I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Jane Austen: Emma

Azt hiszem, így a harmadik elolvasott regény után kijelenthetem, hogy mi ketten soha az életben nem leszünk kebelbéli jó barátnők Austen kisasszonnyal. És ebben, azt kell mondjam, tulajdonképpen mindketten sárosak vagyunk. Egyáltalán nem azért idegenkedem a műveitől, amit ír, mert pl. a Brontë nővérek ugyanebben a stílusban, és korszellemben írnak, és Charlotte például az egyik kedvenc klasszikus íróm. Nem, nekem azzal a gondom, ahogyan ír.

Észrevételem szerint legalábbis, az Emma stílusilag sokban hasonlít a Büszkeség és balítéletre, és ezt nem írnám pusztán annak a ténynek a számlájára, hogy ugyanaz az író.
Számomra Miss Austen regényei borzasztóan túlírtnak hatnak, és valahogy a történetvezetéssel sem sikerült az eddigiek alapján megbarátkoznom. A történetek első felében alig történik valami. Vontatott, unalmas, ráadásul olyan szintű barokk körmondatokkal dolgozik, hogy beleszédülök, mire sikerül kibogoznom egy-egy bekezdés, vagy mondat értelmét. Sokszor fordult elő velem a történetnek ebben az első szakaszában, hogy nem értettem, miről olvasok, csak nagy vonalakban voltak elképzeléseim, és sodortattam magam a történet hangulatával. Nem volt egy kellemes érzés, bármennyire is annak tűnik.

A történet második felével nem volt baj. Onnantól, hogy Mr. Churchill belép a történetbe még élveztem is olvasni, meg teóriázgattam magamban, meg kíváncsi voltam, mi fog történni a következő lapon. Naná, hogy nem az, amit az események aktuális folyása alapján elképzel az ember, illetve, ami az olvasó szerint ésszerű lett volna. És ez most tényleg nem panasz. Akkor lennék nagyon kiakadva, ha jó 150 oldallal előre kitaláltam volna a történet végét. Igaz, hogy a főhősnő nem az mellett a karakter mellett köt ki, aki mellett én elképzeltem, és eléggé furán szállja meg valami jó szellem, és kezd végre komoly önismereti gondolkodásba, de ez legyen a legkevesebb. Lényeg, hogy eljut arra a pontra.

És, ha már a főhősnőnél tartunk (és akkor itt sajnos vissza kell térnem a panaszáradathoz), azt kell mondjam, hogy a karakterek között egy sem volt olyan, akit úgy őszintén, szívből akár csak megkedveltem volna. Akik szerethető karakterek lettek volna, azok méltatlanul a legmellékebb mellékszereplő kategóriába lettek száműzve, és folyamatosan a főbb szereplők csípős megjegyzéseinek voltak kitéve.

A történet vége pedig – a Büszkeség és balítélethez viszonyítva legalábbis biztosan – mindenképpen javuló tendenciát mutat, de még mindig nem tökéletes. Nem lett annyira elkapkodva a vége, mint a fent emlegetett könyvnek, de még mindig lehetne kidolgozottabb. Én személy szerint legalábbis az utolsó nagy Emma-Harriett beszélgetést mindenképpen szerettem volna kicsit kibontva látni, mert nagyon nem tetszett, amit Emma azzal a lánnyal művelt, mikor állítólag a legjobb barátnője volt. Rendben, bűntudata volt, és érezni lehetett, hogy az a bűntudat egyáltalán nem álszent, de ettől függetlenül, azt a beszélgetést tényleg szívesen olvastam volna.

Összességében attól függetlenül, hogy Austen-tól, mint írótól idegenkedem, és szívesebben maradok a Brontë nővérek romantikus világában, nem volt kétségbeejtően rossz ez a történet. Ki kell böjtölni magunkat valahogy a történet közepe tájáig, onnantól élvezetes, és ez, ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de képes arra, hogy megmentse az egész regény becsületét.

Értékelés
5/4 – Gondolkodtam egy picivel alacsonyabb pontszámon is, de gondoltam, annyira nem leszek kegyetlen.

Zeneajánló
Umm, nem nagyon hallgattam a könyvhöz illő zenét olvasás alatt, de gondolom, ilyen esetekben egy kis instrumentális zenével sosem lehet mellényúlni.

Soman Chainani: The Last Ever After (The School for Good and Evil 3.)

Hadd kezdjem a lényeggel. Ennek a könyvnek úgy, ahogy van, kijár a tapsvihar. Remekül fel van építve, remekül vannak mozgatva a szálak, a karakterek fejlődése valami elképesztő, és a csavarok olyanok benne, amikre egyszerűen nem számít az ember. Tökéletes az egész.

És innentől kezdve nehéz megírnom, mit is éreztem az egész mese olvasása közben. Nagyrészt a körmömet rágtam természetese, hogy mi fog történni a következő oldalon, illetve fejezetben. Tulajdonképpen az alap még mindig ugyan az, mint az első két kötetben. Sophie nagyon igyekszik bebizonyítani, hogy ő tulajdonképpen Jó, csak azért, hogy újra és újra megtalálja a visszautat a Rosszhoz. Agatha, meg Tedros pedig még mindig, minden erejükkel azon vannak, hogy megmentsék Sophie-t.

Imádtam a történetvezetés egészét. A félrevezetéseket, a manipulációt, azt, hogy a Rossz egymást használja a saját céljainak eléréséhez. Mindez idő alatt a Jó viszont okos dolgokat talál ki, összedolgozik, segít, még akkor is, ha adott esetben az elején pokolba kívánta azt, akinek segítenie kell. Szerettem, hogy a történet során egy percre sem unatkoztunk, mert még az utolsó oldal is tartogatott olyan meglepetéseket, amiktől égnek állt a hajam. Egyébként számomra ez a történet (nem csak ez a rész, hanem az egész trilógia) arról szólt, hogy egyrészt azzal ártjuk a legkevesebbet saját magunknak, és a környezetünknek, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, másrészt meg, hogy nem feltétlen az a Jó, amit mi Jónak gondolunk.
Érdekes volt ezzel kapcsolatban még az is, hogy egyes legendás történeteket (pl. Lancelot és Guinevere története) milyen ötletesen átírt a szerző a maga történetéhez passzolóan.

A karakterfejlődés is valami elképesztő. Ahogy Ever, és Never, vagy, ahogy a magyar sorozat emlegeti őket Végességes és Végestelen harcol együtt, azért, hogy a végén visszaálljon minden a rendes kerékvágásba, az valami zseniális. Megkapó, hogy a többség nem azért harcol, hogy a saját oldala kerüljön ki a harcból győztesen, okozva ezzel a másik teljes pusztulását, hanem a többség rájön, hogy mindannyiuk érdekében meg kell találniuk, és vissza kell állítaniuk a két oldal közti egyensúlyt.
Nem mondom, hogy egyes karaktereknél nem csordult ki egy kicsit a könnyem, amikor rájöttünk ezekre a motivációkra, esetenként már túl későn. Ikonikus karakterek vesztek oda egy az elejétől fogva teljesen értelmetlen háborúban.

Számomra a leglélegzetelállítóbb rész az egész történetben a lányok története volt. Mármint a kezdetektől. Onnan, hogy mi történt Honorával, Vanessával és Callis-szal. Az a szál volt az, amire egyáltalán nem számítottam. A másik pedig az, hogy hol, és milyen körülmények között találja meg Sophie a maga happy endjét. Kíváncsi vagyok, ez hogy fog folytatódni a Quest for Glory-ban.

Ha röviden, tömören, három mondattal kellene jellemeznem a sorozatot, illetve ezt a részt, ezek lennének azok: Egy igazán gyönyörű történet epic befejezése. Néhol sírsz, néhol nevetsz, néhol meg egyszerűen tövig rágod a körmödet. Az viszont biztos, hogy még az utolsó fejezet utolsó oldala is olyan meglepetéseket tartogat, amiktől a füled kettéáll.

Értékelés
5/5 – Biztos olvasmány lesz a Quest for Glory

Zeneajánló
Fragile World by Albero Rosende – Igaz SH univerzumra íródott a dal, de furcsán passzolónak érzem ehhez a sztorihoz is.

Soman Chainani: A World Without Princes (The School for Good and Evil 2.)

Borzasztó régen a végére értem már ennek a könyvnek, de eddig nem volt lehetőségem írni róla. És, hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudtam, mit írhatnék, mert olyan… furcsa volt ez a könyv.

Igen, tudom, emlékszem, az első részt annak idején magyarul nagyon szerettem, és a letehetetlen kategóriába tartozott, tényleg. A furcsa az, hogy ez a helyzet itt is fenn állt. Nagyon nehezen tettem le a könyvez, folyamatosan bennem volt a csak még egy oldalt, csak még egy oldalt érzés. Mégis az egész valahogy nem volt olyan varázslatos, olyan tündérmesés, mint az első kötet.

Valahogy az sem nagyon feküdt nekem, hogy az egész világ, aminek a felépítéséért annyira oda voltam az előzmény kötetben, most fenekestül fordult fel, és valahogy nem sikerült megfelelően összeeszkábálni a romokat. Ezzel együtt a karakterek motivációi is egy az egyben tették meg a maguk 180 fokos fordulatát.

És, amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem láthattuk a folyamatot. Értem én, meg tetszik is igazából az az alapötlet, hogy egy helytelenül, vagy nem a szívünk szerint meghozott döntés milyen, adott esetben romboló hatással lehet ránk, és az egész környezetünkre, de a váltás akkor is túl hirtelen volt, és túl éles is. Az én ízlésemnek legalábbis.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire jelen van a könyvben az a morális probléma, hogy vajon tényleg, hányszor tudja egy ember ugyanazt a hibát elkövetni anélkül, hogy hajlandó lenne tanulni belőle? Tudjuk, mert tudjuk, hogy szerencsétlen Sophie velejéig gonosz karakter, de attól még az életünk árán is bizonygatni kell az ellenkezőjét, és fejjel a falnak menni, mert ő azt mondja. Neeeeem!! El kellene már fogadni a tényt. De tényleg. Mármint értem én, meg tetszik a koncepció, hogy a Jó, meg a Rossz barátok, és a Rosszból is Jó lesz az alapvetően Jó szereplő jelenlétében, de damn it, ez nem így működik. A félelem, az őszintétlenség, az árulás meg az ármánykodás nem teszi épp jóvá se az embert, se a világot, amiben különben él. Na!

Egyébként a történet „történelmi” részét nagyon is szerettem. A Sader testvérek különösen megfogtak, és bármennyire is aljas volt a nő, én Evelynt is nagyon bírtam. Mert neki megvoltak a céljai, meg a motivációi, és valljuk be ez Sophie és Agatha folytonos „de én meg fogom menteni a legjobb barátnőmet” nyekergése mellett üdítő hatással bírt. Nem mondom, hogy nem örültem, mikor a végén eltakarították a színről, de ha engem kérdeztek, az a nő volt a történet fő mozgatórugója.

A történet maga pedig persze megint akkora csattanóval ért véget, hogy az embernek kettéállt a füle. Innentől leszek nagyon kíváncsi, hogy mi lesz ennek a vége. Ahogy azt is remélem, hogy egy picit nagyobb fókuszt helyezünk majd a mellékszereplőinkre (nem feltétlen csak a Jók és Rosszak iskolájában), mert akad még itt rengeteg, de rengeteg el nem mesélt érdekes történet.

Értékelés
5/5 – Mert elfogult vagyok, na. És mert az illusztrációk egy az egyben levesznek a lábamról. Period.

Zeneajánló
Na ez megint egy kihívás. Már nem is emlékszem, mit hallgattam az olvasás közben.
Legyen a Crystal-tól az Ébredj fel kiscsillag. Megihletett a book trailer.

Soman Chainani: The School for Good and Evil (The School for Good and Evil 1.)

Ha rákattintotok a bejegyzés alatt a „the school for good and evil” címkére, látjátok, hogy a könyvről már volt egy bejegyzésem azután, hogy a magyar verzióját elolvastam. Mikor elkezdtem először olvasni a második részt, a World Without Princes-t, rájöttem, hogy ez nem lesz így jó. Ugyanis szinte semmire nem emlékeztem a történetből. Azon kívül, hogy eléggé nehezen tettem le annak idején. Meg pár bevillanó jelenet volt, semmi több. Az meg, hát valljuk be, nem elég ahhoz, hogy egy az előzményhez szorosan kapcsolódó könyvet megértsünk. Újraolvastam hát, és érdekes élményekkel lettem gazdagabb.

Először is, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz idegen nyelven olvasni a könyvet. Azt gondoltam, van elég tapasztalatom az olyan univerzumokban, amelyek sajátos kifejezéseket hordoznak magukban. Nos, ezzel a könyvvel azért nem kicsit meggyűlt a bajom ilyen téren. És ez egy picit néha ki is zökkentett a könyv folyásából, szóval a nagy nem tudom letenni érzés ezúttal elmaradt. Mondjuk, ennek az is lehet az oka, hogy a tudatalattim valahogy mégis emlékezett a történetre, mert tegnap, ahogy elkezdtem olvasni a második részt, simán lement egy levegővel 150 oldal úgy, hogy észre se vettem, szóval yupp. Ezek a könyvek tudnak valamit.

Egyébként újraolvasva a könyvet, a történet maga még mindig varázslatos. A két lány, ahogy igyekszik megtalálni a helyét abban a világban, ami elsőre nem igazán számukra lett megalkotva, úgy, hogy közben mindkettejüket teljesen más motivációk vezetik. A végén mégis eljutnak… vagyis tényleg eljutnak? egy közös ever after befejezéshez.

Érdekes volt olvasni a tündérmesés környezetbe helyezett személyiség alakulást, és karakterfejlődést, aminek köszönhetően a lányok rádöbbentek, hogy kezdettől fogva nem volt semmi tévedés, és mindketten ott voltak végig, ahol lenniük kellett.

A kérdés már csak az, hogy valóban jól lett lezárva az a tündérmese, mindenki megtalálta a maga happy end-jét, vagy a pillanatnyi elgyengülés, egy kívánság, amit valaki hangosan ki sem mer mondani, felkavarhatja az állóvizet, és új csavarokat és bonyodalmakat okozhat annak a két lánynak az életében, akik véghezvittek egy eddig példa nélküli dolgot. Megmutatták, hogy egy tündérmesében igenis lehet barátnő a boszorkány és a hercegnő.

Értékelés
5/5 – Nagyon szeretem az a stílust, amiben Soman ír. Az illusztrációk és a borító pedig még gyönyörűbbé teszik az egészet.

Zeneajánló
Már a magyarhoz is eléggé szenvedve találtam normális zenét, úgyhogy ezzel most inkább nem nyűglődnék. Majd a második résznél ügyesebb leszek, becsszó. :)

Sarah J. Maas: A Court if Wings and Ruin (A Court of Thorns and Roses 3.)

Ezzel a könyvvel pontosan az a helyzet, mint az elődjével, az ACOMAF-fal (A Court of Mist and Fury). Fogalmam sincs, mit írhatnék róla, illetve hogy összegezhetném azt, ami ebben a könyvben történt, mert annyi minden történt benne, hogy azt lehetetlen számba venni, anélkül, hogy az ember akarva-akaratlan ki ne hagyjon valami fontosat.

Épp ezért a történet eseményeinek kronológiai felsorolása helyett (amit amúgy egyébként sem tennék meg természetesen, hiszen jelentősen rontaná az olvasmányélményt azok számára, akik még előtte állnak), inkább újfent arra az aspektusra helyezném a hangsúlyt, hogy belőlem milyen érzéseket váltott ki a történet.

Annak idején, mikor olvastam Samantha Shannon Csontszüret című könyvét, meg voltam botránkozva azon, hogy lehet egy olyan fiatal szerzőt, mint ő Rowlinghoz hasonlítani, és egyáltalán hogy lehet általánosságban valakit Rowlinghoz hasonlítani. Sosem gondoltam volna, hogy eljön majd az idő, mikor találok magamnak egy olyan fiatal szerzőt, akiről azt mondom, hogy méltó módon léphete az ő nyomdokaiba. Nos, azt hiszem, Sarah J. Maas személyében mégis megtaláltam ezt az embert. Mert ebben a három könyvben olyan színes, mozgalmas, borzasztóan jól felépített világot rakott elénk az írónő, hogy ezek után szerintem senki nem tagadhatja le, hogy igenis ez a nő tud írni. (És akkor még ugye a Throne of Glass sorozatába bele se kezdtem. MÉG!)

Igazából, amit nagyon imádtam az ACOWAR-ban, hogy valóban voltak az írónőnek olyan döntései, amelyek miatt az egyszeri (vagy akár többszöri) olvasó a pokol kilencedik bugyrába kívánja az írót, de ezek a döntések meg vannak indokolva. Van alapjuk, van okuk, meg vannak magyarázva, illenek a sztoriba, és nem csak pusztán feszültségkeltés érdekében vannak beledobva a történet szempontjából céltalanul. Magyarán nem árasztják magukból az izzadságszagot.

A történet elején imádtam olvasni, ahogy Feyre a saját udvarában ássa alá Tamlin helyét. Akkor is bírtam, hogy ennek részese lehetek, ha hellyel-közzel is, de valahogy visszaütött ez a történet folyamán. Bocs, Tamlin fanok (vannak még ilyenek egyáltalán azok között, akik eljutottak a trilógia végére?), de engem az ipse baromira idegesített.
Továbbá a történet folyamán szerettem azt látni, hogy Feyre meg Rhys folyamatosan tervezget, meg okoskodik, hogy jöhetnének ki a legjobban a zűrzavarból, ami körülöttük folyik, és folyamatosan egymás keze alá játszottak, még akkor is, mikor erről nem is igazán tudtak.

Az Inner Circle-ről meg inkább ne is beszéljünk. Szerettem őket egytől egyig. Aminek meg külön örülök, hogy ők sem voltak soha az oldalvonalra száműzve, hanem ott voltak a sűrűben, és maguk is megkapták a saját kibontott történetszálukat. Ha nem is olyan részletesen kibontott történetszálat, mint a fő(bb) szereplők, de látta az olvasó mindegyikük esetében azt az utat, ami odáig vezetett, hogy ők azok, akik. És ez így – szerintem – nagyon is jó volt.

A történet pedig csavarosság szempontjából is pontosan olyan, mint amilyenre az első két kötet után számít az ember. Nekem nem egyszer volt komoly önfegyelem kérdése letenni egyáltalán a könyvet azzal a tudattal, hogy aludni kellene, mert reggel munkába kell menni. Aztán mikor év végi papírmunka miatt kb. egy hétig nem tudtam olvasni, pedig már csak cca. 10 fejezet volt hátra, és a legizgalmasabb volt a sztori, határozottan lelki beteg lettem. Szóval igen, enyhe fokú fangirl-séget okozott nálam ez a sorozat.

Persze nem azt mondom, hogy egyetemes népszerűségnek fog örvendeni ez a könyv (hiszen már most sem örvend annak azok részéről sem, akiknek a komfortzónájába esik a könyv), de sokan szeretik, és ez azért valami. Én azt mondom, hogy ez egy tipikusan olyan könyv, ami segít kiszakadni a saját világodból, és számomra többek között éppen ezért ért rengeteget. Mindenki részéről megér egy próbát, én legalábbis nagyon ajánlom.

Értékelés
5/5* - Egy igazi érzelmi hullámvasút volt, sok lehengerlő kalanddal, és remekül kidolgozott karakterekkel.

Zeneajánló
Barcelona – Fall in Love
Egy ACOWAR-hoz készült lejátszási listán találtam YT-n, és azonnal megfogott, bár nem az én stílusom az ilyenfajta zene. :)

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury (A Court of Thorns and Roses 2.)

Hm, a Facebook kárál, hogy egy ideje nem hoztam nektek bejegyzést. Hát most pótlom ezt a hiányosságomat, bár nem lesz egyszerű összeszednem a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Ugyanis napok óta ülök fölötte és nincs róla egy normális gondolatom. Ez általában akkor szokott megtörténni, mikor olyan könyvet olvasok, ami nem tetszik, és engem lepett meg a legjobban, hogy ezúttal éppen a fordítottja történik, és egy olyan könyvről nem tudok beszélni/írni, ami igenis tetszett, és minden pillanatban lekötötte a figyelmemet.

Talán pont ebben rejlik a dolog miértje. Mert ebben a könyvben annyi minden történik egyszerre és olyan gyorsan, hogy képtelen voltam együtt haladni az áramlattal, és csak sodródtam, ahelyett, hogy azt az áramlatot én irányítottam volna.

Azzal követtem el talán itt a legnagyobb hibát, hogy túlságosan egy karakterre fókuszáltam, mert rettenetesen kíváncsi voltam, hogy engem is belecsal-e abba a bizonyos hálóba, mint ahogy azt tette a fandom, és az olvasóközönség szinte egészével. Jelentem, sikerült neki, de ennek azért ára volt.

Mert a nagy character study mellett hagytam, hogy a történet maga elsikkadjon, és szépen elszivárogjon mellettem. Ennek eredményeképpen már szinte olvasás közben sem voltam képes visszaemlékezni arra, hogy adott pontra milyen események láncolatén keresztül jutottunk el, meg hogy egyáltalán mit is keresünk mi ott, és milyen következményeket fog maga után vonzani.

Ennek ellenér, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani a könyvre magára. Sőt, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy jobban tetszett, mint az ACOTAR, és ez nagy szó, mert azt a könyvet is nagyon szerettem. És, hogy miért gondolom így…?

Mert, ahogy azt már az ACOTAR-ban is megszokhattuk kapunk egy csodálatosan felépített világot, ami elérte, hogy hirtelen mindenki Velarisban, vagy legalább a Night Court-ban akarjon lakni. Ennél viszont fontosabbak a tűpontos karakterábrázolások. Én személy szerint legalábbis még nem találkoztam olyannal, hogy valaki így leírja a PTSD hatásait az emberi pszichére, és, hogy milyen toxikus lehet az, ha az ember igényeit figyelmen kívül hagyjuk.

Külön imádtam azt, ahogy szépen, fokozatosan ásta alá a történet Tamlin személyiségének változásán keresztül Feylin egész kapcsolatát, hogy közvetlen amellett, a romokból elkezdhesse felépíteni a sziklaszilárd alapokon nyugvó Feysandot.

Hogy őszinte legyek, amellett, hogy már az elején üvöltött úgy kb. mindenről, hogy Feyre és Tamlin kapcsolata haldoklik, meg kell jegyeznem, hogy Tamlinban az overprotectivitását soha nem kedveltem. Meg azt sem, hogy ül a fenekén, és játssza a nagy uralkodót, és azt hiszi, hogy ezzel mindenkit levesz a lábáról, de ezt hagyjuk most…

Sokat gondolkodtam egyébként, hogy mi fogott meg annyira Rhysand karakterében, ha már annyira kíváncsi voltam a bűverejére, és rá kellett jönnöm, hogy a személyiségének azon vonása tehető ezért felelőssé, hogy mindenben megtalálja az arany középutat. Védelmez, ugyanakkor nem fojtja meg azt a személyt, akit meg akar védeni. High Lord, aki tudja érvényesíteni a hatalmát, ha muszáj, ugyanakkor törődik azokkal, akik az udvarában élnek. Szereti az embereit, vagyis a tündéreit. Alapvető különbségek mutatkoznak meg a két High Lord között, és gondolom, nem meglepő melyiket tartom egészségesebbnek.

És akkor még nem beszéltem azokról az elképesztő izgalmakról, és óriási nagy cliffhanger-ről, ami jellemezte az utolsó pár fejezetet. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Még úgy sem, hogy út közben egy rakás spoilert lelőttem magamnak. Ugyanúgy tövig rágtam a tíz körmömet, mint az ACOTAR próbáinál.

Mindennek következtében azonnal el is kellett kezdenem az ACOWAR-t (A Court of Wings and Ruin), még relatíve az elején járok, de már most tengernyi minden történt, és nagyon várom, hogy még mennyi minden fog. Megyek is vissza olvasni. :)

Értékelés
5/5* - Tényleg szerettem.

Zeneajánló
Eltartott egy darabig, mire találtam egy jó fanvideót, de itt van. VIGYÁZAT! Feysand-ra nézve spoileres!

C. S. Lewis: The Horse and His Boy (The Chronicles of Narnia 3.)

A hardcore fantasy rajongók körében J. R. R. Tolkien mellett C. S. Lewis az az író, akit a műfaj atyjának tekintenek, tekintve, hogy sokak szerint a Lord of the Rings mellett a Chronicles of Narnia alapozza meg a műfajt. És ezzel nekem az ég egy adta világon semmi bajom nincs, teljesen jogosnak, és megérdemeltnek látom ezt az olvasóközönség által kiosztott címet, mégis… Mégis ez a könyv, vagyis ezek a könyvek nekem egy picit furák. Már annak idején a LOTR-szel se haladtam olyan sebességgel, mint szerettem volna, és most a Narnia is olyan nyögvenyelősen megy. Azt hiszem, nekem valahogy a modernebb fantasykra van beállítva az agyam, vagy nem tudom.

Ennek ellenére pozitív tapasztalatok tömkelegét is sikerült megélnem a Ló és kis gazdájával is. Igaz, hogy istentelenül lassan ment az olvasása látszólag, de ezért okolom az egy kötetes nagy alakú monstrumot is, ahogy papír alapon megvan a sorozat. Yupp, tényleg egy kötetben.

Szóval a lényeg, a kellemes élmények. Ahogy olvastam a 15 fejezet mindegyikénél megtapasztaltam, hogy igen, itt egy történet, ami tényleg, a szó legszorosabb értelmében elvisz egy másik világba. És szerintem ebben áll Lewis zsenialitása. Úgy rántott be a regény a maga világába, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott vagyok. Ezt nagyon kevés fantasy kötettel kapcsolatban tapasztaltam eddig, ha megtapasztaltam egyáltalán. Minden esetben, ha a legminimálisabb fokig is, de tudatában voltam a környezetemnek. Itt nem. Itt én is keresztülmentem a sivatagon, harcoltam a narniaiakkal a szövetségeseink mellett, és többször, különböző karakterek mellől, de én is találkoztam Aslannal. Meg a Pevensie tesók többségével.

A könyv története ugyan lassan halad, ha egyáltalán van neki, ha ezt a nagyon hosszú utat annak lehet nevezni, illetve itt is relatíve kevés karakterrel dolgozik a szerző. Legalábbis kevésnek ad nevet, de abban biztos lehet az ember, hogy ezek a nevek nem hétköznapiak egyáltalán. De itt nem is ez a lényeg, hanem az, amit a fentiekben már emlegettem.

Lehet, hogy nem kellene, de én a Narnia Krónikáira kezdek úgy tekinteni, mint egy egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó novellagyűjteményre. Mert ezek a történetek olyan kis rövidkék, hogy nem tudok egyre teljes értékű regényként tekinteni, és mert az összes között a legszorosabb kapcsolódási pont Narnia, mint helyszín, és Aslan, mint kvázi főszereplő a maga allegorikus alakjában.

Azt le kell még szögeznem a könyvsorozattal kapcsolatban, hogy a fentebb leírt negatívabb élmények nem fognak befolyásolni abban, hogy folytassam az olvasást. A pozitívak meg persze csak erősíteni fognak. Szóval lehet még majd tőlem további Narnia-értékelésekre számítani, mert piszkálja a csőrömet a történet további alakulása rendesen.

Értékelés
5/4 – Mert a jóra koncentrálunk

Zeneajánló
Tökéletes összefoglalója a könyvnek. Credits to the creator.

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses (A Court of Thorns and Roses 1.)

Tény és való, hogy pokoli fáradt vagyok, és még rendesen leülepedni sem hagytam ezt a könyvet, lévén ma délben fejeztem be, de muszáj megírnom róla most azonnal a bejegyzést, hogy kifejezhessem mennyire tetszett, amit olvastam, és hogy ezzel az egy olvasmányélménnyel hogyan álltam be én is a Sarah J. Maas rajongók egyre növekvő táborába.

Tulajdonképpen ezzel a könyvvel kapcsolatban először a borítójára lettem figyelmes, arra is csak akkor, mikor már megjelent a magyar fordítás, és a könyvesbolt kirakatának sarkából kacsintgatott rám, mintha folyamatosan azt kérdezgette volna, hogy nem szeretnél haza vinni? Az egyetlen, ami miatt képes voltam ellenállni neki, az a fogadalmam, miszerint nem nagyon olvasok nyár végéig magyar nyelvű könyvet, hogy legalább így készülni tudjak a nyelvvizsgára, amire még el sem döntöttem, hogy elmegyek-e. Na, mindegy.

Lényeg, hogy onnantól kezdve egyre több idézet meg értékelés ugrált elém teljesen random, mint valami jóslat arról, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kellene. Egészen biztató adalék volt, hogy nem is nagyon láttam a könyvről negatív véleményt, illetve az író is elég nagy népszerűségnek örvend amúgy. Kicsit persze féltem is, mert a mostanában agyonhype-olt könyvek közül, ami a kezembe került… hát mondjuk úgy, nem nekem lett kitalálva. Örülök viszont, hogy kijelenthetem, ez a könyv megtörte a negatív tapasztalatok jegét.

Nem mondom, az első pár fejezettől megijedtem, hogy mi lesz itt, és ezzel a könyvvel is úgy fogok majd járni, mint Carriger Soulless-ével, de szerencsére nem ez történt.
Ugyanis belecsöppentem egy rendkívül kreatívan megalkotott mesevilágba, aminek a határai finoman mosódnak bele a valóságba, amitől jó vagy rossz okokból, de elszeparálódni kénytelenek. És én nagyon szerettem ezt a mesevilágot. A felépítésével, a karaktereivel, a gonoszaival, és a történetével együtt, úgy, ahogy volt.

Sok értékelésben emlegették, hogy ez az egész könyv nem más, mint egy Beauty and the Beast retelling. Nos, szerintem nem az. Tény, hogy vesz elemeket abból a meséből is, de ugyanilyen alapon vannak benne elemek például a Hamupiőkéből is. Szerencsére azonban a történet gerincét mégis az író saját, remek érzékkel megalkotott fantáziavilága adja.

Számomra ebben a könyvben is, mint mostanság annyi sok másban a történet fordulatossága, remek felépítettsége és misztikuma mellett, ami természetesen egyáltalán nem elhanyagolható tényező, a karakterek jellemfejlődései vitték a pálmát.

Az, hogy hogyan akklimatizálódik egy halandó lány a tündérek addig félelmetesnek és megvetettnek hitt világához, hogy tanulja meg szeretni azt, illetve, hogy egy főtündér (fogalmam sincs, hogy fordították le hivatalosan magyarra a kifejezést) hogyan tanulja meg elfogadni, és hogyan szereti meg a történet egy bizonyos halandóját, mikor addig az egész halandó népességet lenézte.
Szóval ebből a szempontból nekem a történet maga a gonosz legyőzésének rögös útján túl, ami egyébként minden tündérmese sajátja, a másik megismeréséről, az előítéltek, és az elferdült ideák porba döntésének sikerrel végződő kísérlete volt.

A karakterek közül érdekes módon sem halandó, sem halhatatlan oldalon nem a főszereplők voltak számomra a legérdekesebbek.
Halandók közül, bár az elején nagyon sajnáltam Feyre-t a családja miatt, hogy nem ismerik el, és nagyon becsültem őt a kitartásáért és a bátorságáért, a nővére Nesta akkor is érdekesebb karakter volt nekem. Valószínűleg azért, mert erős, és őt lengi körbe a legnagyobb misztikum a családtagjai közül. Miért lett olyan, amilyen, és hogy lett olyan, amilyen. Nestának jár a történetszál! Tudni akarom, mi a fene folyik a körül a lány körül.
A tündérek közül pedig bár szerettem én Tamlint is, ahogy haladt a történet egyre jobban átpártoltam Rhysand mellé. Valóban, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mikor először (vagy ha pontosak akarunk lenni másodszor) megjelent a színen, rendesen megijedtem tőle. Aztán ahogy haladtunk a végkifejlet felé, rájöttem, hogy nincs az égvilágon semmi baj Rhys-szel. Hiszen nem tett mást, mint, hogy próbált életben maradni, és végre visszakapni a saját szabadságát és erejét. Szerettem a ravaszságát, szerettem a kígyóéhoz hasonló simulékonyságát, hogy el tudta adni magát, és ezzel mindenből ki tudott mászni, megmentve ezzel nem egy ártatlan lelhet. Kíváncsi vagyok, hová fog tartani Rhys és Feyre karaktere együtt azután a bizonyos egyezség után, és ebbe hogy fog beleférni a Tavasz Udvarának High Lord-ja…

Összességében én rendkívüli módon szerettem, élveztem ezt a történetet, mert egy kalandos mesevilágba kalauzolt el, rejtvényekkel, érzelmekkel, és valódi motivációkkal, mint a szeretteink védelme, vagy a szabadságunk visszaszerzése. Nagyon várom a folytatást!

Értékelés

5/5 – Csak azért nincs ott a *, mert szeretném megtudni, lehet-e ennél a történetnél magasabbra rakni a lécet.

Zeneajánló
Tudom, hogy azt mondtam, nem kifejezetten Szépség és a szörnyeteg újramesélés, de ez a videó akkor is kifejezetten ide illik.


Sara Raasch: Frost Like Night (Snow Like Ashes 3.)

Szombat reggel kilenc óra van. Cirka egy órája vagyok ébren, és már a szövegszerkesztőm fölött ülök, hogy ezt az értékelést megírhassam, ugyanis a könyv, amiről írni készülök, olyan szintű hangover-séget okozott nálam, hogy amíg ki nem adom a gondolataimat, addig tuti nem leszek képes belekezdeni egy másik könyvbe, pedig nagyon régóta várom már, hogy azt a darabot olvashassam.

A könyv, amiről szó van, és amiről írni készülök az Sara Raasch Frost Like Night című könyve. Ahogy azt láthatjátok a címben is. A Snow Like Ashes trilógiával egészen furcsa kapcsolatom van nekem. Nagyjából akkor kezdtem bele az első könyv olvasásába angolul, mikor az magyarul kijött. És nagyon nem kápráztatott el, kivéve egyes részeket. Ahogy jöttek sorban a magyar verzióról a pozitívabbnál pozitívabb vélemények, nem tudtam őket hová tenni. Viszont azoknak köszönhetően kezdtem bele a második részbe, ami ha lehet még kevésbé volt káprázatos, mint az első. Egyedül Ceridwen karakterét szerettem ott. Ilyen mellékzöngével kezdtem bele a harmadik kötetbe, pusztán azért, hogy megtudjam végre, hol ér véget, vagy egyáltalán lesz-e valami Meira és Mather kapcsolatából. És tátva maradt a szám.

A harmadik kötetre végre megértettem, mi a jó, és mit szeretnek annyira ebben a sorozatban, vagy egyenként ezekben a könyvekben. Komolyan faltam az oldalakat, és fizikai fájdalmat okozott, mikor munka miatt le kellett tennem, és alig vártam, hogy újra felvehessem, és követhessem a kisimulni látszó szálakat.

Szerettem, ahogy Meira, és vele együtt Winter egész királysága szövetségesekre, barátokra talált. Az egész történetszálat, ahogy készültek az utolsó nagy összecsapásra, ahogy Meira megpróbált kontrollt szerezni a saját varázsereje felett, de legfőképpen a próbákat, ami elé a mágia forrását őrző labirintus állította őket.

Mosolyogtam az olyan boldog és vidám jeleneteken, mint Ceridwen és Jesse esküvője, vagy ellágyult a szívem Meira és Mather kapcsolatán, vagy éppen folyt a könnyem az olyan jeleneteknél, mint ami Nessával, vagy General William-mel (aka Sir) történt. Szóval érzelmekben sem volt itt hiány.

Úgy gondolom Raasch-nak így a végére sikerült egy rendkívül akció dús, pörgős, ugyanakkor érzelmes, és okos történetet megírnia, aminek a végső csavarja olyan abszolút mértékben egyértelmű, és előre mégsem látható, hogy abban a pillanatban, mikor kiderült, hol is rejtőzött eddig a történet megoldása, Mather-hez hasonlóan én is majdnem lefejeltem a falat.

Erre a regényre csak azt tudom mondani, hogy akik szerették az elsőt, ne adj’ Isten olvasták a második részét már angolul, azok ebben a regényben sem fognak csalódni. Akik meg ódzkodtak eddig a sorozattól, tartsanak ki, mert ez a rész messze túlszárnyalja az eddigieket! Nagyon jó élmény volt olvasni!

Értékelés
5/5 – Pedig, ha valaki, hát én aztán tényleg féltem ettől a könyvtől.

Zeneajánló
Starset – Die For You
A második kedvenc dalom a Vessels-ről, és ez a dal szövegében is meglepően passzol a történethez.

James Dashner: The Eye of Minds (The Mortality Doctrine 1.)

Dashner számomra már a Maze Runner trilógiával bebizonyította, hogy személyében egy nagyon különleges íróval gazdagodott az amerikai kortárs irodalom. A különlegessége több tényezőben is megmutatkozik. Először is nagyon jó érzékkel nyúl hozzá olyan témákhoz, amik fölött ebben a rohanó világban egyszerűen elsiklik az emberek nagy többsége. Ezeket a témákat pedig képes olyan nyelven, egy olyan történetbe, vagy jelen esetben már igazából történekek sorozatába beleágyazni, hogy az a tiniknek, és a fiatal felnőtt korosztálynak nem csak hogy emészthető, hanem egyenesen keselyűként vetik rá magukat ezekre a történetekre. A másik meg, hogy ő azon kevés írók egyike, akinek az olvasása közben egy percre nem unatkozol (és aki nem mellesleg tényleg szereti az olvasóit). Dashner egy remek író, na.

Ha olvastad már valamelyik regényét, akkor biztosan tisztában vagy vele, milyen eszközökkel dolgozik a könyveiben. Rövid fejezetek, óriási plot twistek, és a regények végén akkora cliffie, hogy azonnal és rögtön vennéd a kezedbe a következőt, mert hát mi ez mááár?! Na, pontosan ez volt a helyzet az „Eye of Minds” esetében is.

A történet szerint a főhősünk, Michael egy tehetséges gamer, aki a VirtNet nevű virtuális valóságban éli szabadideje, sőt azt is mondhatnánk, mindennapjai jelentős részét. Lévén tehetséges hacker felfigyel rá a virtuális világ biztonságáért felelős szerv a VNS, akik megbízzák őt, és két barátját Bryson-t és Sarah-t, hogy derítsenek fényt egy játékos kilétére, aki módszereivel, és veszélyes ideológiájával már többeket a halálba küldött, és nem csak a játékokon belül, hanem a való életben is.

Na és aztán innen jönnek az oltári nagy csavarok, és itt csillan meg az is újra, hogy Dashner milyen oltári jó író is valójában. Mert a feladatok láncolata, amiken az a három gyerek végigmegy, nem sok mindenki fejéből pattant volna ki (és hangsúlyozom, egy három kötetet + egy kiegészítőt számláló sorozatról beszélünk). Minden egyes feladatnál a körmömet rágtam tövig. És egyáltalán nem volt egyhangú a dolog, mert minden feladat úgy három fokkal veszélyesebb, és soha nem egyszerűbb volt az előzőnél. Mindez úgy megírva, hogy pontosan emlékszünk arra az útra, amin a feladatok megoldása közben végigmegy a trió. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztóan logikusan, izgalmasan és jól van felépítve ez a könyv, mind történetileg, mind írástechnikailag. És akkor a végén lévő óriási cliffhanger-ről még nem is beszéltem. Higgyétek el nekem, ismerve a Maze Runner trilógiát biztos voltam benne, hogy valami olyanra kell számítani, ami nagyot üt, de erre még én sem voltam felkészülve. Dashner egy szadista, nekem meg át kell szerveznem a nyári olvasmányaimat, mert a folytatásokat olvasni AKAROM.

Amiről még nem igazán ejtettünk szót, azok a karakterek. Nos, anélkül, hogy lelőném a végét, túl sokat nem is mondhatok el róluk. Így igazából csak annyira szorítkozom, hogy bár (még) nem kedvelem őket annyira, mint annak idején a Maze Runner szereplőgárdáját, de ők is elindultak egy úton, és biztos vagyok benne, hogy egy az íróhoz hasonló zseni keze alatt nagyon messzire el fognak jutni.

Emberek, én erről a könyvről csak azt tudom mondani, hogy ezt olvasni KELL, nincs mese. Briliáns az egész, egy az egyben, úgy ahogy van. És ezt nem elfogultságból mondom. Mert igaz ugyan, hogy imádom Dashnert is meg az ehhez hasonlóan felépített történeteket is, de bízzátok ide… Ha a Kill Orderről írt értékelésemet veszitek alapul, akkor talán belátható, hogy nem mondanám azt, hogy jó, ha szerintem tényleg nem az.

Értékelés
5/5** - Aaaaaaaaa ez tényleg nagyon remek volt.

Zeneajánló
Starset – Ricochet
Nem állítom, hogy bármilyen formában kapcsolódik a történethez, de nagyon sokat hallgattam, amíg a könyvet olvastam.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás