Ha jól emlékszem, a Könyvfesztiválos beszámolómban írtam arról, hogy hogyan és milyen körülmények között ruháztam be erre a könyvre. Arról viszont talán még nem meséltem, hogy hogy akadtam rá egyáltalán, illetve hogy kezdtek el érdekelni Murakami Haruki könyvei. Egyik volt egyetemista szobatársam említette, hogy – velem valami csodával határos módon egy időben – elkezdett érdeklődni a japán kultúra iránt, és, hogy olvasott pár Murakami könyvet, és tetszettek neki. Elhatároztam hát, hogy adandó alkalommal én is belepillantok egy-egy művébe. Nagy regényébe elsőként viszont féltem belevágni, és bevallom őszintén, a fülszövegek is egy kicsit elvontnak tűntek nekem. Nem olyanoknak, amiket igazán élvezni tudnék. Így esett a választásom a novelláskötetre. És egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem.

Nem mondom, hogy egyik másik novella nem volt itt is túl elvont ahhoz, hogy bármilyen értelmet beléjük tudtam volna csempészni, de az biztos, hogy elgondolkodtattak a történetek. És nem csak ez tette a szememben egy kötet elolvasása után olyan szerzővé az írót, akitől még teljesen biztos, hogy fogok elővenni könyvet (és nem csak azért, mert az 1Q84 még a polcomon pihen), hanem az, hogy ezek a történetek elvontságukkal együtt úgy voltak megírva, hogy észre se vettem, úgy fogytak egyre csak az oldalak. Egyszerűen olvastatta magát minden írása.

Nem túlzás azt állítani, hogy hosszú idő óta az első olyan könyv volt, amit élvezettel ültem le olvasni, nem untatott egy percre és nem volt az a nyögvenyelős olyan érzésem, hogy ha már elkezdtem, akkor, ha fene fenét eszik is, befejezem. Nem, tényleg érdekeltek a történetek. Igazából, már akkor éreztem, hogy jó könyv lesz ez, mikor a Fesztiválról hazafele elkezdtem olvasni a buszon, lévén teljesen lekötött. Suliban is volt, hogy elmaradtak óráim, és már összefolytak előttem a sorok annyira olvastam, de nem tudtam abbahagyni, meg letenni.

Nem mondom, hogy olyan óriási érzelmi hatással lettek volna rám a novellák, kivéve talán egyet, de az is igaz, hogy nem fejeztem be úgy egy-egy írást, hogy ne lettem volna gazdagabb általa valami okos gondolattal, amit valahogy jobban a magaménak éreztem, meg érzek azóta is.
Arról pedig még nem is szóltam, és ez egy kicsit furának is tűnhet, hogy azért régen olvastam én már magyar nyelven megjelent könyvet, és rá kellett jöjjek, hogy bár az angol is megy már egész rendesen, de néha üdítő dolog a saját anyanyelvemen olvasni. Igazán pihentető tud lenni, de tényleg.

Mindent összevetve én mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a könyvet. Akik nem ismerik az írót, azoknak azért, hogy megismerjék, és megszeressék a stílust, akik ismerik az írót, és nem olvasták még a könyvet, azoknak azért, hogy gazdagabbak legyenek egy jó olvasmányélménnyel.
Az olvasottak alapján én mindenesetre kíváncsian veszem majd kézbe a többi írását is.

Értékelés
5/5 – Okos ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni. Igazán.

Zeneajánló
Japán, tehát még mindig JUMP. Nem mintha jobban illene ez a szám ehhez a könyvhöz, mint bármelyik másik az előzőekhez, de attól még nagyon-nagyon aranyos.