Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.