutatja be az autizmust, hanem az is, hogy felhívja a figyelmet az érzékenyítés szükségességére, hiszen ennek segítségével megsegíthetjük azt, hogy a gyerekek és sok esetben bizony a felnőttek is elkezdjenek, vagy egyáltalán merjenek nyitni az autizmussal élő személy felé. Annak pedig talán még jobban örülök, hogy Dorka karakterén ez a folyamat bemutatásra is került, kezdve azzal, hogy egyáltalán megpróbálta elképzelni és átélni Misi helyzetét.
A „zárszó” pedig, a kötet tanulsága, hogy bizony egy autizmussal élő gyermektől vagy felnőttől igenis sokat tanulhat az ember, és nagyban formálódhat a személyisége, megint egy olyan dolog, aminek a megfontolására igazán érdemes lenne legalább egy kicsi időt szánni.

Sajnos, annak ellenére, hogy elvileg minden iskolában ott van, és elérhető a kötet, nem nagyon tapasztalom, hogy használnák is, és bevonnák a gyerekeket az autista gyerekek, felnőttek elsőre talán ijesztő, de annál színesebb világába.
Remélem, hogy ha a projekt megvalósul, és tényleg készül a kiadványra alapozott pedagógiai módszertan, akkor bátrabban mernek majd nyitni a könyv felé.

Amiről a fentiekben nem ejtettem szót, de mindenképp szeretnék kitérni, az az illusztrátor Bartos Erika személye, és szerepe a könyv létrejöttében.
A kötetről írt értékeléseket olvasva kitűnik, hogy az illusztrátor kapott rengeteg hideget és meleget egyaránt. Én személy szerint azt gondolom, hogy az, hogy egy olyan személy illusztrálta a könyvet, akinek alakjait (Pl. Bogyó és Babóca) a legtöbb kisgyermek ismeri, és szereti, csak gyermek közelibbé, ismeerősebbé, befogathatóvá teszi a kötetet magát is, és valójában végső soron ez volt a cél. Tehát szerintem jó döntés volt Bartos Erikát megbízni ezzel a munkával.

Összességében azt mondom, és úgy gondolom, hogy ennek a kötetnek tényleg minden iskolában, esetleg még óvodában is ott van a helye, és nem csak akkor, ha autizmussal élő diák van az osztályban. Azt pedig végképp nem szabadna hagyni, hogy a kötet (ki)használatlanul porosodjon a könyvtárak polcain.

Értékelés
5/5* - Zseniális. Pont.

Zeneajánló
Ez megint nem zene lesz, hanem egy rövid kis videó, melyben a szerző beszél (többek között) erről a könyvről, illetve minden egyéb más autizmussal kapcsolatos fontos tudnivalóról, ami remélhetőleg még egy picivel közelebb hozza, és érthetővé teszi a nagy ismeretlent.

A végére pedig bónuszként egy fontos igazság, és egy szívmelengető idézet a könyvből...

("Az autizmus nem egy betegség. Ne meggyógyítani, megérteni próbálj minket")

"Dorka az osztálytársam… a barátom… Ő is különleges, mert tud másként látni engem.”

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek (Harry Potter 8.)

Igen, tudom, emlékszem, tisztában vagyok a ténnyel, hogy erről a könyvről augusztusban már gyakorlatilag hoztam egy értékelőt (elolvasható ide kattintva). Viszont nem bírtam magammal, és kénytelen voltam elolvasni a magyar változatot is, úgyhogy most jöjjön erről is egy rövid szösszenet.

Tulajdonképpen, mivel a történetről már akkor elmondtam, amit tudtam, illetve el akartam mondani, most inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy miben volt másabb az anyanyelvemen olvasni a kötetet.

Minden idegen nyelven olvasó moly egyet ért abban, hogy egy művet eredeti nyelven olvasni rendkívül más, sok esetben bizony sajnálatos módon jobb élmény, mint magyarul (igen, az a könyvsorozat még mindig egy nagyon fájó pont). Viszont nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy vannak kishazánkban zseniális műfordítók is, akiknek adjanak a kezébe bármit, biztos a maximumot sajtolják ki az adott műből. Tóth Tamás Boldizsár pontosan egy ilyen személy.

Olvasva ezt a könyvet, sikerült totálisan elveszejtenie, még úgy is, hogy tisztában voltam a csattanóval, meg úgy amblok az egész történet lefolyásával.
Megfogott, és egy az egyben belerángatott a hangulatba. A komorságba, a kétségbeesésbe, a saját maguk keresésébe, és a borzasztó aranyos humorba, ami ezt az egész színdarabot amúgy jellemzi.

De tényleg, ez a fordítás teljes mértékben, és tökéletesen visszaadta a hangulatot. Sőt! Én igazából nem is emlékeztem rá, hogy ez a darab ennyire sötét, és komor, de ha belegondolok, milyen kérdéseket, meg gondolatokat kelt fel a szereplőkben, és a nézőkben/olvasókban, akkor be kell lássam, nem is lehetne igazán másmilyen az alaphangulata.

A másik fontos szempont pedig a karakterjellemek. Imádom, hogy megmaradtak teljesen olyannak, mint amilyennek az eredeti szövegben már megismertem őket. Viccesek, vívódnak, magányosak és igyekeznek a problémáikat együtt megoldani.
Tulajdonképpen nem túlzás, ha azt állítom, hogy a magyar szöveg elolvasásának elég nagy szerepe volt abban, hogy 100%-ban és visszavonhatatlanul megkedveljem Scorpius Malfoy karakterét (és jobban shippeljem Albus-szal, mint eddig, sue me).
Bizony, amennyire nem tudtam hová tenni Draco karakterét 7 hosszú köteten keresztül, a fiát olyan hipergyorsan emeltem a kedvenc szereplőim egyre zsúfoltabbá váló piedesztáljára. Elképesztően imádni való módon kocka. És azok a beszólások! Remekbe szabott, aranyköpés-gyűjteménybe való minden egyes alkalom, amikor a karakter kinyitja a száját. És ezt a fordítás remekül visszaadja.

Egy valamit viszont nem értek, vagyis, jobban mondva nem számítottam rá. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen darabon, amiben annyi minden dolgon lehet agonizálni, meg fennakadni, meg belekötni (lássuk be, figyelembe véve a tényt, hogy már egyáltalán a megjelenés előtt mennyien fújtak a darabra, meg amúgy az egész idióta negatív magyar beállítódást , könnyen megjósolható volt, hogy a kötekedés lesz a legelső reakció), a legtöbbeknek az a legnagyobb problémája, hogy Delphi karaktere létezik, és hogy a karakter annak a gyermeke, akié. Merthogy ezzel felborította a kánont, mert az a bizonyos karakter nem volt képes a szeretetre. Hm, ezen gondolkozzunk el egy kicsit. Valóban a karakter nem volt képes a szeretetre, de ez nem jelenti azt, hogy az utódlásra is képtelen lett volna. Ne keverjük a szezont a fazonnal kérem szépen. Sem Rowling, sem a másik két szerző nem rúgott fel itt semmit a „régi” kánonból.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy – bár ezt a történetet továbbra sem igazán tudom a „nyolcadik kötet”-ként kezelni – örülök, hogy bepillantást nyerhettem ebbe a mai, modern(ebb) varázsvilágba, örülök, hogy láthattam tovább szélesedni az univerzum határait, úgy, hogy a régi nem csorbult, és örülök, hogy a szereplők közti sarkított ellenséges érzelmek végre árnyalódni látszanak.

Mondjon bárki bármit, remek olvasmányélmény volt.

Értékelés
5/5 – Természetesen.

Zeneajánló
Ezt most kihagyom, mert nem igazán tudok ide passzolót.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló (1935-1946)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
4. pont D - A diary/Egy napló
A kötet linkelésre kerül az összegző posztban

Életem talán eddigi legnagyobb ívű olvasmánya. Az a közel nyolc hónap, amit felölelt az olvasás időtartama legalábbis biztosan nem fog nyom nélkül kitörölődni belőlem egyhamar. Nem is csak azért, mert terjedelmében egy igazán grandiózus mű, hanem mert mondanivalójában is az. Nem a semmiért tartott ilyen elképesztően sokáig az olvasás. Ahhoz mérten, milyen borzasztó tömény a szövege, rengetegszer volt olyan, hogy félreraktam, és csak napok, ha nem hetek múltán tudtam újra felvenni Gyarmati Fanni a naplóban megörökített élettörténetének fonalát. És akkor sem bírtam egyszerre sokat elolvasni abból.

Mindezek tükrében Radnótiné életének ez a kis szelete igazi történelmi-irodalmi dokumentum, ami felbecsülhetetlen értékkel bír az irodalmat, költészetet, és Radnótit kedvelők körében. És nehogy azt gondolja bárki, hogy a naplóban bármi is el van kendőzve, vagy meg van szépítve attól, hogy a nyilvánosság elé került a szerző halála után. Nem. Gyarmati Fanni megdöbbentő nyíltsággal, és természetességgel vall saját magáról, férjéről, és házasságukról ebben a monumentális írásban. Egy rendkívül bátor, okos, erős asszony képe bontakozik ki a lapok közül, akinek természetesen megvoltak a maga szerettei, és olyan emberekből sem volt hiány az életében, akiket kevésbé kedvelt. És erről mind őszintén vall. Ugyanúgy, ahogy saját magában való kishitűségéről, és férje iráni szeretetéről egyaránt.

Be kell vallanom, sokszor magamra ismertem Gyarmati Fanniban. Az önmaga keresése, a mindennel bátran szembenézés nagyon i s jellemző volt az asszonyra, még akkor is, ha életének apróbb-cseprőbb jelentéktelenségei miatt sokszor hallatta panaszait. Az vesse rá az első követ, aki nem volt ilyen helyzetben még, és nem cselekedett ugyanígy. Számomra ettől ő csak még emberibb, ember közelibb lett.

És igen. Ez talán a napló második legnagyobb… előnye (? kicsit furcsa kifejezés a helyzet leírására, no, mindegy), hogy ember közelibbé hozta mind a költőt, mind a feleségét. Az eddigi (számomra legalábbis) szeráfi magasságokban létező költő és múzsája most leszállt a földre, és annak ellenére, hogy Radnóti munkásságával és sorsával mindenki tisztában van, személye a naplónak köszönhetően most egy új adalékot kapott, Fanni alakja pedig egy az egyben formát öltött általa.

Azt talán mondanom sem kell, hogy eddig is tiszteltem, és becsültem a kettejük közti kapcsolatot, és azt, ahogy Gyarmati Fanni a férje halála után körülvette és gondozta emlékét, és hagyatékát. Nem véletlen lett az ő történetük legendás.
A naplónak köszönhetően viszont elkezdtem tisztelni az embert, mindazért, amit tett, ahogy tette, amit átélt, amit túlélt. Borzasztó nagy akarat, lelkierő, és kitartás kellett ahhoz, hogy az életét ilyen tudatosan alakítsa azután, hogy elvesztette azt, aki számára a világon a legfontosabb volt.

Értékelés
5/5* - Tényleg felbecsülhetetlen értékű kordokumentum.

Zeneajánló
Ugye nem lepődik meg senki?

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
9. pont/1. alternatíva É – egy könyv, melynek egy évszak szerepel a címében
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Ez a könyvecske már vagy két teljes éve tolódik folyton az elolvsandó könyvek listáján. Nem is tudom, minek halogattam idáig, mikor anyukám is rágta már a fülem egy ideje, hogy olvassam már el a történetet, mert nagyon szép. Igaza volt.

A borító ebben a formában valami gyönyörű, a cím viszont rendkívül allegorikus, ugyanis éppen 1944 karácsonya környékén játszódik a történet, tehát pont nem tavasszal.
A könyv története abban a pillanatban indul, mikor a II. Világháború alatt az orosz ostromgyűrű körülzárja Budapest városát. Tulajdonképpen a történeti eseményekről annyira részletesen nem beszél a könyv, illetve a történet, inkább az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Azokat viszont elég kegyetlenül megtépázza.

Főszereplőnk Pintér Zoltán, egy dezertőr katona. Az ő szemszögéből látjuk végig a történteket. Azt, hogy mennyi mindent elvett tőlünk ez a háború. Tőlünk mint nemzettől, és az egyénektől is. Nem vagyok túl nagy hazafi, mert nem, és azt sem állítom, hogy ez a könyv azzá tett, de attól még torokszorító volt olvasni ezeket a részeket. Ahogy azt is, mekkora horderejű esemény kell egy ember pálfordulásához. Gyakorlatilag itt egy szeretett személy elvesztse kell hozzá, és ezen az eseményen keresztül bizony a Holokauszt témaköre sem marad ki a könyvből. Maradjunk annyiban hogy nem véletlen van ott az az emlékmű a Duna partján. Ennek következményeként pedig bejön az ellenálláshoz való csatlakozás mint olyan. Érdekes módon a történelemkönyvek erről nem számolnak be (vagy mégis, és én nem figyeltem eléggé töriórán), hogy a civil magyar lakosság hogy próbált keresztbe tenni a német katonáknak. Persze itt sem maradhatunk dráma nélkül. Már úgy értem, az sem elég, amit amúgy a helyzet szül, az árulással mindenhol szembe kell nézni, és az adott helyzethez mérten elbánni vele.

Szóval nekem ez a könyv nem egy átlagos történetet adott a világháborúról, amit már unásig hallgattam a történelem órák, meg a köztudat elbeszéléseiből. Valami nagyon is újat kaptam. És itt nem a történet, hanem az érzelmek vittek előre lapról lapra, fejezetről fejezetre.
Mert igenis aggódtam, hogy mi lesz a vége a történetnek, és tartottam attól, hogy a főszereplőnket vagy az életben maradt társait valami végzetes baj éri. De aztán szerencsére elkezdett kitavaszodni, és értelmet nyert maga a cím is valahol.

Összességében, ha egy szép és nem mindennapi háborús történetet keresel, ami Magyarországon, hogy azt ne mondjam, ismerős tájakon játszódik, magyar szerző tollából, akkor ezt a könyvet keresed.
Viszont tényleg ne gyors lefolyású akciókra meg harcokra számíts. Ez a történet lassú, mint egy hömpölygő folyó, és a képzelőerőd helyett nagyon is az érzelmeidre és a lelkivilágodra fog hatni.
Kihagyni viszont tényleg nem érdemes. Mondom ezt úgy, hogy én vagyok a legjobban meglepődve azon mennyire lekötött a könyv. Olvassátok! Komolyan.

Értékelés
5/5 - Gondolkodtam alacsonyabb pontozáson, de minek, ha egyszerűen tényleg szép volt?

Zeneajánló
Nem is tudom, mit tehetnék ide. Először egy '56-os verset akartam, de aztán rájöttem, hogy az a másik regényéhez, a Budapesti őszhöz jobban illik. Úgyhogy ide majd később hozok valami ideillőt.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei I.)

Harmadjára ülök le a blogger platformja elé, hogy összehozzam a bejegyzést erről a könyvről. Nem mintha eddig nem akaram volna (ellenkező esetben minek próbálkoztam volna a megírásával már kétszer is), de egyszerűen vagy ihlet nem volt, hogy építsem fel ezt az egészet, vagy idő nem volt arra, hogy normálisan ki tudjam fejteni a gondolataimat. Most viszont ha a fene fenét eszik is, megpróbálkozom vele, mert a végén annyi írnivaló halmozódik fel nekem, hogy teljesen megfeledkezem erről, és amúgy is, minél később ülök le egy bejegyzés elé az adott könyv befejezése után, annál nehezebb összeszednem róla a gondolataimat.

Naszóval... Tulajdonképpen erre a könyvre, illetve az egész könyvsorozata a második kötet kijövetele környékén, vagy azután egy picivel figyeltem fel (fun fact, a második rész is a polcomon csücsül). Tulajdonképpen kivétel nélkül csak pozitív kritikákat hallottam erről a könyvről, és ez nagyon ritka. Ahogy észreveszem, hazai szerző esetében pláne. Mármint általánosságban.

Lényeg a lényeg, hogy már a sok pozitív kritika is elég nagy meggyőző erővel bírt, a szép borítók pedig csak hab volt a tortán. Mégis, elég sokáig halogattam a könyvek beszerzését. Egyrészt az amúgy már régen bedőlt újévi fogadalmam miatt, másrészt, mert ez volt az első könyvem a szerzőtől (igen, tudom, szégyenlem is magam), úgyhogy csak nem ugorhattam csak úgy fejest semmibe. Aztán felmérgeltem magam azon a tényen, hogy az amúgy nagyon vágyott könyvem tuti nem jön ki Könyvfesztre, és megfogadtam, ha mást nem is, ezt a könyvet, meg a folytatását megveszem. Aztán a megvétele utáni napon elkezdtem olvasni, és tátva maradt a szám.

Sejtettem én, hogy a rengeteg ajánló, meg vélemény nem lehet véletlen, de hogy ennyire beszippant magába a történet, azt nem vártam volna. Kinyitottam a könyvet, és egyszer csak a századforduló Budapestjén találtam magam, nem egyszer azokon a helyeken, amelyeket én is annyira szerettem, szeretek a fővárosban. Mindezt olyan igazi, hamisítatlan békebeli hangulatban. Egyszerűen káprázatos volt a mód, ahogy a korszellem megrajzolásra került a történetben.

Maga a történet is rendkívül jól kidolgozott. Megvallom, egy kicsit visszahőköltem, mikor láttam, hogy szemszögváltások vannak a történetben, mert ezek engem rendkívül össze szoktak zavarni, de szerencsére azt kell mondanom, hogy ennél jobban nem is lehetett volna szétválasztani a két szemszöget. Ami pedig még csodálatosabb, hogy mind a két szemszög ugyanolyan érdekfeszítő volt, és a történet szempontjából ugyanolyan fontos. Szóval nemcsak egyfajta töltelék szerepet tölött ki az egyik nézőpont, hanem arra szolgált, hogy kiegészítse a másikat. Így az eseményeket nem egy párbeszédből tudtuk meg, hanem magunk láttunk mindent első kézből.

A nyomozós része is tetszett a történetnek. Ezt nem is nagyon tudom hogy kifejteni jobban. Tetszett, ahogy fokról fokra, nyomról nyomra haladt az egész és ugyan mondhatjuk talán, hogy a nyomozás eljutott egy bizonyos pontból egy másikba, de ez a másik pont még koránt sem az egész történetszál vége. Láttam olyan kritikát, aminek az írója kissé nehezményezte, hogy nem zárult le a leányrablás ügye teljesen. Én, hogy őszinte legyek, ezt egyáltalán nem bánom. Ettől csak még inkább kíváncsi vagyok, mit hordoz magában a második rész.

A karakterek... Ohohó, azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy báró Ambrózy Richárdban (akinek a nevét - annak ellenére, hogy nagyon magyar - többször ejtettem angolosan, és ez magamnál jobban senkit nem kergetett sírba) egy új kedvenc (férfi)főszereplőt avathattam. Aki ismer, tudja, hogy ez nálam nagy dolog. Általában tűzzel-vassal harcolok a kedvenc szereplőimért, ha úgy adódik. Richárd egy rendkívül okos, vasakaratú ember, aki viszonylag könnyen gurul dühbe, és nem viseli túlságosan jól, ha nem engedelmeskednek neki. Mindezek a jellemvonások már kapásból rendkívül érdekessé teszik, és nem mellesleg olyanná, aki mellett szerintem belőlem is rövid időn belül Hangay Emília vált volna... de nekem mégis a legszívmelengetőbb "tulajdonsga" az, ami miatt Mili annyit szidja magát. Egy főszereplő, aki nem tökéletes, aki testileg nem ép, mert hiányzik az egyik karja. Végre valaki, aki megmutatja a világnak, vagy legalábbis ennek az országnak, hogy attól még lehet valaki nagyon értékes, hogy a társadalmi normák szerint nem teljesen "normális". És ezt most tessék jól érteni. Gyógypedagógus vagyok, ráadásul magam is részese ehhez hasonló "normálatlan" állapotnak, és mindennek, ami társadalmilag ezzel jár, szóval ezt a szóhasználatot semmiképpen ne tessék negatív diszkriminációként értelmezni. A fentiek tükrében azt hiszem, ez a legnagyobb dícséret, amit adhatok. Bravo!
Hangay Mili pedig tökéletes talpraesett, nagyszájú, minden lében kanál segítőtársa a bárónak. Már most tudom, hogy nagy érdeklődéssel fogom figyelni a páros további kalandjait. Nagyon kíváncsi vagyok, hová, merre sodorja majd kettejüket még a szél.

Összességében nem mondhatok mást, mint hogy az első regénnyel is elég magasra került az a bizonyos léc, de ez a tény, még nem riaszt el attól, hogy a második, és a majd jövőben megjelenő harmadik kötetnek már most ne szavazzak bizalmat. Ha fele ennyire jók lesznek, mint ez a kötet, akkor már beváltanak minden előzetes elvárást.

Értékelés
5/5* - Meglep valakit?

Zeneajánló
A helyzet az, hogy mióta kiolvastam a könyvet, keresem hozzá a megfelelő zenét, de nem találtam meg. Ha eszembe jut valami (vagy kapok egy jó javaslatot), akkor kiteszem.

Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás