I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

James Dashner: The Maze Runner (The Maze Runner 1.)

Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok tudni szabadulni ettől a könyvtől, és elkezdeni a sorozat második részét addig, amíg le nem írom a véleményemet róla. Szóval most szépen felrúgva a magamnak kiszabott sorrendet, mert mindig a történések időrendjében blogolok, megírom a Maze Runner kritikámat. Mert hiába olvastam a könyvet harmadjára, még mindig (vagy már megint?) hagyott bennem érzéseket.

Tulajdonképpen kicsit féltem is, hogy vontatottnak fogom érezni a sztorit, lévén, hogy már harmadjára olvastam, és nagyon sok mindenre emlékszem a történetből. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy pillanatig nem untam magam.

A könyvet betöltő bizonytalankodó, szorongó félelem még most, így sokadjára is beette magát a bőröm alá. Mert bizony van itt félelem, reszketés és veszteség nem is kevés. Viszont a könyv felvonultat olyan jelentős dolgokat is, mint a bizalom, a barátság, az igazságosság, és nem utolsó sorban az élni akarás.

Örültem, hogy újra belevetettem magam a trilógiába, mert így még élesebben felelevenedett, miért szeretek én annyira egyes karaktereket, és miért szeretnek mások másokat.

Furcsa ez a könyv abból a szempontból, hogy a sok nyomasztó érzés mellett, mint a harag vagy a félelem, ott van a sziporkázó, nem egy esetben rettenetesen morbid humor, amin bizony, legyen akármilyen pocsék is a karakterek helyzete az adott pillanatban, az olvasó, ha akarja, ha nem, kénytelen hangosan kacagni. A könyv egyik csodája bizony ebben áll.

A másik pedig abban, hogy James Dashner bizony olyan történetet vetett papírra, aminek a világa képes arra, hogy a sajátjában vergődve szenvedő olvasót berántsa a magáéba, és ott is tartsa a végéig. Nekem rettenetesen nagy szükségem volt/van most egy ilyen könyvre, így még nagyobb örömmel veszem kézbe újra az alaptrilógia második két részét.

Egyébről itt most többet nem mondanék, már csak azért sem, mert, miután a magyar verziót elolvastam, írtam róla egy értékelést (linkre kattintva elérhető)

Annyit viszont még megjegyeznék, hogy szívből ajánlom, hogy olvassatok Dashnert, mert tényleg borzasztóan remekül ír, és ezt nem csak a TMR trilógia alapján mondom. Ha úgy érzed, menekülnöd kell a valóságod elől, akkor ő az egyik tökéletes szerző számodra.

Értékelés
5/5* - Lehetne más ez után?

Zeneajánló
Még mindig. Monotónia tűrés növelésére kiváló


David Ebershoff: The Danish Girl

Az elmúlt néhány napban igen csak gyengélkedett a blogger.hu szervere így bármennyire szerettem volna, nem tudtam nektek bejegyzést hozni. Most viszont – karácsony alkalmából – a mai naptól számított három napban elhozom azt a három bejegyzést, amivel el vagyok maradva. Ennek első felvonása egy olyan értékelés, ami már nagyon régen halasztódik.
Nézzük hát a véleményem a Danish girl azaz a Dán lány című könyvről.

Egészen szürreális élményt nyújtott ez az olvasmány. Aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy büszke LGBT ally vagyok, ami azt jelenti, hogy szeretnék is egy kicsit mélyebben belelátni a mozaikszó minden betűje alá. Természetesen mindennemű általánosítgatást szeretnél elkerülni, mikor LGBT témában írok, vagy pusztán élőszóban megosztom a gondolatomat, és távol áll tőlem az is, hogy bárkiben, aki a közösség tagja, keserű szájízt hagyjak, ha esetleg valami olyasmi hagyja el a számat, vagy a tollamat/klaviatúrámat, amit valaki vagy valakik nem néznek jó szemmel. Ezúton is szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akit esetleg szándékomon kívül megsértek valamivel ebben a bejegyzésben. Engem valóban csak a megismerés vágya és a támogatás vezérel.

A rövid bevezető után, ami a történet szempontjából nagyon fontos lesz, térjünk rá magára a történetre. Eszerint a főszerepben egy házaspár áll, mindketten festőként keresik a kenyerüket. Egy nap a feleség, aki modellekről fest portrékat, megkéri a férjét, hogy bújjon harisnyába, és női ruhába, hogy befejezhesse a női alak lábát a képen.  Erről tudomást szerez az eredeti modell, és - érzésem szerint – gúnyosan szólnak a női ruhát viselő Einar-hoz, elnevezve őt Lilinek.

Innentől követhetjük nyomon Einar és Greta különös útját, melynek során a férfi egyre inkább önmagára talál… Liliként.
Valahogy az egész szituáció nekem rettenetesen furcsán, mégis, elképesztően érdekesen volt tálalva. Lili mindkét főszereplő száméra szinte végig egy kedves vendég volt. Ennek köszönhetően az olvasóan sem merült fel soha, hogy Einar és Lili ugyanaz az személy. Mert nem is volt ugyanaz. Lili egy Einar testében rekedt, csapdába esett lélek volt, aki megtalálván magának a kiutat, bolond lett volna figyelmen kívül hagyni azt. És pontosan ezért volt a legérdekesebb, legszívszorítóbb és legtanulságosabb az Einar identitáskríziséről szóló jelenetet olvasni, mikor a női külsőben merül felszínre a mélyre nyomott, vagy, ha úgy tetszik, mélyben rejtőző férfi lélek, aki nem érti, miért flangál az utcán női ruhában, és nem túlzás azt állítani, hogy egyenesen undorodik magától.  Ennek okán pedig meghatározó döntésre jut.

Greta karaktere is érdekes volt számomra. Einar/Lili feltétel nélküli elfogadása, bíztatása, irányítása egyből kedvencemmé kellett volna emelje a karaktert, de nem így történt. Mert szerintem Greta elfogadása nem volt önzetlen. Ő ugyanis festőként sokkal sikeresebb lett a Liliről készült portréival, mint addigi próbálkozásai során bármi mással. Így szinte olyan érzésem volt, hogy ő sok esetben nagyjából a férjére erőlteti Lili szerepét, mert szüksége van rá. Önző volt, na. És ezért nem tudok a cselekedeteivel 100%-ban azonosulni.

Aztán persze az ellenező oldal sem maradhatott ki a történetből. Bizonyos egészségügyi problémák miatt Einar orvostól orvosig jár, és senki nem tudja megmondani, mi a baja, arra viszont veszik a bátorságot, hogy a felesége által elkotyogott transz neműsége miatt őrültnek bélyegezzék. Volt egy pont, valahol errefelé, amikor egy jelenet miatt majdnem bőgve tettem le a könyvet, erősen fontolgatva, hogy érdemes-e tovább olvasnom, mert ha Greta ezeknek a vádaknak helyt ad, akkor sok értelme nincs folytatni a könyvet.

Szerencsére Greta nem adott helyt semminek, és én is tovább olvastam a könyvet. Így jutottam el eddigi olvasmányaim talán legszebb nyitva hagyott történet végéhez. Mert ugyan tudjuk, hogy mit szeretett volna Lili immár fizikai értelemben is nőként elérni, tudjuk, hogy milyen lépéseket tett, tudjuk, hogy erről másoknak mi volt a véleménye, de a következményekkel nem vagyunk tisztában. Életben marad Lili a végén, vagy sem? Ezt a történet ügyesen nyitva hagyja, és ha nem vesszük számba, hogy a könyv igaz történeten alapul, akkor megírhatjuk magunkban a végét.

Ha figyelembe vesszük, akkor persze ismerjük a történet végét, de ez abszolút nem ássa alá a tényt, hogy a házaspár történetének helye van a történelemben, valamint Ebershoff-nak hála az irodalomtörténetben, Tom Hooper-nek, Eddie Redmayne-nek és Alicia Vikandernek köszönhetően pedig a filmtörténetben egyaránt.

Értékelés
5/5* - Van egy olyan érzésem, hogy a Call Me by Your Name mellett ez lesz a másik felkavaró LGBT történetem az idei évben.

Zeneajánló
Mutatom a film második előzetesét. Ugyan a filmhez még nem volt szerencsém, de remélem, lesz időm sort keríteni rá a téli szünetben a Call Me by Your Name mellett.


Kien Nguyen: The Tapestries

Mikor a blogger megtalálja a kedvet magában a bejegyzés írásához, akkor leül bejegyzést írni. Ahogy most én is. Nem mellesleg ígértem én nektek tegnap egy könyvértékelőt, amit most megpróbálok megírni. Előre szólok a bejegyzés biztos, hogy nem fog rátok akkora és olyan benyomást gyakorolni, mint azt a könyv velem tette.

A történet, amiről ma szó lesz, műfajilag leginkább a történelmi-romantikus kategóriájába esik. Tér-idő elhelyezését tekintve pedig Vietnámban játszódik 1916 és 1932 között. A történet főszereplője Dan Nguyen, az írónak Kien Nguyennek a nagyapja, akinek élettörténetén, vagyis életének a fent említett idősávban lezajlott eseményein vezet minket keresztül a könyv. Onnantól kezdve, hogy hét évesen házasságra kényszerítik, egészen odáig, hogy 16 évvel később megállapodik.

Főszereplőnk életének történetéről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy simán és békésen folydogált volna. Egész életét átjárja ugyanis egy nagy dilemma. Életcéljának kellene tekintenie, hogy bosszút álljon családja ellenségén, akinek apja a vesztét köszönhette, viszont beleszeret az egyetlen emberbe, aki a bosszúja végrehajtásában visszatartja. A bűnös unokájába.

A tartalomból ennyit árul el a fülszöveg, és ennyit mondok el én is. Annyiban azonban legyetek biztosak, hogy minden egyes fejezet új és új izgalmakat tartogat, amik pattanásig feszítik az olvasó idegeit, és egy pillanatra nem engedik kiszakadni a történet folyásából. Mikor azt hinné az ember, hogy végre minden nyugvópontra jut, akkor biztos, hogy jön egy esemény, ami menthetetlenül felkavarja az álló vizet, és fenekestül forgatja fel a szereplők életét újra és újra és újra.
Én személy szerint sokszor kétségbeesetten szorítottam a könyvet, és azt mondogattam magamban, hogy „Jaj, csak nehogy az történjen, amit gondolok” vagy „Jaj, csak ne az jöjjön vissza a történetbe, akire gondolok”. Természetesen mindig az történt, vagy az jött vissza amitől, vagy akitől féltem. Ez viszont nem akadályozott meg abban, hogy a cselekmény tényleges bekövetkezte előtt tövig ne rágjam a körmömet izgalmamban.

Viszont ami ebben a történeten igazán számít az a morális mondanivaló. Nem számít, hogy mekkora mocsok, manipulatív korrupt dög az ellenfeled, ha te tiszta maradsz, és a saját morális rendszered szerint éled az életed nem lehet baj.

Fura lehet, hogy ennyiben össze lehet foglalni a dolog lényegét, de gondoljatok bele, hogy az adott történelmi helyen és időben mennyire nehéz is volt önmagadhoz hűnek, meg tisztának maradni, és nem süllyedni bele az önmegcsalás mocsarába.

Én személy szerint nagyon-nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert letehetetlenül izgalmas, pontosan annyi akcióval, meg csavarral amennyi kell. Rettenetesen jól van megírva ahhoz képest, hogy egy memoárról beszélünk.
Hátrányát akkor sem tudnék kiemelni a könyvnek, ha akarnék, de nem is akarok. Fel kell hívnom a figyelmet azonban, hogy a történetvezetés nem szórakozik. Vérrel teli eseményeket is ugyanolyan szemléletesen, már-már naturalisztikusan ír le, mint minden más sorsfordító eseményt.

Szerezzétek be, ha tudjátok, nem fogtok benne csalódni.

Értékelés
5/5* - Lassan szokás lesz, hogy az adott év kedvenc könyveire év vége felé találok rá. Idén ez lett az.

Zeneajánló
Ilyen stílusú könyvekhez mindig Yirumát szoktam ajánlani.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Szögezzük le már az elején, és egy könyv után, hogy nagy valószínűséggel mi ketten Virginia Woolf-fal soha az életben nem fogjuk megtalálni a közös hangot. Pedig Isten bizony nagyon akartam szeretni, meg egyáltalán érteni ezt a könyvet, de nem ment. Voltak elvárásaim, és nagyon másra számítottam annál, amit kaptam. Már, ha egyáltalán mondhatom azt, hogy kaptam bármit a könyvtől. Nagy elvárásokkal kezdtem neki, annak alapján, amit előzetesen olvastam róla, és keserűen csalódnom kellett.

Azt tapasztaltam, hogy az írás, amit a kezemben fogok, semmilyen tekintetben nem áll össze egy kerek egész történetté, és nekem minden meggyőződésem, hogy egyáltalán nem is volt szándékában soha. Egymás mellé pakolt életképek sorozatát kaptam, minden összekötő szál, rendesen kidolgozott téri-idői világ, vagy akár bármilyen tekintetben felvonultatott karakterfejlődés nélkül. De mit beszélek én itt fejlődésről? Ne akarjak egyből azt. A könyv a tulajdon karaktereit képtelen tisztességesen bemutatni.

Női sors, és LMBT karakter szerepeltetése? Ugyan kérem! Az egyetlen dolog, amire ezzel kapcsolatban emlékszem, az nem más, mint Clarissa Dalloway sznobsága, az, hogy benne rekedt egy nem neki való házasságban, amikor is, még ötven éves kora fölött is az egyik társaságbeli hölgy iránt táplál gyengéd érzelmeket. Úgy, hogy közben egy egykori udvarló, aki amúgy Indiában házasságra készül, még mindig megpróbálja becserkészni.  És passz. Ja, meg annyi rémlik még, hogy a sznobságán túl betegesen ragaszkodott a lányához.

A többi karakterrel meg nem is igazán tudok mit kezdeni. Terítéken van egy félbolond férfi, akinek a felesége megrendítőnek szánt belső nagymonológokban sajnáltatja magát, hogy ő mennyire szeretne jó feleség lenni, de ez senkit nem érdekel. Mindeközben megy az önostorozás, mert szeretne megszabadulni a férjétől.

Komolyan mondom, a regény első fele annyira rossz volt, hogy azzal már vallatni lehetett volna. A második felét is csak azért ettem meg hamarabb (eltekintve attól a nem elhanyagolható ténytől, hogy több Molyos kihívásra is kellett a könyv), mert beszéltem egy barátnőmmel, aki korábban olvasott Woolf-ot, és ő is azt mondta, hogy beletört a bicskája. Onnantól kezdve én sem éreztem magam rettenetesen unintelligensnek, amiért egy szavát nem értem a könyvnek. Ennek folyományaként egy az egyben elengedtem a bennem lévő görcsösséget, és onnan már hamarabb ment a dolog. Ez is olyan könyvek, történetek egyike, amiben felesleges az értelmet, meg az összefüggést keresni. Mindenesetre, ha valaki olvasta ezt, vagy bármelyik másik művét a hölgynek, és értette, miről van benne szó, világosítson fel, kérem, hogy hogyan kell olvasni a könyveit ahhoz, hogy megmaradjon bennem valami belőlük.

Iszonyat nehéz ilyet mondani, de ezt a könyvet én tényleg nem nagyon tudom ajánlani senkinek. Nálam mindenesetre messze elmaradt attól minden tekintetben, amire számítottam, meg amit vártam volna tőle. És ezt azt hiszem, nálam jobban nem sajnálja senki.

Értékelés
5/2 – Nekem jár, amiért a végére értem.

Zeneajánló
Erre még nekem sincs épkézláb ötletem.

C. S. Lewis: The Silver Chair (The Chronicles of Narnia 6.)

Narnia kötetekről mindig nehéz dió volt írni. Most is az. Mert rövid, és látszólag nem sok minden dolog történik a sorozat egy-egy részében. Gondolhatná tehát az ember, hogy egyben olvasva a nagy egészet, több értelmet nyer a dolog. De nem. Tulajdonképpen az egyes regényeknek egymáshoz sincsen túl nagy köze. Persze, nem véletlen adott meg Lewis egy kronológiai sorrendet, ami ennek a sorozatnak az esetében messze elüt attól, amilyen sorrendben megíródtak a könyvek, de ami ezt a sorozatot kronológiailag egyben tartja, azok a szereplők, és nem a történet maga.

Most sincs könnyebb dolgom hát az értékeléssel, annak ellenére, hogy sokkal jobban szerettem a könyvet, mint arra előzetesen számítottam, még akkor is, ha nem haladtam vele olyan jól, mint ahogy azt eredetileg terveztem.
Féltem tőle, hogy most, hogy a Pevensie tesók kiestek a történetből, ugyanúgy fogok szenvedni a sztorival, mint ahogy azt tettem a Magician’s Nephew-val és a The Horse and His Boy-jal. Szerencsére aztán nem így lett, mert Eustace személyében egy régi ismerős karaktert köszönthettem, akinek jelenléte számomra előre lendítette az egész könyvet.

A történet szerint Eustace az egyik iskolatársával Jill-el együtt kerül vissza Narniába, ahol azt a feladatot kapják, hogy keressék meg a már aggkorban lévő Caspian király rég elveszett fiát, Rilian herceget, akit magával csábított egy boszorkány.

Útjuk során aztán a gyerekek sok segítséget kapnak, és még annál is több veszéllyel néznek szembe, míg végül az Alvilágban rátalálnak a varázslat alatt álló hercegre, és mindent megtesznek azért, hogy segítsenek neki kitörni a boszorkány bűvköréből, hogy visszatérhessenek Narniába lehetőleg azelőtt, hogy Caspian az életét vesztené.

A könyv egy nagyon izgalmas küldetés teljesítésének útját mutatja be nekünk, és nem mulaszt el kitérni a morális mondanivalóra sem. A legszomorúbb, és egyben a legizgalmasabb rész az egész történetben talán a vége, amikor is, Caspian lévén bepillantást nyerhetünk mi is Aslan országába. ÉS lévén tudjuk, hogy az Oroszlán metaforája mit takar ebben a történetben, gondolhatjátok mennyire érdekelhette ez a részlet már az eddigi olvasókat is, és milyen reményt kelt az emberekben ezután.

A fentebb emlegetett morális mondanivaló pedig zseniális módon megint a gyerekek érdeme. Mert a gyerek karaktereken keresztül a történet megmutatja, hogy akkor is lehet sikeres az utad, ha nem követed betű szerint az azzal kapcsolatban rád szabott utasításokat. Jill is elszalasztotta, figyelmen kívül hagyta, vagy akár teljesen el is felejtette Aslan tanácsait, mégis célba ért. Szóval ez a könyv nekem Jillen keresztül azt üzente, hogy nem baj, ha a saját utadat járod. Akkor van baj, ha a nehézségek hatására feladod a célodat.

Összességében ez is, mint a többi Narnia-történet eléggé rövid, meg velős, de annál sokat mondóbb. Veszteni nem fog senki semmit azzal, ha elolvassa.

Értékelés
5/5 – Semmi indokom nincs arra, hogy lepontozzam

Zeneajánló
Ti tudtátok, hogy van ebből a részből is egy BBC mini sorozat? Én nem értettem egészen mostanáig, mint keresett a borítón a Motion Picture matrica. A hozzám hasonlóan tudatlanok számára segítségül, a 2016-os trailer


André Aciman: Call Me by Your Name

Abszolút nem tervezett, spontán olvasás, egy ismerős ajánlására, és micsoda jó dolog, hogy nem hagytam ki ezt a könyvet! De haladjunk az elejétől.

Közös történetünk a könyvvel nem sok van. Megmutatták a belőle készülő film trailer-ét, azonnal elkapott a hangulat, és tegnapelőtti őrlődésemben, miszerint olvasni szeretnék valamit, ami angol nyelvű, de nem klasszikus (Henry James A Portrait of a Lady-jével elég nyögvenyelősen haladok) elővettem ezt, hogy olvasok belőle pár oldalt. Az a pár oldal aztán majdnem a könyv fele lett egy ültő helyemben.

A történetről magáról nem sok mesélni való van, mert ennek a könyvnek az esetében talán nem is a történet a fontos, hanem mindaz, amit, és ahogyan kivált az olvasójából. Az az egy biztos, hogy ezt a könyvet alacsony érzelmi intelligenciával, és egyáltalán alacsony intelligenciával rendelkezők nem fogják megérteni. Ezzel nem magamat akarom fényezni, de ehhez valóban szükség van jó magas fokú beleérző képességre, elfogadásra, és arra, hogy az ember többé-kevésbé azonosulni tudjon legalább a narrátorral, ha a történet másik kulcsszereplőjével nem is. Utóbbival talán azért nehezebb az azonosulás, mert Olivert csak és kizárólag Elio szemszögéből látjuk, és valljuk be, kedves narrátorunk azért eléggé elfogult. Érthető módon.

No, de amit mindenképpen fontos ezzel a könyvvel kapcsolatban megemlíteni még, hogy egy rendkívül csodálatosan, és okosan megírt történet, ami az első másodpercben beeszi magát az olvasója bőre alá, ha azt az olvasója hagyja, és rengeteg gondolatot ébresztve nem is engedi el akkor sem, ha elértünk a könyv végére. Sőt, merem állítani, hogy a könyv utolsó pár oldala, mondjuk talán azt, hogy az utolsó negyede a legmellbevágóbb.

Őszintén szólva, úgy érzem, én azért bizonyos szempontból könnyen tudtam azonosulni Elio-val. Valahogy… egyszerű volt átérezem mindazt, amit ő megélt Oliverrel kapcsolatban. Az őrlődéstől kezdve, a rövid, de annál jobban megélt boldogságon át az elvesztés, és a felejteni nem tudás fájdalmáig. Elio életében több szempontból is kulcsszerepet játszott Oliver. Egyrészt az első igazi szerelmet, ami nem ragad meg a plátóiság talaján sosem felejti el az ember teljesen. Másrészt viszont Elio Oliverrel telesedett ki abból a szempontból, hogy rájött arra, és elfogadta azt, hogy ki is ő valójában. És ez egy olyan dolog valóban, amit sem a tér, sem az eltelt rengeteg idő nem halványíthat el sosem.

Nem egy könnyű történet, sem értelmezés, sem elfogadás szempontjából. A nyíltsága, szókimondósága sokakat egyenesen taszíthat. De ne tántorodjatok el! Komolyan rengeteget ad ez a könyv. Tanít, és érzékenyít egyszerre. Arra késztet, hogy saját magadba pillants bele, és ha szükségesnek érzed, értékelj át bizonyos dolgokat magadban.
Megmagyarázhatatlanul megírt, szívbemarkoló alkotás.

Értékelés
5/5* - Ez most nagyon kellett nekem

Zeneajánló
Nézzétek meg a film trailer-ét. Jobban beleránt a hangulatba, mint bármilyen szócséplés.
(Egyébként meg képzeljetek ide bármilyen zenét a nyolcvanas évek közepének Olaszországából)


Rick Riordan: The Ship of the Dead (Magnus Chase and the Gods of Asgard 3.)

Elképesztően furcsa érzés most leülni és elkezdeni az utolsó Magnus Chase történet értékelését. Az okok között valószínű az is elég erős helyet foglal el, hogy a Ship of The Dead olvasása előtt újraolvastam a trilógia első két kötetét is, és elképzelhetetlenül a szívemhez nőtt ez a kis csapat. De komolyan, én sem számítottam arra, még a Sword of Summer újraolvasása alatt sem, hogy a végén olyan mértékben közel kerülnek hozzám a karakterek, hogy megint azon kapom magam, hogy azt kívánom, páran közülük bárcsak léteznének a való életben is.

A harmadik kötet ott veszi fel a fonalat, ahol a másodikban elejtettük azt. A cél megállítani Lokit ördögi terve megvalósításában és elodázni Ragnarököt. Persze, ahogy azt gondolhattuk előre, lévén Rick Riordan egyik történetéről beszélünk, hőseink útja nem ilyen egyenes, és egyszerű amilyennek hangzik. Már amennyiben Lokit megállítani egyáltalán egyszerűnek hangzik. Amellett, hogy az idő ugyanúgy szorít, ahogy eddig, és egy perc késlekedésre nincs idő, a csapatnak (ami itt kiegészül Mallory-val, Halfborn-nal, és T. J.-vel) egy csomó életveszélyes helyzettel szembe kell még néznie, hogy a győzelemre való esélyeiket a lehető legnagyobbra növeljék. A csoda az, hogy ezek a kis mellékutak ugyanúgy lineárisan a nagy végső csatához vezetnek. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy legyőznek valakit, aki elmondja, hogy ehhez menjetek el a megfelelő infóért, aki elmondja nekik, mit kell megszerezni, hogy esélyük legyen egyáltalán. Direkt nem akarok konkrét eseményeket leírni, hogy még véletlenül se kerüljön semmilyen spoiler a bejegyzésbe, de higgyétek el nekem, ez a történet is ugyanolyan okosan van felépítve, mint Rick bármelyik másik könyve. Tele izgalommal, és némi szomorúsággal. Én például, annak ellenére, hogy tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy a történetnek pozitív lesz a vége, a szó szoros értelmében remegtem Magnusért, hogy mit fog össze szerencsétlenkedni Lokival szemben.

A történet számomra legpozitívabb mozzanatai. Végre jobban megismerhettük a Magnus Squad három, eddig kissé háttérben maradt tagját, Mallory-t, Halfbornt, és T. J.-t. Utóbbit én azóta nagyon szeretem, hogy az első kötetben meginvitálta Magnust reggelire a srác első napján Valhallában.  T. J. egy igazi kincs. Mallory meg valami díjat mindenképpen érdemel, ahogy lereagálta isteni ősének lelepleződését. Sif, kérlek, alkoss valamit.
Aztán, Blitzstone. Nagyon bátor dolog volt az írótól, hogy nem hozta kánonba ezt a fanon shipet, mikor tudta, hogy a fandomban MINDENKI arra vár. Nem vicc, az első rész óta ostromolták Rick-et, hogy legyen Blitzstone-ból kánon. Ezt én is bánom egy kicsit, de ránézni arra a kettőre és ilyen szintű tiszta barátságot látni, ahol a felek szó szerint az életüket adnák a másikért, és ott vannak egymás mellett az életük legsötétebb pillanataiban, mégis felemelő érzés. Engem legalábbis melegséggel tölt el belül. Tudtuk, hogy Hearth-nak vissza kell mennie Alfheim-be, és azt hiszem, abban minden olvasó egyetért, vagy egyet fog érteni, hogy sok szempontból nem a leglélekemelőbb történetszál az. Also, imádtam, hogy van egy jó adag Lord of the Rings-es beütése. Remélem, majd, aki fordítja rá fog játszani erre, mert elég kihagyhatatlan ziccer.
És, ha már a karakterek, akkor muszáj megemlítenem legújabb kedvencemet, Alexet. Imádom azt a gyereket. A karaktert is, úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, és azt is, amit Rick rajta keresztül képvisel, és ahogy azt teszi. Alex egy olyan valaki, aki méltán formál jogot minden rajongó feltétlen szeretetére. Én legalábbis nagyon szeretnék magam mellé valaki ilyet, mint Alex.

Egyéb, amiről még akartam írni, és a pozitív mozzanatokhoz tartozik, de a történethez kapcsolódik. Szerettem, ahogy ott a végén összejön a kis csapat, és beszélget, meg piknikezik egy jót az istenekkel. Tetszett, hogy több tekintetben nyitva maradt a történet vége, ezzel kapcsolatban pedig nagyon remélem, hogy Rick nem hagyja ezután parlagon pihenni sokáig ezt a szereplőgárdát, mert nagyon sok velük kapcsolatban éppen a felszín alatt fortyogó, de teljesen ki nem használt potenciál még. Sok érdekes történet maradt még ezekben a karakterekben, amit én személy szerint nagyon szeretnék hallani. A formátum nagyjából mindegy, felőlem lehet egy nagy, mindenkit magába foglaló crossover novellasorozat is, csak halljak még erről a csapatról. Minél többet, annál jobb. Oké, nem leszek telhetetlen, de na.

Összességében nagyon szerettem ezt a történetet is, és sajnálom, hogy Magnusék kalandjainak ezzel így, ebben a formában vége van. Mindenestre remélem, hogy hallunk még felőlük valamilyen körülmények között.

Értékelés
5/5 – Imádtam! Még sok ilyet nekünk! Nagy reményeket fűzök a májusi 3. Apolló kötethez

Zeneajánló
A könyvhöz kapcsolódóan belinkelem a Puffin trailer-ét. Kár, hogy a Disney-Hyperion nem ilyeneket csinál. Ez a videó nagyon megkapó, de a Disney borítói még mindig sokkal szebbek.


Jane Austen: Emma

Azt hiszem, így a harmadik elolvasott regény után kijelenthetem, hogy mi ketten soha az életben nem leszünk kebelbéli jó barátnők Austen kisasszonnyal. És ebben, azt kell mondjam, tulajdonképpen mindketten sárosak vagyunk. Egyáltalán nem azért idegenkedem a műveitől, amit ír, mert pl. a Brontë nővérek ugyanebben a stílusban, és korszellemben írnak, és Charlotte például az egyik kedvenc klasszikus íróm. Nem, nekem azzal a gondom, ahogyan ír.

Észrevételem szerint legalábbis, az Emma stílusilag sokban hasonlít a Büszkeség és balítéletre, és ezt nem írnám pusztán annak a ténynek a számlájára, hogy ugyanaz az író.
Számomra Miss Austen regényei borzasztóan túlírtnak hatnak, és valahogy a történetvezetéssel sem sikerült az eddigiek alapján megbarátkoznom. A történetek első felében alig történik valami. Vontatott, unalmas, ráadásul olyan szintű barokk körmondatokkal dolgozik, hogy beleszédülök, mire sikerül kibogoznom egy-egy bekezdés, vagy mondat értelmét. Sokszor fordult elő velem a történetnek ebben az első szakaszában, hogy nem értettem, miről olvasok, csak nagy vonalakban voltak elképzeléseim, és sodortattam magam a történet hangulatával. Nem volt egy kellemes érzés, bármennyire is annak tűnik.

A történet második felével nem volt baj. Onnantól, hogy Mr. Churchill belép a történetbe még élveztem is olvasni, meg teóriázgattam magamban, meg kíváncsi voltam, mi fog történni a következő lapon. Naná, hogy nem az, amit az események aktuális folyása alapján elképzel az ember, illetve, ami az olvasó szerint ésszerű lett volna. És ez most tényleg nem panasz. Akkor lennék nagyon kiakadva, ha jó 150 oldallal előre kitaláltam volna a történet végét. Igaz, hogy a főhősnő nem az mellett a karakter mellett köt ki, aki mellett én elképzeltem, és eléggé furán szállja meg valami jó szellem, és kezd végre komoly önismereti gondolkodásba, de ez legyen a legkevesebb. Lényeg, hogy eljut arra a pontra.

És, ha már a főhősnőnél tartunk (és akkor itt sajnos vissza kell térnem a panaszáradathoz), azt kell mondjam, hogy a karakterek között egy sem volt olyan, akit úgy őszintén, szívből akár csak megkedveltem volna. Akik szerethető karakterek lettek volna, azok méltatlanul a legmellékebb mellékszereplő kategóriába lettek száműzve, és folyamatosan a főbb szereplők csípős megjegyzéseinek voltak kitéve.

A történet vége pedig – a Büszkeség és balítélethez viszonyítva legalábbis biztosan – mindenképpen javuló tendenciát mutat, de még mindig nem tökéletes. Nem lett annyira elkapkodva a vége, mint a fent emlegetett könyvnek, de még mindig lehetne kidolgozottabb. Én személy szerint legalábbis az utolsó nagy Emma-Harriett beszélgetést mindenképpen szerettem volna kicsit kibontva látni, mert nagyon nem tetszett, amit Emma azzal a lánnyal művelt, mikor állítólag a legjobb barátnője volt. Rendben, bűntudata volt, és érezni lehetett, hogy az a bűntudat egyáltalán nem álszent, de ettől függetlenül, azt a beszélgetést tényleg szívesen olvastam volna.

Összességében attól függetlenül, hogy Austen-tól, mint írótól idegenkedem, és szívesebben maradok a Brontë nővérek romantikus világában, nem volt kétségbeejtően rossz ez a történet. Ki kell böjtölni magunkat valahogy a történet közepe tájáig, onnantól élvezetes, és ez, ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de képes arra, hogy megmentse az egész regény becsületét.

Értékelés
5/4 – Gondolkodtam egy picivel alacsonyabb pontszámon is, de gondoltam, annyira nem leszek kegyetlen.

Zeneajánló
Umm, nem nagyon hallgattam a könyvhöz illő zenét olvasás alatt, de gondolom, ilyen esetekben egy kis instrumentális zenével sosem lehet mellényúlni.

Soman Chainani: The Last Ever After (The School for Good and Evil 3.)

Hadd kezdjem a lényeggel. Ennek a könyvnek úgy, ahogy van, kijár a tapsvihar. Remekül fel van építve, remekül vannak mozgatva a szálak, a karakterek fejlődése valami elképesztő, és a csavarok olyanok benne, amikre egyszerűen nem számít az ember. Tökéletes az egész.

És innentől kezdve nehéz megírnom, mit is éreztem az egész mese olvasása közben. Nagyrészt a körmömet rágtam természetese, hogy mi fog történni a következő oldalon, illetve fejezetben. Tulajdonképpen az alap még mindig ugyan az, mint az első két kötetben. Sophie nagyon igyekszik bebizonyítani, hogy ő tulajdonképpen Jó, csak azért, hogy újra és újra megtalálja a visszautat a Rosszhoz. Agatha, meg Tedros pedig még mindig, minden erejükkel azon vannak, hogy megmentsék Sophie-t.

Imádtam a történetvezetés egészét. A félrevezetéseket, a manipulációt, azt, hogy a Rossz egymást használja a saját céljainak eléréséhez. Mindez idő alatt a Jó viszont okos dolgokat talál ki, összedolgozik, segít, még akkor is, ha adott esetben az elején pokolba kívánta azt, akinek segítenie kell. Szerettem, hogy a történet során egy percre sem unatkoztunk, mert még az utolsó oldal is tartogatott olyan meglepetéseket, amiktől égnek állt a hajam. Egyébként számomra ez a történet (nem csak ez a rész, hanem az egész trilógia) arról szólt, hogy egyrészt azzal ártjuk a legkevesebbet saját magunknak, és a környezetünknek, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, másrészt meg, hogy nem feltétlen az a Jó, amit mi Jónak gondolunk.
Érdekes volt ezzel kapcsolatban még az is, hogy egyes legendás történeteket (pl. Lancelot és Guinevere története) milyen ötletesen átírt a szerző a maga történetéhez passzolóan.

A karakterfejlődés is valami elképesztő. Ahogy Ever, és Never, vagy, ahogy a magyar sorozat emlegeti őket Végességes és Végestelen harcol együtt, azért, hogy a végén visszaálljon minden a rendes kerékvágásba, az valami zseniális. Megkapó, hogy a többség nem azért harcol, hogy a saját oldala kerüljön ki a harcból győztesen, okozva ezzel a másik teljes pusztulását, hanem a többség rájön, hogy mindannyiuk érdekében meg kell találniuk, és vissza kell állítaniuk a két oldal közti egyensúlyt.
Nem mondom, hogy egyes karaktereknél nem csordult ki egy kicsit a könnyem, amikor rájöttünk ezekre a motivációkra, esetenként már túl későn. Ikonikus karakterek vesztek oda egy az elejétől fogva teljesen értelmetlen háborúban.

Számomra a leglélegzetelállítóbb rész az egész történetben a lányok története volt. Mármint a kezdetektől. Onnan, hogy mi történt Honorával, Vanessával és Callis-szal. Az a szál volt az, amire egyáltalán nem számítottam. A másik pedig az, hogy hol, és milyen körülmények között találja meg Sophie a maga happy endjét. Kíváncsi vagyok, ez hogy fog folytatódni a Quest for Glory-ban.

Ha röviden, tömören, három mondattal kellene jellemeznem a sorozatot, illetve ezt a részt, ezek lennének azok: Egy igazán gyönyörű történet epic befejezése. Néhol sírsz, néhol nevetsz, néhol meg egyszerűen tövig rágod a körmödet. Az viszont biztos, hogy még az utolsó fejezet utolsó oldala is olyan meglepetéseket tartogat, amiktől a füled kettéáll.

Értékelés
5/5 – Biztos olvasmány lesz a Quest for Glory

Zeneajánló
Fragile World by Albero Rosende – Igaz SH univerzumra íródott a dal, de furcsán passzolónak érzem ehhez a sztorihoz is.

Soman Chainani: A World Without Princes (The School for Good and Evil 2.)

Borzasztó régen a végére értem már ennek a könyvnek, de eddig nem volt lehetőségem írni róla. És, hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudtam, mit írhatnék, mert olyan… furcsa volt ez a könyv.

Igen, tudom, emlékszem, az első részt annak idején magyarul nagyon szerettem, és a letehetetlen kategóriába tartozott, tényleg. A furcsa az, hogy ez a helyzet itt is fenn állt. Nagyon nehezen tettem le a könyvez, folyamatosan bennem volt a csak még egy oldalt, csak még egy oldalt érzés. Mégis az egész valahogy nem volt olyan varázslatos, olyan tündérmesés, mint az első kötet.

Valahogy az sem nagyon feküdt nekem, hogy az egész világ, aminek a felépítéséért annyira oda voltam az előzmény kötetben, most fenekestül fordult fel, és valahogy nem sikerült megfelelően összeeszkábálni a romokat. Ezzel együtt a karakterek motivációi is egy az egyben tették meg a maguk 180 fokos fordulatát.

És, amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem láthattuk a folyamatot. Értem én, meg tetszik is igazából az az alapötlet, hogy egy helytelenül, vagy nem a szívünk szerint meghozott döntés milyen, adott esetben romboló hatással lehet ránk, és az egész környezetünkre, de a váltás akkor is túl hirtelen volt, és túl éles is. Az én ízlésemnek legalábbis.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire jelen van a könyvben az a morális probléma, hogy vajon tényleg, hányszor tudja egy ember ugyanazt a hibát elkövetni anélkül, hogy hajlandó lenne tanulni belőle? Tudjuk, mert tudjuk, hogy szerencsétlen Sophie velejéig gonosz karakter, de attól még az életünk árán is bizonygatni kell az ellenkezőjét, és fejjel a falnak menni, mert ő azt mondja. Neeeeem!! El kellene már fogadni a tényt. De tényleg. Mármint értem én, meg tetszik a koncepció, hogy a Jó, meg a Rossz barátok, és a Rosszból is Jó lesz az alapvetően Jó szereplő jelenlétében, de damn it, ez nem így működik. A félelem, az őszintétlenség, az árulás meg az ármánykodás nem teszi épp jóvá se az embert, se a világot, amiben különben él. Na!

Egyébként a történet „történelmi” részét nagyon is szerettem. A Sader testvérek különösen megfogtak, és bármennyire is aljas volt a nő, én Evelynt is nagyon bírtam. Mert neki megvoltak a céljai, meg a motivációi, és valljuk be ez Sophie és Agatha folytonos „de én meg fogom menteni a legjobb barátnőmet” nyekergése mellett üdítő hatással bírt. Nem mondom, hogy nem örültem, mikor a végén eltakarították a színről, de ha engem kérdeztek, az a nő volt a történet fő mozgatórugója.

A történet maga pedig persze megint akkora csattanóval ért véget, hogy az embernek kettéállt a füle. Innentől leszek nagyon kíváncsi, hogy mi lesz ennek a vége. Ahogy azt is remélem, hogy egy picit nagyobb fókuszt helyezünk majd a mellékszereplőinkre (nem feltétlen csak a Jók és Rosszak iskolájában), mert akad még itt rengeteg, de rengeteg el nem mesélt érdekes történet.

Értékelés
5/5 – Mert elfogult vagyok, na. És mert az illusztrációk egy az egyben levesznek a lábamról. Period.

Zeneajánló
Na ez megint egy kihívás. Már nem is emlékszem, mit hallgattam az olvasás közben.
Legyen a Crystal-tól az Ébredj fel kiscsillag. Megihletett a book trailer.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás