I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

J. C. Cervantes: The Storm Runner (The Storm Runner 1.)

Kreatívkodós, időölős kedvemben vagyok, úgyhogy úgy határoztam elhozom a mai harmadik bejegyzésemet is, ami nem másról fog szólni, mint J. C. Cervantes The Storm Runner című írásáról.

Az Aru Shah and the End of Time-mal kapcsolatban, ha jól emlékszem, már beszéltem a Rick Riordan Presents nevű úgynevezett imprintről, ami a Disney-Hyperion égisze alatt létezik, így nem vesztegetnék rá itt szót. Ha nem meséltem róla, és érdekel, hogy mi is ez, akkor koppintsatok az orromra, és a következő ilyen könyvnél, amit tervezek olvasni, mesélek erről az egészről bővebben. A lényeg az, hogy a Storm Runner is ennek az imprintnek a gondozásában jelent meg, és ezúttal a maja hitvilág legmélyebb zugaiba kalandozunk el.

Történetünk főhőse ugyanis, akit egyébként Zane-nek hívnak, egyszerre két ostobaságot is elkövet. Nemcsak, hogy kiszabadítja az alvilág minimum évszázadok óta fogva tartott istenét, de minden intő jel, és jó tanács ellenére, le is paktál vele, oly módon, hogy életfogytig tartó hűséget ígér neki. Hogy ez az ostoba tett ne csapjon rá vissza kamatostul, fognia kell magát, és el kell pusztítania az istenséget. Persze nem egyedül kel, útra, segítségére van egy nagy mágikus erőkkel rendelkező alakváltó lány, valamint a nagybátyja, és még egy csirkévé változott látó is. És persze, mondanunk sem kell, hogy maga a főszereplő sem éppen az, akinek látszik. Az ő személyiségét is súlyos titkok veszik körül, amiről nemhogy más, de még ő maga sem tud.

Elismerem, ez így elég nagy katyvasznak tűnik, amit leírtam, de minden értelmet nyer, ha a kezedbe veszed a könyvet, amit egyébként melegen ajánlok, ha gazdagabb szeretnél lenni egy rettenetesen jó, helyenként undorító, de mégis mindig izgalmas, és csavaros történettel. Ami ráadásul egy olyan hitvilágban játszódik, amit nem nagyon ismerünk. Görög, meg római, sőt még talán egyiptomi mitológiát azért talán tanítanak az iskolákban, legalábbis jó esetben szó esik róla, de a maják hitvilága olyan, hogy annak csak az néz utána, akit érdekel. Ami, hát valljuk be, elég sok mindenkit kihagy sok érdekes információból. Szerencsére ennek orvoslására itt van ez a könyv egy alapjáraton csavaros történettel. Pluszban még azt is el tudom mondani, hogy a karaktergárdája egyszerűen imádni való. Nekem az összes szereplő, aki a könyvben feltűnik, szinte rögtön a kedvencemmé ugrott elő. Na, jó, talán Pukeface-t kivéve, de na, nem szerethetem minden mitológiában pont az alvilág istenét.  A többiek viszont tényleg nagyon jól ki vannak dolgozva. Zane-t és a kutyáját Rosie-t az első fejezetben megkedveltem, és végig szurkoltam, hogy a kutyus a végén épségben kerüljön elő. Hondo egy óriási figura. Sajnálom, hogy nekem soha nem lehetett ilyen nagybácsim. Brooks meg… sokat gondolkodtam azon a lányon, hogy vajon mit akarhat, és mit rejtegethet, és kinek az oldalán áll, és nagyon örülök, hogy a történet végén ő is velünk maradt.

A végére meg csak annyit tudok mondani, hogy érteni élem, miért látott fantáziát ebben a történetben Rick bácsi, a nyilvánvalón túl, és miért vette a szárnyai alá. Emberek, ha nem lenne a két utószó, ennek a történetnek akkora cliffhanger lenne a vége, hogy az még rajta is túltesz. És ezt úgy mondom, hogy olvastam, és túléltem az Athéné jelét. De komolyan az a két utószó mentett meg attól, hogy ne a gyerekek találjanak holtan a suliban, mert egy szívroham elvitt.

Szóval tessék rászánni az időt, és adni egy esélyt a Storm Runner-nek. Tipikusan az a könyv, amit nem lehet a borítója alapján megítélni. Az elborzasztott engem is. Így az olvasása után viszont alig várom, hogy jövő ősszel megint összefuthassak a kis csapattal egy újabb nagy kalandra.

Értékelés
5/5* - Minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat.

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables (Anne 1.)

Ez a könyv volt az első, amit L.M. Montgomery-től olvastam az életben. Nagyon kíváncsi voltam rá, ugyanis, hogy mit eszik annyira az olvasóközönség az Anne történeteken. Elképzelni nem tudtam a nagy szeretet okát, hiszen abban a hitben éltem, hogy ezek a könyvek olyanok, mint Laura Ingalls Wilder A farm, ahol élünk könyvei. A sorozatot abból a könyvsorozatból is nagyon szeretem. Annak hatására kezdtem el olvasni az első könyvet. Viszont, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az első 20 oldal egy mezei disznóvágás részletes leírásáról szól, azt mondtam, hogy köszönöm, de ebben az esetben inkább maradnék a sorozatnál. Attól féltem, ez lesz Anne történetével is, de szerencsére a könyvből az év talán legkellemesebb csalódása lett.

Ez a könyv ugyanis olyan, amit minden 10-11 éves gyereknek odaadnék elolvasni kötelező jelleggel. Rettenetesen aranyos, egyáltalán nem túlírt, és a mai napig életszerű könyvecske ez egy árva kislányról, aki tényleg örül, hogy otthonra talál. Még én is rokonságot éreztem vele valamilyen szinten. Nem volt olyan fejezet, ami ne hordozott volna magában megszívlelendő tanulságokat, illetve amikben Anne ne keveredett volna valami bajba. soha nem ült le a történet, mindig tartogatott valami érdekeset, valami meghatót, valami izgalmasat.

Nekem mégis legjobban a karakterábrázolást szerettem. Matthew és Marilla a tapasztalatlan idős testvérpár, akik mégis ösztönösen jól nevelik Annét. Következetesen, és megfelelően. Nem túl szigorúan, de nem is túl engedékenyen. Jól, na. És a történet legszomorúbb jelenete is hozzájuk kapcsolódik.

Aztán ott vannak Anne barátai. Én őszintén azt hittem, hogy nem egyszer össze fognak torzsalkodni azok ketten, de nem. Anyuka félreértésén kívül végig jó barátnők maradtak, amit én nagyon értékeltem, mert ez is rettenetesen fontos üzenetet közvetít. A többiek meg a néha-néha belepakolt szurka piszkán meg pletykákon kívül nem nagyon tettek hozzá Anne életéhez.

Akit viszont még muszáj megemlítenem ebben a tekintetben, az természetesen Gilbert. Ennyi kérlelhetetlen harag hogy fér el egy ekkora kislányban évekig, egyetlen rossz szóért. Nem mondom, hogy én nem tartottam volna haragot az elszólásért egy ideig, de ez a hossz még nekem is sok volt. Én szurkoltam Gilbertnek, hogy bocsánatot nyerjen, akkor is, ha érdekes volt nézni, ahogy a sértettség kihozta Annéból a legjobbat, és mennyire motiválta. Remélem, a további kötetekben is ki fog ez tartani, hogy a rivalizálásukkal egymást húzzák majd felfelé. Persze, tudom, hogy a vége mi lesz, de na, azért az oda vezető útban reménykedni szabad.

És, hát Anne. Nagyon szerettem a karaktert, minden szertelenségével, a nagy beszélőkéjével a fantáziájával együtt. Bizonyos szempontból tényleg megtaláltam benne saját magamat.

Összességében azt mondom, megértettem, miért szeretik ezt a könyvet annyian. Én is nagyon szeretném tovább olvasni, remélem, egyszer lesz rá elég időm. Addig is, ha valaki eddig nem ismerte volna, menjen, és ismerkedjen meg ezzel a rendkívül bájos sztorival.

Értékelés
5/5 – Nagyon aranyos volt, igyekszem majd beszerezni a folytatásokat.

Robert Galbraith: Lethal White (Cormoran Strike 4.)

J. K Rowling nevétől mostanában nem épp pozitív módon hangos a közvélemény világszerte. Ha nem amiatt ekézik, hogy túl sokat foglalkozik a politikával, és egyéb nézeteit hangoztatja, bizonyos emberek szerint nem megfelelő módon, akkor arról megy a téma, hogy az, ami manapság a keze közül kikerül, nem méltó ahhoz a színvonalhoz, amit az írónő korábban képes volt hozni, vagyis magához képest minden területen rendkívül alul teljesít.

Szögezzük le. Engem is idegesít kissé az, amit csinál, és ahogy csinálja. Viszont ez engem olyan nagyon nem is izgat, amíg normális, intelligens ember módjára csinálja, és nem hord le alpári módon embereket a sárga földig, ahogy azt az őt utálók teszik. Íróként igazából még mindig nem tudok rá rosszat mondani, mert akármennyire is érik kritikák, aminek egy része legalább sajnos jogos, én még mindig élvezem a filmjeit is, meg a könyveit is. Sőt, sokakkal ellentétben én még mindig ki merem jelenteni, hogy igenis tetszik a Cursed Child mint olyan. És igen, én továbbra is olvasni és nézni fogom, ami kijön a keze alól. Lehet, hogy ezzel a kijelentéssel most rettenetesen népszerűtlen leszek, de nem vagyok hajlandó csatlakozni a közvéleményhez, csak azért, hogy egy legyek a sok közül, és ne nézzenek ki. Ismétlem, nem mindennel értek egyet, amit, és ahogyan csinálja, és van, ahol, és amiben igazat adok az őt ért kritikáknak, de hadd ne kelljen rosszul érezzem magam azért, mert továbbra is szeretem azt, amit csinál.

Ezzel pedig kapcsolódnék a Lethal White-hoz, amihez szándékaim szerint az értékelésemet kellene, hogy írjam. Kiindulva abból, hogy annak idején a Career of Evil eredetijébe is beletört a bicskám, és meg kellett várjam a magyar megjelenést, hogy megismerhessem a történetet, joggal féltem ezt is elkezdeni eredeti nyelven. Nem mondom, hogy életem legegyszerűbb olvasása volt, sőt azt sem, hogy mindent megértettem benne, de végigolvastam. Így aztán teljesen büszke voltam magamra az utolsó mondat végén. Azért a magyar változat is mindenképpen olvasós, ha megjelenik.

A történet egyébként ott folytatódik, ahol az előző abba maradt, jelesül Robin esküvőjével. Megvallom, nekem nagy érvágás volt ez a jelenet, tekintve, hogy Matthew karaktere majdnem ellenszenvesebb, mint annak idején a Főnix Rendjében Umbridge, vagy maga Harry volt. A történet eléggé lassan indul be, az ügy, ugyanis, az az eset, amit a fülszöveg is említ, huszadrangú ahhoz képest a bonyolult, szövevényes ügyhöz képest, ami végigfut az egész könyvön.

Az egész sztori egyébként cirka egy évvel Robin esküvője után kezdődik, amikor egy láthatóan zavart elméjű férfi egy bizonyos Billy felkeresi Strike-ot, akinek időközben annyira kibővült a nyomozó vállalkozása, hogy Robin már a társa és fizetett alkalmazottakért felel.  A férfi esküszik rá, hogy gyermekkorában látta, ahogy egy meggyilkolt lányt temetnek el régi lakhelye közelében.  A nyomozópáros maga sem tudja, mennyire adjon hitelt a mentálisan láthatóan sérült férfi szavainak, de az eredendő kíváncsiság elindítja őket az úton. Egy olyan úton, ami zsarolások, gyilkosságok, politikai ügyek útvesztőjébe keverik őket. Vajon kikeverednek belőle?

A munka mellett természetesen a két főszereplő magánéletébe is enged bele-belepillantást a történet. Egyre egyértelműbben látszik, hogy bizony egyiküknek sem lenne kifejezetten ellenére, ha valami több, valami más is kialakulna köztük munkakapcsolatnál. Annak ellenére, hogy a rész elején nem viselkednek egymással épp barátian. Én továbbra sem tudom eldönteni, hogy szeretném-e azt a kettőt egyáltalán ilyen kapcsolatban látni egymással. De még mindig hajlok a nem felé. Ugyanaz a helyzet ezzel a kettővel, mint anno a Ron-Hermione párossal. Azzal a különbséggel, hogy az a kettő összeillett, Strike meg Robin meg azért annyira nem. Mármint a munkában társként, partnerekként nagyon jók, de az egy dolog. Az életben nem lenne ez olyan jó szerintem. Képtelenek lennének együtt élni. De persze ez a vélemény szubjektív. Nem harapnám le az emberek fejét akkor se, ha máshogy gondolnák a dolgot.

És, hogy alapjában én mit gondolok a történetről? Nos, osztom azoknak a véleményét, hogy egy krimiről beszélünk a történet indokolatlanul hosszú, és bizony számomra tele volt olyan szereplőkkel, akiket menthetetlenül kevertem. Ezért is lesz jó megvárni a magyar kiadást. Ez a regény számomra bizonyította, hogy a kevesebb néha több, és nem feltétlenül volt a legjobb ötlet egyszerre dolgozni ezen a könyvön, a színdarabon, meg a Fantastic Beasts filmek forgatókönyvein. Ha engem kérdeztek Rowling egy kicsit túlvállalta magát, és ez az, ami a művei minőségének rovására megy.

Összegezni még nem szeretném a könyvben tapasztaltakat, mindenképpen meg szeretném várni a magyar kiadást, hogy azt újraolvasva kitisztuljon előttem minden ezzel a könyvvel kapcsolatban. Várjátok velem együtt az áprilist. =)

Értékelés
5/4,5 – Kicsit azért így is túlírtnak éreztem.

Lewis Carrol: Alice's Adventures in Wonderland & Through the Looking-Glass

Mivel már megint cirka 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, most szolgalelkűen idetelepedtem, hogy megírjam őket. Viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy hiatust hirdetek a blogon, mert bár olvasok, többet is, mint ilyenkor szoktam, írni annyira nincs már kedvem az olvasmányokról. Magam sem értem az okát, egyszerűen nagyon lefoglal más, meg mások. Nekem se tetszik ez túlságosan, mert így pont magamra nem marad időm. Egyre inkább érzem azt, hogy kötelességből csinálok egy csomó mindent, mintha robot lennék. Hiányzik egy kicsit az a bizonyos én idő. Tudom, ez nem a blog miatt van, hiszen az most nagyon háttérbe szorult, így nem nektek kellene panaszkodnom erről, de másnak nem igazán mondhatom el.

Na de mindegy is a nyavalygásból. Remélem, élvezni fogjátok ezt az 5 bejegyzést, amivel ma készültem nektek, aztán, hogy később mi lesz, azt majd eldöntöm akkor, mikor itt lesz az ideje…

Nos, az első könyv, vagyis 2 könyv, amiről mesélek most az Lewis Carroll Alice duológiája, vagyis az Alice csodaországban és az Alice tükörországban. Mindkét könyvet még szeptemberben olvastam, és túl meghatározó nyomot nem hagyott, so előre elnézést, ha egy kicsit összeszedetlen lesz mindaz, amit mondani akartam róla.

Szóval szerintem sokat nem kell mondanom Alice történeteiről, mert a legtöbb ember ismeri. Bevallom, míg el nem olvastam, nekem csak halvány fogalmaim voltak a történetről. Persze emlékeztem az álom szekvenciára, a zsebórás fehér nyúlra, meg a szív királynőre, aki nagyon szereti fejét venni az embereknek. Ezen kívül azonban maga a történet totál homály volt, és nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy egyáltalán hallottam-e én ezt a mesét gyerekkoromban. Éppen ezért volt jó dolog végre elolvasni, ha már egyszer ennyi ideig halogattam.

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel a között a könyv között, és a régebben olvasott Pán Péter között. Abból a szempontból, hogy bár maga az író is gyerek könyvnek titulálja az írását, én nem biztos, hogy kicsi gyerekeknek elmesélném a sztorit, főleg nem mutatnám meg nekik a képeket, mert azoktól még én is frászt kaptam felnőtt fejjel. Viszont, ha elfogadjuk, hogy gyerekkönyv, és olvassuk gyerekeknek is, akkor is felnőtt fejjel is simán lehet élvezni a történetet.

Mondom, nekem nem adott annyit, hogy túlságosan nagy horderejűnek tartsam a történetet, de szórakoztató volt, és kikapcsolt egy időre, míg olvastam. Felnőtt fejjel szerintem ne is várjunk többet tőle.

Nagyjából ugyanez vonatkozik a második kötetre is. Bár azt kell mondanom, azt olvasni én kifejezetten élveztem, főleg talán azért, mert annak a történetéről tényleg nem tudtam semmit, és kellemesen csalódva láttam, hogy pont úgy van felépítve, amilyen történeteket a legjobban szeretek olvasni. Plusz a szereplők is jók benne, és itt már tényleg azt éreztem, hogy gyerekeknek íródott az egész.

Összességében én így felnőtt fejjel azt mondom, ha szórakozni és vándorolni akar egyet az ember a fantáziák, meg az álmok világában, Alice minden kétséget kizáróan zokszó nélkül elviszi oda. Akkor jó ezt a könyvet olvasni, ha egy kicsit túl sok már a valóságból. Gyerekeknek igazából viszont tényleg inkább a második részt ajánlanám, annak olyan igazi esti mese hangulata van.

Értékelés
5/4 – Mindkét könyvre vonatkozik.

Rick Riordan: The Burning Maze (The Trials of Apollo 3.)

Relatíve régen olvastam már Riordan művet, és még annál is régebben értékeltem, úgyhogy ennek most épp itt az ideje.
Gondolom, nem lep meg senkit, hogy úgy vártam ezt a könyvet, mint a Messiást. Mióta a Hidden Oracle-t olvastam, azóta vagyok rajongója a Trials of Apollo sorozatnak, viszont ebben a könyvben egy icipicikét csalódtam.

Tudom, ezt rettenetesen fura pont tőlem hallani, de attól még így van. Valahogy most úgy éreztem, hogy sem a történet nem halad úgy, ahogy kellene, sem a karakterek nincsenek a helyükön. A történet első felét konkrétan végig untam. Mert a szereplők vagy aludtak, és gyógyultak, vagy a Labirintusban keveregtek, és igyekeztek kitalálni, kivel, mivel állnak szemben. A csata része viszont nagyon izgalmas volt, azon végig rágtam a körmömet és aggódtam azon, hogy mi lesz a következő oldalon.

A karakterek meg. Nem titok, hogy számomra a sorozatot Percy meg Leo adja el. Hozzájuk meg még csapódik Nico meg Will. Na, már most épp a kedvenc karaktereimből volt rettenetes hiány ebben a kötetben, és azok kerültek előtérbe, akiktől nem voltam annyira elájulva soha.

Nem mondom, hogy nem voltak benne könnyfakasztó, meg szívszorító jelenetek, de nem volt benne igazán semmi olyan, amitől olyan kiemelkedő alkotás lenne ez. Sokkal, de sokkal jobb könyveket is olvastam már az írótól. És nagyon remélem, hogy ez csak ilyen átmeneti hullámvölgy volt. A vége mindenesetre nagyon ígéretes, de hát ezzel a könyvvel kapcsolatban is nagy elvárásaim voltak…

Talán azt mondhatom, ezzel kapcsolatban, hogy az előző kötet alapján Grover lehetett volna az, aki érdeklődésre tart számot ebben a sztoriban, de még ő is furcsa volt. Furcsán felnőtt. Remélem azért, hogy a következő részben láthatjuk majd, hogy mi a csudát garázdálkodik majd össze odahaza a Félvér Táborban, remélhetőleg Percy-vel.

Azt nem mondhatom persze, hogy nem ajánlom olvasásra a könyvet, mert de, csak elvárások nélkül kell nekiállni, és akkor nem lesz semmi baj. :) A továbbiakat tekintve meg reméljük a legjobbakat.

Értékelés
5/4 – Nekem fáj a legjobban, higgyétek el.

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves (The Raven Cycle 2.)

Tudom, tudom, azok a Book Club beszámolók nagyon nem úgy mennek, ahogy menniük kellene, nézzétek el nekem, igyekszem őket pótolni, már ha érdekelnek egyáltalán valakiket. Meg kell találnom a motivációt arra, hogy megírjam őket. Plusz most elég hektikus időtartamában van ez a nyár, így időm se nagyon, van és a technikai feltételeim se igazán adottak a blogoláshoz, de össze kell nézzem, mennyivel vagyok lemaradva, és igyekeznem behozni a lemaradást.

A könyvekkel kapcsolatban viszont nem szeretnék hegynyi elmaradt bejegyzést felhalmozni, úgyhogy most gyorsan írok pár szót a legutóbbi befejezett olvasmányomról, ami az Álomrablók volt Maggie Stiefvater-től. Mikor befejeztem a Hollófiúkat, említettem, hogy elég nagy elvárásaim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert szeretném jobban megismerni Ronan karakterét. Igazából ez hellyel-közzel sikerült is, mégis azt kell mondanom, hogy én valamiért nem vagyok kompetens azzal, ahogy az írónő alkot. Nem a történettel, és nem is a karakterekkel van igazából bajom. Viszont a könyveken keresztül átjön valami, ami az írót teszi rettenetesen unszimpatikussá. Ugyanaz a helyzet itt is, mint Cassandra Clare könyveinek esetében. Ott sem tudtam szeretni a sztorit, mert unszimpatikus volt az író. Itt is ez van. A miértjét viszont nem tudom megmagyarázni még én sem. Megérzés, na.

Persze, tudom, hogy sokan szeretik a történetet, hiszen itt is ott is rengeteg a sorozat olvasására biztató bejegyzésbe, megjegyzésbe, írásba futok bele. Ezt tiszteletben is tartom, sőt, még figyelek is arra, aki azt mondja, hogy jó, és olvassa el mindenki, mert hiszem, hogy ezekben a véleményekben, ezekből a szemszögekből találok, vagy meglátok valami olyat, ami újra felkelti az érdeklődésemet, és a motivációmat arra, hogy a sorozat maradék két kötetét a kezembe vegyem, és befejezzem. Nem tudom, lesz-e ilyen valaha.

A történetről magáról nem is tudom, mit írhatnék. Annyira darabjaiban, és annyira nagy időközökkel olvastam az egész könyvet, hogy mint összefüggő sztori nem igazán maradt meg bennem. Mindenesetre a felosztásáról tudom azt mondani, hogy szerettem. Jó volt, hogy azok a szereplők kaptak szemszöget akik, bár nem mondom, hogy még pár karakter belső monológjára nem lettem volna kíváncsi. Akik szemszöget kaptak, ők egész jól ki lettek dogozva, illetve csavarokból is volt elég. Mondjuk azokból néhánnyal egyszerűen nem tudtam mit kezdhetnék.

Összességében azt tanácsolom, hogy bár én nem igazán találtam meg a számításaimat ezzel a sorozattal, ti többiek ne féljetek belekezdeni, mert mindentől függetlenül nektek még igazán tetszhet is. Vegyétek kézbe az első kötetet, és ha tetszik, gyertek, meséljetek nekem, hogy meghozzátok a motivációmat a maradék két kötethez.

Értékelés
5/3 – Nekem elég nyögve nyelős volt. Valahogy nem akart csúszni. Lehet meg kellene próbálnom magyarul…

Zeneajánló
Nem is tudom, hallgattam-e zenét, miközben olvastam, és próbáltam összerakni a fejemben a darabokat.

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Roshani Chokshi: Aru Shah and the End of Time (Pandava 1.)

Itt az ideje, hogy megint csak összeszedjem a gondolataimat egy olyan könyvről, amit relatíve régen olvastam. Az is igaz mondjuk, hogy azóta várom, hogy elolvashassam, mióta Rick Riordan bejelentette, hogy megalapítja a Rick Riordan Presents nevű… hát nem is tudom, minek nevezzem. Vállalkozást talán. Lényeg a lényeg, hogy ebben a kezdeményezésben olyan írók műveit karolja fel, akik szintén a sajátkultúrájuk mitológiakörében írnak Percy-éhez hasonló történeteket, és amiket – ismeretek hiányában – Rick bácsi maga nem tudott volna megírni. Ennek a kezdeményezésnek az első megjelent könyve az Aru Shah, and the End of Time.

Bevallom, ahogy olvastam, egyszerűen érteni véltem, miért döntött úgy Rick hogy ez a történet a szárnyai alá veszi. Igazából stílusában ez a könyv nagyon is hasonlít azokra, amiket Rick ír folyamatosan a Villámtolvaj óta, viszont volt a hangulatában valami, amitől más volt, amitől érezhető volt, hogy ezt a könyvet nem ő írta.

Az akcióra, a történet követhetőségére, a karakterek szerethetőségére, a poénos kiszólásokra ebben a könyvben sincsen oka az olvasónak egyáltalán panaszra. A hindu hitvilág egy szeletét is sikerült úgy bemutatnia a könyvnek, hogy tűkön ülve várjam a Pandava történetek folytatását. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy anno Percy, a Kane tesók, és Magnus, most Aru és Mini, és Boo ugyanúgy megismertetett egy számomra eddig teljesen ismeretlen mitológiakör alapjaival.
Valahogy mégis, a stílusában, történetmesélésében volt valami, ami nagyon is egyedivé tette, ami éreztette, hogy bizony most nem egy megszokott Riordan regényt tart a kezében az olvasó. És ezt semmiképpen nem hátrányként rovom fel. Kifejezetten üdítő volt, hogy úgy mondjam, egy másik hangon olvasni egy alapjaiban nagyon is hasonló történetet.

Ami nekem kifejezetten tetszett az egész sztoriban az a befejezés. Rick bácsitól megszokhattuk, hogy egy frappáns félmondattal olyan függővégeket okoz a történeteinek, hogy aztán az olvasó egy évig fogja a fejét, vagy rosszabb esetben tépi a saját haját, mert nem tudja, hogy mire számítson. Nem mondom, hogy itt nem volt amúgy nagyot csattanó függővég, de kifejezetten örültem, hogy nem csőstül jött az egyik befejezett küldetés után a másik, hanem szépen fel lett vezetve a következő kaland.

És, akkor, hogy most már a történetről is mondjak valamit. Aru Shah egy 12 éves kislány, akinek édesanyja egy indiai kulturális múzeumot vezet Amerika kellős közepén. Aru elhanyagoltnak, és magányosnak érzi magát, mindenhol, ahol jár, és maga is érzi, hogy többre hivatott. A valahová tartozás kényszere miatt azonban elég vad hazugságokba keveredik, ami odáig vezet, hogy egy lámpa meggyújtásával rászabadítja a világra a… nos, igen, a világvégét. Vagy inkább mondhatnánk azt is, hogy az Idő végét. Baklövését helyrehozandó egy kalandos utazás veszi kezdetét, két baráttal, és sok segítővel, melynek során megtudja, hogy a testében reinkarnálódott az egyik ősi Pandava testvér lelke, aki életében arra volt hivatott, hogy a világot megmentse. Kérdés az, hogy vajon sikerül-e? Ezt persze még mi sem tudjuk.

Én egyébként rettenetesen szerettem olvasni ezt a könyvet, egészen egyszerűen azért, amilyen. Frissítően újszerű alkotás volt, egy nagy vonalaiban megszokott témában. Becsülöm Rick-et, amiért életre hívta a RR Presents-et már csak azért is, mert beismerte, ő sem ismerhet mindent. Az írónőt meg becsülöm, hogy bele, mert vágni ebbe, és sikerült valami rettenetesen jót alkotnia. A Glossary-ból meg külön kitűnik, hogy valami rettenetesen aranyos nőszemély lehet.

Értékelés
5/5 – Alig várom a következőt!

Zeneajánló
Míg írtam a bejegyzést, ezt a dalt hallgattam.
(Videó a fenti linken)

J. K.Rowling: The Hogwarts Collection (Pottermore Presents 1-3)

Ahhoz ez a három kis szösszenet túl rövidke, hogy egyenként külön-külön bejegyzést érdemes legyen nekik szentelni. Együtt hárman viszont egy olyan kerek egészet alkotnak, amit egyenesen bűn lenne nem ajánlani a Harry Pottert kedvelő olvasóközönség becses figyelmébe.

Azoknak, akik nem hallottak volna erről a három kis könyvecskéről, ami a „The Hogwarts Collection” néven fut, álljon itt néhány alapinformáció.
A három kötet, melyeket igazából a Pottermore, vagyis a varázsvilág hivatalos központja jelentetett meg, olyan írásokból állnak, melyek hivatalosan nem szerepelnek a könyvekben, mégis szervesen kötődnek a kánonhoz. Legyen szó karakterprofilokról, helyszínekről, roxforti tanórákról, vagy a varázsvilág tagjairól, mágikus tárgyakról.
Végighaladva a három könyvön, meglátjátok majd, mennyi mindent érintenek ezek a kis 60-80 oldalas szösszenetek.

1. Short Stories From Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies
Ebben a négy fejezetes kis irományban konkrétan négy karakter teljes megírt profilját követhetjük nyomon. Ez a négy karakter pedig McGalagony, Lupin, Trelawney és a Hagrid előtt állományban lévő Legendás lényeg gondozása tanár Silvanus Kettleburn.
Nem tudom egyébként, hogy az írói preferencia vagy a történetben betöltött fontos szerep játszik közre a dologban, de egy kicsit aránytalan a karakterprofilok kidolgozottsága. Míg McGalagony és Lupin élete a kezdetekről, sőt a szüleik közti viszonytól kezdve érintve vannak, addig a másik kettőről alig néhány mondat van, az is a minden fejezetben benne lévő „J. K. Rowling’s Thoughts” szekcióban, ahol az író a karakter úgymond létrejöttének hátteréről mesél, tehát nekik történeten belül úgymond nincs is kidolgozott száluk.
Félreértés ne essék, Lupin és McGalagony a két kedvenc tanárom, tehát abszolút nem bántam, hogy róluk részletesebben olvashatok, csak azt mondom, hogy a másik kettőnek is kijárt volna. Mindenesetre örülök, hogy Kettleburn egyáltalán ilyen szintem bekerült, mert róla összesen talán kettő mondat van a könyvekben.
A karakterek mellett természetesen kiegészítő írások is vannak, amik szervesen kapcsolódnak az élettörténetekhez. Ilyen pl. McGalagonnyal kapcsolatban az Animágia, vagy plusz infók a Vérfarkasokról, illetve az igazi Látókról.
Igazából érdekes dolgokat olvashat az is ebben a részben, aki időt szánt arra, hogy végignyálazza a Pottermore összes cikkét.

2. Short Stories From Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists
A címből már kitalálható, hogy itt egy kicsit komplexebb területre barangolunk, és bele pillantunk a varázslók politikájába is egy kicsit, amellett, hogy olvashatunk hatalommániás banyákról, valamint mindenki kedvenc kopogószelleméről is.
Az öt fejezetes könyv első része Dolores Umbridge karakterprofilja, élettörténete, és megint csak J. K. gondolatai a karakterről, illetve arról, aki öt inspirálta.
Hogy őszinte legyek, attól, hogy megtudtam, miért viselkedik úgy Dolores, ahogy, nem tudtam jobban megkedvelni. Szerencsére az írás célja nem is ez volt. Alapjáraton nem szeretek rosszat kívánni senkinek, még annak sem, aki megérdemli, de az a karakter minden további nélkül valóban megérdemelte, amit kapott.
A második rész kalandozik el a politika világába, és visszavisz minket a Mágiaügyi Minisztérium mai szerkezetének felépülésének történetéhez, valamint egy komoly névsort is olvashatunk az eddigi összes Mágiaügyi Miniszterről. Fontos, hogy mivel a három könyv nem dolgozza fel a Cursed Child történéseit, Kingsley az utolsó a miniszterek sorában.
A politikához kapcsolódóan egy kicsit kitekintünk az Azkaban történetére is, már onnantól kezdve, hogy eredetileg azt nem is börtönnek szánták, egészen addig, hogy hogyan telepedtek oda a Dementorok, és hogy lett más a börtön egész rendszere a Második Varázslóháború után.
A harmadik szekció Horatius Lumpsluck élettörténetével kezdődik, és hozzá kapcsolódóan olvashatunk még a bájitalokról általában, egy konkrét bájitalról, ami a Százfűlé főzet, illetve az üstökről, amiben a keverékek készülnek.
Igazából én nagyon örültem annak, hogy Lumpsluck karaktere kicsit terítékre került, mert nekem a könyvekben sosem tűnt szimpatikus karakternek, az olvasókörben résztvevők viszont szerették, és most egy kicsit nekem is sikerült megértenem, miért.
Viszont amikor megláttam, hogy átmegyünk Percy-be, és elkezdünk üstökről értekezni, majdnem eldobtam a könyvet.
A negyedik-ötödik rész pedig Mógus és Hóborc karakterét érinti nagy vonalakban. Ugyanaz a helyzet itt is, mint az előző könyvben Trelawney-val és Kettleburn-nel (akit amúgy magyarra Ebshontra fordított le zseniális kreativitással Tóth Tamás Boldizsár), nagyon kevés róluk az infó. Bár az a kevés nagyon érdekes, de egek, annyira olvastam volna még a kastély állandó bajkeverőjéről!

3. Hogwarts – An Incomplete and Unreliable Guide
A könyvecske 7 fejezete nagyjából mindent érint, amit a kastéllyal és a lakóival, illetve az ott folyó kemény munkával kapcsolatban tudni érdemes. Vannak persze a Roxfortnak olyan titkai, amik valószínűleg mindenki előtt rejtve maradnak, aki átlépi a kastély tölgyfa ajtajának küszöbét.
Az első fejezet a Roxfortba való utat mutatja be. Részleteiben a King’s Cross-t, a 9 és ¾. vágányt és magát a Roxfort Expresszt. Gondoljatok bele abba az utazásba…
A második rész az elsőévesek legnagyobb próbatételébe a beosztásba, és annak történetébe vezet be minket a Teszlek süvegen keresztül, valamint szót ejt arról is, hogy kik voltak azok a diákok, akik különösen nagy fejtörést okoztak a Süvegnek, illetve akiket esetleg nem jó házba tett. Bármennyire tagadja is a Süveg, azért voltak ilyenek páran.
Szó esik persze a kastélyról és környékéről is. Különös tekintettel a Hugrabug klubhelyiségére, amiről ugye nincs szó a könyvben. Beemelve ugyanakkor elmaradhatatlanul a Tekergők Térképét, mint egy olyan tárgyat, amit az a négy egykori diák készített el, akiknél jobban senki nem ismerte a kastélyt és környékét. Az utolsó, amiről szó esik az pedig a roxforti birtok talán legrejtélyesebb látványossága a tó.
Ezután esik szó magukról az órákról. Mind a kötelezőkről és a kötelezően választhatókról. Illetve nem kerülhető meg itt sem az Időnyerő, mint olyan. Szerettem olvasni, hogy mi volt az író célja azzal, hogy megteremti, majd el is pusztítja ezt az eszközt. És legyen bármilyen fura rájöttem arra, hogy ezeket a motivációkat elég kár volt aláásni a Cursed Child-dal.
Az utolsó előtti részben szó esik a kastély azon lakóiról, akikkel annyira nem foglalkoztunk a könyvben. A kísértetekről és a kastély festményeiről. Kiemelve Félig Fej Nélküli Nick-ket (és a lefejezésének történetét), valamint Sir Cadogan bátor kis festményét.
Az utolsó rész pedig a kastély olyan mágikus tárgyaival, és rejtett helyiségeivel foglalkozik, mint Edevis tükre, a Bölcsek köve, vagy éppen a Titkok Kamrája, és még más érdekes dolgok.
Engem pl. nagyon meglepett, hogy a történetben szereplő Merengő nem Dumbledore-é, hanem az iskola tulajdona, de Griffendél Kardjáról is szívesen olvastam.

Összességében azt mondom, rövidségük ellenére átfogó könyvecskék ezek, ahol a tárgyalt témáknak, személyeknek, dolgoknak közvetett, vagy közvetlen módon, de közük van egymáshoz. Tehát sehol nem volt az az érzésem, hogy ez a téma vagy dolog, csak random lett bedobva a nagy egészbe. Jól átgondolt, kerek írások ezek, amiket igazi csemege volt olvasni.

Értékelés
5/5 – Mindegyikre ezt adtam egyébként

Zeneajánló
Annyira rövid olvasmányok voltak, hogy nem is nagyon hallgattam mellettük semmit.

Ernest Cline: Ready Player One

Rettenetesen elrepült az idő megint. Észre sem vettem, és már a június is a nyakamba szakadt. Kevesen gondolják, akik nem gyakorolják a szakmát, hogy ez az időszak a tanároknak mennyire stresszes. Nehezen lehet tanítani, mert már mindenki várja a tanév végét (igen, a tanárok legalább annyira, ha nem jobban, mint a diákok), az adminisztrációs munka mindig megnövekedik ilyenkor, és az embernek már lélegezni sem marad ideje. Ez történt velem is, és valószínűleg ez az oka annak, hogy a május egy az egyben elszállt a fejem felett.

Nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús, és könyvektől mentes a tavasz utolsó hónapja, de leülni, és összerakni egy bejegyzést egyszerűen sem időm, sem agyi kapacitásom nem volt. Ez az oka annak, hogy ennek a könyvnek az értékelőjével gyakorlatilag hetek óta lógok. Megpróbálom most összeszedni a gondolataimat róla, annak ellenére, hogy több kisebb-nagyobb szösszenetet is olvastam már, mióta ennek a végére értem. Lássuk, mit hozok ki belőle…

Gondolom, ha máshonnan nem is, a közelmúltban kiadott film miatt a könyv történetével mindenki tisztában van. Ha nem, akkor nagy vonalakban felvázolom a történetet.
Adott egy nagyjából az apokalipszis szélén álló világ, ahol Amerika társadalma jobban érzi magát, egy bizonyos szoftverfejlesztő cég, és vezetői által létrehozott virtuális valóságban, mint az igaziban. Mikor aztán ennek a cégnek a feje meghal, maga után hagy egy úgynevezett „easter egg”-et, amit, aki elsőként megtalál, az örökli minden vagyonát. És gondolhatjátok, hogy nem két dollárról van szó összesen. A történet maga ennek a nyomnak a felkutatásáról szól.

Ami engem illet, be kell vallanom, hogy csak harmadszori próbálkozásra tudtam elolvasni a könyvet, mert többször félbe hagytam egy jobban várt könyv miatt, de most, hogy végigolvastam, nem tudok szabadulni tőle. Annyira okosan van felépítve a világ, a karakterek, és a köztük lévő viszonyok, valamint maga az egész történet, hogy én személy szerint rendesen addikt lettem tőle, és a könyvön kívüli helyzetekben, a saját mindennapjaimban is elkezdtem olyan helyzeteket látni, ami egy bizonyos logika mentén elvezet egy eseményhez.
Nagyon tetszett, ahogy egyik esemény következett a másikból, és ahogy egy szédítő elegyben összekeveredett a virtuális valóság az igazival. Néha tényleg fogalmam sem volt, hol járunk éppen. Azt meg külön élveztem, hogy ahhoz, hogy az ember eljusson a céljához nem csak puszta szerencse kellett (bár be kell ismerni, az sem ártott néha), hanem komoly tudás, és ismeretanyag birtoklása. Még akkor is, ha ez a tudásanyag valójában a nyolcvanas évek popkultúrájában koncentrálódik.

Ebben a könyvben nem az akció, és nem a romantika volt a lényeg, mégis volt benne mindkettőből éppen elég. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor mégis mi van az egészben annyira megkapó. Én sem tudom. Ennek a könyvnek nagyon egyedi hangulata van, és leginkább szerintem az a csodája, hogy a való életet is befolyásolni tudja. Oké, ez elmondható minden könyvről, mert jól vagy rosszul, de azok is befolyásoló erővel bírnak, de ez a könyv meg történet valahogy mégis más. Magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de szerintem, ha fogod magad és elolvasod, vagy legalább egy esélyt adsz neki, meg fogod érteni, mit akarok itt most elmondani.

A karakterek tekintetében gondolom, nem okozok nagy meglepetést, hogy ha azt mondom, hogy nagyon megszerettem a High Five-ot, illetve azt a viszonyrendszert, ami a történet folyamán köztük kialakult. Különös tekintettel arra, hogy az elkötelezett szólók végül egymást segítve értek célba. Leginkább abban, hogy a mindenki számára menedéket jelentő virtuális valóságot megmentsék a nyerészkedőktől. Szerettem olvasni azt a folyamatot, ami alatt rájöttek, hogy ők tulajdonképpen egy célért dolgoznak.

Nem mondom, hogy maga a jövőkép, amit a történet felfest annyira nagyon örömteli, vagy egészséges lenne, de vannak benne olyan értékek, amik mindig mindenhol fontosnak kellene, hogy legyenek az emberek életében.
Remélem, ha valaki kezébe veszi a könyvet, vagy elmegy megnézni a filmet, nem (csak) azt fogja belőle leszűrni, hogy jó dolog a virtuális világban élni, és lám semmi baj nem lehet abból, amitől a felnőttek annyira féltenek minket. Kicsit kell csak megkapargatni ezt a felszínt, és alatta ott van a történet igazi mondanivalója. Remélem, nem lesztek hozzá túl felületesek és lusták.

Értékelés
5/5 – Nincs külön hozzáfűzni valóm.

Zeneajánló
Ha minden igaz ez a dal volt az, amit sokat hallgattam akkor
(Fenti linkre kattintva bejön a videó, ha nem jelenne meg a beágyazott változat)


Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás