Mostanra, aki kicsit figyel a bejegyzések elején a személyes beköszönőimre, az valószínűleg kitalálhatta már, hogy a klaviatúra, meg a roppant kreatív nicknév mögött ennek a blognak az esetében egy tanár néni ül. Ha nem, annak most elárultam. Szakmám szerint két szakos gyógypedagógus volnék, de a fennmaradó hat szakból van egy, ami nagyon-nagyon érdekel. Ez pedig az autizmus spektrum pedagógiája szakirány. Hogy hogy jön most ez ide?


Szorosan kapcsolódik a témához a könyv, melyet most be szeretnék mutatni. Biztosan sokan találkoztatok már Higashida Naoki nevével, és a „Hát ezért ugrálok” című könyvével. Ha nem, akkor nagy vonalakban hadd mondjak róla pár szót (később lesz értékelés arról a könyvről is). Szóval Naoki egy az autizmusban súlyosan érintett nem beszélő személy, aki a japán hiragana szótagtáblázat segítségével kommunikál a külvilággal. Ez a srác 13 éves volt, mikor megírta első könyvét Hát ezért ugrálok címmel. Ez a könyv tulajdonképpen egy interjúkötet, ahol Naoki kérdések megválaszolásán keresztül mutatja be az állapotát.

Évekkel később ugyanez a srác újra klaviatúrát ragadott és megírta ezt a könyvet, amiről most beszélünk, és aminek egyelőre sajnos nem elérhető magyar fordítása. Remélem, hamarosan ez változni fog. Alapvető változás az első könyvhöz képest, hogy itt nem egy 13 éves, hanem egy fiatal felnőtt fogalmazza meg állapotával kapcsolatos gondolatait. A szerkezet is más egy kicsit. A kilenc nagy egységre osztott könyvben apró témakörökben írja le a szerző gondolatait.

Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyi bölcsesség szorult ebbe a gyerekbe, sokszor el tudott gondolkoztatni még saját magammal kapcsolatban is. Ugyanakkor voltak olyan részek, amiket egy kicsit túlzásnak éreztem, és a gyógypedagógus énemnek esett rosszul olvasni a véleményét bizonyos dolgokról.
Persze, érthető, hiszen egy diáktól természetes, hogy nem látja fényesnek az oktatás minden szegmensét, viszont azt sem látja, hogy mennyire szenved az oktatásügy, és nem feltétlen azért olyanok a segítők, amilyenek, mert képzetlenek, vagy rosszat akarnának a növendékeknek, egyszerűen felőrli, és kiégeti őket a rendszer. Lehetne most jönni persze azzal, hogy a japán oktatásügyet ugyan ne hasonlítsuk már magyarhoz. Higgyétek el nekem, direkt utána olvastam kicsit, hogy mi a helyzet ezen a téren Japánban, és azt kellett megállapítanom, hogy az ottani helyzet, ha lehet, még rosszabb, mint idehaza. Katasztrófa.

Mindezeken túl tényleg sok mindent kaptam ettől a történettől, és alig várom, hogy összehasonlíthassam azzal, milyen volt a felfogása 13 évesen.
Nem mellesleg jegyzem meg, hogy ez a könyv a remek példa annak az igencsak ostoba feltételezésnek a megcáfolására, hogy a tanár nem tanulhat a gyerektől, csak fordítva. Szerintem a gyógypedagógia, meg amúgy az egész pedagógia alapja az, hogy egymástól tanulunk. Én például fel sem tudom sorolni, hogy igencsak rövid pályafutásom alatt mennyit tanultam azoktól a gyerekektől, akik benn ültek az óráimon. Elég csak azt említeni, hogy megmutatták nekem, mi az igazi tanárság, és nem csak az idealista rózsaszín köd van a fejemben, amit az elmélet ad…

Összességében nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert kincset érő gondolatokkal gazdagodhat tőle az ember.

Értékelés
5/5 – Kincs.