I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Mori Ogai: A vadlúd/Elbeszélések

Erre a könyvre rettenetesen furcsa körülmények között akadtam rá.  Nagyban tomboló japán mániám (igen, még mindig jelen van) miatt beszereztem egyfajta szótárat, ami a japán kultúrára fókuszál. Nem csak egyféle szempontból, hanem a lehető legszélesebb palettából válogatva. Van ott minden, zene, politika, építészet, és irodalom. Ennek a könyvnek köszönhetően akadtam rá a Vadlúdra. Felkeltette az érdeklődésemet, mert azt mondják róla, hogy mai napig az egyik legnagyobb irányadó a japán irodalomban. Muszáj voltam megtudni, mi olyan rettenetesen különleges benne.

Szenvedtem egy sort már azon is, honnan és hogyan szerezzem be a könyvet. Nagyon szerettem volna angolul elolvasni, de úgy nagyon borsos ára volt a könyvnek, így arra jutottam, jó lesz nekem egy antikvár állapotú magyar kiadás. Egyébként, azt nem árt tudni, hogy a japán irodalom általánosságban rettenetesen elvont gondolkodású. Abban sem voltam biztos, hogy megérteném, mit mond a szöveg. Viszont még mindig tervezek Haruki könyvet olvasni angolul, majd beszámolok a tapasztalatokról.

Szóval visszatérve erre a könyvre. A történet egy diák és egy uzsorás által kitartott szerető szerelméről szól… na, ha kettőnél többször találkoznának, és három mondatnál többet váltanának egymással.

Én komolyan mondom, azt hittem, idegesíteni fog ez a fajta történetvezetés, mert alapjáraton a hajamat szoktam tépni tőle. Itt viszont olyan… természetesnek hatott az egész. Valahogy az volt bennem, hogy ennek a történetnek így kellett haladnia, és így kellett végződnie is.

Igazam volt abban is, hogy ez angolul nem ment volna. Nagyon tiszta az egész történet, és nagyon szép a mondanivalója is, ugyanakkor rettenetes mértékben a sorok mögé kell látni ahhoz, hogy ez a mondanivaló elérjen az olvasóhoz.

Az elbeszélések a Vadlúdhoz képest egészen könnyen emészthetőek, és rövidek, bár azoknál se árt, ha van egy kis beleérző képesség, meg morális készség az olvasóban.

Összességében komolyan nem tudom, mennyire ajánlanám olvasásra. Engem érdekelt, hogy mitől vannak tőle annyira oda. Azt nem mondom, hogy teljesen megértettem, de nekem is tetszett, amit olvastam. Főleg azért, mert nem volt szokványos, és elég heves érzelmeket váltott ki belőlem. Ha nem bánjátok az olyan olvasmányokat, ahol egy kicsit gondolkodni kell, akkor ez el fog menni egynek, ha éppen olyan hangulatotok van.

Értékelés
5/4 – Mert azért ott volt, hogy egyszer a falhoz akartam csapni azt a könyvet

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Erről a könyvről extra-extra nehéz lesz írni, mert teljesen más, mint a mostanában (mostanában, másfél hónapja nem nyúltam a bloghoz kb.) megszokott tőlem az ember. Ez a történet ugyanis nem fikció. És pont ez volt az oka annak, hogy egy kicsit tartottam tőle. Mert nem fűznek túl jó emlékek Polcz Alaine szakmai könyveihez. Ez nem az ő hibája természetesen, de még mindig tüske, hogy nem tudtam a világjátékból rendesen felkészülni anno vizsgára, mert jóhiszeműen kölcsönadtam a könyvet, és vizsga reggelén kaptam azt vissza. Na, szóval voltak bennem fenntartások a könyvvel kapcsolatban.

Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy itt nem a pszichológusról, meg a szakmabeliről lesz szó, hanem az emberről, a feleségről, a szerelmesről. Megdöbbentő mennyire más a két megközelítés. Emberként rendkívül szimpatikus személyiség bontakozott ki előttem Alaine személyében. Az aggodalommal ellentétben elmondhatom, hogy rengeteget kaptam ettől a könyvről. Iszonyatosan inspiráló írás, ami arra ösztökél, hogy a többi könyvébe is beleolvassak. Legyen szó szakmai műről, vagy életrajzi ihletésű írásról.

Igazából a könyvről nagyon nem is tudok mást elmondani, mert ezt bizony olvasni kell ahhoz, hogy megértse az ember, miért olyan lényeges, és tartalmas, meg inspiráló ez a könyv. Hogy egy kicsit mégis felkeltsem az érdeklődést a könyv iránt, mondanék pár szót arról, hogy ki is volt az a Polcz Alaine, mind emberileg, mind szakmailag. Az infókat teljes egészében a Wikipédiáról szedtem le. A linken megtalálható a teljes oldal további infókkal, ha valakit nagyon érdekel.

Polcz Alaine (1922-2007) magyar pszichológus, írónő, a tanatológia hazai úttörője, a Hospice mozgalom, később alapítvány alapírója, Mészöly Miklós felesége.
19 évesen ment férjhez először, de a II. világháború okozta rettenetes körülmények miatt házassága is megromlott. Az átélt borzalmak egész életére rányomták bélyegüket. Pszichológusi diplomáját az ELTE-n szerezte, diplomázásának évében ment férjhez Mészöly Miklóshoz. Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészetterápiát, majd játékterápiát folytatott. Később súlyos beteg, haldokló gyerekek, szüleik pszichológusa lett. Számos egyéb úttörő tevékenysége mellett 1991-ben hozta létre a Hospice Alapítványt.

Én nagyon javaslom, hogy olvassatok tőle, de ne szakmai könyvvel kezdjen senki, pláne nem, ha nem szakmabeli. Viszont az ehhez hasonló könyvei mindenkinek remek alapot adnak.

Értékelés
5/5* - Szerintem az év egyik legjobb olvasmányélménye volt.

Lewis Carrol: Alice's Adventures in Wonderland & Through the Looking-Glass

Mivel már megint cirka 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, most szolgalelkűen idetelepedtem, hogy megírjam őket. Viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy hiatust hirdetek a blogon, mert bár olvasok, többet is, mint ilyenkor szoktam, írni annyira nincs már kedvem az olvasmányokról. Magam sem értem az okát, egyszerűen nagyon lefoglal más, meg mások. Nekem se tetszik ez túlságosan, mert így pont magamra nem marad időm. Egyre inkább érzem azt, hogy kötelességből csinálok egy csomó mindent, mintha robot lennék. Hiányzik egy kicsit az a bizonyos én idő. Tudom, ez nem a blog miatt van, hiszen az most nagyon háttérbe szorult, így nem nektek kellene panaszkodnom erről, de másnak nem igazán mondhatom el.

Na de mindegy is a nyavalygásból. Remélem, élvezni fogjátok ezt az 5 bejegyzést, amivel ma készültem nektek, aztán, hogy később mi lesz, azt majd eldöntöm akkor, mikor itt lesz az ideje…

Nos, az első könyv, vagyis 2 könyv, amiről mesélek most az Lewis Carroll Alice duológiája, vagyis az Alice csodaországban és az Alice tükörországban. Mindkét könyvet még szeptemberben olvastam, és túl meghatározó nyomot nem hagyott, so előre elnézést, ha egy kicsit összeszedetlen lesz mindaz, amit mondani akartam róla.

Szóval szerintem sokat nem kell mondanom Alice történeteiről, mert a legtöbb ember ismeri. Bevallom, míg el nem olvastam, nekem csak halvány fogalmaim voltak a történetről. Persze emlékeztem az álom szekvenciára, a zsebórás fehér nyúlra, meg a szív királynőre, aki nagyon szereti fejét venni az embereknek. Ezen kívül azonban maga a történet totál homály volt, és nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy egyáltalán hallottam-e én ezt a mesét gyerekkoromban. Éppen ezért volt jó dolog végre elolvasni, ha már egyszer ennyi ideig halogattam.

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel a között a könyv között, és a régebben olvasott Pán Péter között. Abból a szempontból, hogy bár maga az író is gyerek könyvnek titulálja az írását, én nem biztos, hogy kicsi gyerekeknek elmesélném a sztorit, főleg nem mutatnám meg nekik a képeket, mert azoktól még én is frászt kaptam felnőtt fejjel. Viszont, ha elfogadjuk, hogy gyerekkönyv, és olvassuk gyerekeknek is, akkor is felnőtt fejjel is simán lehet élvezni a történetet.

Mondom, nekem nem adott annyit, hogy túlságosan nagy horderejűnek tartsam a történetet, de szórakoztató volt, és kikapcsolt egy időre, míg olvastam. Felnőtt fejjel szerintem ne is várjunk többet tőle.

Nagyjából ugyanez vonatkozik a második kötetre is. Bár azt kell mondanom, azt olvasni én kifejezetten élveztem, főleg talán azért, mert annak a történetéről tényleg nem tudtam semmit, és kellemesen csalódva láttam, hogy pont úgy van felépítve, amilyen történeteket a legjobban szeretek olvasni. Plusz a szereplők is jók benne, és itt már tényleg azt éreztem, hogy gyerekeknek íródott az egész.

Összességében én így felnőtt fejjel azt mondom, ha szórakozni és vándorolni akar egyet az ember a fantáziák, meg az álmok világában, Alice minden kétséget kizáróan zokszó nélkül elviszi oda. Akkor jó ezt a könyvet olvasni, ha egy kicsit túl sok már a valóságból. Gyerekeknek igazából viszont tényleg inkább a második részt ajánlanám, annak olyan igazi esti mese hangulata van.

Értékelés
5/4 – Mindkét könyvre vonatkozik.

Rick Riordan: The Burning Maze (The Trials of Apollo 3.)

Relatíve régen olvastam már Riordan művet, és még annál is régebben értékeltem, úgyhogy ennek most épp itt az ideje.
Gondolom, nem lep meg senkit, hogy úgy vártam ezt a könyvet, mint a Messiást. Mióta a Hidden Oracle-t olvastam, azóta vagyok rajongója a Trials of Apollo sorozatnak, viszont ebben a könyvben egy icipicikét csalódtam.

Tudom, ezt rettenetesen fura pont tőlem hallani, de attól még így van. Valahogy most úgy éreztem, hogy sem a történet nem halad úgy, ahogy kellene, sem a karakterek nincsenek a helyükön. A történet első felét konkrétan végig untam. Mert a szereplők vagy aludtak, és gyógyultak, vagy a Labirintusban keveregtek, és igyekeztek kitalálni, kivel, mivel állnak szemben. A csata része viszont nagyon izgalmas volt, azon végig rágtam a körmömet és aggódtam azon, hogy mi lesz a következő oldalon.

A karakterek meg. Nem titok, hogy számomra a sorozatot Percy meg Leo adja el. Hozzájuk meg még csapódik Nico meg Will. Na, már most épp a kedvenc karaktereimből volt rettenetes hiány ebben a kötetben, és azok kerültek előtérbe, akiktől nem voltam annyira elájulva soha.

Nem mondom, hogy nem voltak benne könnyfakasztó, meg szívszorító jelenetek, de nem volt benne igazán semmi olyan, amitől olyan kiemelkedő alkotás lenne ez. Sokkal, de sokkal jobb könyveket is olvastam már az írótól. És nagyon remélem, hogy ez csak ilyen átmeneti hullámvölgy volt. A vége mindenesetre nagyon ígéretes, de hát ezzel a könyvvel kapcsolatban is nagy elvárásaim voltak…

Talán azt mondhatom, ezzel kapcsolatban, hogy az előző kötet alapján Grover lehetett volna az, aki érdeklődésre tart számot ebben a sztoriban, de még ő is furcsa volt. Furcsán felnőtt. Remélem azért, hogy a következő részben láthatjuk majd, hogy mi a csudát garázdálkodik majd össze odahaza a Félvér Táborban, remélhetőleg Percy-vel.

Azt nem mondhatom persze, hogy nem ajánlom olvasásra a könyvet, mert de, csak elvárások nélkül kell nekiállni, és akkor nem lesz semmi baj. :) A továbbiakat tekintve meg reméljük a legjobbakat.

Értékelés
5/4 – Nekem fáj a legjobban, higgyétek el.

Naoki Higashida: Fall Down 7 Times, Get Up 8

Mostanra, aki kicsit figyel a bejegyzések elején a személyes beköszönőimre, az valószínűleg kitalálhatta már, hogy a klaviatúra, meg a roppant kreatív nicknév mögött ennek a blognak az esetében egy tanár néni ül. Ha nem, annak most elárultam. Szakmám szerint két szakos gyógypedagógus volnék, de a fennmaradó hat szakból van egy, ami nagyon-nagyon érdekel. Ez pedig az autizmus spektrum pedagógiája szakirány. Hogy hogy jön most ez ide?


Szorosan kapcsolódik a témához a könyv, melyet most be szeretnék mutatni. Biztosan sokan találkoztatok már Higashida Naoki nevével, és a „Hát ezért ugrálok” című könyvével. Ha nem, akkor nagy vonalakban hadd mondjak róla pár szót (később lesz értékelés arról a könyvről is). Szóval Naoki egy az autizmusban súlyosan érintett nem beszélő személy, aki a japán hiragana szótagtáblázat segítségével kommunikál a külvilággal. Ez a srác 13 éves volt, mikor megírta első könyvét Hát ezért ugrálok címmel. Ez a könyv tulajdonképpen egy interjúkötet, ahol Naoki kérdések megválaszolásán keresztül mutatja be az állapotát.

Évekkel később ugyanez a srác újra klaviatúrát ragadott és megírta ezt a könyvet, amiről most beszélünk, és aminek egyelőre sajnos nem elérhető magyar fordítása. Remélem, hamarosan ez változni fog. Alapvető változás az első könyvhöz képest, hogy itt nem egy 13 éves, hanem egy fiatal felnőtt fogalmazza meg állapotával kapcsolatos gondolatait. A szerkezet is más egy kicsit. A kilenc nagy egységre osztott könyvben apró témakörökben írja le a szerző gondolatait.

Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyi bölcsesség szorult ebbe a gyerekbe, sokszor el tudott gondolkoztatni még saját magammal kapcsolatban is. Ugyanakkor voltak olyan részek, amiket egy kicsit túlzásnak éreztem, és a gyógypedagógus énemnek esett rosszul olvasni a véleményét bizonyos dolgokról.
Persze, érthető, hiszen egy diáktól természetes, hogy nem látja fényesnek az oktatás minden szegmensét, viszont azt sem látja, hogy mennyire szenved az oktatásügy, és nem feltétlen azért olyanok a segítők, amilyenek, mert képzetlenek, vagy rosszat akarnának a növendékeknek, egyszerűen felőrli, és kiégeti őket a rendszer. Lehetne most jönni persze azzal, hogy a japán oktatásügyet ugyan ne hasonlítsuk már magyarhoz. Higgyétek el nekem, direkt utána olvastam kicsit, hogy mi a helyzet ezen a téren Japánban, és azt kellett megállapítanom, hogy az ottani helyzet, ha lehet, még rosszabb, mint idehaza. Katasztrófa.

Mindezeken túl tényleg sok mindent kaptam ettől a történettől, és alig várom, hogy összehasonlíthassam azzal, milyen volt a felfogása 13 évesen.
Nem mellesleg jegyzem meg, hogy ez a könyv a remek példa annak az igencsak ostoba feltételezésnek a megcáfolására, hogy a tanár nem tanulhat a gyerektől, csak fordítva. Szerintem a gyógypedagógia, meg amúgy az egész pedagógia alapja az, hogy egymástól tanulunk. Én például fel sem tudom sorolni, hogy igencsak rövid pályafutásom alatt mennyit tanultam azoktól a gyerekektől, akik benn ültek az óráimon. Elég csak azt említeni, hogy megmutatták nekem, mi az igazi tanárság, és nem csak az idealista rózsaszín köd van a fejemben, amit az elmélet ad…

Összességében nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert kincset érő gondolatokkal gazdagodhat tőle az ember.

Értékelés
5/5 – Kincs.

Sarah J. Maas: The Court of Frost and Starlight (The Court of Thorns and Roses 3,1)

Visszatértem. Azt nem tudom, mennyire tartósan, egy értékeléssel viszont most mindenképpen jövök. Ez pedig nem más, mint Sarah J. Maas számomra legújabb könyve, a Court of Frost and Starlight. Nem titok, hogy én annak idején nagyon vártam ezt a könyvet, hiszen, amennyire eleinte ódzkodtam tőle a nagy hype miatt, olyan könnyen estem bele fülig az ACOTAR trilógiába. Bíztam abban, hogy jelen esetben nem kell újra átélnem azt a tendenciát, amit Dashner Maze Runnerje okozott anno. Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de nem is csalódtam akkorát.

Tulajdonképpen, amiért én szerettem olvasni ezt a könyvet az az, hogy visszakerültem Velaris szeretett világába, színhelyeire, a szeretett szereplők közé. És, úgy körülbelül ennyi. Nem állíthatom határozottan, hogy maga a történet rossz lett volna, egyszerűen csak azt éreztem, hogy magához a nagy egészhez nem nagyon adott hozzá semmit. Az alap trilógia ismerete nélkül viszont a kezdő sorozat olvasó nem ért belőle semmit. Szóval nekem valamennyire az volt a sommás érzésem ezzel a kiegészítő novellával kapcsolatban az volt, hogy jó, hogy van, csak azt nem értem, hogy minek.

Azt hiszem, ez a könyv, meg a történet nagyon igyekszik azon, hogy bemutassa a háború utáni állapotokat Velarisban. Viszont ahelyett, hogy azt látnánk, hogy végre valahára mindenki örül magának, meg a békének, arra van helyezve a hangsúly, hogy hogy épül újra a város. Mindeközben hallgathatjuk azt, hogy Feyre hogy küzd meg a saját PTSD-jével, miközben meg mardossa a bűntudat, hogy magára költ, meg magával törődik. Mindeközben Rhys az, akit konkrétan látunk tenni is valamit, amíg el nem romlik az egész azzal, hogy Cass meg Az elviszi egy sajátos legénybúcsúra. Hmmm… És nem, a közhangulatot sajnos nem a nyugalom, meg a béke határozza meg, hanem még mindig félelem lengi be a légkört. Ami valahol érthető, valahol meg nagyon nem, mert ha már megnyertek egy nyomorult háborút, örüljenek már. Pláne, ha bőven van anyagi fedezet arra, hogy mindent rendbe hozzanak semmi perc alatt.

A karakterekkel kapcsolatban meg pont az az érzésem, hogy indokolatlanul tűnteti fel őket az írónő rosszabb színben, mint kellene. Tipikus példa erre Nesta, akinek esetében egy becsületet érdemlő vasakaratú nőből egy szimpla szajhát csinált. Amit meg Cassiannal csinálnak, az egyszerűen nevetséges. Két ötéves jobban kezeli a kapcsolatát, mint ők. Nem tudom, mi fog történni velük a kiküldtetésükön, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom.

Összességében tök jó lenne, ha jönnének még az univerzumban nagy regények. Mert bár ezt sem volt rossz olvasni, sokkal, de sokkal több elmesélni való van még ebben a sztoriban.

Értékelés
5/4,5 – Nem tökéletes, de jó volt olvasni azért.

Melissa Albert: The Hazel Wood

Realizáltam, hogy kerek négy könyvértékeléssel vagyok elmaradva, úgyhogy gondoltam, most erőt veszek magamon, és írok egy kicsit, hogy lássátok, nem nyelt el a süllyesztő. Elnézést, amiért eltűntem, csak ez a nyár valahogy az új ismeretségek, új hobbik, és a lazulás, meg barátokkal bandázás, és kicsit az új munkahely miatti (felesleges) aggódás időszaka volt. A blog nagyon háttérbe szorult, de igyekszem újra előtérbe hozni. :)

A könyvet, amiről ma beszélni szeretnék kb. egy ónapja olvastam, de még mindig tudom, mit akartam róla írni, szóval nem kis befolyása volt. Ez a könyv pedig, amint azt a címben is látjátok a Hazel Wood Melissa Alberttől.

A könyv az első, és eddigi egyetlen (várok valami jó témára) angol BASC dobozomban volt benne, és egy kicsit tartottam tőle, mert semmit nem tudtam a könyvről. De direkt nem is olvastam el semmilyen értékelést sehol. És milyen jól tettem.

Ugyanis ez a könyv, számomra egyszerűen érthetetlen módon, hemzseg a negatív értékelésektől. Felhozzák a nem szerethető karaktert, a nem jól kitalált történetvezetést, az unalmas alap sztorit és még sorolhatnám. Én meg csak nézek, hogy mi tényleg ugyanazt a könyvet olvastuk. Oké, tudom, nem olvashatja két ember ugyanazt a könyvet, és ez az eset ennek a bölcsességnek a tökéletes példája.

