I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves (The Raven Cycle 2.)

Tudom, tudom, azok a Book Club beszámolók nagyon nem úgy mennek, ahogy menniük kellene, nézzétek el nekem, igyekszem őket pótolni, már ha érdekelnek egyáltalán valakiket. Meg kell találnom a motivációt arra, hogy megírjam őket. Plusz most elég hektikus időtartamában van ez a nyár, így időm se nagyon, van és a technikai feltételeim se igazán adottak a blogoláshoz, de össze kell nézzem, mennyivel vagyok lemaradva, és igyekeznem behozni a lemaradást.

A könyvekkel kapcsolatban viszont nem szeretnék hegynyi elmaradt bejegyzést felhalmozni, úgyhogy most gyorsan írok pár szót a legutóbbi befejezett olvasmányomról, ami az Álomrablók volt Maggie Stiefvater-től. Mikor befejeztem a Hollófiúkat, említettem, hogy elég nagy elvárásaim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert szeretném jobban megismerni Ronan karakterét. Igazából ez hellyel-közzel sikerült is, mégis azt kell mondanom, hogy én valamiért nem vagyok kompetens azzal, ahogy az írónő alkot. Nem a történettel, és nem is a karakterekkel van igazából bajom. Viszont a könyveken keresztül átjön valami, ami az írót teszi rettenetesen unszimpatikussá. Ugyanaz a helyzet itt is, mint Cassandra Clare könyveinek esetében. Ott sem tudtam szeretni a sztorit, mert unszimpatikus volt az író. Itt is ez van. A miértjét viszont nem tudom megmagyarázni még én sem. Megérzés, na.

Persze, tudom, hogy sokan szeretik a történetet, hiszen itt is ott is rengeteg a sorozat olvasására biztató bejegyzésbe, megjegyzésbe, írásba futok bele. Ezt tiszteletben is tartom, sőt, még figyelek is arra, aki azt mondja, hogy jó, és olvassa el mindenki, mert hiszem, hogy ezekben a véleményekben, ezekből a szemszögekből találok, vagy meglátok valami olyat, ami újra felkelti az érdeklődésemet, és a motivációmat arra, hogy a sorozat maradék két kötetét a kezembe vegyem, és befejezzem. Nem tudom, lesz-e ilyen valaha.

A történetről magáról nem is tudom, mit írhatnék. Annyira darabjaiban, és annyira nagy időközökkel olvastam az egész könyvet, hogy mint összefüggő sztori nem igazán maradt meg bennem. Mindenesetre a felosztásáról tudom azt mondani, hogy szerettem. Jó volt, hogy azok a szereplők kaptak szemszöget akik, bár nem mondom, hogy még pár karakter belső monológjára nem lettem volna kíváncsi. Akik szemszöget kaptak, ők egész jól ki lettek dogozva, illetve csavarokból is volt elég. Mondjuk azokból néhánnyal egyszerűen nem tudtam mit kezdhetnék.

Összességében azt tanácsolom, hogy bár én nem igazán találtam meg a számításaimat ezzel a sorozattal, ti többiek ne féljetek belekezdeni, mert mindentől függetlenül nektek még igazán tetszhet is. Vegyétek kézbe az első kötetet, és ha tetszik, gyertek, meséljetek nekem, hogy meghozzátok a motivációmat a maradék két kötethez.

Értékelés
5/3 – Nekem elég nyögve nyelős volt. Valahogy nem akart csúszni. Lehet meg kellene próbálnom magyarul…

Zeneajánló
Nem is tudom, hallgattam-e zenét, miközben olvastam, és próbáltam összerakni a fejemben a darabokat.

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Roshani Chokshi: Aru Shah and the End of Time (Pandava 1.)

Itt az ideje, hogy megint csak összeszedjem a gondolataimat egy olyan könyvről, amit relatíve régen olvastam. Az is igaz mondjuk, hogy azóta várom, hogy elolvashassam, mióta Rick Riordan bejelentette, hogy megalapítja a Rick Riordan Presents nevű… hát nem is tudom, minek nevezzem. Vállalkozást talán. Lényeg a lényeg, hogy ebben a kezdeményezésben olyan írók műveit karolja fel, akik szintén a sajátkultúrájuk mitológiakörében írnak Percy-éhez hasonló történeteket, és amiket – ismeretek hiányában – Rick bácsi maga nem tudott volna megírni. Ennek a kezdeményezésnek az első megjelent könyve az Aru Shah, and the End of Time.

Bevallom, ahogy olvastam, egyszerűen érteni véltem, miért döntött úgy Rick hogy ez a történet a szárnyai alá veszi. Igazából stílusában ez a könyv nagyon is hasonlít azokra, amiket Rick ír folyamatosan a Villámtolvaj óta, viszont volt a hangulatában valami, amitől más volt, amitől érezhető volt, hogy ezt a könyvet nem ő írta.

Az akcióra, a történet követhetőségére, a karakterek szerethetőségére, a poénos kiszólásokra ebben a könyvben sincsen oka az olvasónak egyáltalán panaszra. A hindu hitvilág egy szeletét is sikerült úgy bemutatnia a könyvnek, hogy tűkön ülve várjam a Pandava történetek folytatását. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy anno Percy, a Kane tesók, és Magnus, most Aru és Mini, és Boo ugyanúgy megismertetett egy számomra eddig teljesen ismeretlen mitológiakör alapjaival.
Valahogy mégis, a stílusában, történetmesélésében volt valami, ami nagyon is egyedivé tette, ami éreztette, hogy bizony most nem egy megszokott Riordan regényt tart a kezében az olvasó. És ezt semmiképpen nem hátrányként rovom fel. Kifejezetten üdítő volt, hogy úgy mondjam, egy másik hangon olvasni egy alapjaiban nagyon is hasonló történetet.

Ami nekem kifejezetten tetszett az egész sztoriban az a befejezés. Rick bácsitól megszokhattuk, hogy egy frappáns félmondattal olyan függővégeket okoz a történeteinek, hogy aztán az olvasó egy évig fogja a fejét, vagy rosszabb esetben tépi a saját haját, mert nem tudja, hogy mire számítson. Nem mondom, hogy itt nem volt amúgy nagyot csattanó függővég, de kifejezetten örültem, hogy nem csőstül jött az egyik befejezett küldetés után a másik, hanem szépen fel lett vezetve a következő kaland.

És, akkor, hogy most már a történetről is mondjak valamit. Aru Shah egy 12 éves kislány, akinek édesanyja egy indiai kulturális múzeumot vezet Amerika kellős közepén. Aru elhanyagoltnak, és magányosnak érzi magát, mindenhol, ahol jár, és maga is érzi, hogy többre hivatott. A valahová tartozás kényszere miatt azonban elég vad hazugságokba keveredik, ami odáig vezet, hogy egy lámpa meggyújtásával rászabadítja a világra a… nos, igen, a világvégét. Vagy inkább mondhatnánk azt is, hogy az Idő végét. Baklövését helyrehozandó egy kalandos utazás veszi kezdetét, két baráttal, és sok segítővel, melynek során megtudja, hogy a testében reinkarnálódott az egyik ősi Pandava testvér lelke, aki életében arra volt hivatott, hogy a világot megmentse. Kérdés az, hogy vajon sikerül-e? Ezt persze még mi sem tudjuk.

Én egyébként rettenetesen szerettem olvasni ezt a könyvet, egészen egyszerűen azért, amilyen. Frissítően újszerű alkotás volt, egy nagy vonalaiban megszokott témában. Becsülöm Rick-et, amiért életre hívta a RR Presents-et már csak azért is, mert beismerte, ő sem ismerhet mindent. Az írónőt meg becsülöm, hogy bele, mert vágni ebbe, és sikerült valami rettenetesen jót alkotnia. A Glossary-ból meg külön kitűnik, hogy valami rettenetesen aranyos nőszemély lehet.

Értékelés
5/5 – Alig várom a következőt!

Zeneajánló
Míg írtam a bejegyzést, ezt a dalt hallgattam.
(Videó a fenti linken)

J. K.Rowling: The Hogwarts Collection (Pottermore Presents 1-3)

Ahhoz ez a három kis szösszenet túl rövidke, hogy egyenként külön-külön bejegyzést érdemes legyen nekik szentelni. Együtt hárman viszont egy olyan kerek egészet alkotnak, amit egyenesen bűn lenne nem ajánlani a Harry Pottert kedvelő olvasóközönség becses figyelmébe.

Azoknak, akik nem hallottak volna erről a három kis könyvecskéről, ami a „The Hogwarts Collection” néven fut, álljon itt néhány alapinformáció.
A három kötet, melyeket igazából a Pottermore, vagyis a varázsvilág hivatalos központja jelentetett meg, olyan írásokból állnak, melyek hivatalosan nem szerepelnek a könyvekben, mégis szervesen kötődnek a kánonhoz. Legyen szó karakterprofilokról, helyszínekről, roxforti tanórákról, vagy a varázsvilág tagjairól, mágikus tárgyakról.
Végighaladva a három könyvön, meglátjátok majd, mennyi mindent érintenek ezek a kis 60-80 oldalas szösszenetek.

1. Short Stories From Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies
Ebben a négy fejezetes kis irományban konkrétan négy karakter teljes megírt profilját követhetjük nyomon. Ez a négy karakter pedig McGalagony, Lupin, Trelawney és a Hagrid előtt állományban lévő Legendás lényeg gondozása tanár Silvanus Kettleburn.
Nem tudom egyébként, hogy az írói preferencia vagy a történetben betöltött fontos szerep játszik közre a dologban, de egy kicsit aránytalan a karakterprofilok kidolgozottsága. Míg McGalagony és Lupin élete a kezdetekről, sőt a szüleik közti viszonytól kezdve érintve vannak, addig a másik kettőről alig néhány mondat van, az is a minden fejezetben benne lévő „J. K. Rowling’s Thoughts” szekcióban, ahol az író a karakter úgymond létrejöttének hátteréről mesél, tehát nekik történeten belül úgymond nincs is kidolgozott száluk.
Félreértés ne essék, Lupin és McGalagony a két kedvenc tanárom, tehát abszolút nem bántam, hogy róluk részletesebben olvashatok, csak azt mondom, hogy a másik kettőnek is kijárt volna. Mindenesetre örülök, hogy Kettleburn egyáltalán ilyen szintem bekerült, mert róla összesen talán kettő mondat van a könyvekben.
A karakterek mellett természetesen kiegészítő írások is vannak, amik szervesen kapcsolódnak az élettörténetekhez. Ilyen pl. McGalagonnyal kapcsolatban az Animágia, vagy plusz infók a Vérfarkasokról, illetve az igazi Látókról.
Igazából érdekes dolgokat olvashat az is ebben a részben, aki időt szánt arra, hogy végignyálazza a Pottermore összes cikkét.

2. Short Stories From Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists
A címből már kitalálható, hogy itt egy kicsit komplexebb területre barangolunk, és bele pillantunk a varázslók politikájába is egy kicsit, amellett, hogy olvashatunk hatalommániás banyákról, valamint mindenki kedvenc kopogószelleméről is.
Az öt fejezetes könyv első része Dolores Umbridge karakterprofilja, élettörténete, és megint csak J. K. gondolatai a karakterről, illetve arról, aki öt inspirálta.
Hogy őszinte legyek, attól, hogy megtudtam, miért viselkedik úgy Dolores, ahogy, nem tudtam jobban megkedvelni. Szerencsére az írás célja nem is ez volt. Alapjáraton nem szeretek rosszat kívánni senkinek, még annak sem, aki megérdemli, de az a karakter minden további nélkül valóban megérdemelte, amit kapott.
A második rész kalandozik el a politika világába, és visszavisz minket a Mágiaügyi Minisztérium mai szerkezetének felépülésének történetéhez, valamint egy komoly névsort is olvashatunk az eddigi összes Mágiaügyi Miniszterről. Fontos, hogy mivel a három könyv nem dolgozza fel a Cursed Child történéseit, Kingsley az utolsó a miniszterek sorában.
A politikához kapcsolódóan egy kicsit kitekintünk az Azkaban történetére is, már onnantól kezdve, hogy eredetileg azt nem is börtönnek szánták, egészen addig, hogy hogyan telepedtek oda a Dementorok, és hogy lett más a börtön egész rendszere a Második Varázslóháború után.
A harmadik szekció Horatius Lumpsluck élettörténetével kezdődik, és hozzá kapcsolódóan olvashatunk még a bájitalokról általában, egy konkrét bájitalról, ami a Százfűlé főzet, illetve az üstökről, amiben a keverékek készülnek.
Igazából én nagyon örültem annak, hogy Lumpsluck karaktere kicsit terítékre került, mert nekem a könyvekben sosem tűnt szimpatikus karakternek, az olvasókörben résztvevők viszont szerették, és most egy kicsit nekem is sikerült megértenem, miért.
Viszont amikor megláttam, hogy átmegyünk Percy-be, és elkezdünk üstökről értekezni, majdnem eldobtam a könyvet.
A negyedik-ötödik rész pedig Mógus és Hóborc karakterét érinti nagy vonalakban. Ugyanaz a helyzet itt is, mint az előző könyvben Trelawney-val és Kettleburn-nel (akit amúgy magyarra Ebshontra fordított le zseniális kreativitással Tóth Tamás Boldizsár), nagyon kevés róluk az infó. Bár az a kevés nagyon érdekes, de egek, annyira olvastam volna még a kastély állandó bajkeverőjéről!

3. Hogwarts – An Incomplete and Unreliable Guide
A könyvecske 7 fejezete nagyjából mindent érint, amit a kastéllyal és a lakóival, illetve az ott folyó kemény munkával kapcsolatban tudni érdemes. Vannak persze a Roxfortnak olyan titkai, amik valószínűleg mindenki előtt rejtve maradnak, aki átlépi a kastély tölgyfa ajtajának küszöbét.
Az első fejezet a Roxfortba való utat mutatja be. Részleteiben a King’s Cross-t, a 9 és ¾. vágányt és magát a Roxfort Expresszt. Gondoljatok bele abba az utazásba…
A második rész az elsőévesek legnagyobb próbatételébe a beosztásba, és annak történetébe vezet be minket a Teszlek süvegen keresztül, valamint szót ejt arról is, hogy kik voltak azok a diákok, akik különösen nagy fejtörést okoztak a Süvegnek, illetve akiket esetleg nem jó házba tett. Bármennyire tagadja is a Süveg, azért voltak ilyenek páran.
Szó esik persze a kastélyról és környékéről is. Különös tekintettel a Hugrabug klubhelyiségére, amiről ugye nincs szó a könyvben. Beemelve ugyanakkor elmaradhatatlanul a Tekergők Térképét, mint egy olyan tárgyat, amit az a négy egykori diák készített el, akiknél jobban senki nem ismerte a kastélyt és környékét. Az utolsó, amiről szó esik az pedig a roxforti birtok talán legrejtélyesebb látványossága a tó.
Ezután esik szó magukról az órákról. Mind a kötelezőkről és a kötelezően választhatókról. Illetve nem kerülhető meg itt sem az Időnyerő, mint olyan. Szerettem olvasni, hogy mi volt az író célja azzal, hogy megteremti, majd el is pusztítja ezt az eszközt. És legyen bármilyen fura rájöttem arra, hogy ezeket a motivációkat elég kár volt aláásni a Cursed Child-dal.
Az utolsó előtti részben szó esik a kastély azon lakóiról, akikkel annyira nem foglalkoztunk a könyvben. A kísértetekről és a kastély festményeiről. Kiemelve Félig Fej Nélküli Nick-ket (és a lefejezésének történetét), valamint Sir Cadogan bátor kis festményét.
Az utolsó rész pedig a kastély olyan mágikus tárgyaival, és rejtett helyiségeivel foglalkozik, mint Edevis tükre, a Bölcsek köve, vagy éppen a Titkok Kamrája, és még más érdekes dolgok.
Engem pl. nagyon meglepett, hogy a történetben szereplő Merengő nem Dumbledore-é, hanem az iskola tulajdona, de Griffendél Kardjáról is szívesen olvastam.

Összességében azt mondom, rövidségük ellenére átfogó könyvecskék ezek, ahol a tárgyalt témáknak, személyeknek, dolgoknak közvetett, vagy közvetlen módon, de közük van egymáshoz. Tehát sehol nem volt az az érzésem, hogy ez a téma vagy dolog, csak random lett bedobva a nagy egészbe. Jól átgondolt, kerek írások ezek, amiket igazi csemege volt olvasni.

Értékelés
5/5 – Mindegyikre ezt adtam egyébként

Zeneajánló
Annyira rövid olvasmányok voltak, hogy nem is nagyon hallgattam mellettük semmit.

Ernest Cline: Ready Player One

Rettenetesen elrepült az idő megint. Észre sem vettem, és már a június is a nyakamba szakadt. Kevesen gondolják, akik nem gyakorolják a szakmát, hogy ez az időszak a tanároknak mennyire stresszes. Nehezen lehet tanítani, mert már mindenki várja a tanév végét (igen, a tanárok legalább annyira, ha nem jobban, mint a diákok), az adminisztrációs munka mindig megnövekedik ilyenkor, és az embernek már lélegezni sem marad ideje. Ez történt velem is, és valószínűleg ez az oka annak, hogy a május egy az egyben elszállt a fejem felett.

Nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús, és könyvektől mentes a tavasz utolsó hónapja, de leülni, és összerakni egy bejegyzést egyszerűen sem időm, sem agyi kapacitásom nem volt. Ez az oka annak, hogy ennek a könyvnek az értékelőjével gyakorlatilag hetek óta lógok. Megpróbálom most összeszedni a gondolataimat róla, annak ellenére, hogy több kisebb-nagyobb szösszenetet is olvastam már, mióta ennek a végére értem. Lássuk, mit hozok ki belőle…

Gondolom, ha máshonnan nem is, a közelmúltban kiadott film miatt a könyv történetével mindenki tisztában van. Ha nem, akkor nagy vonalakban felvázolom a történetet.
Adott egy nagyjából az apokalipszis szélén álló világ, ahol Amerika társadalma jobban érzi magát, egy bizonyos szoftverfejlesztő cég, és vezetői által létrehozott virtuális valóságban, mint az igaziban. Mikor aztán ennek a cégnek a feje meghal, maga után hagy egy úgynevezett „easter egg”-et, amit, aki elsőként megtalál, az örökli minden vagyonát. És gondolhatjátok, hogy nem két dollárról van szó összesen. A történet maga ennek a nyomnak a felkutatásáról szól.

Ami engem illet, be kell vallanom, hogy csak harmadszori próbálkozásra tudtam elolvasni a könyvet, mert többször félbe hagytam egy jobban várt könyv miatt, de most, hogy végigolvastam, nem tudok szabadulni tőle. Annyira okosan van felépítve a világ, a karakterek, és a köztük lévő viszonyok, valamint maga az egész történet, hogy én személy szerint rendesen addikt lettem tőle, és a könyvön kívüli helyzetekben, a saját mindennapjaimban is elkezdtem olyan helyzeteket látni, ami egy bizonyos logika mentén elvezet egy eseményhez.
Nagyon tetszett, ahogy egyik esemény következett a másikból, és ahogy egy szédítő elegyben összekeveredett a virtuális valóság az igazival. Néha tényleg fogalmam sem volt, hol járunk éppen. Azt meg külön élveztem, hogy ahhoz, hogy az ember eljusson a céljához nem csak puszta szerencse kellett (bár be kell ismerni, az sem ártott néha), hanem komoly tudás, és ismeretanyag birtoklása. Még akkor is, ha ez a tudásanyag valójában a nyolcvanas évek popkultúrájában koncentrálódik.

Ebben a könyvben nem az akció, és nem a romantika volt a lényeg, mégis volt benne mindkettőből éppen elég. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor mégis mi van az egészben annyira megkapó. Én sem tudom. Ennek a könyvnek nagyon egyedi hangulata van, és leginkább szerintem az a csodája, hogy a való életet is befolyásolni tudja. Oké, ez elmondható minden könyvről, mert jól vagy rosszul, de azok is befolyásoló erővel bírnak, de ez a könyv meg történet valahogy mégis más. Magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de szerintem, ha fogod magad és elolvasod, vagy legalább egy esélyt adsz neki, meg fogod érteni, mit akarok itt most elmondani.

A karakterek tekintetében gondolom, nem okozok nagy meglepetést, hogy ha azt mondom, hogy nagyon megszerettem a High Five-ot, illetve azt a viszonyrendszert, ami a történet folyamán köztük kialakult. Különös tekintettel arra, hogy az elkötelezett szólók végül egymást segítve értek célba. Leginkább abban, hogy a mindenki számára menedéket jelentő virtuális valóságot megmentsék a nyerészkedőktől. Szerettem olvasni azt a folyamatot, ami alatt rájöttek, hogy ők tulajdonképpen egy célért dolgoznak.

Nem mondom, hogy maga a jövőkép, amit a történet felfest annyira nagyon örömteli, vagy egészséges lenne, de vannak benne olyan értékek, amik mindig mindenhol fontosnak kellene, hogy legyenek az emberek életében.
Remélem, ha valaki kezébe veszi a könyvet, vagy elmegy megnézni a filmet, nem (csak) azt fogja belőle leszűrni, hogy jó dolog a virtuális világban élni, és lám semmi baj nem lehet abból, amitől a felnőttek annyira féltenek minket. Kicsit kell csak megkapargatni ezt a felszínt, és alatta ott van a történet igazi mondanivalója. Remélem, nem lesztek hozzá túl felületesek és lusták.

Értékelés
5/5 – Nincs külön hozzáfűzni valóm.

Zeneajánló
Ha minden igaz ez a dal volt az, amit sokat hallgattam akkor
(Fenti linkre kattintva bejön a videó, ha nem jelenne meg a beágyazott változat)


J.K. Rowling: Very Good Lives

Sokat agyaltam, hogy egyáltalán hozzak-e értékelést erről a könyvről, annak ellenére, hogy ez egy nagyon spontán és nagyon rövid olvasás volt. Aztán gondoltam, miért ne, hátha valaki kedvet kap, és gazdagabb lesz pár jó tanáccsal. Szóval most itt vagyok.

A mondandómat mindenképpen azzal kell kezdenem, hogy sokat vacilláltam már azon is, hogy ugyan kell-e nekem ez a könyv, de aztán végül elengedtem, és nem is bántam meg. Ez a könyv ugyanis tipikusan olyan, amit csak a hardcore J.K. Rowling fanok akarnak nagyon magukénak tudni. Én meg nem igazán számítok már annak, mióta már a Legendás állatok forgatókönyvért sem voltam hajlandó egy petákot se kiadni, mert legyen bármilyen szép a könyv, a puszta létezését is lehúzásnak érzem. Szóval ebben az esetben is, fogtam magam, felhúztam az én kis e-könyvtáramat, és onnan választva ki ezt a darabot, olvasni kezdtem.

Igazából nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de azt sem, hogy ezt ilyen formában tettem. Sok érdekes, és értékes gondolat van a könyvben, főleg, de nem csak az éppen egyetemi tanulmányaik végén álló fiatalságnak, de egyszerűen egy olvasásért, hacsak tényleg nem vagy a fanbázis kemény tagja, nem éri meg beruházni a könyvre. Szóval inkább maradjon a könyvtár. Mindez persze szubjektív vélemény, szóval tessék így latba vetni.

Ami engem meglepett, és jól esett olvasni ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg számomra is tartalmazott néhány értékes gondolatot, annak ellenére, hogy alapjáraton nem én vagyok/voltam a célkorosztály. Szerettem, hogy láttam az embert a szavak mögött. Hogy nem azt sulykolta a frissen végzett diákok fejébe, hogy az iskolájuk nevéhez mérten egyszerűen kötelességük sikerre vinni az életüket, hanem azt az egyszerű igazságot, hogy nem baj, ha hibázol, ha kudarc ér, mert abból valószínűleg többet tanulsz, mint a sikereidből. A másik, hogy arra buzdítja a diákságot, hogy nézzenek ki egy kicsit a dobozból, és használják a fantáziájukat. Nem tudom, hogy ez a Harvard amúgy valószínűleg nagyon ambiciózus, vagy eleve, kikövezett, kitalált és elrendezett jövőképpel rendelkező fiataljainál ez mennyire jött be, de egy próbát megért.

Emlegettem fentebb, hogy tetszett, ahogy az embert láttam a sorokban. Gondolom, akkor senkit nem ér meglepetésként, hogy a kicsit személyesebb megnyilatkozások is tetszettek. Nem szégyellt arról sem nagy vonalakban mesélni, hogy milyen volt az élete egyedülálló, munkanélküli anyaként, mielőtt a Harry Potter sorozattal bankot robbantott volna. És őszintén, bár nem értek teljesen egyet azzal, hogy a könyveit kismillió kiadásban, ilyen-olyan formában folyamatosan újra és újra ki kell adni, azzal meg pláne nem, hogy forgatókönyveket ad ki fizikai formában (A Cursed Child-ot megértettem, nem mindenki jut el a Broadwayra, hogy megnézhesse, de azért a moziba, aki akar, be tud ülni), nem irigylem tőle a vagyonát, mert ad1:megdolgozott érte, ad2:jó részét jótékony célokra fordítja.

Szóval alapvetően érdekes, és értékes olvasmánynak gondolom, mégis egy tipikus egyszer olvasós könyv. Nekem a puszta kíváncsiság, meg az unalom adta a kezembe, és ez így jó is volt. Remélem, ti is találtok majd benne számotokra értékes, megszívlelendő gondolatokat, ha elolvassátok valamikor.

Értékelés
5/5 – Érdekes, tipik egyszer olvasós.

Zeneajánló
Egy órás olvasás volt, nem nagyon hallgattam semmit.

Maggie Stiefvater: The Raven Boys (The Raven Cycle 1.)

Elég sokan rágták már a fülem azért, hogy kezdjek bele ebbe a sorozatba, úgyhogy azt hiszem, hogy most már tényleg ideje volt. Ami biztos, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem, annak ellenére, hogy a válságomból még mindig kigyógyuló félben vagyok. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, mondhatom azt is, hogy ez a könyv is segített a gyógyulásban, annak ellenére, hogy sokéig tartott az olvasása, mert azt, amire szükségem volt, megkaptam tőle.

Nem mondom, hogy kifejezett elvárásokkal ültem neki a könyvnek, egyszerűen megkaptam tőle, amire az adott lelki állapotomban szükségem volt. Mert ez egy könnyen olvasható, bizonyos szempontból nagyon pörgős, más szempontból meg elég lassúnak, és kidolgozatlannak érződő könyv, amiről igazából süt, hogy egy sok részes sorozat kezdő kötete. Csak remélni merem, hogy a dolgok jobban kikristályosodnak a következő részekben, bár, lehet, nem kellene hozzá nagy reményeket fűznöm azok alapján, amit azoktól hallottam, akik végig, vagy majdnem végig olvasták a sorozatot.

Ami engem konkrétan egy kicsit zavart az egészben, hogy úgy érzem, sem a világ, amiben játszódik, sem a karakterek, akik ebben a világban élnek nem kaptak elég teret, és időt arra, hogy kibontakozzanak. Az alapok, és a fő szál, illetve a karakterek főbb jellemvonásai, amelyek nagy vonalakban megkülönböztethetővé teszik őket egymástól, fel vannak rajzolva, de az igazi mélysége még nem nagyon kaptunk betekintést.
A másik, hogy ez a sztori igazából pörög, mert mindig történik benne valami, igazából viszont mégsem történik benne semmi. Egy teljesen lineáris úton halad az egész történet, nincsenek benne vargabetűk, vagy lélegzetet elakasztó nagy felfedezések. Illetve, azok vannak, de mivel csak futólag érintjük azt, hogy azok a felfedezések miért akkora nagyok, nem ütnek akkorát. Hogy egy példát mondjak. Elhiszem, hogy Gansey-nek az az erdő, és annak megtalálása sokat jelent, de nekem nem, mert csak nagy vonalakban, pár mondatból tudok arról, hogy mekkora munka meg szenvedés van az addig összegyűlt információk, meg tudásanyag felhalmozásában, nem vagyok tőle elájulva annyira. Nem látok bele az előzményekbe, így nem tudom annyira értékelni az eredményt sem.

A karakterekkel ugyanez a helyzet. Úgy érzem, pont annyit tudtuk meg róluk, hogy egy-egy mondatban el tudjuk különíteni egymástól őket. Nekem pl. a könyv feléig gondot jelentett a négy srác megkülönböztetése, mert minden, amit tudunk róluk, karakterenként 1-1.5 mondatban összefoglalható. Plusz a karakterek közti interakciókat is egy kicsit hiányosnak érzem. Vannak villanások, mint pl. Gansey meg Blue beszélgetése ott a templomnál, viszont ez messze nem elég. Nem látjuk folyamatában a változást, ami arra sarkallta Blue-t, hogy a kezdeti ellenséges véleménye hogy változott meg a fiúk felé. Mindemellett arra is kíváncsi lettem volna, szintén rendszerbe foglalva, hogy Ronan hogy kezdte el elfogadni a csapatuk tagjának Blue-t. Itt jegyzem meg, hogy az utolsó mondat alapján remélem, a Dream Thives jobban rá fog fókuszálni az ő karakterére, mert, ahogy Noah, úgy Ronan Lynch is tartogat még érdekes titkokat érzéseim szerint.

Viszont, ami nagyon működött ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg folyamatosan fenntartotta az olvasó érdeklődését, és hajtotta előre, hogy olvasson tovább és tovább és tovább. A fentebb emlegetett villanások, mint Blue meg Gansey beszélgetése, vagy Whelk történetszála, és a kapcsolata Noah-val, vagy a jelenete Gansey-vel tényleg igazi fénypontjai voltak a könyvnek.
Ugyanakkor örültem, hogy Adam karakterén keresztül fontos dolgokról is szó esik a fő cselekményszál mozgatásán kívül. Olyanokra, amikről sajnos tabu téma beszélni. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy Adam karakterét olyanná formálta az írónő, amilyen. Nem, alapjáraton semmi bajom nincs Adam Parrish-sel, csak valahogy nem érzem jogosnak, ahogy a másik két srác, jó szándékú cselekedeteire reagál. Remélem, az ő motivációiról is lesz még szó a későbbiekben.

Összességében én mindenképpen jó olvasmányélménynek könyvelem el ezt a történetet. Annyira legalábbis biztosan jónak, hogy megígérjem, a nyári vakáció alatt biztosan előveszem a maradék három kötetet. Remélem, időm is lesz rá elég. :)

Értékelés
5/4,5 – A többit meg majd meglátjuk.

Zeneajánló
Ezt viszont tényleg hagyjuk, nagyrészt munkaidőben, lyukas – vagy elmaradt óráimban olvastam a könyvet, nem nagyon hallgattam zenét.

N. H. Kleinbaum: Dead Poets Society

Ha a kályhától akarok kiindulni ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor azt kell mondanom, hogy az inspiráció tulajdonképpen akkor kapott el, mikor az idei utolsó bérletes színházi látogatásom alkalmával volt szerencsém látni a műből készült színdarabot. És akkor rögtön ezen a ponton engedjétek meg, hogy a könyvismertetőmbe beleszőjem a darab ismertetését.

Elöljáróban annyit, hogy mielőtt a darabot megnéztem volna, a szó szoros értelmében semmit nem tudtam a történetről, tekintve, hogy sem  könyvet nem olvastam róla, sem a Robin Williams-féle legendás filmet nem láttam, sem előtte, sem azóta. Szóval teljesen kukán ültem be a nézőtérre. Viszont ez semmilyen tekintetben nem okozott problémát, mert, így legalább el tudtam gondolkodni a darabon. Oké, be kell vallanom, az első felvonás annyira nem volt nagy durranás, hogy majdnem elaludtam rajta, sőt tudok valakit, aki bóbiskolt is rajta, de mikor elmentünk szünetelni, valahogy rám telepedett, amit láttam, és úgy voltam vele, hogy nekem ez a történet írott formában is kell, hogy tudjak elmélkedni felette. Szóval a szünetemet, ahelyett, hogy a szomszédom fecsegését hallgattam volna, fogam a telefonom, és utánanéztem, hogy létezik-e egyáltalán könyv a történetből. Jelentem létezik (igaz, hogy a film alapján írták, de az nem lényeg, én meg jól meg is vettem, sőt, kézhez is kaptam.

Aztán, ahogy közeledett a könyvfesztivál, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis milyen könyvet kellene magammal vinnem, ami nem is olyan nehéz és kis helyen is elfér. Tökéletes választás volt ez a könyv. Gyakorlatilag, mire kiértem a találkapontunkra 30 oldal volt vissza az egész könyvből.

Amit el lehet róla mondani, hogy, ha ezt tekintem alapnak, akkor a színdarab még csodálatosabb volt, mint egyébként. Ahogy olvastam a könyvet, megelevenedett előttem, amit pár héttel korábban a színpadon láttam. Amit meg nem láttam, az kellemes meglepetésként hatott rám. És olvasás közben is ugyanúgy elgondolkodtam a könyv mondanivalóján, mint a darab szünetében.

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen formában mindenkinek ismerős a Holt Költők Társaságának története, és mindenki valamilyen módon leszűrt magának valamilyen mondanivalót. Mert ez a könyv szerintem pont olyan, hogy a mondanivalója, vagyis az, hogy kinek mi tűnik ki belőle, attól függ, hogy ki és milyen lelkiállapotban veszi a kezébe a könyvet. Szerintem, ha valamikor később újra kézbe veszem, én is teljesen mást fogok belőle tanulságként leszűrni. Sőt, szerintem, ha most újraolvasnám más lenne a mondanivalója, pedig egy hete olvastam el.

Szóval, amit akkor én levontam belőle, illetve, amin elgondolkodtam, az az volt, hogy felnőtt létemre még mindig mennyire együtt tudok érezni a fiatalabbakkal. Még emlékszem, milyen volt, mikor Neil-hez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy csapdában vergődöm, és más tervezi meg az életem minden lépését számomra. Borzasztó érzés, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátaim segítségével túl tudtam magam tenni ezen a fojtogató időszakon. Azért, hogy Neil-nek nem sikerült, azt hiszem, jogosan hibáztatom, és gyűlölöm az apja karakterét. Az érzést még csak fokozza, hogy a tragikus események után sem volt hajlandó elismerni a saját felelősségét. Ugyanakkor nagyon bele tudtam magam képzelni Todd helyébe is. A legőszintébb, és legtisztább karakter az egész történetben.

Mr. Keating karaktere pedig minden tiszteletemet kiérdemelte. Azzal, hogy létezik, azzal, hogy tanít, és nem nézi a fiatalságot teljesen döntésképtelen agymosott gépeknek. Mert valljuk be a Welton Akadémia ilyennek neveli a gyerekeket. A legszomorúbb pedig, hogy ez az oktatási forma a szülők elvárásaival teljesen rokon.  Én azon a véleményen vagyok, hogy minden iskolába kellene legalább egy Mr. Keating, aki inspirálja a gyerekeket, és rajtuk keresztül mondjuk engem is. Mert persze sokszor halljuk, hogy élj a mának, használd ki az alkalmat. Tudjuk, hogy az lenne a helyes, mert annyi helyről, halljuk. Néha utólag érezzük is, hogy hoppá, ezt a lehetőséget nem kellett volna kihagyni, olyankor megfogadjuk, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Viszont azt soha senki nem mutatja meg nekünk, hogy ebben a világban hogyan kellene a mának élni. Ez a könyv, ha máshogy nem is, legalább a diákok karaktereiben kísérletet tesz rá.

Összességében azt gondolom, hogy ez a könyv egy olyan írás, illetve a film is egy olyan alkotás, amivel a mai fiatalokat mindenképpen meg kellene ismertetni. Nem egy tipikus YA alkotás, főleg nem a mai fogalmak szerint, és a klasszikus jelző is sokakat elriaszt, de ne tegye. Olvassátok el, mert sok mindent tanulhattok belőle.

Értékelés
5/5 – Nem túlzás azt mondani, hogy az év eddigi legértékesebb olvasmánya.

Zeneajánló
Tulajdonképpen az olvasásom teljes ideje alatt a Hey! Say! JUMP Dear. című albumát hallgattam. Legszívesebben hoznám nektek a címadó dalt, de azt az istennek nem találom meg. Viszont a Masquerade PV-jét megtaláltam. Ha nem tudnám beszúrni a videót, akkor ezen a linken elérhetitek.
A videó nem saját. Forrás a fenti linken!


André Aciman: Eight White Nights

Ha jól számolom, megint 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, úgyhogy igyekszem bepótolni a lemaradásom. Igazából a totojázás oka az, hogy nem akartam addig új bejegyzést hozni, amíg végre nem írhatok újra könyvértékelőt. Az olvasási válságom viszont éppen megint a legrosszabb szakaszában van, így egy relatíve rövid könyvvel is cirka 3 hét alatt végeztem. A pláne az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is írhatnék a könyvről, annyira nem hagyott mély nyomot, de azért megpróbálok alkotni valamit.

Szóval, a könyv, amiről ma szó lesz, az André Aciman Eight White Nights című alkotása. És oké. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri olvasói pályafutásomat, az tudja, hogy a Call Me by Your Name a tavalyi év egyik kedvenc olvasmánya volt. És ez jelentős mértékben most sem változott, mikor újraolvastam. Ez a könyv viszont valahogy nem feküdt. Nem azért mert rossz volt, tényleg, rengeteg jó tulajdonsága van, csak egy kicsit talán tömény volt. Tanultam az esetből. Egymás után több könyvet ettől a szerzőtől nem szabad olvasni.

Nézzük akkor a pozitívumait. Itt is megvolt, amit talán a legjobban szerettem a CMBYN-ben is. Rettenetesen szépen lett megírva ez a regény is. Igaz, hogy valószínűleg pont ez a lírai nyelvezet tette nehezen olvashatóvá így zsinórban a második regényt, de attól én még nagyon szerettem. Azzal együtt is, hogy ebben a regényben rettenetesen sok volt a szimbolika, és egy olyan lingo-val operált végig, ami csak a két főszereplőnkre jellemző. Sok idő után megint azt vettem észre, hogy nehezen olvasok angol nyelvű szöveget. Bármennyire is dicsekedjen a bátyám azzal, hogy tudok angol nyelvű könyveket olvasni, tetszik, nem tetszik, van, amibe még nekem is beletörik a bicskám.

Mindemellett maga a történet sem volt rossz egyáltalán. Az alapötlet, hogy egy teljesen random, váratlan eseményből mik sülhetnek ki, nagyon tetszett. Valahogy elgondolkodtatta az embert, hogy miért is ne hagyjuk magunk mellett elmenni még a legapróbb lehetőségeket se, mert sorsfordítók, és egészen személyiségformálók lehetnek, ha egy kis szerencsénk van. Szóval még valahogy értelme is volt az egésznek.

A legnagyobb buktatója ennek a könyvnek a benne szereplő karakterek. Utáltam, hogy a narrátorunkról szinte semmit nem tudunk, Még a nevét sem. Azt sem, hogy nagy vonalakban hogy néz ki. Semmit. Az őrlődését persze száz meg száz oldalon keresztül olvashattam. A pánikrohamokkal, a tényleg nem tudom, mit akarok, mert azt mondták nekem, nem tudom, mit akarok- hullámokkal, és a pocsék emberismerettel, valamint az idegesítő stalker-séggel együtt. De a női karakter se jobb. Én így ezt a könyvet olvasva megmondom, hogy mind a kettőnek valami komoly pszichiátriai problémája van. És ennek, vagyis a karakterek kidolgozatlanságának a levét a történet, vagyis annak a vezetése issza meg. Komolyan, én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kedveltem-e valamelyik karaktert. Sajnos ugyanez igaz a történetre is.

Összességében azt mondom, hogy egyszer amúgy mindenképpen megéri elolvasni, csak ne közvetlenül egy másik Aciman-könyv után. Pénzt kiadni viszont nem biztos, hogy érdemes rá. Én sajnálom a legjobban, hogy főleg a végére elfáradt az egész sztori. Persze az sem kizárt, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, és már csak nagyon be akartam fejezni. Mert azt mindenképpen be kell vallani, hogy ehhez a könyvhöz bizony mindenféleképpen meg kell, hogy legyen egy bizonyos hangulat. Nem az a könnyed olvasmány, amit tipikusan unaloműzésre használ az olvasója. Nekem viszont most biztos, hogy valami könnyű limonádé könyv fog kelleni. Következő könyvértékelőben erre kell számítani.

Értékelés
5/3,5 – Vérzik a szívem érte.

Zeneajánló
Ezt hallgattam az olvasás nagy részében.
Megjegyzés: Az előadók neve rosszul van a videó címben. Helyesen Yamada Ryosuke és Arioka Daiki


James Dashner: The Maze Runner (The Maze Runner 1.)

Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok tudni szabadulni ettől a könyvtől, és elkezdeni a sorozat második részét addig, amíg le nem írom a véleményemet róla. Szóval most szépen felrúgva a magamnak kiszabott sorrendet, mert mindig a történések időrendjében blogolok, megírom a Maze Runner kritikámat. Mert hiába olvastam a könyvet harmadjára, még mindig (vagy már megint?) hagyott bennem érzéseket.

Tulajdonképpen kicsit féltem is, hogy vontatottnak fogom érezni a sztorit, lévén, hogy már harmadjára olvastam, és nagyon sok mindenre emlékszem a történetből. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy pillanatig nem untam magam.

A könyvet betöltő bizonytalankodó, szorongó félelem még most, így sokadjára is beette magát a bőröm alá. Mert bizony van itt félelem, reszketés és veszteség nem is kevés. Viszont a könyv felvonultat olyan jelentős dolgokat is, mint a bizalom, a barátság, az igazságosság, és nem utolsó sorban az élni akarás.

Örültem, hogy újra belevetettem magam a trilógiába, mert így még élesebben felelevenedett, miért szeretek én annyira egyes karaktereket, és miért szeretnek mások másokat.

Furcsa ez a könyv abból a szempontból, hogy a sok nyomasztó érzés mellett, mint a harag vagy a félelem, ott van a sziporkázó, nem egy esetben rettenetesen morbid humor, amin bizony, legyen akármilyen pocsék is a karakterek helyzete az adott pillanatban, az olvasó, ha akarja, ha nem, kénytelen hangosan kacagni. A könyv egyik csodája bizony ebben áll.

A másik pedig abban, hogy James Dashner bizony olyan történetet vetett papírra, aminek a világa képes arra, hogy a sajátjában vergődve szenvedő olvasót berántsa a magáéba, és ott is tartsa a végéig. Nekem rettenetesen nagy szükségem volt/van most egy ilyen könyvre, így még nagyobb örömmel veszem kézbe újra az alaptrilógia második két részét.

Egyébről itt most többet nem mondanék, már csak azért sem, mert, miután a magyar verziót elolvastam, írtam róla egy értékelést (linkre kattintva elérhető)

Annyit viszont még megjegyeznék, hogy szívből ajánlom, hogy olvassatok Dashnert, mert tényleg borzasztóan remekül ír, és ezt nem csak a TMR trilógia alapján mondom. Ha úgy érzed, menekülnöd kell a valóságod elől, akkor ő az egyik tökéletes szerző számodra.

Értékelés
5/5* - Lehetne más ez után?

Zeneajánló
Még mindig. Monotónia tűrés növelésére kiváló


Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás