I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Ha jól emlékszem, a Könyvfesztiválos beszámolómban írtam arról, hogy hogyan és milyen körülmények között ruháztam be erre a könyvre. Arról viszont talán még nem meséltem, hogy hogy akadtam rá egyáltalán, illetve hogy kezdtek el érdekelni Murakami Haruki könyvei. Egyik volt egyetemista szobatársam említette, hogy – velem valami csodával határos módon egy időben – elkezdett érdeklődni a japán kultúra iránt, és, hogy olvasott pár Murakami könyvet, és tetszettek neki. Elhatároztam hát, hogy adandó alkalommal én is belepillantok egy-egy művébe. Nagy regényébe elsőként viszont féltem belevágni, és bevallom őszintén, a fülszövegek is egy kicsit elvontnak tűntek nekem. Nem olyanoknak, amiket igazán élvezni tudnék. Így esett a választásom a novelláskötetre. És egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem.

Nem mondom, hogy egyik másik novella nem volt itt is túl elvont ahhoz, hogy bármilyen értelmet beléjük tudtam volna csempészni, de az biztos, hogy elgondolkodtattak a történetek. És nem csak ez tette a szememben egy kötet elolvasása után olyan szerzővé az írót, akitől még teljesen biztos, hogy fogok elővenni könyvet (és nem csak azért, mert az 1Q84 még a polcomon pihen), hanem az, hogy ezek a történetek elvontságukkal együtt úgy voltak megírva, hogy észre se vettem, úgy fogytak egyre csak az oldalak. Egyszerűen olvastatta magát minden írása.

Nem túlzás azt állítani, hogy hosszú idő óta az első olyan könyv volt, amit élvezettel ültem le olvasni, nem untatott egy percre és nem volt az a nyögvenyelős olyan érzésem, hogy ha már elkezdtem, akkor, ha fene fenét eszik is, befejezem. Nem, tényleg érdekeltek a történetek. Igazából, már akkor éreztem, hogy jó könyv lesz ez, mikor a Fesztiválról hazafele elkezdtem olvasni a buszon, lévén teljesen lekötött. Suliban is volt, hogy elmaradtak óráim, és már összefolytak előttem a sorok annyira olvastam, de nem tudtam abbahagyni, meg letenni.

Nem mondom, hogy olyan óriási érzelmi hatással lettek volna rám a novellák, kivéve talán egyet, de az is igaz, hogy nem fejeztem be úgy egy-egy írást, hogy ne lettem volna gazdagabb általa valami okos gondolattal, amit valahogy jobban a magaménak éreztem, meg érzek azóta is.
Arról pedig még nem is szóltam, és ez egy kicsit furának is tűnhet, hogy azért régen olvastam én már magyar nyelven megjelent könyvet, és rá kellett jöjjek, hogy bár az angol is megy már egész rendesen, de néha üdítő dolog a saját anyanyelvemen olvasni. Igazán pihentető tud lenni, de tényleg.

Mindent összevetve én mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a könyvet. Akik nem ismerik az írót, azoknak azért, hogy megismerjék, és megszeressék a stílust, akik ismerik az írót, és nem olvasták még a könyvet, azoknak azért, hogy gazdagabbak legyenek egy jó olvasmányélménnyel.
Az olvasottak alapján én mindenesetre kíváncsian veszem majd kézbe a többi írását is.

Értékelés
5/5 – Okos ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni. Igazán.

Zeneajánló
Japán, tehát még mindig JUMP. Nem mintha jobban illene ez a szám ehhez a könyvhöz, mint bármelyik másik az előzőekhez, de attól még nagyon-nagyon aranyos.


N. H. Kleinbaum: Dead Poets Society

Ha a kályhától akarok kiindulni ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor azt kell mondanom, hogy az inspiráció tulajdonképpen akkor kapott el, mikor az idei utolsó bérletes színházi látogatásom alkalmával volt szerencsém látni a műből készült színdarabot. És akkor rögtön ezen a ponton engedjétek meg, hogy a könyvismertetőmbe beleszőjem a darab ismertetését.

Elöljáróban annyit, hogy mielőtt a darabot megnéztem volna, a szó szoros értelmében semmit nem tudtam a történetről, tekintve, hogy sem  könyvet nem olvastam róla, sem a Robin Williams-féle legendás filmet nem láttam, sem előtte, sem azóta. Szóval teljesen kukán ültem be a nézőtérre. Viszont ez semmilyen tekintetben nem okozott problémát, mert, így legalább el tudtam gondolkodni a darabon. Oké, be kell vallanom, az első felvonás annyira nem volt nagy durranás, hogy majdnem elaludtam rajta, sőt tudok valakit, aki bóbiskolt is rajta, de mikor elmentünk szünetelni, valahogy rám telepedett, amit láttam, és úgy voltam vele, hogy nekem ez a történet írott formában is kell, hogy tudjak elmélkedni felette. Szóval a szünetemet, ahelyett, hogy a szomszédom fecsegését hallgattam volna, fogam a telefonom, és utánanéztem, hogy létezik-e egyáltalán könyv a történetből. Jelentem létezik (igaz, hogy a film alapján írták, de az nem lényeg, én meg jól meg is vettem, sőt, kézhez is kaptam.

Aztán, ahogy közeledett a könyvfesztivál, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis milyen könyvet kellene magammal vinnem, ami nem is olyan nehéz és kis helyen is elfér. Tökéletes választás volt ez a könyv. Gyakorlatilag, mire kiértem a találkapontunkra 30 oldal volt vissza az egész könyvből.

Amit el lehet róla mondani, hogy, ha ezt tekintem alapnak, akkor a színdarab még csodálatosabb volt, mint egyébként. Ahogy olvastam a könyvet, megelevenedett előttem, amit pár héttel korábban a színpadon láttam. Amit meg nem láttam, az kellemes meglepetésként hatott rám. És olvasás közben is ugyanúgy elgondolkodtam a könyv mondanivalóján, mint a darab szünetében.

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen formában mindenkinek ismerős a Holt Költők Társaságának története, és mindenki valamilyen módon leszűrt magának valamilyen mondanivalót. Mert ez a könyv szerintem pont olyan, hogy a mondanivalója, vagyis az, hogy kinek mi tűnik ki belőle, attól függ, hogy ki és milyen lelkiállapotban veszi a kezébe a könyvet. Szerintem, ha valamikor később újra kézbe veszem, én is teljesen mást fogok belőle tanulságként leszűrni. Sőt, szerintem, ha most újraolvasnám más lenne a mondanivalója, pedig egy hete olvastam el.

Szóval, amit akkor én levontam belőle, illetve, amin elgondolkodtam, az az volt, hogy felnőtt létemre még mindig mennyire együtt tudok érezni a fiatalabbakkal. Még emlékszem, milyen volt, mikor Neil-hez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy csapdában vergődöm, és más tervezi meg az életem minden lépését számomra. Borzasztó érzés, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátaim segítségével túl tudtam magam tenni ezen a fojtogató időszakon. Azért, hogy Neil-nek nem sikerült, azt hiszem, jogosan hibáztatom, és gyűlölöm az apja karakterét. Az érzést még csak fokozza, hogy a tragikus események után sem volt hajlandó elismerni a saját felelősségét. Ugyanakkor nagyon bele tudtam magam képzelni Todd helyébe is. A legőszintébb, és legtisztább karakter az egész történetben.

Mr. Keating karaktere pedig minden tiszteletemet kiérdemelte. Azzal, hogy létezik, azzal, hogy tanít, és nem nézi a fiatalságot teljesen döntésképtelen agymosott gépeknek. Mert valljuk be a Welton Akadémia ilyennek neveli a gyerekeket. A legszomorúbb pedig, hogy ez az oktatási forma a szülők elvárásaival teljesen rokon.  Én azon a véleményen vagyok, hogy minden iskolába kellene legalább egy Mr. Keating, aki inspirálja a gyerekeket, és rajtuk keresztül mondjuk engem is. Mert persze sokszor halljuk, hogy élj a mának, használd ki az alkalmat. Tudjuk, hogy az lenne a helyes, mert annyi helyről, halljuk. Néha utólag érezzük is, hogy hoppá, ezt a lehetőséget nem kellett volna kihagyni, olyankor megfogadjuk, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Viszont azt soha senki nem mutatja meg nekünk, hogy ebben a világban hogyan kellene a mának élni. Ez a könyv, ha máshogy nem is, legalább a diákok karaktereiben kísérletet tesz rá.

Összességében azt gondolom, hogy ez a könyv egy olyan írás, illetve a film is egy olyan alkotás, amivel a mai fiatalokat mindenképpen meg kellene ismertetni. Nem egy tipikus YA alkotás, főleg nem a mai fogalmak szerint, és a klasszikus jelző is sokakat elriaszt, de ne tegye. Olvassátok el, mert sok mindent tanulhattok belőle.

Értékelés
5/5 – Nem túlzás azt mondani, hogy az év eddigi legértékesebb olvasmánya.

Zeneajánló
Tulajdonképpen az olvasásom teljes ideje alatt a Hey! Say! JUMP Dear. című albumát hallgattam. Legszívesebben hoznám nektek a címadó dalt, de azt az istennek nem találom meg. Viszont a Masquerade PV-jét megtaláltam. Ha nem tudnám beszúrni a videót, akkor ezen a linken elérhetitek.
A videó nem saját. Forrás a fenti linken!


Könyvfesztivál 2018

Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy ez idén kimarad? Oké, persze, láthatóan mostanában nem vagyok túl aktív a blogon. Viszont örömmel jelentem, hogy úgy tűnik, az olvasási válságom javulófélben van (talán köszönhetően annak, hogy mostanában nagy részben negatív energiák érnek megint), úgyhogy talán-talán most már új életre fog kapni a dolog megint.

A negatív élményeim talán egyetlen kivétele volt a múlt hét vasárnapi könyvfesztivál, ami azon a héten egyáltalán életben tartott. És nem csalódtam az elvárásaimban, mert nagyon megérte ennyire és ennyit várni rá.

Nem fogok tudni részletesen végigmenni azon a fél délutánon, mert olyan mértékben zombi voltam, és vagyok, hogy a részletekre nem figyeltem oda. Meg amúgy is, mikor voltam én arról híres, hogy bármivel kapcsolatban részleteket jegyezzek meg…

Szóval. A napot, ahogy azt az eltelt 4 évben megszoktuk a Széll Kálmán téri Mekiben kezdtük, aztán úgy másfél óra laza beszélgetés után indultunk el terepszemlére, mondván, nehogy bezárjon a Főnix standja, mire odaérünk. Igen, ez még mindig az, és szerintem, míg Fesztiválra fogunk járni, addig ez emlegetődni fog. Nem is csak a vásárlás maga, hanem a megvett és el nem olvasott könyvek in general, akkorról, és az azt követő évekből. És nehogy azt gondolja bárki is, hogy nem jött ez fel többször. Nos, igen, hoztuk a formánkat…

Újdonság volt idén, hogy nem abban az épületben kezdtünk el szétnézni, ahol általában, hanem valahogy a másikban kötöttünk ki. Mondjuk ott nagyjából ennyi is volt a dolog akkor, szétnézés. Az első beruházás konkrétan a Tessloff-Babilonnál történt, összesen háromcsomagnyi Logico kártyával. Oké, ebből csak egy az enyém. Remélem, fogom is majd használni, mert pont ma jöttem rá, hogy a tavaly vetteket most bontottam fel… No comment.
Utána viszont jött a menetelés oda-vissza, és megint. Nekem az első stop igazából a Geopen volt, ahol mindenképpen szerettem volna beszerezni egy plüss Múmint (és ha már ott vagyok másokat megismertetni velük… =)). Mivel vászon tasit is mindenképpen szerettem volna, és úgy hallottam, azt csak könyvek mellé adnak, ezért elkezdtem kutatni a Murakami Haruki könyvek között (nem tehetek róla, a japán mánia mindenhová jön velem). Mivel az 1Q84 (amit amúgy tudtátok, hogy eredetileg úgy kell kiejteni, hogy „Icsi-Kjú-Hacsi-Jon”, ahol a „Kjú” rettenetesen kreatív, mert úgy kell kiejteni angolul a Q-t, de a japán 9-es is hasonlóan hangzik, „Kjű”) három kötetben volt meg, és, hát nem is ismerem a bácsi tudományát, ott maradt. Jött velem viszont egy novelláskötet a Köddé vált elefánt. Így lett attól a kiadótól egy plüss, egy táska, egy könyv, egy könyvjelző és egy színházjegy kupon. Amit szívesen átadok annak, aki kéri, mert nem hiszem, hogy eljutok a székesfehérvári színházba. Utána jött az Athenaeum standja, ahol Bestseller Boxot szerettem volna, de sajna arról lecsúsztam… Előbb kellett volna gondolkodnom, hogy utolsó nap van… Aztán felcaplattunk a galériára, ahol megdöbbentően sok stand volt tavalyhoz képest. Rögtön le is támadtam az Olvashop standját, azzal a feltett szándékkal, hogy szerzek még magamnak könyvkabátokat (nem lényeg, hogy volt már itthon kettő), ki is választottam kettő világos színűt. Remélem, nem fognak annyira fogni, mint a kékfestős, amitől, főleg, ha víz éri az anyagot csupa-csupa kékek lesznek a lapszélek. Szurkolok, hogy a világos/pasztell színekkel ne járjak így, mert amúgy nagyon praktikus dolognak tartom őket.  Eztán jött a Libro-Trade standja, amit soha, de soha nem hagyunk ki. Most ugyan az 500 Ft-os kupacban már nem maradt jó könyv, és a Collins Classics sorozatból is megvolt már minden, ami érdekelt volna, DE, és itt jön a nagy DE ennél a standnál megláttam az IQ84-et egy kötetben iszonyatosan jutányos áron, amiből még ráadásul a kedvezmény hatására jött is le, úgyhogy szépen bezsebeltem azt is.

Aztán ezen a ponton hittük azt, hogy vége a történetnek, és el is töltöttünk némi pihi időt a Mamutban. Viszont… Nem bírtam elviselni a tényt, hogy állandó bűntársam öt év alatt most először kövesse el azt a szentségtörést, hogy könyv nélkül jöjjön ki KÖNYVfesztiválról, úgyhogy addig rágtam a fülét, míg vissza nem mentünk még egy fél körre, hogy egy korábban otthagyott antológiát bezsebeljen, plusz kürtőskalácsozzunk egyet. Mondanom se kell, totál büszke voltam magamra, hogy sikerült visszarángatnom, mikor előtte én húztam ki onnan. Néha kellenek az ilyenek is, na, és egyébként is, mondtam, hogy hoztuk a formánkat.

Ezután aztán már tényleg összeszedtük magunkat, és lassan elindultunk haza. Összességében pontosan olyan pihentető, és bolond nap volt, mint amilyenre számítottam. Annyira hiányzott már, és most is hiányzik. Az egész, mindennel együtt. Ennek gyógyításaként most megyek olvasni, illetve elkezdek gondolkodni a következő kritikámon…

És végezetül, itt egy kép a saját beszerzéseimről:

André Aciman: Eight White Nights

Ha jól számolom, megint 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, úgyhogy igyekszem bepótolni a lemaradásom. Igazából a totojázás oka az, hogy nem akartam addig új bejegyzést hozni, amíg végre nem írhatok újra könyvértékelőt. Az olvasási válságom viszont éppen megint a legrosszabb szakaszában van, így egy relatíve rövid könyvvel is cirka 3 hét alatt végeztem. A pláne az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is írhatnék a könyvről, annyira nem hagyott mély nyomot, de azért megpróbálok alkotni valamit.

Szóval, a könyv, amiről ma szó lesz, az André Aciman Eight White Nights című alkotása. És oké. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri olvasói pályafutásomat, az tudja, hogy a Call Me by Your Name a tavalyi év egyik kedvenc olvasmánya volt. És ez jelentős mértékben most sem változott, mikor újraolvastam. Ez a könyv viszont valahogy nem feküdt. Nem azért mert rossz volt, tényleg, rengeteg jó tulajdonsága van, csak egy kicsit talán tömény volt. Tanultam az esetből. Egymás után több könyvet ettől a szerzőtől nem szabad olvasni.

Nézzük akkor a pozitívumait. Itt is megvolt, amit talán a legjobban szerettem a CMBYN-ben is. Rettenetesen szépen lett megírva ez a regény is. Igaz, hogy valószínűleg pont ez a lírai nyelvezet tette nehezen olvashatóvá így zsinórban a második regényt, de attól én még nagyon szerettem. Azzal együtt is, hogy ebben a regényben rettenetesen sok volt a szimbolika, és egy olyan lingo-val operált végig, ami csak a két főszereplőnkre jellemző. Sok idő után megint azt vettem észre, hogy nehezen olvasok angol nyelvű szöveget. Bármennyire is dicsekedjen a bátyám azzal, hogy tudok angol nyelvű könyveket olvasni, tetszik, nem tetszik, van, amibe még nekem is beletörik a bicskám.

Mindemellett maga a történet sem volt rossz egyáltalán. Az alapötlet, hogy egy teljesen random, váratlan eseményből mik sülhetnek ki, nagyon tetszett. Valahogy elgondolkodtatta az embert, hogy miért is ne hagyjuk magunk mellett elmenni még a legapróbb lehetőségeket se, mert sorsfordítók, és egészen személyiségformálók lehetnek, ha egy kis szerencsénk van. Szóval még valahogy értelme is volt az egésznek.

A legnagyobb buktatója ennek a könyvnek a benne szereplő karakterek. Utáltam, hogy a narrátorunkról szinte semmit nem tudunk, Még a nevét sem. Azt sem, hogy nagy vonalakban hogy néz ki. Semmit. Az őrlődését persze száz meg száz oldalon keresztül olvashattam. A pánikrohamokkal, a tényleg nem tudom, mit akarok, mert azt mondták nekem, nem tudom, mit akarok- hullámokkal, és a pocsék emberismerettel, valamint az idegesítő stalker-séggel együtt. De a női karakter se jobb. Én így ezt a könyvet olvasva megmondom, hogy mind a kettőnek valami komoly pszichiátriai problémája van. És ennek, vagyis a karakterek kidolgozatlanságának a levét a történet, vagyis annak a vezetése issza meg. Komolyan, én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kedveltem-e valamelyik karaktert. Sajnos ugyanez igaz a történetre is.

Összességében azt mondom, hogy egyszer amúgy mindenképpen megéri elolvasni, csak ne közvetlenül egy másik Aciman-könyv után. Pénzt kiadni viszont nem biztos, hogy érdemes rá. Én sajnálom a legjobban, hogy főleg a végére elfáradt az egész sztori. Persze az sem kizárt, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, és már csak nagyon be akartam fejezni. Mert azt mindenképpen be kell vallani, hogy ehhez a könyvhöz bizony mindenféleképpen meg kell, hogy legyen egy bizonyos hangulat. Nem az a könnyed olvasmány, amit tipikusan unaloműzésre használ az olvasója. Nekem viszont most biztos, hogy valami könnyű limonádé könyv fog kelleni. Következő könyvértékelőben erre kell számítani.

Értékelés
5/3,5 – Vérzik a szívem érte.

Zeneajánló
Ezt hallgattam az olvasás nagy részében.
Megjegyzés: Az előadók neve rosszul van a videó címben. Helyesen Yamada Ryosuke és Arioka Daiki


Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás