Ha jól számolom, megint 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, úgyhogy igyekszem bepótolni a lemaradásom. Igazából a totojázás oka az, hogy nem akartam addig új bejegyzést hozni, amíg végre nem írhatok újra könyvértékelőt. Az olvasási válságom viszont éppen megint a legrosszabb szakaszában van, így egy relatíve rövid könyvvel is cirka 3 hét alatt végeztem. A pláne az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is írhatnék a könyvről, annyira nem hagyott mély nyomot, de azért megpróbálok alkotni valamit.

Szóval, a könyv, amiről ma szó lesz, az André Aciman Eight White Nights című alkotása. És oké. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri olvasói pályafutásomat, az tudja, hogy a Call Me by Your Name a tavalyi év egyik kedvenc olvasmánya volt. És ez jelentős mértékben most sem változott, mikor újraolvastam. Ez a könyv viszont valahogy nem feküdt. Nem azért mert rossz volt, tényleg, rengeteg jó tulajdonsága van, csak egy kicsit talán tömény volt. Tanultam az esetből. Egymás után több könyvet ettől a szerzőtől nem szabad olvasni.

Nézzük akkor a pozitívumait. Itt is megvolt, amit talán a legjobban szerettem a CMBYN-ben is. Rettenetesen szépen lett megírva ez a regény is. Igaz, hogy valószínűleg pont ez a lírai nyelvezet tette nehezen olvashatóvá így zsinórban a második regényt, de attól én még nagyon szerettem. Azzal együtt is, hogy ebben a regényben rettenetesen sok volt a szimbolika, és egy olyan lingo-val operált végig, ami csak a két főszereplőnkre jellemző. Sok idő után megint azt vettem észre, hogy nehezen olvasok angol nyelvű szöveget. Bármennyire is dicsekedjen a bátyám azzal, hogy tudok angol nyelvű könyveket olvasni, tetszik, nem tetszik, van, amibe még nekem is beletörik a bicskám.

Mindemellett maga a történet sem volt rossz egyáltalán. Az alapötlet, hogy egy teljesen random, váratlan eseményből mik sülhetnek ki, nagyon tetszett. Valahogy elgondolkodtatta az embert, hogy miért is ne hagyjuk magunk mellett elmenni még a legapróbb lehetőségeket se, mert sorsfordítók, és egészen személyiségformálók lehetnek, ha egy kis szerencsénk van. Szóval még valahogy értelme is volt az egésznek.

A legnagyobb buktatója ennek a könyvnek a benne szereplő karakterek. Utáltam, hogy a narrátorunkról szinte semmit nem tudunk, Még a nevét sem. Azt sem, hogy nagy vonalakban hogy néz ki. Semmit. Az őrlődését persze száz meg száz oldalon keresztül olvashattam. A pánikrohamokkal, a tényleg nem tudom, mit akarok, mert azt mondták nekem, nem tudom, mit akarok- hullámokkal, és a pocsék emberismerettel, valamint az idegesítő stalker-séggel együtt. De a női karakter se jobb. Én így ezt a könyvet olvasva megmondom, hogy mind a kettőnek valami komoly pszichiátriai problémája van. És ennek, vagyis a karakterek kidolgozatlanságának a levét a történet, vagyis annak a vezetése issza meg. Komolyan, én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kedveltem-e valamelyik karaktert. Sajnos ugyanez igaz a történetre is.

Összességében azt mondom, hogy egyszer amúgy mindenképpen megéri elolvasni, csak ne közvetlenül egy másik Aciman-könyv után. Pénzt kiadni viszont nem biztos, hogy érdemes rá. Én sajnálom a legjobban, hogy főleg a végére elfáradt az egész sztori. Persze az sem kizárt, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, és már csak nagyon be akartam fejezni. Mert azt mindenképpen be kell vallani, hogy ehhez a könyvhöz bizony mindenféleképpen meg kell, hogy legyen egy bizonyos hangulat. Nem az a könnyed olvasmány, amit tipikusan unaloműzésre használ az olvasója. Nekem viszont most biztos, hogy valami könnyű limonádé könyv fog kelleni. Következő könyvértékelőben erre kell számítani.

Értékelés
5/3,5 – Vérzik a szívem érte.

Zeneajánló
Ezt hallgattam az olvasás nagy részében.
Megjegyzés: Az előadók neve rosszul van a videó címben. Helyesen Yamada Ryosuke és Arioka Daiki