I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Roshani Chokshi: Aru Shah and the End of Time (Pandava 1.)

Itt az ideje, hogy megint csak összeszedjem a gondolataimat egy olyan könyvről, amit relatíve régen olvastam. Az is igaz mondjuk, hogy azóta várom, hogy elolvashassam, mióta Rick Riordan bejelentette, hogy megalapítja a Rick Riordan Presents nevű… hát nem is tudom, minek nevezzem. Vállalkozást talán. Lényeg a lényeg, hogy ebben a kezdeményezésben olyan írók műveit karolja fel, akik szintén a sajátkultúrájuk mitológiakörében írnak Percy-éhez hasonló történeteket, és amiket – ismeretek hiányában – Rick bácsi maga nem tudott volna megírni. Ennek a kezdeményezésnek az első megjelent könyve az Aru Shah, and the End of Time.

Bevallom, ahogy olvastam, egyszerűen érteni véltem, miért döntött úgy Rick hogy ez a történet a szárnyai alá veszi. Igazából stílusában ez a könyv nagyon is hasonlít azokra, amiket Rick ír folyamatosan a Villámtolvaj óta, viszont volt a hangulatában valami, amitől más volt, amitől érezhető volt, hogy ezt a könyvet nem ő írta.

Az akcióra, a történet követhetőségére, a karakterek szerethetőségére, a poénos kiszólásokra ebben a könyvben sincsen oka az olvasónak egyáltalán panaszra. A hindu hitvilág egy szeletét is sikerült úgy bemutatnia a könyvnek, hogy tűkön ülve várjam a Pandava történetek folytatását. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy anno Percy, a Kane tesók, és Magnus, most Aru és Mini, és Boo ugyanúgy megismertetett egy számomra eddig teljesen ismeretlen mitológiakör alapjaival.
Valahogy mégis, a stílusában, történetmesélésében volt valami, ami nagyon is egyedivé tette, ami éreztette, hogy bizony most nem egy megszokott Riordan regényt tart a kezében az olvasó. És ezt semmiképpen nem hátrányként rovom fel. Kifejezetten üdítő volt, hogy úgy mondjam, egy másik hangon olvasni egy alapjaiban nagyon is hasonló történetet.

Ami nekem kifejezetten tetszett az egész sztoriban az a befejezés. Rick bácsitól megszokhattuk, hogy egy frappáns félmondattal olyan függővégeket okoz a történeteinek, hogy aztán az olvasó egy évig fogja a fejét, vagy rosszabb esetben tépi a saját haját, mert nem tudja, hogy mire számítson. Nem mondom, hogy itt nem volt amúgy nagyot csattanó függővég, de kifejezetten örültem, hogy nem csőstül jött az egyik befejezett küldetés után a másik, hanem szépen fel lett vezetve a következő kaland.

És, akkor, hogy most már a történetről is mondjak valamit. Aru Shah egy 12 éves kislány, akinek édesanyja egy indiai kulturális múzeumot vezet Amerika kellős közepén. Aru elhanyagoltnak, és magányosnak érzi magát, mindenhol, ahol jár, és maga is érzi, hogy többre hivatott. A valahová tartozás kényszere miatt azonban elég vad hazugságokba keveredik, ami odáig vezet, hogy egy lámpa meggyújtásával rászabadítja a világra a… nos, igen, a világvégét. Vagy inkább mondhatnánk azt is, hogy az Idő végét. Baklövését helyrehozandó egy kalandos utazás veszi kezdetét, két baráttal, és sok segítővel, melynek során megtudja, hogy a testében reinkarnálódott az egyik ősi Pandava testvér lelke, aki életében arra volt hivatott, hogy a világot megmentse. Kérdés az, hogy vajon sikerül-e? Ezt persze még mi sem tudjuk.

Én egyébként rettenetesen szerettem olvasni ezt a könyvet, egészen egyszerűen azért, amilyen. Frissítően újszerű alkotás volt, egy nagy vonalaiban megszokott témában. Becsülöm Rick-et, amiért életre hívta a RR Presents-et már csak azért is, mert beismerte, ő sem ismerhet mindent. Az írónőt meg becsülöm, hogy bele, mert vágni ebbe, és sikerült valami rettenetesen jót alkotnia. A Glossary-ból meg külön kitűnik, hogy valami rettenetesen aranyos nőszemély lehet.

Értékelés
5/5 – Alig várom a következőt!

Zeneajánló
Míg írtam a bejegyzést, ezt a dalt hallgattam.
(Videó a fenti linken)

Wizarding World Book Club #40 - Fear

Régen volt már ilyen bejegyzés, úgyhogy most hozok egyet ebből is. Még akkor, amikor félbehagytam ezeknek a bejegyzéseknek az írását, mert már én is untam őket, kidolgoztam egy stratégiát arra, hogyan fejezhetném be ezt a bejegyzés sorozatot úgy, hogy ne árasszák el olyan reménytelenül a blogot, mint annak idején, mikor még egyáltalán futott az olvasókör. A stratégia pedig az, hogy a nyári vakáció 10 hete alatt felteszek minden héten egy összefoglalót. Így nyár végére pont el fognak fogyni, és mivel olvasok is majd azért folyamatosan, elszaporodni sem fognak.

Ennek az elgondolásnak az első áldozatául a március 23-i alkalom esik áldozatul, melynek a címe az volt, hogy „Félelem”, a témaindítói pedig a következők:

1. Gondolod, hogy Draco képes lett volna megölni Dumbledore-t?
2. Mit gondolsz, mitől félt Dumbledore a legjobban?
3. Szerinted mi teszi Harry-t bátorrá?

Az első kérdésre szerintem a válasz kettős. Attól függ, honnan nézzük. Ha a képességek oldaláról, akkor minden bizonnyal, képes lett volna megtenni. Draco nem egy gyenge varázsló, ami a képességeit illeti. Erkölcsi gátja volt annak, hogy nem tette meg. Lélekben nem rossz ember ő, nem egy egysíkú karakter, és ezt pont ez a kötet (a Félvér herceg) mutatta be a legjobban. A gyerek egyszerűen rájött, hogy morálisan nem jó dolog az, amit cselekedni készül. Sokadszorra olvasva amúgy, tehát ismerve a történetet, megint elgondolkodtam azon, hogy bizonyos tények birtokában milyen szinteken változhat meg egy ember jövője, világról alkotott látásmódja. Gondolok itt arra, hogy Piton jogosan félti vajon a lelkét abban a tudatban, hogy ezzel segít Dumbledore-nak? Jó kis kérdések ezek…
A többiek véleménye eléggé egybehangzóan nem. Az indokok viszont mások. Van, aki szerint azért nem lenne rá képes, mert egy gerinctelen görény, mások viszont védik az érdekeit, mondván, hogy még gyerek, vagy egy kicsit mélyebben, egy olyan valaki, akit védően vett körbe az anyai szeretet.  És ez gátolta meg abban, hogy gyilkos legyen belőle. Mindenki döntse el egyébként, hogy melyik feltételezést tartja helyesnek.

Dumbledore legnagyobb félelmére aztán jöttek érdekes válaszok, itt most csak párat fogok megjeleníteni. Első körben én azt mondom, hogy attól félt, hogy nem nyer megbocsátást. Nem egy embertől, hanem úgy általában. Sok bűne volt annak az embernek, és abból csak egy a folyamatos manipuláció és más félrevezetése, meg az őszintétlenség.
A többek amúgy soroltak itt fel olyan érdekességeket, mint pl. a hatalom. Hiszen az öreg tudta, milyen eredményre vezet(het), ha hatalomhoz jut, és ezt nem akarta újra átélni.
A többi fejtegetéssel viszont annyira nem értek egyet, pedig vannak itt megemlítve olyan bölcs dolgok, mint a halál, az ismeretlen, vagy éppen maga a félelem. Tetszik vagy se, annyira nem szerettem a karaktert, hogy ilyenekről gondolkodjak vele kapcsolatban.

Az meg, hogy mitől lesz Harry bátor. Hát, értékelendő, hogy hajlandó beismerni, ha fél, mégis talpra állni, és szembenézni a félelmeivel. Ha valamihez, akkor ehhez nagyon nagy bátorság kell.
Szemezgetés a jó válaszokból:
„Azt teszi, ami helyes, nem azt, ami könnyű”
„Ismeri a hibáit, és tanul belőlük…”
„A bizonytalansága. Hogy nem akarja birtokolni azt az erőt, ami Voldemortot hajtja…”
„Az anyja szeretete és a makacssága”

És ez csak pár dolog. A többiek vagy ugyanezeken a véleményeken vannak szó szerint, vagy a véleményük tükrözi ezek velejét.

Nos, én mára azt hiszem ennyi lettem volna. A héten még jön egy ilyen bejegyzés, akkor a „Választások” lesz a téma. Minden politikai felhang nélkül, oké? =)

Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?

Megint nagyon el vagyok maradva a bejegyzésekkel, konkrétan négy van, amit már régen közzé kellett volna tennem a menetrend szerint, főleg, hogy többen érdeklődtetek a friss bejegyzések után, szóval most megemberelem magam, és igyekszem a napokban teljesen ledolgozni a hátrányom.

Elsőként egy olyan könyvről szeretnék írni, amit egy kedves barátom javaslatára olvastam el. A története pedig a következő.
Valahogy az e-mail váltásaink sűrűjében egyszerre csak kiderült, hogy szinte ugyanabban az időpontban kattantunk rá a japán kultúrára. Még az indíttatásunk is hasonló volt. Jó könyvmolyként pedig természetesen az első kérdésem az volt, főleg, hogy tudom, ő is szereti falni a könyveket, hogy olvasott-e valami jó könyvet a témában. Ő mondta, hogy Hidasi Judit mind a három könyvét elolvasta, de nagyjából ugyanolyan volt mindhárom. No, gondoltam, akkor nekem elég lesz egy is, így hát nekiálltam keresgetni, hogy hol is lehetne hozzájutni. Nagyon régi könyv, de ahhoz képest egész könnyen sikerült. És jól el is olvastam, szóval most jöjjön pár szó magáról a könyvről, illetve az olvasottakról.

Igazából érdekes volt olvasni mindazt a személyes tapasztalatot, amit az író leír a könyvben, még akkor is, ha minden említett kulturális vonatkozásnak ugyanaz volt az alapja, mindig ugyanoda tértünk vissza. Jelesül ez az alap az volt, hogy Japánban, a japán emberek számára nem az egyén a fontos semmilyen tekintetben, hanem az a csoport, amelynek az egyén a tagja. A csoporton belül melynek az egyén a tagja érvényesek a jól ismert normák, viszont, ha az adott egyén nem a „mi kutyánk kölyke”, akkor érdektelenül fordulok el, nem számít, mekkora hátrányban van az adott személy másokkal szemben.  Ha belegondolok, ez a magatartás valahol jó, mert mindig jelen van a valahová tartozás érzése, amit mi európaiak olykor kicsit túlságosan is kénytelenek vagyunk nélkülözni, viszont az egyén, mint olyan ilyen mértékű háttérbe szorítása innen nézve a személyiség fejlődésére semmilyen tekintetben nincs jó hatással. Értem én, hogy nem is az a cél, hogy az ember kilógjon a sorból, mert ez azért sok évezredes kultúra, nem lehet megváltoztatni olyan könnyen, de azért na. Európai aggyal, főleg magyarként, ahol az érdekérvényesítés minden előtt áll, valahogy ezt nehéz elképzelni. Neveljük már szabad akarattal rendelkezővé a jövő generációját. Anélkül, hogy átesnénk a ló túlsó oldalára.

A másik, ami engem nagyon elgondolkodtatott, az az, hogy ma már ennyire talán nem tartanak a külföldiektől. Nem mintha amúgy huzamosabb időn keresztül terveznék kinn élni Japánban, főleg az ottani vezetési viszonyok miatt, de akkor is. Persze, érthető, hogy védik és féltik, és ápolják a kultúrájukat, meg a hagyományaikat, és megvannak a maguk előítéletei, meg téves meglátásai más nemzetekkel kapcsolatban. Ez tejes mértékben érthető és elfogadható számomra. Viszont azt a mértékű tartózkodást, már-már félelmet, amit ebben a kötetben leírva láttam, nehezen tudom feltételezni. Remélem, közel 20 év alatt azért ez is változott valamit.

A harmadik kiugró pont nekem, ami tanárként fokozottan érdekes volt, az az oktatási rendszer leírása. Komolyan mondom, eddigi tapasztalataimból kiindulva azt hittem, a magyar oktatáspolitikánál nincs rosszabb a világon, de ezt a könyvet olvasva rá kellett döbbennem, hogy bizony van. Alapjáraton nem tartom rossznak, hogy az általános tankötelezettség első pár évében nem terhelik tantárgyi oktatással a gyerekeket, hanem megtanítják nekik, az alapokat, meg egyáltalán, hogy hogyan kell viselkedni. De, hogy a fiatal felnőtteket így meghajtsák, és ennyire pénz, meg protekció kérdése legyen ott is a jobb pozíció, azt elfogadhatatlannak tartom. És sajnos azt sem mondhatom, hogy ez is a múlt egyik árnya, mert egyre több olyan japán fiatalról hallok, aki inkább előnyben részesíti a külföldi oktatást a saját országához, az otthonához képest. És ez szerintem rettenetes. Arról nem beszélve, hogy tekintse magát szerencsésnek, akinek adja magát a kitörési lehetőség, mert rettenetesen nehéz nyitni onnan a nyugati országok felé.

Összességében én egyébként azt mondom, hogy ez a könyvecske nagyon is jó, főleg a személyesebb részek, meg tapasztalatok miatt. Bizonyos részeit viszont egyáltalán nem árt fenntartásokkal kezelni, már csak azért is, mert tényleg csaknem 20 éves könyvről beszélünk. Szerintem, akit érdekel a japán kultúra, és kezdő a témában, az nyugodtan kézbe veheti. Érdekes olvasmány lesz számára.

Értékelés
5/5 – Mindent figyelembe véve

Zeneajánló
Nem is emlékszem, hogy hallgattam volna valamit. Nagyrészt melóhelyen, értekezletek alatt olvastam. :)

J. K.Rowling: The Hogwarts Collection (Pottermore Presents 1-3)

Ahhoz ez a három kis szösszenet túl rövidke, hogy egyenként külön-külön bejegyzést érdemes legyen nekik szentelni. Együtt hárman viszont egy olyan kerek egészet alkotnak, amit egyenesen bűn lenne nem ajánlani a Harry Pottert kedvelő olvasóközönség becses figyelmébe.

Azoknak, akik nem hallottak volna erről a három kis könyvecskéről, ami a „The Hogwarts Collection” néven fut, álljon itt néhány alapinformáció.
A három kötet, melyeket igazából a Pottermore, vagyis a varázsvilág hivatalos központja jelentetett meg, olyan írásokból állnak, melyek hivatalosan nem szerepelnek a könyvekben, mégis szervesen kötődnek a kánonhoz. Legyen szó karakterprofilokról, helyszínekről, roxforti tanórákról, vagy a varázsvilág tagjairól, mágikus tárgyakról.
Végighaladva a három könyvön, meglátjátok majd, mennyi mindent érintenek ezek a kis 60-80 oldalas szösszenetek.

1. Short Stories From Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies
Ebben a négy fejezetes kis irományban konkrétan négy karakter teljes megírt profilját követhetjük nyomon. Ez a négy karakter pedig McGalagony, Lupin, Trelawney és a Hagrid előtt állományban lévő Legendás lényeg gondozása tanár Silvanus Kettleburn.
Nem tudom egyébként, hogy az írói preferencia vagy a történetben betöltött fontos szerep játszik közre a dologban, de egy kicsit aránytalan a karakterprofilok kidolgozottsága. Míg McGalagony és Lupin élete a kezdetekről, sőt a szüleik közti viszonytól kezdve érintve vannak, addig a másik kettőről alig néhány mondat van, az is a minden fejezetben benne lévő „J. K. Rowling’s Thoughts” szekcióban, ahol az író a karakter úgymond létrejöttének hátteréről mesél, tehát nekik történeten belül úgymond nincs is kidolgozott száluk.
Félreértés ne essék, Lupin és McGalagony a két kedvenc tanárom, tehát abszolút nem bántam, hogy róluk részletesebben olvashatok, csak azt mondom, hogy a másik kettőnek is kijárt volna. Mindenesetre örülök, hogy Kettleburn egyáltalán ilyen szintem bekerült, mert róla összesen talán kettő mondat van a könyvekben.
A karakterek mellett természetesen kiegészítő írások is vannak, amik szervesen kapcsolódnak az élettörténetekhez. Ilyen pl. McGalagonnyal kapcsolatban az Animágia, vagy plusz infók a Vérfarkasokról, illetve az igazi Látókról.
Igazából érdekes dolgokat olvashat az is ebben a részben, aki időt szánt arra, hogy végignyálazza a Pottermore összes cikkét.

2. Short Stories From Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists
A címből már kitalálható, hogy itt egy kicsit komplexebb területre barangolunk, és bele pillantunk a varázslók politikájába is egy kicsit, amellett, hogy olvashatunk hatalommániás banyákról, valamint mindenki kedvenc kopogószelleméről is.
Az öt fejezetes könyv első része Dolores Umbridge karakterprofilja, élettörténete, és megint csak J. K. gondolatai a karakterről, illetve arról, aki öt inspirálta.
Hogy őszinte legyek, attól, hogy megtudtam, miért viselkedik úgy Dolores, ahogy, nem tudtam jobban megkedvelni. Szerencsére az írás célja nem is ez volt. Alapjáraton nem szeretek rosszat kívánni senkinek, még annak sem, aki megérdemli, de az a karakter minden további nélkül valóban megérdemelte, amit kapott.
A második rész kalandozik el a politika világába, és visszavisz minket a Mágiaügyi Minisztérium mai szerkezetének felépülésének történetéhez, valamint egy komoly névsort is olvashatunk az eddigi összes Mágiaügyi Miniszterről. Fontos, hogy mivel a három könyv nem dolgozza fel a Cursed Child történéseit, Kingsley az utolsó a miniszterek sorában.
A politikához kapcsolódóan egy kicsit kitekintünk az Azkaban történetére is, már onnantól kezdve, hogy eredetileg azt nem is börtönnek szánták, egészen addig, hogy hogyan telepedtek oda a Dementorok, és hogy lett más a börtön egész rendszere a Második Varázslóháború után.
A harmadik szekció Horatius Lumpsluck élettörténetével kezdődik, és hozzá kapcsolódóan olvashatunk még a bájitalokról általában, egy konkrét bájitalról, ami a Százfűlé főzet, illetve az üstökről, amiben a keverékek készülnek.
Igazából én nagyon örültem annak, hogy Lumpsluck karaktere kicsit terítékre került, mert nekem a könyvekben sosem tűnt szimpatikus karakternek, az olvasókörben résztvevők viszont szerették, és most egy kicsit nekem is sikerült megértenem, miért.
Viszont amikor megláttam, hogy átmegyünk Percy-be, és elkezdünk üstökről értekezni, majdnem eldobtam a könyvet.
A negyedik-ötödik rész pedig Mógus és Hóborc karakterét érinti nagy vonalakban. Ugyanaz a helyzet itt is, mint az előző könyvben Trelawney-val és Kettleburn-nel (akit amúgy magyarra Ebshontra fordított le zseniális kreativitással Tóth Tamás Boldizsár), nagyon kevés róluk az infó. Bár az a kevés nagyon érdekes, de egek, annyira olvastam volna még a kastély állandó bajkeverőjéről!

3. Hogwarts – An Incomplete and Unreliable Guide
A könyvecske 7 fejezete nagyjából mindent érint, amit a kastéllyal és a lakóival, illetve az ott folyó kemény munkával kapcsolatban tudni érdemes. Vannak persze a Roxfortnak olyan titkai, amik valószínűleg mindenki előtt rejtve maradnak, aki átlépi a kastély tölgyfa ajtajának küszöbét.
Az első fejezet a Roxfortba való utat mutatja be. Részleteiben a King’s Cross-t, a 9 és ¾. vágányt és magát a Roxfort Expresszt. Gondoljatok bele abba az utazásba…
A második rész az elsőévesek legnagyobb próbatételébe a beosztásba, és annak történetébe vezet be minket a Teszlek süvegen keresztül, valamint szót ejt arról is, hogy kik voltak azok a diákok, akik különösen nagy fejtörést okoztak a Süvegnek, illetve akiket esetleg nem jó házba tett. Bármennyire tagadja is a Süveg, azért voltak ilyenek páran.
Szó esik persze a kastélyról és környékéről is. Különös tekintettel a Hugrabug klubhelyiségére, amiről ugye nincs szó a könyvben. Beemelve ugyanakkor elmaradhatatlanul a Tekergők Térképét, mint egy olyan tárgyat, amit az a négy egykori diák készített el, akiknél jobban senki nem ismerte a kastélyt és környékét. Az utolsó, amiről szó esik az pedig a roxforti birtok talán legrejtélyesebb látványossága a tó.
Ezután esik szó magukról az órákról. Mind a kötelezőkről és a kötelezően választhatókról. Illetve nem kerülhető meg itt sem az Időnyerő, mint olyan. Szerettem olvasni, hogy mi volt az író célja azzal, hogy megteremti, majd el is pusztítja ezt az eszközt. És legyen bármilyen fura rájöttem arra, hogy ezeket a motivációkat elég kár volt aláásni a Cursed Child-dal.
Az utolsó előtti részben szó esik a kastély azon lakóiról, akikkel annyira nem foglalkoztunk a könyvben. A kísértetekről és a kastély festményeiről. Kiemelve Félig Fej Nélküli Nick-ket (és a lefejezésének történetét), valamint Sir Cadogan bátor kis festményét.
Az utolsó rész pedig a kastély olyan mágikus tárgyaival, és rejtett helyiségeivel foglalkozik, mint Edevis tükre, a Bölcsek köve, vagy éppen a Titkok Kamrája, és még más érdekes dolgok.
Engem pl. nagyon meglepett, hogy a történetben szereplő Merengő nem Dumbledore-é, hanem az iskola tulajdona, de Griffendél Kardjáról is szívesen olvastam.

Összességében azt mondom, rövidségük ellenére átfogó könyvecskék ezek, ahol a tárgyalt témáknak, személyeknek, dolgoknak közvetett, vagy közvetlen módon, de közük van egymáshoz. Tehát sehol nem volt az az érzésem, hogy ez a téma vagy dolog, csak random lett bedobva a nagy egészbe. Jól átgondolt, kerek írások ezek, amiket igazi csemege volt olvasni.

Értékelés
5/5 – Mindegyikre ezt adtam egyébként

Zeneajánló
Annyira rövid olvasmányok voltak, hogy nem is nagyon hallgattam mellettük semmit.

Ernest Cline: Ready Player One

Rettenetesen elrepült az idő megint. Észre sem vettem, és már a június is a nyakamba szakadt. Kevesen gondolják, akik nem gyakorolják a szakmát, hogy ez az időszak a tanároknak mennyire stresszes. Nehezen lehet tanítani, mert már mindenki várja a tanév végét (igen, a tanárok legalább annyira, ha nem jobban, mint a diákok), az adminisztrációs munka mindig megnövekedik ilyenkor, és az embernek már lélegezni sem marad ideje. Ez történt velem is, és valószínűleg ez az oka annak, hogy a május egy az egyben elszállt a fejem felett.

Nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús, és könyvektől mentes a tavasz utolsó hónapja, de leülni, és összerakni egy bejegyzést egyszerűen sem időm, sem agyi kapacitásom nem volt. Ez az oka annak, hogy ennek a könyvnek az értékelőjével gyakorlatilag hetek óta lógok. Megpróbálom most összeszedni a gondolataimat róla, annak ellenére, hogy több kisebb-nagyobb szösszenetet is olvastam már, mióta ennek a végére értem. Lássuk, mit hozok ki belőle…

Gondolom, ha máshonnan nem is, a közelmúltban kiadott film miatt a könyv történetével mindenki tisztában van. Ha nem, akkor nagy vonalakban felvázolom a történetet.
Adott egy nagyjából az apokalipszis szélén álló világ, ahol Amerika társadalma jobban érzi magát, egy bizonyos szoftverfejlesztő cég, és vezetői által létrehozott virtuális valóságban, mint az igaziban. Mikor aztán ennek a cégnek a feje meghal, maga után hagy egy úgynevezett „easter egg”-et, amit, aki elsőként megtalál, az örökli minden vagyonát. És gondolhatjátok, hogy nem két dollárról van szó összesen. A történet maga ennek a nyomnak a felkutatásáról szól.

Ami engem illet, be kell vallanom, hogy csak harmadszori próbálkozásra tudtam elolvasni a könyvet, mert többször félbe hagytam egy jobban várt könyv miatt, de most, hogy végigolvastam, nem tudok szabadulni tőle. Annyira okosan van felépítve a világ, a karakterek, és a köztük lévő viszonyok, valamint maga az egész történet, hogy én személy szerint rendesen addikt lettem tőle, és a könyvön kívüli helyzetekben, a saját mindennapjaimban is elkezdtem olyan helyzeteket látni, ami egy bizonyos logika mentén elvezet egy eseményhez.
Nagyon tetszett, ahogy egyik esemény következett a másikból, és ahogy egy szédítő elegyben összekeveredett a virtuális valóság az igazival. Néha tényleg fogalmam sem volt, hol járunk éppen. Azt meg külön élveztem, hogy ahhoz, hogy az ember eljusson a céljához nem csak puszta szerencse kellett (bár be kell ismerni, az sem ártott néha), hanem komoly tudás, és ismeretanyag birtoklása. Még akkor is, ha ez a tudásanyag valójában a nyolcvanas évek popkultúrájában koncentrálódik.

Ebben a könyvben nem az akció, és nem a romantika volt a lényeg, mégis volt benne mindkettőből éppen elég. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor mégis mi van az egészben annyira megkapó. Én sem tudom. Ennek a könyvnek nagyon egyedi hangulata van, és leginkább szerintem az a csodája, hogy a való életet is befolyásolni tudja. Oké, ez elmondható minden könyvről, mert jól vagy rosszul, de azok is befolyásoló erővel bírnak, de ez a könyv meg történet valahogy mégis más. Magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de szerintem, ha fogod magad és elolvasod, vagy legalább egy esélyt adsz neki, meg fogod érteni, mit akarok itt most elmondani.

A karakterek tekintetében gondolom, nem okozok nagy meglepetést, hogy ha azt mondom, hogy nagyon megszerettem a High Five-ot, illetve azt a viszonyrendszert, ami a történet folyamán köztük kialakult. Különös tekintettel arra, hogy az elkötelezett szólók végül egymást segítve értek célba. Leginkább abban, hogy a mindenki számára menedéket jelentő virtuális valóságot megmentsék a nyerészkedőktől. Szerettem olvasni azt a folyamatot, ami alatt rájöttek, hogy ők tulajdonképpen egy célért dolgoznak.

Nem mondom, hogy maga a jövőkép, amit a történet felfest annyira nagyon örömteli, vagy egészséges lenne, de vannak benne olyan értékek, amik mindig mindenhol fontosnak kellene, hogy legyenek az emberek életében.
Remélem, ha valaki kezébe veszi a könyvet, vagy elmegy megnézni a filmet, nem (csak) azt fogja belőle leszűrni, hogy jó dolog a virtuális világban élni, és lám semmi baj nem lehet abból, amitől a felnőttek annyira féltenek minket. Kicsit kell csak megkapargatni ezt a felszínt, és alatta ott van a történet igazi mondanivalója. Remélem, nem lesztek hozzá túl felületesek és lusták.

Értékelés
5/5 – Nincs külön hozzáfűzni valóm.

Zeneajánló
Ha minden igaz ez a dal volt az, amit sokat hallgattam akkor
(Fenti linkre kattintva bejön a videó, ha nem jelenne meg a beágyazott változat)


Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás