Megint nagyon el vagyok maradva a WW Book Club bejegyzésekkel (a mai alkaloméval együtt három vár megírásra), úgyhogy most igyekszem faragni kicsit a lemaradásomon és hozni a 2 héttel ezelőtti alkalom összefoglalóját. További jó hír, hogy meg fognak szaporodni a könyves bejegyzések is, mert sok olyan könyv vár olvasásra, amihez még nem tartozik értékelés. Szám szerint május végéig minimum 8 darab, szóval igyekszem hozni a formámat. Pluszban meg végre már megnézni az FMA live actiont is. Bocsánat a csúszásért. Azt kell mondanom, Yamada más területen hozott alkotásai elrabolják az összes figyelmi fókuszomat. Értsd, Hey! Say! JUMP-ot hallgatok reggeltől estig.

Na, de elég a szócséplésből. Kezdjünk neki a bejegyzés fő témájának, ami nem más, mint a 37. WW Book Club alkalom, aminek a témája a „Szerencse” volt, a hozzá tartozó kérdések pedig:

1. Mik a hasonlóságok Harry és Tom Denem között?
2. Ron miért lesz ideges a Kviddics miatt?
3. Helyes cselekedet volt, hogy Lumpsluck Felix Felicist ajánlott fel díjként?

Az első kérdés… A titkok kamrája óta tudjuk, hogy rengeteg hasonlóság van a két karakter között. Plusz, ha jól emlékszem, pontosan ugyanez a kérdés ott is felvetődött, de mindegy, nézzük, kinek, hogy változott meg a véleménye, ha megváltozott egyáltalán.
Szerintem a hasonlóság kettejük között nem fizikai, hanem érzelmi szinten keresendő, habár azt sem szabad eltagadni, hogy valóban mindketten magasak, és a hajuk is fekete. Na, de komolyan, szerintem a hasonlóság bennük abban gyökeredzik, hogy mind a ketten bizonyítani akarják, hogy nekik helyük van a varázsvilágban. Mindketten úgy nőttek fel, hogy nem tudták, kicsodák is valójában. Rettenetesen szerettek volna tartozni valahova végre életükben először. Valószínű ez azért van így, mert mindketten árván nőttek fel.
Természetesen a többiek is jöttek remek válaszokkal. Az egyik legjobb szerint ők ketten ugyanolyanok, csak Harry a jobb verziója annak, ami Tom lehetett volna. Ebbe még nem gondoltam bele soha, de ha a mondta mögé nézünk, be kell látnunk, hogy rettenetesen nagy igazság. Amúgy a többség abból indul ki, hogy mindketten árvák, mindkettejüket muglik nevelték fel, beszélnek párszaszóul, és mindketten híresek. Plusz félvérek. Legalábbis ezek bukkannak fel a válaszok között legsűrűbben.

Ron, a Kviddics, és a szerencse. Nos, szerintem Ronnak nem szerencse kell egy jó Kviddicsmeccshez, hanem az, hogy egy kicsit elkezdjen hinni önmagában. Iszonyat nehéz feladat ez számára, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik legjobb barátja rettenetesen híres, a másikat meg az eszéért ismerik el. Mindeközben Ron úgy nőtt fel, hogy hét testvére közül őt tartották mindig is a legkevésbé tehetségesnek. Szóval, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor ő születése óta árnyékban él. Persze, hogy alacsony az önbecsülése. Persze, hogy megmérettetések előtt ideges lesz. Ebben a helyzetben én csak csodálattal tudok adózni Harry ötletének egyébként.
Olvasva a többiek hozzászólásait, ki így ki úgy megfogalmazva, de ugyanezt gondolja. Van viszont egy (pár) kiemelkedő válasz megint. Az egyik szerint pont az mutatja meg Ron emberiességét, hogy sokkal többet foglalkozik mások véleményével, mint kellene.

Lumpsluck és a díjazás. Oké, szögezzük le megint, hogy tanárként szerintem a leggusztustalanabb viselkedés a tanulók favorizálása. És ő már itt ezt csinálta. Ennek ellenére, ha már mindenképpen adni kellett valakinek azt a nyomorult bájitalt, akkor Harry-nél volt a legjobb helyen, mert ő legalább nem ártani akart vele. Megfogalmaztam, hogy nem is akarok belegondolni, mit tett volna Draco a Szerencselével. Aztán jött valaki, aki azt mondta, hogy ő meg pont kíváncsi lett volna rá, hiszen tiszta ügy, hogy nem volt benn a kapott feladatban a szíve. Nem akarta végrehajtani azt, csak ne volt más választása, és érdekes lett volna látni, mi lett volna, ha a bájital mutatott volna neki egy kiutat, amit ő magától nem fedezett fel. Mit ne mondjak, a vélemény kíváncsivá tett, és gondolkozni kezdtem. Most már szabályosan sajnálom, hogy sosem fogjuk megtudni mi lett volna ha. Azt meg még jobban, hogy nem tudunk annyit, hogy legalább elinduljunk ezen az útvonalon magunk.
Vannak persze, akik máshogy látják a dolgot. Olyan vélemények is érkeztek, amikben azt fejtik ki, hogy nincs baj azzal, ha jutalmazzuk a diákokat. Ebben mondjuk egyet értek, csak, amit a bácsi csinál az nem jutalmazás. Viszont az a vélemény tetszik, hogy ezzel megpróbálta megtanítani nekik, hogy kontrollt gyakoroljanak, és ne próbáljanak mindent a szerencsével megoldani. Többen egyetértenek egyébként abban, hogy egy ilyen bájitalt tanulók kezébe adni kockázatos. Ezzel pedig vissza is értünk oda, amit eredetileg én mondtam.

Ezzel viszont szerintem le is zárom a témát, mert nagyon nem maradt már szemezgetni való. A következő témánk a „Románc” volt. Igyekszem mihamarabb hozni a bejegyzést róla. Meg persze minden másról is.