Én személy szerint nagyon imádtam a történetet. A creepy-ségével együtt. Mert, hogy creepy volt, az biztos. Sokszor a szó szoros értelmében féltem a könyvtől, és bele se mertem gondolni, vajon mi vár rám a következő oldalon. De azért mentem tovább. Sőt, alig tudtam letenni a könyvet. Elvezetett egy világba, ami semmilyen tekintetben nem hasonlít Alice csoda országához (de rávett, hogy olvassam el az eredeti duológiát is), mégis egy olyan helyre, egy olyan történetbe kerültem, ami kiragadott a saját világomból, és erre azóta nem is volt példa talán, hogy év elején újra olvastam a Maze Runner trilógiát. Félreértés ne essék. A két könyv minőségében ég és föld, bármennyire szerettem is mindkét könyvet, de akkor is ezt az érzést kaptam meg tőle, és valószínűleg ezért is fogom még majd újraolvasni valamikor, vagy folytatni a sorozatot, ha lesz folytatása.

Őszintén, azt nem tudom, jó szívvel ajánlani, hogy mindenképpen olvassátok el, mert tudom, hogy nagy befolyásoló erő lesz a rengeteg negatív kritika. Viszont. Ha az értékeléseim meg a véleményem alapján úgy gondolod, közös a stílusunk, vagy legalább hasonló, akkor a helyetekben én biza megpróbálkoznék a dologgal.

Értékelés
5/5 – Indokolatlanul jónak tartom ezt a könyvet.

Zeneajánló
Egy hónapja olvastam, fogalmam nincs már, mit hallgattam közben.

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves (The Raven Cycle 2.)

Tudom, tudom, azok a Book Club beszámolók nagyon nem úgy mennek, ahogy menniük kellene, nézzétek el nekem, igyekszem őket pótolni, már ha érdekelnek egyáltalán valakiket. Meg kell találnom a motivációt arra, hogy megírjam őket. Plusz most elég hektikus időtartamában van ez a nyár, így időm se nagyon, van és a technikai feltételeim se igazán adottak a blogoláshoz, de össze kell nézzem, mennyivel vagyok lemaradva, és igyekeznem behozni a lemaradást.

A könyvekkel kapcsolatban viszont nem szeretnék hegynyi elmaradt bejegyzést felhalmozni, úgyhogy most gyorsan írok pár szót a legutóbbi befejezett olvasmányomról, ami az Álomrablók volt Maggie Stiefvater-től. Mikor befejeztem a Hollófiúkat, említettem, hogy elég nagy elvárásaim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert szeretném jobban megismerni Ronan karakterét. Igazából ez hellyel-közzel sikerült is, mégis azt kell mondanom, hogy én valamiért nem vagyok kompetens azzal, ahogy az írónő alkot. Nem a történettel, és nem is a karakterekkel van igazából bajom. Viszont a könyveken keresztül átjön valami, ami az írót teszi rettenetesen unszimpatikussá. Ugyanaz a helyzet itt is, mint Cassandra Clare könyveinek esetében. Ott sem tudtam szeretni a sztorit, mert unszimpatikus volt az író. Itt is ez van. A miértjét viszont nem tudom megmagyarázni még én sem. Megérzés, na.

Persze, tudom, hogy sokan szeretik a történetet, hiszen itt is ott is rengeteg a sorozat olvasására biztató bejegyzésbe, megjegyzésbe, írásba futok bele. Ezt tiszteletben is tartom, sőt, még figyelek is arra, aki azt mondja, hogy jó, és olvassa el mindenki, mert hiszem, hogy ezekben a véleményekben, ezekből a szemszögekből találok, vagy meglátok valami olyat, ami újra felkelti az érdeklődésemet, és a motivációmat arra, hogy a sorozat maradék két kötetét a kezembe vegyem, és befejezzem. Nem tudom, lesz-e ilyen valaha.

A történetről magáról nem is tudom, mit írhatnék. Annyira darabjaiban, és annyira nagy időközökkel olvastam az egész könyvet, hogy mint összefüggő sztori nem igazán maradt meg bennem. Mindenesetre a felosztásáról tudom azt mondani, hogy szerettem. Jó volt, hogy azok a szereplők kaptak szemszöget akik, bár nem mondom, hogy még pár karakter belső monológjára nem lettem volna kíváncsi. Akik szemszöget kaptak, ők egész jól ki lettek dogozva, illetve csavarokból is volt elég. Mondjuk azokból néhánnyal egyszerűen nem tudtam mit kezdhetnék.

Összességében azt tanácsolom, hogy bár én nem igazán találtam meg a számításaimat ezzel a sorozattal, ti többiek ne féljetek belekezdeni, mert mindentől függetlenül nektek még igazán tetszhet is. Vegyétek kézbe az első kötetet, és ha tetszik, gyertek, meséljetek nekem, hogy meghozzátok a motivációmat a maradék két kötethez.

Értékelés
5/3 – Nekem elég nyögve nyelős volt. Valahogy nem akart csúszni. Lehet meg kellene próbálnom magyarul…

Zeneajánló
Nem is tudom, hallgattam-e zenét, miközben olvastam, és próbáltam összerakni a fejemben a darabokat.

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek (A Birodalom tengeri bástyái 4.)

Nem is igazán tudom, hogyan foghatnék bele ennek a történetnek az értékelésébe, hiszen annyi mindent szeretnék elmondani róla.
A sorozat negyedik részével kapcsolatban is az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasó lehettem, így már elég régen volt a kezemben a könyv. Ennek ellenére újraolvasásra nem volt szükség, mert elkezdtem ugyan újra a könyvet, de néhány oldal után, ahogy újra a részesévé váltam a történetnek, rá kellett jönnöm, hogy erre bizony én tökéletesen emlékszem, ahogy arra is, hogy annak idején mi fogalmazódott meg bennem azzal kapcsolatban, amit majd papírra szeretnék vetni az értékelésemben. Nézzük is.

Attól, hogy ez a könyv egy olyan sorozat negyedik része, mely részeinek alaptörténete nagyjából ugyanaz, a varázsa egyáltalán nem veszik el, sőt, midig képes újat mutatni, és megmozdítani valamit az olvasóban. Ennek pedig szerintem az az oka, hogy a történet nem a térre, és időre fókuszál, ami a regények hátterét adja, hanem az egyénekre, a szereplőkre, a karakterek sorsára. Persze, lehet mondani, hogy a tengerészek egy sorsban osztoztak, és ez nagy általánosságban valóban igaz, de pont ez a csodája szerintem ennek az egésznek, hogy a karaktereket nem csak katonaként, tengerészként, hajósként látjuk, hanem látjuk az embert. Azt a valakit, akinek családja van, akit a felesége, gyerekei, anyja, apja várnak haza. Mindjárt nem olyan egysíkú a történet már látszatra sem, ugye?

A másik, amit én nagyon szeretek abban, ahogy ezek a könyvek meg vannak írva, az az, hogy fel-felbukkannak olyan szereplők, akiket a sorozat előző részeiben már megismertem. Lehet, hogy ez van, akit aggaszt, vagy frusztrál, nem tudom. Nekem valahogy furcsa biztonságérzetet nyújt, hogy ezeket a karaktereket már ismerem, tudom, kik ők, mi a szerepük a hajón. Az pedig egy külön faktor, hogy az adott helyzetbe helyezve bizony újra elkezdhetek aggódni egy olyan karakterért, akit már ismerek, sőt, talán az előzőekben meg is kedveltem.
Félreértés ne essék, továbbra sem szimpatizálok a náci ideológiával egy szemernyit sem, de mint mondtam, itt nem is az a lényeg, hogy ki milyen ideológiát szolgál, ki tudja, mennyire lelkesen, meg szabad akaratából.
Szóval röviden összefoglalva, jók ezek az átvezetések- Szerintem nem kell miattuk aggódni.

Egy valamire viszont nagyon, de nagyon figyelni kell ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon lassú a lefolyása. A felszínt nézve joggal gondolhatja azt az ember, hogy a könyv háromnegyedében nem történik az égvilágon semmi, az utolsóban meg annyira felpörögnek az események, hogy azt sem tudod hova nézz.
Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy csak a felszínt nézi, akkor sem, ha az kényelmesebbnek tűnik. Figyeljetek oda minden sorra. Megéri. Tényleg.
Egyébként meg gondoljatok arra, hogy a csend is lehet művészi eszköz, meg érték, csak nem mindenki tudja értékelni. Azt hiszem, mire eljuttok a könyv végére, azt fogjátok kívánni, bárcsak tovább tartott volna kicsit az a csend…

Összességében mit mondhatnék. Tessék olvasni, de tényleg.

Értékelés
5/5 – Ha akarnék, se adhatnék rá kevesebbet

Zeneajánló
Hagyjátok. Fókuszáljátok a figyelmeteket arra, ami le van írva.

És végül, de nem utolsó sorban. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy újra hajóra szállhattam. Ahogy közeledünk a sorozat vége felé, egyre jobban érzem, hogy hiányozni fog ez nekem még…

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás