I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek (A Birodalom tengeri bástyái 4.)

Nem is igazán tudom, hogyan foghatnék bele ennek a történetnek az értékelésébe, hiszen annyi mindent szeretnék elmondani róla.
A sorozat negyedik részével kapcsolatban is az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasó lehettem, így már elég régen volt a kezemben a könyv. Ennek ellenére újraolvasásra nem volt szükség, mert elkezdtem ugyan újra a könyvet, de néhány oldal után, ahogy újra a részesévé váltam a történetnek, rá kellett jönnöm, hogy erre bizony én tökéletesen emlékszem, ahogy arra is, hogy annak idején mi fogalmazódott meg bennem azzal kapcsolatban, amit majd papírra szeretnék vetni az értékelésemben. Nézzük is.

Attól, hogy ez a könyv egy olyan sorozat negyedik része, mely részeinek alaptörténete nagyjából ugyanaz, a varázsa egyáltalán nem veszik el, sőt, midig képes újat mutatni, és megmozdítani valamit az olvasóban. Ennek pedig szerintem az az oka, hogy a történet nem a térre, és időre fókuszál, ami a regények hátterét adja, hanem az egyénekre, a szereplőkre, a karakterek sorsára. Persze, lehet mondani, hogy a tengerészek egy sorsban osztoztak, és ez nagy általánosságban valóban igaz, de pont ez a csodája szerintem ennek az egésznek, hogy a karaktereket nem csak katonaként, tengerészként, hajósként látjuk, hanem látjuk az embert. Azt a valakit, akinek családja van, akit a felesége, gyerekei, anyja, apja várnak haza. Mindjárt nem olyan egysíkú a történet már látszatra sem, ugye?

A másik, amit én nagyon szeretek abban, ahogy ezek a könyvek meg vannak írva, az az, hogy fel-felbukkannak olyan szereplők, akiket a sorozat előző részeiben már megismertem. Lehet, hogy ez van, akit aggaszt, vagy frusztrál, nem tudom. Nekem valahogy furcsa biztonságérzetet nyújt, hogy ezeket a karaktereket már ismerem, tudom, kik ők, mi a szerepük a hajón. Az pedig egy külön faktor, hogy az adott helyzetbe helyezve bizony újra elkezdhetek aggódni egy olyan karakterért, akit már ismerek, sőt, talán az előzőekben meg is kedveltem.
Félreértés ne essék, továbbra sem szimpatizálok a náci ideológiával egy szemernyit sem, de mint mondtam, itt nem is az a lényeg, hogy ki milyen ideológiát szolgál, ki tudja, mennyire lelkesen, meg szabad akaratából.
Szóval röviden összefoglalva, jók ezek az átvezetések- Szerintem nem kell miattuk aggódni.

Egy valamire viszont nagyon, de nagyon figyelni kell ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon lassú a lefolyása. A felszínt nézve joggal gondolhatja azt az ember, hogy a könyv háromnegyedében nem történik az égvilágon semmi, az utolsóban meg annyira felpörögnek az események, hogy azt sem tudod hova nézz.
Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy csak a felszínt nézi, akkor sem, ha az kényelmesebbnek tűnik. Figyeljetek oda minden sorra. Megéri. Tényleg.
Egyébként meg gondoljatok arra, hogy a csend is lehet művészi eszköz, meg érték, csak nem mindenki tudja értékelni. Azt hiszem, mire eljuttok a könyv végére, azt fogjátok kívánni, bárcsak tovább tartott volna kicsit az a csend…

Összességében mit mondhatnék. Tessék olvasni, de tényleg.

Értékelés
5/5 – Ha akarnék, se adhatnék rá kevesebbet

Zeneajánló
Hagyjátok. Fókuszáljátok a figyelmeteket arra, ami le van írva.

És végül, de nem utolsó sorban. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy újra hajóra szállhattam. Ahogy közeledünk a sorozat vége felé, egyre jobban érzem, hogy hiányozni fog ez nekem még…

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Roshani Chokshi: Aru Shah and the End of Time (Pandava 1.)

Itt az ideje, hogy megint csak összeszedjem a gondolataimat egy olyan könyvről, amit relatíve régen olvastam. Az is igaz mondjuk, hogy azóta várom, hogy elolvashassam, mióta Rick Riordan bejelentette, hogy megalapítja a Rick Riordan Presents nevű… hát nem is tudom, minek nevezzem. Vállalkozást talán. Lényeg a lényeg, hogy ebben a kezdeményezésben olyan írók műveit karolja fel, akik szintén a sajátkultúrájuk mitológiakörében írnak Percy-éhez hasonló történeteket, és amiket – ismeretek hiányában – Rick bácsi maga nem tudott volna megírni. Ennek a kezdeményezésnek az első megjelent könyve az Aru Shah, and the End of Time.

Bevallom, ahogy olvastam, egyszerűen érteni véltem, miért döntött úgy Rick hogy ez a történet a szárnyai alá veszi. Igazából stílusában ez a könyv nagyon is hasonlít azokra, amiket Rick ír folyamatosan a Villámtolvaj óta, viszont volt a hangulatában valami, amitől más volt, amitől érezhető volt, hogy ezt a könyvet nem ő írta.

Az akcióra, a történet követhetőségére, a karakterek szerethetőségére, a poénos kiszólásokra ebben a könyvben sincsen oka az olvasónak egyáltalán panaszra. A hindu hitvilág egy szeletét is sikerült úgy bemutatnia a könyvnek, hogy tűkön ülve várjam a Pandava történetek folytatását. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy anno Percy, a Kane tesók, és Magnus, most Aru és Mini, és Boo ugyanúgy megismertetett egy számomra eddig teljesen ismeretlen mitológiakör alapjaival.
Valahogy mégis, a stílusában, történetmesélésében volt valami, ami nagyon is egyedivé tette, ami éreztette, hogy bizony most nem egy megszokott Riordan regényt tart a kezében az olvasó. És ezt semmiképpen nem hátrányként rovom fel. Kifejezetten üdítő volt, hogy úgy mondjam, egy másik hangon olvasni egy alapjaiban nagyon is hasonló történetet.

Ami nekem kifejezetten tetszett az egész sztoriban az a befejezés. Rick bácsitól megszokhattuk, hogy egy frappáns félmondattal olyan függővégeket okoz a történeteinek, hogy aztán az olvasó egy évig fogja a fejét, vagy rosszabb esetben tépi a saját haját, mert nem tudja, hogy mire számítson. Nem mondom, hogy itt nem volt amúgy nagyot csattanó függővég, de kifejezetten örültem, hogy nem csőstül jött az egyik befejezett küldetés után a másik, hanem szépen fel lett vezetve a következő kaland.

És, akkor, hogy most már a történetről is mondjak valamit. Aru Shah egy 12 éves kislány, akinek édesanyja egy indiai kulturális múzeumot vezet Amerika kellős közepén. Aru elhanyagoltnak, és magányosnak érzi magát, mindenhol, ahol jár, és maga is érzi, hogy többre hivatott. A valahová tartozás kényszere miatt azonban elég vad hazugságokba keveredik, ami odáig vezet, hogy egy lámpa meggyújtásával rászabadítja a világra a… nos, igen, a világvégét. Vagy inkább mondhatnánk azt is, hogy az Idő végét. Baklövését helyrehozandó egy kalandos utazás veszi kezdetét, két baráttal, és sok segítővel, melynek során megtudja, hogy a testében reinkarnálódott az egyik ősi Pandava testvér lelke, aki életében arra volt hivatott, hogy a világot megmentse. Kérdés az, hogy vajon sikerül-e? Ezt persze még mi sem tudjuk.

Én egyébként rettenetesen szerettem olvasni ezt a könyvet, egészen egyszerűen azért, amilyen. Frissítően újszerű alkotás volt, egy nagy vonalaiban megszokott témában. Becsülöm Rick-et, amiért életre hívta a RR Presents-et már csak azért is, mert beismerte, ő sem ismerhet mindent. Az írónőt meg becsülöm, hogy bele, mert vágni ebbe, és sikerült valami rettenetesen jót alkotnia. A Glossary-ból meg külön kitűnik, hogy valami rettenetesen aranyos nőszemély lehet.

Értékelés
5/5 – Alig várom a következőt!

Zeneajánló
Míg írtam a bejegyzést, ezt a dalt hallgattam.
(Videó a fenti linken)

Wizarding World Book Club #40 - Fear

Régen volt már ilyen bejegyzés, úgyhogy most hozok egyet ebből is. Még akkor, amikor félbehagytam ezeknek a bejegyzéseknek az írását, mert már én is untam őket, kidolgoztam egy stratégiát arra, hogyan fejezhetném be ezt a bejegyzés sorozatot úgy, hogy ne árasszák el olyan reménytelenül a blogot, mint annak idején, mikor még egyáltalán futott az olvasókör. A stratégia pedig az, hogy a nyári vakáció 10 hete alatt felteszek minden héten egy összefoglalót. Így nyár végére pont el fognak fogyni, és mivel olvasok is majd azért folyamatosan, elszaporodni sem fognak.

Ennek az elgondolásnak az első áldozatául a március 23-i alkalom esik áldozatul, melynek a címe az volt, hogy „Félelem”, a témaindítói pedig a következők:

1. Gondolod, hogy Draco képes lett volna megölni Dumbledore-t?
2. Mit gondolsz, mitől félt Dumbledore a legjobban?
3. Szerinted mi teszi Harry-t bátorrá?

Az első kérdésre szerintem a válasz kettős. Attól függ, honnan nézzük. Ha a képességek oldaláról, akkor minden bizonnyal, képes lett volna megtenni. Draco nem egy gyenge varázsló, ami a képességeit illeti. Erkölcsi gátja volt annak, hogy nem tette meg. Lélekben nem rossz ember ő, nem egy egysíkú karakter, és ezt pont ez a kötet (a Félvér herceg) mutatta be a legjobban. A gyerek egyszerűen rájött, hogy morálisan nem jó dolog az, amit cselekedni készül. Sokadszorra olvasva amúgy, tehát ismerve a történetet, megint elgondolkodtam azon, hogy bizonyos tények birtokában milyen szinteken változhat meg egy ember jövője, világról alkotott látásmódja. Gondolok itt arra, hogy Piton jogosan félti vajon a lelkét abban a tudatban, hogy ezzel segít Dumbledore-nak? Jó kis kérdések ezek…
A többiek véleménye eléggé egybehangzóan nem. Az indokok viszont mások. Van, aki szerint azért nem lenne rá képes, mert egy gerinctelen görény, mások viszont védik az érdekeit, mondván, hogy még gyerek, vagy egy kicsit mélyebben, egy olyan valaki, akit védően vett körbe az anyai szeretet.  És ez gátolta meg abban, hogy gyilkos legyen belőle. Mindenki döntse el egyébként, hogy melyik feltételezést tartja helyesnek.

Dumbledore legnagyobb félelmére aztán jöttek érdekes válaszok, itt most csak párat fogok megjeleníteni. Első körben én azt mondom, hogy attól félt, hogy nem nyer megbocsátást. Nem egy embertől, hanem úgy általában. Sok bűne volt annak az embernek, és abból csak egy a folyamatos manipuláció és más félrevezetése, meg az őszintétlenség.
A többek amúgy soroltak itt fel olyan érdekességeket, mint pl. a hatalom. Hiszen az öreg tudta, milyen eredményre vezet(het), ha hatalomhoz jut, és ezt nem akarta újra átélni.
A többi fejtegetéssel viszont annyira nem értek egyet, pedig vannak itt megemlítve olyan bölcs dolgok, mint a halál, az ismeretlen, vagy éppen maga a félelem. Tetszik vagy se, annyira nem szerettem a karaktert, hogy ilyenekről gondolkodjak vele kapcsolatban.

Az meg, hogy mitől lesz Harry bátor. Hát, értékelendő, hogy hajlandó beismerni, ha fél, mégis talpra állni, és szembenézni a félelmeivel. Ha valamihez, akkor ehhez nagyon nagy bátorság kell.
Szemezgetés a jó válaszokból:
„Azt teszi, ami helyes, nem azt, ami könnyű”
„Ismeri a hibáit, és tanul belőlük…”
„A bizonytalansága. Hogy nem akarja birtokolni azt az erőt, ami Voldemortot hajtja…”
„Az anyja szeretete és a makacssága”

És ez csak pár dolog. A többiek vagy ugyanezeken a véleményeken vannak szó szerint, vagy a véleményük tükrözi ezek velejét.

Nos, én mára azt hiszem ennyi lettem volna. A héten még jön egy ilyen bejegyzés, akkor a „Választások” lesz a téma. Minden politikai felhang nélkül, oké? =)

Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?

Megint nagyon el vagyok maradva a bejegyzésekkel, konkrétan négy van, amit már régen közzé kellett volna tennem a menetrend szerint, főleg, hogy többen érdeklődtetek a friss bejegyzések után, szóval most megemberelem magam, és igyekszem a napokban teljesen ledolgozni a hátrányom.

Elsőként egy olyan könyvről szeretnék írni, amit egy kedves barátom javaslatára olvastam el. A története pedig a következő.
Valahogy az e-mail váltásaink sűrűjében egyszerre csak kiderült, hogy szinte ugyanabban az időpontban kattantunk rá a japán kultúrára. Még az indíttatásunk is hasonló volt. Jó könyvmolyként pedig természetesen az első kérdésem az volt, főleg, hogy tudom, ő is szereti falni a könyveket, hogy olvasott-e valami jó könyvet a témában. Ő mondta, hogy Hidasi Judit mind a három könyvét elolvasta, de nagyjából ugyanolyan volt mindhárom. No, gondoltam, akkor nekem elég lesz egy is, így hát nekiálltam keresgetni, hogy hol is lehetne hozzájutni. Nagyon régi könyv, de ahhoz képest egész könnyen sikerült. És jól el is olvastam, szóval most jöjjön pár szó magáról a könyvről, illetve az olvasottakról.

Igazából érdekes volt olvasni mindazt a személyes tapasztalatot, amit az író leír a könyvben, még akkor is, ha minden említett kulturális vonatkozásnak ugyanaz volt az alapja, mindig ugyanoda tértünk vissza. Jelesül ez az alap az volt, hogy Japánban, a japán emberek számára nem az egyén a fontos semmilyen tekintetben, hanem az a csoport, amelynek az egyén a tagja. A csoporton belül melynek az egyén a tagja érvényesek a jól ismert normák, viszont, ha az adott egyén nem a „mi kutyánk kölyke”, akkor érdektelenül fordulok el, nem számít, mekkora hátrányban van az adott személy másokkal szemben.  Ha belegondolok, ez a magatartás valahol jó, mert mindig jelen van a valahová tartozás érzése, amit mi európaiak olykor kicsit túlságosan is kénytelenek vagyunk nélkülözni, viszont az egyén, mint olyan ilyen mértékű háttérbe szorítása innen nézve a személyiség fejlődésére semmilyen tekintetben nincs jó hatással. Értem én, hogy nem is az a cél, hogy az ember kilógjon a sorból, mert ez azért sok évezredes kultúra, nem lehet megváltoztatni olyan könnyen, de azért na. Európai aggyal, főleg magyarként, ahol az érdekérvényesítés minden előtt áll, valahogy ezt nehéz elképzelni. Neveljük már szabad akarattal rendelkezővé a jövő generációját. Anélkül, hogy átesnénk a ló túlsó oldalára.

A másik, ami engem nagyon elgondolkodtatott, az az, hogy ma már ennyire talán nem tartanak a külföldiektől. Nem mintha amúgy huzamosabb időn keresztül terveznék kinn élni Japánban, főleg az ottani vezetési viszonyok miatt, de akkor is. Persze, érthető, hogy védik és féltik, és ápolják a kultúrájukat, meg a hagyományaikat, és megvannak a maguk előítéletei, meg téves meglátásai más nemzetekkel kapcsolatban. Ez tejes mértékben érthető és elfogadható számomra. Viszont azt a mértékű tartózkodást, már-már félelmet, amit ebben a kötetben leírva láttam, nehezen tudom feltételezni. Remélem, közel 20 év alatt azért ez is változott valamit.

A harmadik kiugró pont nekem, ami tanárként fokozottan érdekes volt, az az oktatási rendszer leírása. Komolyan mondom, eddigi tapasztalataimból kiindulva azt hittem, a magyar oktatáspolitikánál nincs rosszabb a világon, de ezt a könyvet olvasva rá kellett döbbennem, hogy bizony van. Alapjáraton nem tartom rossznak, hogy az általános tankötelezettség első pár évében nem terhelik tantárgyi oktatással a gyerekeket, hanem megtanítják nekik, az alapokat, meg egyáltalán, hogy hogyan kell viselkedni. De, hogy a fiatal felnőtteket így meghajtsák, és ennyire pénz, meg protekció kérdése legyen ott is a jobb pozíció, azt elfogadhatatlannak tartom. És sajnos azt sem mondhatom, hogy ez is a múlt egyik árnya, mert egyre több olyan japán fiatalról hallok, aki inkább előnyben részesíti a külföldi oktatást a saját országához, az otthonához képest. És ez szerintem rettenetes. Arról nem beszélve, hogy tekintse magát szerencsésnek, akinek adja magát a kitörési lehetőség, mert rettenetesen nehéz nyitni onnan a nyugati országok felé.

Összességében én egyébként azt mondom, hogy ez a könyvecske nagyon is jó, főleg a személyesebb részek, meg tapasztalatok miatt. Bizonyos részeit viszont egyáltalán nem árt fenntartásokkal kezelni, már csak azért is, mert tényleg csaknem 20 éves könyvről beszélünk. Szerintem, akit érdekel a japán kultúra, és kezdő a témában, az nyugodtan kézbe veheti. Érdekes olvasmány lesz számára.

Értékelés
5/5 – Mindent figyelembe véve

Zeneajánló
Nem is emlékszem, hogy hallgattam volna valamit. Nagyrészt melóhelyen, értekezletek alatt olvastam. :)

J. K.Rowling: The Hogwarts Collection (Pottermore Presents 1-3)

Ahhoz ez a három kis szösszenet túl rövidke, hogy egyenként külön-külön bejegyzést érdemes legyen nekik szentelni. Együtt hárman viszont egy olyan kerek egészet alkotnak, amit egyenesen bűn lenne nem ajánlani a Harry Pottert kedvelő olvasóközönség becses figyelmébe.

Azoknak, akik nem hallottak volna erről a három kis könyvecskéről, ami a „The Hogwarts Collection” néven fut, álljon itt néhány alapinformáció.
A három kötet, melyeket igazából a Pottermore, vagyis a varázsvilág hivatalos központja jelentetett meg, olyan írásokból állnak, melyek hivatalosan nem szerepelnek a könyvekben, mégis szervesen kötődnek a kánonhoz. Legyen szó karakterprofilokról, helyszínekről, roxforti tanórákról, vagy a varázsvilág tagjairól, mágikus tárgyakról.
Végighaladva a három könyvön, meglátjátok majd, mennyi mindent érintenek ezek a kis 60-80 oldalas szösszenetek.

1. Short Stories From Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies
Ebben a négy fejezetes kis irományban konkrétan négy karakter teljes megírt profilját követhetjük nyomon. Ez a négy karakter pedig McGalagony, Lupin, Trelawney és a Hagrid előtt állományban lévő Legendás lényeg gondozása tanár Silvanus Kettleburn.
Nem tudom egyébként, hogy az írói preferencia vagy a történetben betöltött fontos szerep játszik közre a dologban, de egy kicsit aránytalan a karakterprofilok kidolgozottsága. Míg McGalagony és Lupin élete a kezdetekről, sőt a szüleik közti viszonytól kezdve érintve vannak, addig a másik kettőről alig néhány mondat van, az is a minden fejezetben benne lévő „J. K. Rowling’s Thoughts” szekcióban, ahol az író a karakter úgymond létrejöttének hátteréről mesél, tehát nekik történeten belül úgymond nincs is kidolgozott száluk.
Félreértés ne essék, Lupin és McGalagony a két kedvenc tanárom, tehát abszolút nem bántam, hogy róluk részletesebben olvashatok, csak azt mondom, hogy a másik kettőnek is kijárt volna. Mindenesetre örülök, hogy Kettleburn egyáltalán ilyen szintem bekerült, mert róla összesen talán kettő mondat van a könyvekben.
A karakterek mellett természetesen kiegészítő írások is vannak, amik szervesen kapcsolódnak az élettörténetekhez. Ilyen pl. McGalagonnyal kapcsolatban az Animágia, vagy plusz infók a Vérfarkasokról, illetve az igazi Látókról.
Igazából érdekes dolgokat olvashat az is ebben a részben, aki időt szánt arra, hogy végignyálazza a Pottermore összes cikkét.

2. Short Stories From Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists
A címből már kitalálható, hogy itt egy kicsit komplexebb területre barangolunk, és bele pillantunk a varázslók politikájába is egy kicsit, amellett, hogy olvashatunk hatalommániás banyákról, valamint mindenki kedvenc kopogószelleméről is.
Az öt fejezetes könyv első része Dolores Umbridge karakterprofilja, élettörténete, és megint csak J. K. gondolatai a karakterről, illetve arról, aki öt inspirálta.
Hogy őszinte legyek, attól, hogy megtudtam, miért viselkedik úgy Dolores, ahogy, nem tudtam jobban megkedvelni. Szerencsére az írás célja nem is ez volt. Alapjáraton nem szeretek rosszat kívánni senkinek, még annak sem, aki megérdemli, de az a karakter minden további nélkül valóban megérdemelte, amit kapott.
A második rész kalandozik el a politika világába, és visszavisz minket a Mágiaügyi Minisztérium mai szerkezetének felépülésének történetéhez, valamint egy komoly névsort is olvashatunk az eddigi összes Mágiaügyi Miniszterről. Fontos, hogy mivel a három könyv nem dolgozza fel a Cursed Child történéseit, Kingsley az utolsó a miniszterek sorában.
A politikához kapcsolódóan egy kicsit kitekintünk az Azkaban történetére is, már onnantól kezdve, hogy eredetileg azt nem is börtönnek szánták, egészen addig, hogy hogyan telepedtek oda a Dementorok, és hogy lett más a börtön egész rendszere a Második Varázslóháború után.
A harmadik szekció Horatius Lumpsluck élettörténetével kezdődik, és hozzá kapcsolódóan olvashatunk még a bájitalokról általában, egy konkrét bájitalról, ami a Százfűlé főzet, illetve az üstökről, amiben a keverékek készülnek.
Igazából én nagyon örültem annak, hogy Lumpsluck karaktere kicsit terítékre került, mert nekem a könyvekben sosem tűnt szimpatikus karakternek, az olvasókörben résztvevők viszont szerették, és most egy kicsit nekem is sikerült megértenem, miért.
Viszont amikor megláttam, hogy átmegyünk Percy-be, és elkezdünk üstökről értekezni, majdnem eldobtam a könyvet.
A negyedik-ötödik rész pedig Mógus és Hóborc karakterét érinti nagy vonalakban. Ugyanaz a helyzet itt is, mint az előző könyvben Trelawney-val és Kettleburn-nel (akit amúgy magyarra Ebshontra fordított le zseniális kreativitással Tóth Tamás Boldizsár), nagyon kevés róluk az infó. Bár az a kevés nagyon érdekes, de egek, annyira olvastam volna még a kastély állandó bajkeverőjéről!

3. Hogwarts – An Incomplete and Unreliable Guide
A könyvecske 7 fejezete nagyjából mindent érint, amit a kastéllyal és a lakóival, illetve az ott folyó kemény munkával kapcsolatban tudni érdemes. Vannak persze a Roxfortnak olyan titkai, amik valószínűleg mindenki előtt rejtve maradnak, aki átlépi a kastély tölgyfa ajtajának küszöbét.
Az első fejezet a Roxfortba való utat mutatja be. Részleteiben a King’s Cross-t, a 9 és ¾. vágányt és magát a Roxfort Expresszt. Gondoljatok bele abba az utazásba…
A második rész az elsőévesek legnagyobb próbatételébe a beosztásba, és annak történetébe vezet be minket a Teszlek süvegen keresztül, valamint szót ejt arról is, hogy kik voltak azok a diákok, akik különösen nagy fejtörést okoztak a Süvegnek, illetve akiket esetleg nem jó házba tett. Bármennyire tagadja is a Süveg, azért voltak ilyenek páran.
Szó esik persze a kastélyról és környékéről is. Különös tekintettel a Hugrabug klubhelyiségére, amiről ugye nincs szó a könyvben. Beemelve ugyanakkor elmaradhatatlanul a Tekergők Térképét, mint egy olyan tárgyat, amit az a négy egykori diák készített el, akiknél jobban senki nem ismerte a kastélyt és környékét. Az utolsó, amiről szó esik az pedig a roxforti birtok talán legrejtélyesebb látványossága a tó.
Ezután esik szó magukról az órákról. Mind a kötelezőkről és a kötelezően választhatókról. Illetve nem kerülhető meg itt sem az Időnyerő, mint olyan. Szerettem olvasni, hogy mi volt az író célja azzal, hogy megteremti, majd el is pusztítja ezt az eszközt. És legyen bármilyen fura rájöttem arra, hogy ezeket a motivációkat elég kár volt aláásni a Cursed Child-dal.
Az utolsó előtti részben szó esik a kastély azon lakóiról, akikkel annyira nem foglalkoztunk a könyvben. A kísértetekről és a kastély festményeiről. Kiemelve Félig Fej Nélküli Nick-ket (és a lefejezésének történetét), valamint Sir Cadogan bátor kis festményét.
Az utolsó rész pedig a kastély olyan mágikus tárgyaival, és rejtett helyiségeivel foglalkozik, mint Edevis tükre, a Bölcsek köve, vagy éppen a Titkok Kamrája, és még más érdekes dolgok.
Engem pl. nagyon meglepett, hogy a történetben szereplő Merengő nem Dumbledore-é, hanem az iskola tulajdona, de Griffendél Kardjáról is szívesen olvastam.

Összességében azt mondom, rövidségük ellenére átfogó könyvecskék ezek, ahol a tárgyalt témáknak, személyeknek, dolgoknak közvetett, vagy közvetlen módon, de közük van egymáshoz. Tehát sehol nem volt az az érzésem, hogy ez a téma vagy dolog, csak random lett bedobva a nagy egészbe. Jól átgondolt, kerek írások ezek, amiket igazi csemege volt olvasni.

Értékelés
5/5 – Mindegyikre ezt adtam egyébként

Zeneajánló
Annyira rövid olvasmányok voltak, hogy nem is nagyon hallgattam mellettük semmit.

Ernest Cline: Ready Player One

Rettenetesen elrepült az idő megint. Észre sem vettem, és már a június is a nyakamba szakadt. Kevesen gondolják, akik nem gyakorolják a szakmát, hogy ez az időszak a tanároknak mennyire stresszes. Nehezen lehet tanítani, mert már mindenki várja a tanév végét (igen, a tanárok legalább annyira, ha nem jobban, mint a diákok), az adminisztrációs munka mindig megnövekedik ilyenkor, és az embernek már lélegezni sem marad ideje. Ez történt velem is, és valószínűleg ez az oka annak, hogy a május egy az egyben elszállt a fejem felett.

Nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús, és könyvektől mentes a tavasz utolsó hónapja, de leülni, és összerakni egy bejegyzést egyszerűen sem időm, sem agyi kapacitásom nem volt. Ez az oka annak, hogy ennek a könyvnek az értékelőjével gyakorlatilag hetek óta lógok. Megpróbálom most összeszedni a gondolataimat róla, annak ellenére, hogy több kisebb-nagyobb szösszenetet is olvastam már, mióta ennek a végére értem. Lássuk, mit hozok ki belőle…

Gondolom, ha máshonnan nem is, a közelmúltban kiadott film miatt a könyv történetével mindenki tisztában van. Ha nem, akkor nagy vonalakban felvázolom a történetet.
Adott egy nagyjából az apokalipszis szélén álló világ, ahol Amerika társadalma jobban érzi magát, egy bizonyos szoftverfejlesztő cég, és vezetői által létrehozott virtuális valóságban, mint az igaziban. Mikor aztán ennek a cégnek a feje meghal, maga után hagy egy úgynevezett „easter egg”-et, amit, aki elsőként megtalál, az örökli minden vagyonát. És gondolhatjátok, hogy nem két dollárról van szó összesen. A történet maga ennek a nyomnak a felkutatásáról szól.

Ami engem illet, be kell vallanom, hogy csak harmadszori próbálkozásra tudtam elolvasni a könyvet, mert többször félbe hagytam egy jobban várt könyv miatt, de most, hogy végigolvastam, nem tudok szabadulni tőle. Annyira okosan van felépítve a világ, a karakterek, és a köztük lévő viszonyok, valamint maga az egész történet, hogy én személy szerint rendesen addikt lettem tőle, és a könyvön kívüli helyzetekben, a saját mindennapjaimban is elkezdtem olyan helyzeteket látni, ami egy bizonyos logika mentén elvezet egy eseményhez.
Nagyon tetszett, ahogy egyik esemény következett a másikból, és ahogy egy szédítő elegyben összekeveredett a virtuális valóság az igazival. Néha tényleg fogalmam sem volt, hol járunk éppen. Azt meg külön élveztem, hogy ahhoz, hogy az ember eljusson a céljához nem csak puszta szerencse kellett (bár be kell ismerni, az sem ártott néha), hanem komoly tudás, és ismeretanyag birtoklása. Még akkor is, ha ez a tudásanyag valójában a nyolcvanas évek popkultúrájában koncentrálódik.

Ebben a könyvben nem az akció, és nem a romantika volt a lényeg, mégis volt benne mindkettőből éppen elég. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor mégis mi van az egészben annyira megkapó. Én sem tudom. Ennek a könyvnek nagyon egyedi hangulata van, és leginkább szerintem az a csodája, hogy a való életet is befolyásolni tudja. Oké, ez elmondható minden könyvről, mert jól vagy rosszul, de azok is befolyásoló erővel bírnak, de ez a könyv meg történet valahogy mégis más. Magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de szerintem, ha fogod magad és elolvasod, vagy legalább egy esélyt adsz neki, meg fogod érteni, mit akarok itt most elmondani.

A karakterek tekintetében gondolom, nem okozok nagy meglepetést, hogy ha azt mondom, hogy nagyon megszerettem a High Five-ot, illetve azt a viszonyrendszert, ami a történet folyamán köztük kialakult. Különös tekintettel arra, hogy az elkötelezett szólók végül egymást segítve értek célba. Leginkább abban, hogy a mindenki számára menedéket jelentő virtuális valóságot megmentsék a nyerészkedőktől. Szerettem olvasni azt a folyamatot, ami alatt rájöttek, hogy ők tulajdonképpen egy célért dolgoznak.

Nem mondom, hogy maga a jövőkép, amit a történet felfest annyira nagyon örömteli, vagy egészséges lenne, de vannak benne olyan értékek, amik mindig mindenhol fontosnak kellene, hogy legyenek az emberek életében.
Remélem, ha valaki kezébe veszi a könyvet, vagy elmegy megnézni a filmet, nem (csak) azt fogja belőle leszűrni, hogy jó dolog a virtuális világban élni, és lám semmi baj nem lehet abból, amitől a felnőttek annyira féltenek minket. Kicsit kell csak megkapargatni ezt a felszínt, és alatta ott van a történet igazi mondanivalója. Remélem, nem lesztek hozzá túl felületesek és lusták.

Értékelés
5/5 – Nincs külön hozzáfűzni valóm.

Zeneajánló
Ha minden igaz ez a dal volt az, amit sokat hallgattam akkor
(Fenti linkre kattintva bejön a videó, ha nem jelenne meg a beágyazott változat)


J.K. Rowling: Very Good Lives

Sokat agyaltam, hogy egyáltalán hozzak-e értékelést erről a könyvről, annak ellenére, hogy ez egy nagyon spontán és nagyon rövid olvasás volt. Aztán gondoltam, miért ne, hátha valaki kedvet kap, és gazdagabb lesz pár jó tanáccsal. Szóval most itt vagyok.

A mondandómat mindenképpen azzal kell kezdenem, hogy sokat vacilláltam már azon is, hogy ugyan kell-e nekem ez a könyv, de aztán végül elengedtem, és nem is bántam meg. Ez a könyv ugyanis tipikusan olyan, amit csak a hardcore J.K. Rowling fanok akarnak nagyon magukénak tudni. Én meg nem igazán számítok már annak, mióta már a Legendás állatok forgatókönyvért sem voltam hajlandó egy petákot se kiadni, mert legyen bármilyen szép a könyv, a puszta létezését is lehúzásnak érzem. Szóval ebben az esetben is, fogtam magam, felhúztam az én kis e-könyvtáramat, és onnan választva ki ezt a darabot, olvasni kezdtem.

Igazából nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de azt sem, hogy ezt ilyen formában tettem. Sok érdekes, és értékes gondolat van a könyvben, főleg, de nem csak az éppen egyetemi tanulmányaik végén álló fiatalságnak, de egyszerűen egy olvasásért, hacsak tényleg nem vagy a fanbázis kemény tagja, nem éri meg beruházni a könyvre. Szóval inkább maradjon a könyvtár. Mindez persze szubjektív vélemény, szóval tessék így latba vetni.

Ami engem meglepett, és jól esett olvasni ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg számomra is tartalmazott néhány értékes gondolatot, annak ellenére, hogy alapjáraton nem én vagyok/voltam a célkorosztály. Szerettem, hogy láttam az embert a szavak mögött. Hogy nem azt sulykolta a frissen végzett diákok fejébe, hogy az iskolájuk nevéhez mérten egyszerűen kötelességük sikerre vinni az életüket, hanem azt az egyszerű igazságot, hogy nem baj, ha hibázol, ha kudarc ér, mert abból valószínűleg többet tanulsz, mint a sikereidből. A másik, hogy arra buzdítja a diákságot, hogy nézzenek ki egy kicsit a dobozból, és használják a fantáziájukat. Nem tudom, hogy ez a Harvard amúgy valószínűleg nagyon ambiciózus, vagy eleve, kikövezett, kitalált és elrendezett jövőképpel rendelkező fiataljainál ez mennyire jött be, de egy próbát megért.

Emlegettem fentebb, hogy tetszett, ahogy az embert láttam a sorokban. Gondolom, akkor senkit nem ér meglepetésként, hogy a kicsit személyesebb megnyilatkozások is tetszettek. Nem szégyellt arról sem nagy vonalakban mesélni, hogy milyen volt az élete egyedülálló, munkanélküli anyaként, mielőtt a Harry Potter sorozattal bankot robbantott volna. És őszintén, bár nem értek teljesen egyet azzal, hogy a könyveit kismillió kiadásban, ilyen-olyan formában folyamatosan újra és újra ki kell adni, azzal meg pláne nem, hogy forgatókönyveket ad ki fizikai formában (A Cursed Child-ot megértettem, nem mindenki jut el a Broadwayra, hogy megnézhesse, de azért a moziba, aki akar, be tud ülni), nem irigylem tőle a vagyonát, mert ad1:megdolgozott érte, ad2:jó részét jótékony célokra fordítja.

Szóval alapvetően érdekes, és értékes olvasmánynak gondolom, mégis egy tipikus egyszer olvasós könyv. Nekem a puszta kíváncsiság, meg az unalom adta a kezembe, és ez így jó is volt. Remélem, ti is találtok majd benne számotokra értékes, megszívlelendő gondolatokat, ha elolvassátok valamikor.

Értékelés
5/5 – Érdekes, tipik egyszer olvasós.

Zeneajánló
Egy órás olvasás volt, nem nagyon hallgattam semmit.

Maggie Stiefvater: The Raven Boys (The Raven Cycle 1.)

Elég sokan rágták már a fülem azért, hogy kezdjek bele ebbe a sorozatba, úgyhogy azt hiszem, hogy most már tényleg ideje volt. Ami biztos, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem, annak ellenére, hogy a válságomból még mindig kigyógyuló félben vagyok. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, mondhatom azt is, hogy ez a könyv is segített a gyógyulásban, annak ellenére, hogy sokéig tartott az olvasása, mert azt, amire szükségem volt, megkaptam tőle.

Nem mondom, hogy kifejezett elvárásokkal ültem neki a könyvnek, egyszerűen megkaptam tőle, amire az adott lelki állapotomban szükségem volt. Mert ez egy könnyen olvasható, bizonyos szempontból nagyon pörgős, más szempontból meg elég lassúnak, és kidolgozatlannak érződő könyv, amiről igazából süt, hogy egy sok részes sorozat kezdő kötete. Csak remélni merem, hogy a dolgok jobban kikristályosodnak a következő részekben, bár, lehet, nem kellene hozzá nagy reményeket fűznöm azok alapján, amit azoktól hallottam, akik végig, vagy majdnem végig olvasták a sorozatot.

Ami engem konkrétan egy kicsit zavart az egészben, hogy úgy érzem, sem a világ, amiben játszódik, sem a karakterek, akik ebben a világban élnek nem kaptak elég teret, és időt arra, hogy kibontakozzanak. Az alapok, és a fő szál, illetve a karakterek főbb jellemvonásai, amelyek nagy vonalakban megkülönböztethetővé teszik őket egymástól, fel vannak rajzolva, de az igazi mélysége még nem nagyon kaptunk betekintést.
A másik, hogy ez a sztori igazából pörög, mert mindig történik benne valami, igazából viszont mégsem történik benne semmi. Egy teljesen lineáris úton halad az egész történet, nincsenek benne vargabetűk, vagy lélegzetet elakasztó nagy felfedezések. Illetve, azok vannak, de mivel csak futólag érintjük azt, hogy azok a felfedezések miért akkora nagyok, nem ütnek akkorát. Hogy egy példát mondjak. Elhiszem, hogy Gansey-nek az az erdő, és annak megtalálása sokat jelent, de nekem nem, mert csak nagy vonalakban, pár mondatból tudok arról, hogy mekkora munka meg szenvedés van az addig összegyűlt információk, meg tudásanyag felhalmozásában, nem vagyok tőle elájulva annyira. Nem látok bele az előzményekbe, így nem tudom annyira értékelni az eredményt sem.

A karakterekkel ugyanez a helyzet. Úgy érzem, pont annyit tudtuk meg róluk, hogy egy-egy mondatban el tudjuk különíteni egymástól őket. Nekem pl. a könyv feléig gondot jelentett a négy srác megkülönböztetése, mert minden, amit tudunk róluk, karakterenként 1-1.5 mondatban összefoglalható. Plusz a karakterek közti interakciókat is egy kicsit hiányosnak érzem. Vannak villanások, mint pl. Gansey meg Blue beszélgetése ott a templomnál, viszont ez messze nem elég. Nem látjuk folyamatában a változást, ami arra sarkallta Blue-t, hogy a kezdeti ellenséges véleménye hogy változott meg a fiúk felé. Mindemellett arra is kíváncsi lettem volna, szintén rendszerbe foglalva, hogy Ronan hogy kezdte el elfogadni a csapatuk tagjának Blue-t. Itt jegyzem meg, hogy az utolsó mondat alapján remélem, a Dream Thives jobban rá fog fókuszálni az ő karakterére, mert, ahogy Noah, úgy Ronan Lynch is tartogat még érdekes titkokat érzéseim szerint.

Viszont, ami nagyon működött ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg folyamatosan fenntartotta az olvasó érdeklődését, és hajtotta előre, hogy olvasson tovább és tovább és tovább. A fentebb emlegetett villanások, mint Blue meg Gansey beszélgetése, vagy Whelk történetszála, és a kapcsolata Noah-val, vagy a jelenete Gansey-vel tényleg igazi fénypontjai voltak a könyvnek.
Ugyanakkor örültem, hogy Adam karakterén keresztül fontos dolgokról is szó esik a fő cselekményszál mozgatásán kívül. Olyanokra, amikről sajnos tabu téma beszélni. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy Adam karakterét olyanná formálta az írónő, amilyen. Nem, alapjáraton semmi bajom nincs Adam Parrish-sel, csak valahogy nem érzem jogosnak, ahogy a másik két srác, jó szándékú cselekedeteire reagál. Remélem, az ő motivációiról is lesz még szó a későbbiekben.

Összességében én mindenképpen jó olvasmányélménynek könyvelem el ezt a történetet. Annyira legalábbis biztosan jónak, hogy megígérjem, a nyári vakáció alatt biztosan előveszem a maradék három kötetet. Remélem, időm is lesz rá elég. :)

Értékelés
5/4,5 – A többit meg majd meglátjuk.

Zeneajánló
Ezt viszont tényleg hagyjuk, nagyrészt munkaidőben, lyukas – vagy elmaradt óráimban olvastam a könyvet, nem nagyon hallgattam zenét.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Ha jól emlékszem, a Könyvfesztiválos beszámolómban írtam arról, hogy hogyan és milyen körülmények között ruháztam be erre a könyvre. Arról viszont talán még nem meséltem, hogy hogy akadtam rá egyáltalán, illetve hogy kezdtek el érdekelni Murakami Haruki könyvei. Egyik volt egyetemista szobatársam említette, hogy – velem valami csodával határos módon egy időben – elkezdett érdeklődni a japán kultúra iránt, és, hogy olvasott pár Murakami könyvet, és tetszettek neki. Elhatároztam hát, hogy adandó alkalommal én is belepillantok egy-egy művébe. Nagy regényébe elsőként viszont féltem belevágni, és bevallom őszintén, a fülszövegek is egy kicsit elvontnak tűntek nekem. Nem olyanoknak, amiket igazán élvezni tudnék. Így esett a választásom a novelláskötetre. És egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem.

Nem mondom, hogy egyik másik novella nem volt itt is túl elvont ahhoz, hogy bármilyen értelmet beléjük tudtam volna csempészni, de az biztos, hogy elgondolkodtattak a történetek. És nem csak ez tette a szememben egy kötet elolvasása után olyan szerzővé az írót, akitől még teljesen biztos, hogy fogok elővenni könyvet (és nem csak azért, mert az 1Q84 még a polcomon pihen), hanem az, hogy ezek a történetek elvontságukkal együtt úgy voltak megírva, hogy észre se vettem, úgy fogytak egyre csak az oldalak. Egyszerűen olvastatta magát minden írása.

Nem túlzás azt állítani, hogy hosszú idő óta az első olyan könyv volt, amit élvezettel ültem le olvasni, nem untatott egy percre és nem volt az a nyögvenyelős olyan érzésem, hogy ha már elkezdtem, akkor, ha fene fenét eszik is, befejezem. Nem, tényleg érdekeltek a történetek. Igazából, már akkor éreztem, hogy jó könyv lesz ez, mikor a Fesztiválról hazafele elkezdtem olvasni a buszon, lévén teljesen lekötött. Suliban is volt, hogy elmaradtak óráim, és már összefolytak előttem a sorok annyira olvastam, de nem tudtam abbahagyni, meg letenni.

Nem mondom, hogy olyan óriási érzelmi hatással lettek volna rám a novellák, kivéve talán egyet, de az is igaz, hogy nem fejeztem be úgy egy-egy írást, hogy ne lettem volna gazdagabb általa valami okos gondolattal, amit valahogy jobban a magaménak éreztem, meg érzek azóta is.
Arról pedig még nem is szóltam, és ez egy kicsit furának is tűnhet, hogy azért régen olvastam én már magyar nyelven megjelent könyvet, és rá kellett jöjjek, hogy bár az angol is megy már egész rendesen, de néha üdítő dolog a saját anyanyelvemen olvasni. Igazán pihentető tud lenni, de tényleg.

Mindent összevetve én mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a könyvet. Akik nem ismerik az írót, azoknak azért, hogy megismerjék, és megszeressék a stílust, akik ismerik az írót, és nem olvasták még a könyvet, azoknak azért, hogy gazdagabbak legyenek egy jó olvasmányélménnyel.
Az olvasottak alapján én mindenesetre kíváncsian veszem majd kézbe a többi írását is.

Értékelés
5/5 – Okos ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni. Igazán.

Zeneajánló
Japán, tehát még mindig JUMP. Nem mintha jobban illene ez a szám ehhez a könyvhöz, mint bármelyik másik az előzőekhez, de attól még nagyon-nagyon aranyos.


Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás