I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Melissa Albert: The Hazel Wood

Realizáltam, hogy kerek négy könyvértékeléssel vagyok elmaradva, úgyhogy gondoltam, most erőt veszek magamon, és írok egy kicsit, hogy lássátok, nem nyelt el a süllyesztő. Elnézést, amiért eltűntem, csak ez a nyár valahogy az új ismeretségek, új hobbik, és a lazulás, meg barátokkal bandázás, és kicsit az új munkahely miatti (felesleges) aggódás időszaka volt. A blog nagyon háttérbe szorult, de igyekszem újra előtérbe hozni. :)

A könyvet, amiről ma beszélni szeretnék kb. egy ónapja olvastam, de még mindig tudom, mit akartam róla írni, szóval nem kis befolyása volt. Ez a könyv pedig, amint azt a címben is látjátok a Hazel Wood Melissa Alberttől.

A könyv az első, és eddigi egyetlen (várok valami jó témára) angol BASC dobozomban volt benne, és egy kicsit tartottam tőle, mert semmit nem tudtam a könyvről. De direkt nem is olvastam el semmilyen értékelést sehol. És milyen jól tettem.

Ugyanis ez a könyv, számomra egyszerűen érthetetlen módon, hemzseg a negatív értékelésektől. Felhozzák a nem szerethető karaktert, a nem jól kitalált történetvezetést, az unalmas alap sztorit és még sorolhatnám. Én meg csak nézek, hogy mi tényleg ugyanazt a könyvet olvastuk. Oké, tudom, nem olvashatja két ember ugyanazt a könyvet, és ez az eset ennek a bölcsességnek a tökéletes példája.

Én személy szerint nagyon imádtam a történetet. A creepy-ségével együtt. Mert, hogy creepy volt, az biztos. Sokszor a szó szoros értelmében féltem a könyvtől, és bele se mertem gondolni, vajon mi vár rám a következő oldalon. De azért mentem tovább. Sőt, alig tudtam letenni a könyvet. Elvezetett egy világba, ami semmilyen tekintetben nem hasonlít Alice csoda országához (de rávett, hogy olvassam el az eredeti duológiát is), mégis egy olyan helyre, egy olyan történetbe kerültem, ami kiragadott a saját világomból, és erre azóta nem is volt példa talán, hogy év elején újra olvastam a Maze Runner trilógiát. Félreértés ne essék. A két könyv minőségében ég és föld, bármennyire szerettem is mindkét könyvet, de akkor is ezt az érzést kaptam meg tőle, és valószínűleg ezért is fogom még majd újraolvasni valamikor, vagy folytatni a sorozatot, ha lesz folytatása.

Őszintén, azt nem tudom, jó szívvel ajánlani, hogy mindenképpen olvassátok el, mert tudom, hogy nagy befolyásoló erő lesz a rengeteg negatív kritika. Viszont. Ha az értékeléseim meg a véleményem alapján úgy gondolod, közös a stílusunk, vagy legalább hasonló, akkor a helyetekben én biza megpróbálkoznék a dologgal.

Értékelés
5/5 – Indokolatlanul jónak tartom ezt a könyvet.

Zeneajánló
Egy hónapja olvastam, fogalmam nincs már, mit hallgattam közben.

Gregus Gábor: Pillanatnyi elmezavar (Elmezavar trilógia 1.)

Biztosan emlékeztek rá, hogy korábban emlegettem, hogy vár rám egy recenziós példány elolvasása. Nos, tegnap a végére értem, úgyhogy most leültem a szövegszerkesztőm elé, hogy összeszedjem róla a gondolataimat.
Jogosan kérdezhetnétek, hogy miért nem tettem meg már ezt tegnap, hiszen mindenképpen frissebb volt az élmény. Ez igaz, viszont a könyv meg annyira tömény és pörgős és eseménydús, és egyáltalán, hogy erre bizony kénytelen voltam aludni egyet, hogy akár csak elkezdjen bennem körvonalazódni, hogy mit szeretnék leírni róla. Még most sem érzem azokat a körvonalakat sem élesnek, nemhogy az egész képet, de próbáljuk meg.

Kezdjük el azokkal a dolgokkal, amik bökik a csőrömet, mert abból sokkal kevesebb van.
Első körben a borító. Nem azt mondom, hogy nem passzol a történethez, de az biztos, hogy ha ez alapján kellene választanom egy könyvesboltban, vagy a könyvtárban, akkor nem valószínű, hogy levenném a polcról.
Aztán, én a karakterek számát is egy kicsit soknak éreztem (annak ellenére, hogy a karakter kidolgozás jó, de erről egy picit lejjebb), sokszor már nem tudtam, melyik név kit takar, és ő milyen „fajba” tartozik, főleg, ha fejezetekig nem találkoztam a karakterrel.
A harmadik dolog pedig, amire figyelnie kell az olvasónak a könyvvel kapcsolatban, hogy főleg a vége felé tele van olyan kicsit talán túl naturalisztikus ábrázolásokkal, amiket jobb, ha az ember nem evés közben, vagy teli hassal olvas. Én például kifejezetten sokszor voltam hálás ezért.

DE

Ez a könyv a fentebb felsoroltak ellenére is nagyon-nagyon jó. A világ – és karakter kidolgozás, illetve az ábrázolt karakterfejlődés mindenképpen csillagos ötös. Ugyanígy az írásmód is. Imádtam azt, ahogy papírra lett vetve ez a könyv. A közvetített üzenet szintén. Bizonyos jeleneteknek egészen egyértelmű volt az ihletforrása (pl. a tömeges fertőzésé), de azt is sikerült úgy kihozni, hogy alátámassza a mondanivalót.
Értékeltem, hogy ott volt az adott probléma, a változás kényszerének problémája, amihez a főszereplőnk soha nem úgy állt hozzá, hogy „ez nekem nem fog menni”, hanem miután felfedezte a probléma gyökerét, onnantól kezdve mindig az volt az alap hozzáállás, hogy „igen, elég erős vagyok, meg tudom csinálni”. Nagyon fontos üzenet ez a mai világban tűnjön sokaknak elsőre bármennyire klisének is.
Ez a könyv folyamatosan változik, érik és erősödik, ahogy haladunk előre. Mindig újabb és újabb igazságok derülnek ki, és íródnak le azon a bizonyos lelki szinten. Rettenetesen komplex, lehet rajta elmélkedni, de nem a legérthetetlenebb vége felől fogja meg a dolgokat.

Összességében én mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert tényleg érdekes, pörgős, eseménydús, de a gyenge gyomrúak messze kerüljék el.

Elöljáróban pedig csak annyit, hogy ha nem is azonnal, de később valamikor valószínűleg folytatni fogom a sorozatot.

Értékelés
5/4,5

Zeneajánló
Amit hallgattam az olvasása alatt az nagyon nem illik a könyvhöz, úgyhogy ezt most egy picit parkoló pályára teszem, de ha találok valami ide illőt, akkor beillesztem.

Végezetül ezúton is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy lehetőséget kaptam a könyv olvasására! Igazán tanulságos kaland volt.

C. S. Lewis: The Horse and His Boy (The Chronicles of Narnia 3.)

A hardcore fantasy rajongók körében J. R. R. Tolkien mellett C. S. Lewis az az író, akit a műfaj atyjának tekintenek, tekintve, hogy sokak szerint a Lord of the Rings mellett a Chronicles of Narnia alapozza meg a műfajt. És ezzel nekem az ég egy adta világon semmi bajom nincs, teljesen jogosnak, és megérdemeltnek látom ezt az olvasóközönség által kiosztott címet, mégis… Mégis ez a könyv, vagyis ezek a könyvek nekem egy picit furák. Már annak idején a LOTR-szel se haladtam olyan sebességgel, mint szerettem volna, és most a Narnia is olyan nyögvenyelősen megy. Azt hiszem, nekem valahogy a modernebb fantasykra van beállítva az agyam, vagy nem tudom.

Ennek ellenére pozitív tapasztalatok tömkelegét is sikerült megélnem a Ló és kis gazdájával is. Igaz, hogy istentelenül lassan ment az olvasása látszólag, de ezért okolom az egy kötetes nagy alakú monstrumot is, ahogy papír alapon megvan a sorozat. Yupp, tényleg egy kötetben.

Szóval a lényeg, a kellemes élmények. Ahogy olvastam a 15 fejezet mindegyikénél megtapasztaltam, hogy igen, itt egy történet, ami tényleg, a szó legszorosabb értelmében elvisz egy másik világba. És szerintem ebben áll Lewis zsenialitása. Úgy rántott be a regény a maga világába, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott vagyok. Ezt nagyon kevés fantasy kötettel kapcsolatban tapasztaltam eddig, ha megtapasztaltam egyáltalán. Minden esetben, ha a legminimálisabb fokig is, de tudatában voltam a környezetemnek. Itt nem. Itt én is keresztülmentem a sivatagon, harcoltam a narniaiakkal a szövetségeseink mellett, és többször, különböző karakterek mellől, de én is találkoztam Aslannal. Meg a Pevensie tesók többségével.

A könyv története ugyan lassan halad, ha egyáltalán van neki, ha ezt a nagyon hosszú utat annak lehet nevezni, illetve itt is relatíve kevés karakterrel dolgozik a szerző. Legalábbis kevésnek ad nevet, de abban biztos lehet az ember, hogy ezek a nevek nem hétköznapiak egyáltalán. De itt nem is ez a lényeg, hanem az, amit a fentiekben már emlegettem.

Lehet, hogy nem kellene, de én a Narnia Krónikáira kezdek úgy tekinteni, mint egy egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó novellagyűjteményre. Mert ezek a történetek olyan kis rövidkék, hogy nem tudok egyre teljes értékű regényként tekinteni, és mert az összes között a legszorosabb kapcsolódási pont Narnia, mint helyszín, és Aslan, mint kvázi főszereplő a maga allegorikus alakjában.

Azt le kell még szögeznem a könyvsorozattal kapcsolatban, hogy a fentebb leírt negatívabb élmények nem fognak befolyásolni abban, hogy folytassam az olvasást. A pozitívak meg persze csak erősíteni fognak. Szóval lehet még majd tőlem további Narnia-értékelésekre számítani, mert piszkálja a csőrömet a történet további alakulása rendesen.

Értékelés
5/4 – Mert a jóra koncentrálunk

Zeneajánló
Tökéletes összefoglalója a könyvnek. Credits to the creator.

Cassandra Clare: City of Fallen Angels (The Mortal Instruments 4.)

Na, akkor kezdjünk neki… Végre valahára elértem a Végzet ereklyéi sorozat negyedik részének is a végére. Nem mondom, hogy sok időmbe telt, mert a látszat ellenére tényleg nem. Csak a közepe táján le kellett tennem egy kicsit nagyobb lélegzetvételnyi időre. Aztán már ott tartottam, hogy félbehagyom az egészet, mikor vettem egy nagy levegőt, folytattam, és a második felét szinte egyben ledaráltam a szövegnek.

Tulajdonképpen jobban féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, mint a sorozat bármelyik másik részébe. Ennek oka pedig egyszerűen az, hogy a hat közül ez az a könyv, amire még az elvakult rajongóközönség is azt mondja, hogy a sorozat mélypontja. Gondoltam, hogy ha az eddigiektől sem voltam elragadtatva, akkor mit fogok kezdeni ezzel…

Szó, mi szó, az első része tényleg egy borzadály. Nem véletlen kellett fél évig pihentetnem a dolgot. A problémák számbavételére most, ha lehet, akkor nem térnék ki részletesen. Ugyanazok, amiket az első három résznél felemlegettem (pl. itt is nagyon jelen van az egyes karakterek túlfavorizálása az író részéről, míg másokat teljesen parkoló pályára tesz, de annyira, hogy a történet feléig egyszer sem találkozunk velük a könyv lapjain).

De a második része… Jesszum, én ezt a könyvet is egy ékes bizonyítéknak látom arra a tényre, hogy én valami rettenetes módon fordítva vagyok bekötve. Mert a négy könyv közül nekem eddig ebben a részben tetszett legjobban a végére berakott nagy harcjelenet, és maga a „fő gonosz” is, akivel ebben a részben csatáztak. Komolyan mondom, még izgultam is, és annak ellenére, hogy tudom, az egyes karakterekkel kapcsolatban hová jutott el a kánon az utolsó megjelent Árnyvadász-sztoriban, esküszöm, kíváncsi voltam, hogy abból a megteremtett helyzetből hogyan másznak ki a szereplők.

A másik érdekesség pedig az volt (még számomra is), és most itt egészen nyugodtan nézhettek hülyének, hogy az egyes szereplők a sorozatszínészek hangján szólaltak meg a fejemben. Komolyan mondom, ahányszor pl. Jace kinyitotta a száját, az én fülemben Dom Sherwood hangja csengett. Plusz itt már Sebastian karaktere is akarva akaratlan Will Tudor arcával jelent meg a lelki szemeim előtt.

Összességében azt mondom, hogy erősen gondolkodom azon, hogy kellett-e nekünk egyáltalán ez a második trilógia, hiszen a sztori már nem is az ereklyékről szól igazából, viszont most már, ha beleőrülök is, akkor is befejezem a sorozatot. Főleg mert most bebizonyosodott, hogy igenis képes vagyok eltekinteni attól, hogy mint embert, továbbra sem bírom a szerzőt. Mondjuk ebben bizonyos szinten tuti a sorozat hatása is benne van, azzal együtt, hogy a könyv olvasása közben felötlött bennem a sorozattal kapcsolatban is egy elég vad teória. És hát nem utolsó sorban nagyon is érdekel, hogy mit hoz majd nekem a City of Heavenly Fire. (Igen tudom, előtte még vár rám egy Lost Souls, de a Heavenly Fire mindenképpen jobban birizgálja a fantáziámat.)

Értékelés
5/? – A nagy félidei szünet miatt nem tudom igazán „skálásan” értékelni a könyvet.

Zeneajánló
Maradjunk az angyalos témánál


Cassandra Clare: City of Glass (The Mortal Instruments 3.)

Őszintén szólva, most, hogy végre van időm leülni blogolni (nem mintha amúgy nem lenne ezer dolog, amit csinálnom kellene, de jelentem nagyon elfáradtam) magam is kíváncsi vagyok, mit fogok kihozni ebből a bejegyzésből.  Tekintve, hogy kb. másfél hete befejeztem a könyvet, és már nagyon nem emlékszem, hogy mi volt benne, illetve a kelleténél jobban keverednek a történések a fejemben a 4. kötet eddig elolvasott eseményeivel.

Arra határozottan emlékszem, hogy nagy elvárásokkal álltam neki a könyvnek, mert a TMI fandom ezt a részt hype-polja a legjobban. Ehhez mérten viszont én annyira nem dobtam hátast tőle. Ahogy észrevettem, Clare történeteiben az a legnagyobb probléma, hogy az írónő rendkívül részlehajló a saját karaktereivel szemben. Olyan, mint egy rossz tanár, aki egyes diákokkal kivételez, másokat méltatlanul a háttérbe szorít- Ennek következtében, pedig olyan történetszálak maradnak kibontatlanok, amik nem csak a karakterek sorsát hivatottak gyökeresen megváltoztatni, de ha egy jobb író történetében kapnának helyet, az olvasók lelkivilágát is cafatokra cincálnák, vagy arra késztetnék legalább, hogy az életük bizonyos mozzanatait kezdjék már el jobban értékelni, vagy legalább átgondolni.

Két ilyen eset is van az egész könyvben, ami fölött egyszerűen nem tudok napirendre térni. Az egyik Max Lightwood (mármint az „eredeti”, nem a warlock baba) esete. Én azt hittem, hogy azon a jeleneten szét fogom bőgni a fejem. Erre konkrétan maga az esemény, ami miatt bőgni kéne, le se nagyon van írva, a következményekből értesülünk róla, mi történt a legifjabb Lightwood-dal. Így ez messze nem volt annyira szívbemarkoló, mint vártam (csak nehogy aztán valaki meghallja a nyavalygásomat, aztán a sorozatban konkretizálja a dolgot. Jack Fultont hagyják csak békén). A reakciók hiánya pedig csak még távolibbá, átérezhetetlenebbé teszik az egészet. Jó, Izzy-ét látjuk, de a többi családtag csak úgy van, és látszólag teszi tovább a dolgát. Szerencsére a fanfic-írók ezúttal sem hagyták cserben a részletekre áhítozókat, és rengetegen feljöttek ötletekkel, hogy egyes Max-hez közel állók, hogy dolgozták fel az eseményt.

A másik ilyen mozzanat, ahol nagy fangirl-ködésre, és olvadozásra számítottam, aztán ahhoz képes semmi nem lett belőle, az a nagy Malec jelenet. Nem mintha nem olvastam volna már kismillió helyen azt az idézetet, de akkor is. Nekem eleve az nem tetszett, hogy egy ilyen nagy jelentőségű jelenetet nem az érintettek szemszögéből látunk. Oké, hogy Simon a sztoriban a fandomot megtestesítő „Ultimate Malec Shipper”, na, de azért komolyan…
Szóval, bármennyire szidják is páran a show verse Malec dinamikáját, bármennyire tartják azt elsietettnek (amivel azért valahol én is egyet értek, és bizonyos kérdéseket még én sem tudok megválaszolni), én ezennel ebben a tekintetben is amellett a verzió mellett teszem le a voksomat. Nem mondom, hogy a könyvbéli Malecnek nincsenek szép pillanatai, de ezekbe eddig kizárólag a kiegészítő sztorikban botlottam bele. A sorozatbéli Malec ship meg - szerintem – úgy szép, ahogy van.

Egyéb tekintetben nem volt nagy gond. Bár a fent felsoroltak azt hiszem, érzékeltetik, mi a fene bajom is van nekem ezzel a sorozattal, meg az írójával. Még a Clace nonstop nyafogást is toleráltam valahogy. Egyébként kifejezetten jó volt olvasni, hogy Jace-nek van emberi oldala is, nem csak a képzett harcos maszk fedi azt állandóan.
Clary ötletét meg egyenesen zseniálisnak tartottam, és igen, nagyon, de nagyon dolgozni kéne ezeken a Shadowhunter-Downworlder kapcsolatokon. Ideje a reformoknak, a kevésbé rasszista hozzáállásnak (bár még jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne rasszista a rendszer), illetve a vaskalapos felfogás visszaszorításának. Jó, tudom, ezekre még várhatok, de reménykedni szabad. Illetve, mikor elkezdek ezen gondolkodni, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy Clare vajon jónak tartja azt a politikai rendszert, amit az Árnyvadászoknak felépített (mármint a rasszizmust, a bigottságot, a saját magunk mindenkinél jobbra tartását). Azért van ez így, mert ezt tartja követendő példának, vagy azért van így, mert ennek megváltoztatására való törekvés leírásán keresztül akar inspirálni minket, olvasókat, hogy ugyanezt mi is próbáljuk szükség szerint megtenni, akár kicsiben, akár nagyban?
Érdekes kérdések, ahhoz képest, hogy egy YA regényfolyamról beszélünk, de azért remélem, valahol a további kötetek folyamán ezekre majd így vagy úgy, de választ kapunk.

Értékelés
5/4 – Nem, még mindig nem az igazi. Tessék már megtanulni a helyükön kezelni a karaktereket!

Zeneajánló
Ákos – Nagyvárosi angyal
Angyalos témánál maradva, és készülve a közelgő koncertre. :P

Howard L. Braden: Ammara - az Ébredés

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reding Challenge-ben
19. pont A Sci-Fi book/Egy sci-fi könyv
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Bevallom őszintén, a múlt hónap egyik legnagyobb meglepetése volt, mikor Molyon megkeresett a könyv írója, hogy nem-e vállalnék recenziót a könyvhöz. Utánanéztem a könyv adatlapjának, és bár a sci-fi, mint műfaji meghatározottság kicsit megrémített, mert nem tartom ezt a műfajt túlságosan a sajátomnak, mégis szívesen elvállaltam, hogy elolvasom a könyvet, s írok róla egy bejegyzést. Lassan, de biztosan a végére is értem, és abszolút nem bántam meg, hogy belekezdtem, még akkor sem, ha a saját átlagos tempómhoz képes is egy kicsit lassan haladtam vele. Mint mondtam, kissé kívül esik a műfaj a komfortzónámon.

Tulajdonképpen, amit én magam az írókban a legjobban tisztelek, az a fantáziaviláguk, illetve maga a tehetség, amivel a semmiből új világokat képesek felépíteni, karaktereknek életet, és történetet adni úgy, hogy az olvasók akarva akaratlan azonosuljanak ezekkel a történetekkel, és megszeressék az adott karaktert annyira, hogy már-már élőként tekintenek rá, és a könyv végén nem igazán akarják elengedni a kezét. Akkor sem, ha pont felnőtt emberekről van szó. És ettől a könyvtől én pontosan ezt az érzést kaptam meg.

Egy olyan világba csöppentem, aminek a létezéséről nemhogy nem is tudtam eddig, de azt sem feltételeztem még soha, hogy egyáltalán valaki tervezi megteremteni ezt a világot.
Olvasás közben sokszor eszembe jutott egy évekkel ezelőtt édesanyámmal lefolytatott beszélgetés az evolúció kapcsán. Sem ő sem én nem vagyunk túl vallásos emberek, de a mi magunk módján igenis hiszünk abban, hogy egyfajta magasabb hatalom (nevezze, ki minek szeretné) irányítja az életünket. Erre a megállapításra tette fel anyukám azt a roppant elmés kérdést, hogy ha annak idején tényleg a fáról másztunk le, akkor a mai korban miért nem történnek ilyenek? Nyilván egyikünk se kételkedik az evolúcióban, mint olyanban, de azért lássuk be, ez valahol jogos kérdés volt. Nos, a könyv – az én olvasatomban – nem csinált mást, mint erre a kérdésre adott egy roppant elmés választ. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a történet fikció, de egy rendkívül jól kidolgozott fikció.

Mondom mindezt úgy, hogy voltak olyan részei a történetnek, amiknél egy kicsit azért visszahőköltem, mert mondjuk a főszereplőn egy oldalas magyarázatának a felét nem értettem. Szégyen, nem szégyen, sosem voltam reál beállítottságú, ehhez mérten pedig fizikából se voltam túl kiemelkedő soha.
Ezekért az apró kellemetlenségekért viszont kárpótolt a fentieken kívül néhány nagyon aranyos dolog, főleg a magyar folklór ügyes belecsempészése egy alapvetően az USA-ban játszódó cselekménybe (Mikrobi nem is volt idegesítő figura!! :) :))

Összességében azt mondom – és ez tőlem a műfajt tekintve tényleg nagyon nagy szó – hogy ha az az angol fordítás egyszer elkészül, vagy lesz egyáltalán esélye a könyvnek elindulni a külföldi könyvpiacokon, akkor szerintem kint venni, vinni fogják, mint a cukrot.
Valamint azt is remélem, hogy a trilógia további részei is elkészülnek, mert ezt a könyvet sikerült egy akkora cliffhanger-rel lezárni, hogy ezt így ebben a formában semmiképpen nem szabad hagyni.

Értékelés
5/4 – Sci-fi vagy sem, én határozottan élveztem.

Zeneajánló
Lindsey Stirling – Stars Align
Nem teljesen passzol, de látok némi hasonlóságot :)

Ezúton is köszönöm az írónak, hogy lehetőséget kaptam a könyv elolvasására, és értékelésére! Sajnálom, hogy ennyire megcsúsztam vele.

Soman Chainani: Jók és Rosszak Iskolája (Jók és Rosszak Iskolája 1.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
10. pont A junior novel/Egy gyermekregény
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Tulajdonképpen az egyik legnehezebben meghatározható dolog ennek a könyvnek az esetében, hogy valójában gyermekregény-e vagy sem. Elolvasva a könyvet, azt kell mondanom, a megítélés nézőpont kérdése. Terjedelmében biztos, hogy nem gyermekregény, mivel a maga 500+ oldalával egy gyermek számára elsőre eléggé elriasztó lehet. Történetileg viszont ez igenis egy gyermekregény, egy mese, melyből a gyerekek, de még a felnőttek többsége is igen fontos igazságokat tanulhatnak meg. Gyermekregény voltát támasztja alá továbbá a mesésen kidolgozott borító, a fejezetek elején található kedves, és rendkívül szép illusztrációk, valamint a tény, hogy az író, Soman Chainani amúgy mesekönyvek írásával foglalkozik (vagy éppen a tenisz iránti szenvedélyének hódol).

Engem annak idején, hogy őszinte legyek, a borítójának az egyedisége fogott meg nagyon. Ennek köszönheti legalábbis, hogy képtelen voltam a bolt polcán hagyni, még úgy is, hogy éppen akkor nem volt semmilyen szezonális akció, tehát a teljes árat ki kellett fizetnem a könyvért. Ezek után persze nagyon reméltem, hogy nem csak porosodni fog a polcon, és nem arra lesz csak hívatva, hogy a szép borítójára csorgassam a nyálam naphosszat, ha egyszer-egyszer a kezembe kerül. Jelentem ez már biztosan nem fog megtörténni.

A könyvben egy remek világgal rendelkező jól megírt történetet találtam, amely rendkívül könnyen olvasható, mégis nagy igazságokat rejt magában. Egy valódi tündérmesét kaptam a jó és a gonosz küzdelméről, azzal az egészen aprócska icike-picike csavarral, hogy itt a jó és a rossz oldalon álló két főszereplő úgy kerül a mesék világába, hogy régi életükben barátai voltak egymásnak.
Ez így egy kicsit értelmezhetetlen lehet az alaptörténet ismerete nélkül, úgyhogy leírom nagyvonalakban, amit tudni kell róla.
Sophie és Agatha két jó barátnő, ám személyiségükben jobban nem is különbözhetnének jobban. Sophie egy gyönyörű szőke hajú, igazi hercegnő alkat lány, akinek minden vágya elkerülni a szülővárosából, hogy aztán a Jók és Rosszak Iskolájában a Jók Tagozatán igazi mesekönyv hercegnő váljék belőle. Agatha ezzel szemben egy morcos magának való lány, akiről mindenki –még a saját édesanyja is – azt hiszi, hogy a Rosszak Tagozatán van a helye. A meglepetések sora ott kezdődik, mikor a két lány a várttól pont ellentétes iskola diákjává válik.

Számomra a két lány története egyrészt arról szólt, hogy mi mindennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy elfogadják a saját szerepüket a mesében, hogy rájöjjenek, hogy vajon súlyos tévedés történt, egy próba áldozatai, vagy éppen pontosan azon a helyen vannak, ahol nekik lenniük kell. Másrészt viszont mindkettőjüknek rá kell jönnie, hogy a másik barátsága mennyire fontos része a saját életüknek, annak ellenére, hogy egy Végestelenről, és egy Végességesről beszélünk, akik a mesék szabályai szerint sosem lehetnek barátok.
Nem mondanám éppen gyors folyamatnak, ami a lányok életében, illetve kapcsolatában, kapcsolataiban lejátszódott, de ez nem azt jelenti, hogy akár egy percig is unatkoztam volna. Oh, de nem ám. Folyamatosan történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Olyannyira, hogy nagyon nehezemre esett egyáltalán letenni a kezemből a könyvet, és másnap mindig izgatottan vártam, hogy újra elmerülhessek ebben a csodálatos világban.
Igaz, nem mondom, hogy néha az iskola szabályzatait és elosztását egyszerű volt értelmezni. Jó párszor vissza is lapoztam a könyvben, de ez csak azért volt, mert olyan veszett sebességgel olvastam, hogy észre se vettem, mennyit haladtam a történetben.

Összességében egy nagyon-nagyon aranyos, rendkívül könnyen olvasható ám komoly értékekkel bíró tündérmesét kaptam, amit biztosan nem most vettem le utoljára a könyvespolcomról.

Értékelés
5/5 – Nagyon csábít a történet, hogy most azonnal kezdjem a folytatást. Még jó, hogy az eredeti nyelvű változatok itt kukucskálnak rám. Nem mondom, hogy rögtön ez után, de biztosan várható azokról is majd bejegyzés

Zeneajánló
Hogy (még nagyobb) kedvet kapjatok a könyv elolvasásához, nézzétek meg a book trailer-t. Érdemes. Tényleg.

Rick Riordan: The Sea of Monsters (Percy Jackson and the Olympians 2.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
15. pont O - A book with orange cover/Egy könyv narancssárga borítóval
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Erre a könyvre tulajdonképpen teljesen ugyanaz jellemző, mint a testvérére, a The Lighning Thief-re. Egyszer már ezt is olvastam magyarul és értékeltem is a magyar változatot (az arról írtak elolvashatók ezen a linken).

Az okok, hogy miért írok most újra róla szintén megegyeznek azokkal, amit egy picit lejjebb, az előző kötet értékelőjének elején megemlítettem.

Szégyen-nem szégyen azt kell mondanom, hogy rengeteg mindent elfelejtettem a történetből, mióta utoljára a kezembe került. Egy-egy részlet volt csak meg, mint Circe szigete, vagy Scylla és Charybdis a Szörnyek Tengerén, meg hogy Percabeth igazából úgy szökik el a küldetésre. Viszont ezekhez az eseményekhez vezető út totál kimaradt. Csakúgy mint pl. a történet legeleje, vagy a Princess Andromeda, amire ugyan emlékeztem, de csak a filmből, ami messze nem az igazi. Mondhatnám, a könyvnek magának igazából a közelébe se ér.

Erről amúgy akartam egy kicsit szövegelni már az előző bejegyzésben is, de valahogy kimaradt, úgyhogy most itt az ideje, hogy pótoljam ezt a szekciót is.
Mikor először néztem a PJO filmeket, pár bődületes marhaságtól (főleg a második rész végétől) eltekintve egész jónak értékeltem a filmeket. Most viszont újra elolvasva a könyveket és még mindig emlékezve a filmekre rá kellett jönnöm, hogy az alaphoz képest rengeteg olyan momentum maradt ki teljesen, ami sokkal könnyebben érthetővé, és a mostaninál izgalmasabbá tehették volna a filmet. És ezt nem lehet arra fogni, hogy sosem tudták, lesz-e új film egyáltalán, mert ha azt vesszük ezek a könyvek megállják a helyüket stand alone-ként is. Annak ellenére, hogy valójában sorozat részei és adott esetben oltári függővégekkel záródnak. Mint pl ez is. Ismerve Riordan munkásságát, elmondhatom, hogy az összes függővége közül az egyetlen, amivel kezd valamit, az a szál, ami a The Mark of Athena végén elindul. Azzal is csak azért mert muszáj volt kezdenie vele valamit.
Úgyhogy erről ennyit. Maradjunk annyiban, hogy Logan Lerman miatt érdemes megnézni azokat a filmeket, meg igazából látványra se rossz, ha elvonatkoztatsz attól, hogy ez totál nem így volt a könyvben.

Visszatérve a könyvekre. Vitathatatlan, hogy tényleg egy csomó előnye van annak, ha újraolvassa az ember a sorozatot. Az csak egy dolog, hogy újra kalandozhatsz, meg, hogy a történések sorrenje is jobban kitisztul. Sokkal jobban oda tud így figyelni az ember az apróságokra, amikről tudja, hogy a sorozat egy későbbi pontján vissza fognak köszönni, nem kis jelentőséggel. Megeshet, hogy erre akkor nem emlékezett az ember, mert az új történet nagyobb momentumaival volt elfoglalva, de ilyenkor meg nagyon visszajön, és jön az a tipikus aha élmény, hogy jézusom, ezért lesz ez ott annyira kiemelkedően fontos.
Plusz ilyenkor világosodsz meg, hogy egyesek miért utálnak bizonyos karaktereket (Tantalosz, khm...)

És, ha már a kevésbé kedvelt karakterek körénél tartunk. Érdekes módon itt sokkal jobban kedveltem Clarisse-t, mint az első olvasásom során, és bizony azt kell mondanom, hogy Luke-ot is... nos, ha meg nem is kedveltem, a történet további folyásának ismeretében jobban megértem. Hermészen is látszik, hogy igyekszik (külső segítséggel) értelmet verni a fiába, és hogy nem olyan borzalmas a helyzet, ahogy azt a félvlrek amúgy elképzelik. Én még mindig szeretem Hermészt, meg Poszeidont is. Nem hibátlanok, de Poszeidon pl a módjában áll tényleg segít Percy-n.

Összességében tényleg nagyon megéri újraolvasni ezeket a könyveket több okból is. Ezeket nem sorolnám el még egyszer. Igaz, hogy most az első oldalon felvihogok-dolog elmaradt, de volt alkalmam nevetni a történet alatt nem is egyszer.

Értékelés
5/5* - Még mindig ez az egyik kedvenc részem a sorozatból. :) És végre olvastam minden Riordan könyvet eredeti nyelven

Zeneajánló
Bocsánat, de Grover mindig megihlet

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret 1.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
25. pont Y - A book by an author younger than you/Egy könyv nálad fiatalabb szerzőtől
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Az igazat megvallva rettentő kétes érzésekkel ültem le olvasni ezt a könyvet. És nem is csak azért, mert egyszer már elkezdtem, de akkor, ki tudja miért, de beletört a bicskám a történetbe.
Azért is voltam vele kicsit ellenséges, mert már a hátsó borítón beharangozzák, hogy az írónő az új J.K. Rowling. Már erre is húztam a szemöldökömet, hogy hogy hasonlítatnak egy ilyen fiatal lányt (jó, pár hónappal fiatalabb nálam, de engem se kell még öregek otthonába képzelni a magam 25,5 évével) ahhoz a személyhez, aki az egész gyerekkoromat a leginkább formálta, és ezzel gyermeki énem példaképévé, hogy azt ne mondjam, hősnőjévé vált.
Amikor aztán egyszer csak a könyv szembe jött velem az eredeti árának töredékéért egy élelmiszerbolt könyves állványán, igazolva láttam az elméletemet, de a kíváncsiság azért rettenetesen hajtott, úgyhogy megvettem a könyvet, és círka egy év leforgása után most sikerült is a végére érnem a történetnek. Azt nem mondom, hogy megtaláltam Rowlingot, mert az közel sem lenne igaz, de az sem, hogy nem kötött le teljes mértékben a történet.

Ami a világot, és annak felépítését illeti, nem tudom eldönteni, hogy szidjam, vagy áradozzak róla. Két aspektusból sem.
Egyrészt a mód, ahogyan meg van írva. Maga a világ rendkívül érdekes, és brutálisan jól fel van építve, a megértéséhez mégis kicsit keveset adott ez a könyv. Nem igazán jöttem képbe azzal, hogyan működik Scion London belpolitikai rendszere, azon túl, hogy foggal körömmel vadásznak a tisztánlátókra. És akkor ráadásul az a kevés, amit megtudunk sem az elején tisztázódik, hanem a történet folyamán flashback-ekből. Ezek viszont jól el voltak bújtatva a történetben, és nem akatsztották meg annak folyását. Picit arról többet olvastam volna, hogy például a Szindikátus, a Mímeslordok és a Mímeskirálynők rendszere hogyan alakult ki.
Ezzel szemben Sheol I rendszere mondhatnám vérfagyasztó pontossággal ki volt dogozva. Annak ellenére, hogy a telepen viszonylag egyszerű szabályok uralkodnak és a szimbolizmus rendszere is elég könnyen megjegyezhető, értelmezhető.
És itt jön képbe a második aspektusom, az empatikus olvasó aspektusa. Attól függetlenül, hogy hátborzongatóan jó volt ez a világ, és bármennyire furcsán hangzik is, még tetszett is, hogy egy pillanatra nem lassultak le az események, felvetődött bennem egy kérdés. Mégis ki az ég akarna egy ilyen helyen maradni, ha esélye van szökni? Persze, bele kell számolni az agymosást, és egyéb lehetséges faktorokat is, amiket a karakterek maguk köré teremtettek... Mindenesetre én biztosan arra törekednék leginkább, hogy a rendszer megváltozzon, ne pedig romba dőljön. Aztán ki tudja, mik a Nagymester további szándékai.

Ó igen a történet másik színfoltjai a karakterek. Paige, a Seven Dials és persze a Nagymester és Sheol I többi megbízható... hm, mondjuk úgy, "lakója".
Paige egy igazi badass csaj. Tudja, hogy maraddjon életben az utcán, tudja, hogy végezze el a képességeihez mérten a feladatát, és nem fél visszaszólni a nála magasabb rangban állóknak sem. Érthető volt, miért tartott sokáig, míg hajlandó volt megbízni a Nagymesterben, akkor is, ha én már egy jóval korábbi ponton lerágtam volna a fülét, hogy nyissa már ki a szemét.
A Nagymester. Én őt szerettem lejobban az egész könyv összes karaktere közül. Valahogy megéreztem, hogy nem lesz ő annyira borzasztó, mint amilyennek mutatni akarja magát. Vele kapcsolatban azt sajnáltam nagyon, hogy a közte meg Paige között kialauló félben lévő valaminek nem volt ideje a kiteljesedésre. Remélem, még viszontlátjuk a sorozat folyamán Arcturust, mert potenciális veszteség lenne az ő további kihagyása, még akkor is, ha semmi jóra nem vezetne az ő újbóli feltűnése Paige közelében.
És akkor a végére Paige családja, a Seven Dials. Róluk nagyon nem tudok mit mondni egyelőre. Nem töltöttem még annyi időt a társaságukban, hogy határozott véleményem legyen róluk. Nicket eléggé megkedveltem, Jax meg egy borzalmas személynek tűnik, de többségében az egész banda még olyan semlegesnek tűnik nekem. Meglátjuk, hogy a további kötetek változtatnak-e majd ezen.

Összességében meg kell állapítanom, hogy amilyen kínkeservvel verekedtem át magam az első kb. 200 oldalon, olyan gyorsan rohantam végig a maradékon. Ráadásul még a folytatásokhoz is meghozta a kedvem.

Értékelés
5/4 - Azért nem igazi 5/5, de kevesebbet meg nem érdemel.

Zeneajánló
Hallgassátok meg az írónő a könyhöz készült playlist-jét, amiben ott van az összes dal, ami említésre kerül a könyvben.
(Katt a linkre az eléréshez!)

 

Sara Raasch: Ice Like Fire (Snow Like Ashes 2.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
5. pont E - A book with an element in the title/Egy könyv melynek valami elem van a címében
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Az első gondolatom, ami a könyv letétele után megfogalmazódott bennem, az az volt, hogy ez a történet tökéletes folytatása a Snow Like Ashes-nek. Teljesen ugyanaz a felépítettség jellemző rá. Talán ezért is haladtam vele ugyanolyan veszett lassan, mint az első kötettel.

Igazából, ami a leginkább megnehezítette a könyv első felének olvasását, az a rengeteg politikai huzavona. Értem én, hogy miért volt szükséges, elvégre nem a semmiért derült ki Meiráról az első kötet végén az, ami, de ha engem kérdeztek, túl nagy hangsúly volt a politikán. Vagyis azt mondhatnám, hogy a mágia meg a politika összefonódott, mégis az utóbbi vitte el a vezető szerepet, és szerintem ennek pont fordítva kellett volna lennie. Kicsit sok volt az útvesztőkből.

Aztán jött a második fele, és onnantól, hogy Meira meg Theron elkezdték felkeresni Summer-t, meg a Ritmus királyságokat, nagyon elkezdtek felpörögni az események. Innentől kezdve már annyira a politikai buktatókat se bántam, mert elkezdhettem magam is azokon a dolgokon gondolkodni, meg puzzle-zni, mint Winter frissen felfedezett királynője. Arról nem beszélve, hogy a személyes kapcsolatai alakulását éppen olyan... rosszallással néztem, mint Ceridwen, Summer hercegnője.

Ó igen, karakterek tekintetében is kaptunk természetesen újakat a régiek mellé. Hogy őszinte legyek, az első kötet végétől kezdve egészen ennek a végéig nem tudtam hová tenni pl. Theront. És, hát szegény nem olyan véget kapott, amilyet szerény személyem szerint megérdemelt volna. Legalábbis ebben a részben biztosan nem.
Ceridwent viszont nagyon megszerettem, és nem csak azért, mert Summer hercegnője lévén színt hozott a történetbe, hanem mert Meira a személyében olyan szövetségesre, ha mondhatom azt, barátra lelt, aki hozzá tényleg nagyon hasonló, és aki igyekezhet egyensúlyba hozni Meirát.
A Tél királynőjének személyiségfejlődése is megkapó volt ebben a részben. Tetszett az a vonulat, hogy megpróbálta megtalálni az arany középutat a vad, árva harcos, és a megfontolt, nyugodt királynő között, mindeközben küzdve azza is, hogy egyensúlyba hozza magát a mágiájával. Aztán hála isten mindenki kölcsönösen rájött arra, hogy jobban járnak, ha nem hűtik le Meira vadságát, és ő is jobban jár, ha nem hagyja magában felgyülemleni a kétségeit.
Az megint más kérdés, hogy ha a harmadik kötet alatt nem rendezi a kapcsolatát Matherrel, akkor megfojtom Sara Raasch-t. Bármennyire sajnálom most Theront, annak a kettőnek egyszerűen muszáj összejönnie, hogy egyensúlyban kormányozhassák Winter-t és békét hozzanak Primoria-ra (nem úgy, ahogy azt a mágia akarja).

Na igen, itt a történet végén nem kicsi ármánykodásra, meg árulások sorozatára került sor bizonyos részről, és azt sem mondanám, hogy van olyan karakter akinek happy end jutott ebben a történetben, de bízom benne, hogy a harmadik rész végére ez azért ki fog járni majd az életben maradottaknak.
Beismerem, kissé félek a 3. résztől, mert nagyon sokfelé kifuthat a vége, de bízom benne, hogy nem kell végignéznünk, hogy minden áldozat ellenére a Tavasz királysága önkényuraloma tör Primoria felett.

Összegzés képpen annyit mondanék, hogy ez a könyv kiemelkedő fantasy történet lenne, ha egy kicsit nagyobb hangsúly lenne a mágián meg a szereplők közötti interakciókon, mint a politikai útvesztőkön.

Értékelés
5/4 - Még mindig nem az igazi, de még hátra van (minimum) egy kötet.

Zeneajánló
Lindsey Stirling - Eclipse (Ceridwen tiszteletére)

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás