I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Wizarding World Book Club #6 - Heroes and villains

A legutóbbi alkalommal végeztünk az utolsó Bölcsek kövével kapcsolatos témakörrel az olvasókörben. A fő témánk a „Hősök és gonoszok” volt, és csak annyit mondok, hogy egy-egy beszélgetés olyannyira elment befele a dzsindzsásba, hogy az utolsó kérdésre még nekem is át kell néznem a többiek válaszait.

A három témaindító kérdésünk egyébként a következő volt:

  1. Mógus szerint csak „hatalom van, és azok, akik túl gyengék hozzá, hogy megszerezzék”. Kinek van a legnagyobb hatalma a Bölcsek kövében?
  2. Harry egy tipikus hős?
  3. Milyen kiemelkedő pontok voltak számodra a Bölcsek kövében?

Az én személyes válaszom az első kérdésre Dumbledore volt, érthető okokból. I mean olvastátok már azt a sorozatot? Egyénileg kinek lenne nagyobb ereje, meg hatalma, mint az öregnek? Viszont több válasz alatt keveredtem igen érdekes interakcióba a többi taggal.
Az első ilyen volt az, amikor valaki kifejezte azt a gondolatát, hogy ha belegondol, akkor Voldemort lehet az az ember, akinek a legnagyobb hatalma volt. Erre jöttem én, aki azt gondolja, a kánonfüggőségének köszönhetően, hogy igen, Voldemort valóban rendkívül hatalmas volt a mágia egyes területeit illetően. Ezt mindenkinek el kell ismernie. Viszont vannak olyan területek, sőt meg merem kockáztatni, hogy ezek a területek vannak többségben, amelyekről emberünk fájdalmasan keveset vagy éppen semmit nem tud.
Ebből aztán eljutottunk arra a konklúzióra egy pár üzeneten belül, hogy ebben a sorozatban pont az a szép, hogy bemutatja neked, hogy mindig van remény a jó győzedelmeskedésére, akkor is, ha az esélyek valahol a béka feneke alatt tanyáznak.
A második kedvenc válaszom Nicolas Flamel volt, amiért volt benne annyi erő, hogy képes legyen megsemmisíteni élete fő művét, feladva ezzel a saját életét. Én erre először úgy reagáltam, hogy ez valószínűleg nem erő/hatalom, hanem bölcsesség kérdése volt. Aztán felvilágosított a válasz adója, hogy ő arra gondolt, azért volt áldozat, mert csak az évekbe került, hogy gyakorlatba ültetődjön az elmélet. És, wow. Ha így nézem a dolgot, akkor valóban óriási dolog, mert Flamel nem csak azért tette, amit tett, mert azt meg kellett azt tenni.
Az utolsó ilyen nagyon kedvenc válaszom az a család. Hogy a családnak van a legnagyobb hatalma az egész sorozatban. Mert milyen óriási válasz ez?! Az egész sorozat esszenciáját foglalja magába, hogy a legnagyobb hatalmat egy elvont fogalomnak tulajdonítja valaki! Csendben, halkan felhívom a figyelmet arra, hogy a család és az anyák nagy szerepvállalásába nem csak Lily és Molly, de Narcissa Malfoy is beletartozik. Ő is egy a sok ok közül, hogy Harry még midig életben van.

A második kérdés egy komplikált dolog volt, és ez volt az a pont, ahol én szépen el is úsztam az eheti beszélgetésben. Azt gondolná az ember, hogy ez egy teljesen egyszerű kérdés. Tipikus hős? Igen, vagy nem, és kész. Na, most, aki tényleg ezt gondolja, az nem ismerős még Harry világában, ahol soha semmi nem egyszerű, és egyértelmű.
A beszélgetés során felvetődött, hogy egyesek túlságosan keményen ítélik meg Harry-t. Bevallom, köztük vagyok én is. Miért? Mert még mindig pipás vagyok az ötödik rész eseményei miatt, és ha tetszik, ha nem én bizony nagyon hibáztatom a főhősünket a keresztapja halála miatt. Ez a beszélgetés aztán olyan szétágazó lett és úgy elment még a tanári pálya nehézségeinek megvitatása felé is, hogy az egész beszélgetést összefoglalni itt lehetetlen lenne, de ha valaki kíváncsi rá ide kattintva az egész beszélgetést lebonthatja magának (angolul tudók előnyben, ha valakit valamelyik részlet nagyon érdekel, annak azt szívesen lefordítom, csak az egészet nehéz értelmesen összefoglalni).
Egyébként szerencsére van olyan értelmes a csapat, hogy egy egyszerűnek tűnő eldöntendő kérdésre is indoklással együtt válaszol, amiből teljesen jó beszélgetések indulnak ki. Mármint… A sajátomon kívül a többibe nem néztem bele. Az enyém is elég szerteágazó beszélgetés lett, de ahogy a hozzászólások számát látom, több helyen kialakultak jó kis beszélgető party-k. Fontos, hogy soha nem megyünk egymás nyakának egy vélemény miatt, hanem beszélgetünk róla, és megmondjuk akkor is, ha nem értünk egyet. Mondom még egyszer, a nélkül, hogy megsértenénk a másikat.

És akkor a harmadik kérdés. A másik véglet. Persze, hogy erre a kérdésre mindenki, de mindenki más választ ad. Ami engem illet, nekem kettő van. Az egyik Edevis tükre, a másik a Csapóajtón túl című fejezet.
Edevis tükre azt hiszem, mindenki számára érthető. Az egész történet egyik legmeghatóbb fejezete. Az egész sorozat tekintetében is, az én szememben legalábbis egyetlen fejezet veri, az a Herceg meséje.
A Csapóajtón túl pedig a feladványok miatt nagy kedvenc. Hollóhátas énem nem tud nemet mondani a követ védő különböző puzzle próbákra. Személyes kedvencem Piton feladványa, annak ellenére, hogy én is ott álldogáltam volna az asztal mellett ítéletnapig.
Ahogy a többiek válaszait elnézegetem, tényleg nagyon változatos. Vannak, akik ikonikus pillanatokat emelnek ki, pl. Harry és Ron barátságának kezdetét, vannak, akik számara az apró nüanszok voltak fontosak, pl. az a momentum, mikor Piton először megmentette Harry életét az első kviddics meccsén és vannak, akik nem is tudtak választani kedvenc jelenetet.

Személy szerint azt kell mondanom, az elmúlt 5 hétben egy teljesen jó közösség alakult ki a klubban, akikkel tényleg érdemes, és jó dolog beszélgetni. Nagyon várom a továbbiakat. Felkészülésként már el is kezdtem újraolvasni a második kötetet, hogy jövő hétre teljesen, tökéletesen képben legyek. Sajnos, azt még nem tudom, milyen témával fogjuk kezdeni a Titkok kamrájának boncolgatását, de a beszámolót majd mindenképpen hozom róla.

C. S. Lewis: The Voyage of the Dawn Treader (The Chronicles of Narnia 5.)

Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de a Voyage of the Dawn Treader szinte minden tekintetben megugrotta azokat a léceket, amiket a Prince Caspian állított elé.
Volt ebben a könyvben minden, amitől egy fantasy jó lesz. Utazás, kaland, feladatok és egy olyan búcsú, ami bár szükséges volt, jobban fájt, mint amire az ember előre számít.
És akkor még a karaktereket és azok fejlődési folyamatának ábrázolását még nem is emlegettem.

Nagyon tetszett, ahogy az egész történetet összerakta Lewis. A Narniába való visszatéréstől kezdve, Caspian küldetésén át egészen addig, hogy Aslan elbúcsúzik a két fiatalabb Penevsie tesótól. Az pedig, hogy milyen gyönyörűen fel volt építve Caspian és a Hajnalvándor útja, a küldetés célja mellett csak hab volt a tortán.

Nem is tudom, melyik volt a kedvenc állomásom az út során. Mondanám, hogy Deathwater, de annak nem volt pozitív kicsengése. Talán annak volt a legpozitívabb üzenete, amit Lucy tett a varázskönyvvel. És nem csak az eredmény szempontjából. Több mindent megtanultunk abból a jelenetből. Egyrészt, hogy a legkisebbek is lehetnek képesek nagy dolgokra. Sőt, vannak olyan dolgok, melyekre csak a legkisebbek képesek.
Ugyanakkor bemutatja, hogy nem bűn hibázni sem, illetve rossz döntéseket hozni, mert a nagyon durva melléfogásoktól lesz, aki megment minket. Mindig. Szóval Lucy tanít és tanul, és mi, olvasók vele együtt tesszük meg ugyanezt.

És bizony ez is felfogható karakterfejlődésnek. A legnagyobbon viszont akkor is a Pevensie tesók unokatesója Eustace megy keresztül. Egy szűk látókörű, röghöz kötött gyerekből egy olyan emberkévé válik, aki hozzánk, olvasókhoz hasonlóan elkezd oldódni, és tovább látni az orra hegyénél. Olyannyira, hogy visszavágyik az őt megváltoztató helyre, és a felnőtteket is igyekszik érzékenyíteni. És ebben is egy óriási metafora rejlik. Ahogy a Caspian herceg rámutatott a felnőtté válás folyamatára, úgy a Hajnalvándor útja megmutatja, hogy mennyire sok minden veszhet ki az emberből felnőttkorára, ha hagyja, és ezzel milyen hatással lehet a környezetében élőkre. Talán nem kell külön kiemelni, hogy ez a hatás nem mindig lehet jó.  Sőt. Eustace-nak szerencséje volt, de a korlátozó magatartás sok veszélyt rejt magában.

Caspian karakterével kapcsolatban csak egy megjegyezni valóm van. Csodálatos hős, viszont azt sajnáltam, hogy a filmmel ellentétben nem került love interest kapcsolatba egyik Pevensie-lánnyal sem.
Illetve, amit még sajnáltam, hogy a filmből nem szerepelt Aslan ikonikus mondata. Ide viszont beírom, hogy ne felejtsük el semmiképpen.

„A nemes lelkek mind hazára lelnek nálam. Bármily apró testben lakjanak is.”

És ezután már csak tényleg azt tudom ismételni, amit az elején mondtam. A búcsú, ami elkerülhetetlen volt, jobban fájt, mint amennyire az ember számított rá, de nagyon sok utógondolatot hagyott maga után.

Rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy ezek alapján az utolsó két kötetet hogyan alkotta meg Lewis, és hogyan illenek azok a Krónikák kánonjába. Remélem, egyszer lesz időm befejezni a hátralévő könyveket.

Értékelés
5/5* - Tökéletes volt. És a borító is gyönyörű. A legszebb a sorozatban.

Zeneajánló
Megint van egy OST-nk a filmhez.  Azokat is újra fogom nézni egyszer.

C. S. Lewis: Prince Caspian (The Chronicles of Narnia 4.)

Minden kétséget kizárólag a Prince Caspian az eddigi legjobb Narnia-regény. Szerintem legalábbis. És ebben a véleményben nem is befolyásol még a filmélmény sem, mert ugyan láttam már egyszer, de annyira nagyon régen, hogy konkrétan nem tudnám felidézni egyetlen pillanatát sem, de még azt sem, hogy hasonlított-e valamennyire a könyvhöz egyáltalán.

Tulajdonképpen nem i tudom, mitől volt ez a könyv olyan letehetetlenül jó, hiszen nem történik benne sokkal több minden, mint pl. a The Horse and His Boy-ban, mégis magával ragadott a regény, a világ, az események és a szereplők.

Valószínűleg rengeteget nyomott a latban Caspian herceg karaktere, az, hogy a Pevensie testvérek és Aslan újra tevékeny szerepet kapott a történetben. De ez sem volt minden. Mert úgy tényleg igazából az elejétől élveztem ezt a történetet. A tesók visszatérését, Caspian történetét a törpe szájából, az utat, amit az újra felnőtté váló gyerekek megtettek, a becsületért, és a szabadságért folytatott csatát, a Caspian elé kitűzött feladatot, aminek elvégzésével Narnia igazi uralkodója lehet, és nem utolsó sorban a könnyes búcsút, ami Peter és Susan részéről bizony örökre szól.

És akkor még nem beszéltem a történet hol rejtett, hol kevésbé rejtett morális mondanivalójáról. Kezdve az Ősi Narnia elnyomásától, a diktatórikus berendezkedésen és gondolkodáson át egészen addig a nem elhanyagolható apró tényig, hogy milyen az, mikor a saját szeretteid nem hisznek neked/benned, mert fiatal vagy, kevésbé tapasztalt, és sokkal tisztább és nyitottabb a csodák meglátására, mint ők maguk.

Bizony az izgalmasabbnál izgalmasabb kalandok közepébe is képes voltam belelátni a felnőtté válás komplikált folyamatát. Ezzel kapcsolatban pedig elgondolkodtam azon is, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert belőlem még nem halt ki teljesen a gyerek. Mert fiatal felnőttként is olyan ember tudtam maradni, aki még hisz a varázslatban, és bármikor megteremt magának egy olyan helyet, ahová menekülhet a világ szörnyűségei elől. Ahol nincs egyedül soha annak dacára sem, hogy nincs a közvetlen közelében egy teremtett lélek sem. Van egy olyan érzésem, hogy rajtam kívül sokan mások is ebben találták meg Narnia világának igazi varázsát.

Összegzésképpen csak annyit mondok, hogy nagyon-nagyon remélem, hogy a történet folytatása, a Hajnalvándor útja is ilyen hatással lesz majd rám.

Értékelés
5/5 – A Voyage of the Dawn Treader tükrében lehet, megkapja magának a csillagot is.

Zeneajánló
Olyan gyorsan haladtam a könyvvel, hogy nem is hallgattam zenét, de szerencsére van nekünk egy OST-nk. :)

Jane Austen: Emma

Azt hiszem, így a harmadik elolvasott regény után kijelenthetem, hogy mi ketten soha az életben nem leszünk kebelbéli jó barátnők Austen kisasszonnyal. És ebben, azt kell mondjam, tulajdonképpen mindketten sárosak vagyunk. Egyáltalán nem azért idegenkedem a műveitől, amit ír, mert pl. a Brontë nővérek ugyanebben a stílusban, és korszellemben írnak, és Charlotte például az egyik kedvenc klasszikus íróm. Nem, nekem azzal a gondom, ahogyan ír.

Észrevételem szerint legalábbis, az Emma stílusilag sokban hasonlít a Büszkeség és balítéletre, és ezt nem írnám pusztán annak a ténynek a számlájára, hogy ugyanaz az író.
Számomra Miss Austen regényei borzasztóan túlírtnak hatnak, és valahogy a történetvezetéssel sem sikerült az eddigiek alapján megbarátkoznom. A történetek első felében alig történik valami. Vontatott, unalmas, ráadásul olyan szintű barokk körmondatokkal dolgozik, hogy beleszédülök, mire sikerül kibogoznom egy-egy bekezdés, vagy mondat értelmét. Sokszor fordult elő velem a történetnek ebben az első szakaszában, hogy nem értettem, miről olvasok, csak nagy vonalakban voltak elképzeléseim, és sodortattam magam a történet hangulatával. Nem volt egy kellemes érzés, bármennyire is annak tűnik.

A történet második felével nem volt baj. Onnantól, hogy Mr. Churchill belép a történetbe még élveztem is olvasni, meg teóriázgattam magamban, meg kíváncsi voltam, mi fog történni a következő lapon. Naná, hogy nem az, amit az események aktuális folyása alapján elképzel az ember, illetve, ami az olvasó szerint ésszerű lett volna. És ez most tényleg nem panasz. Akkor lennék nagyon kiakadva, ha jó 150 oldallal előre kitaláltam volna a történet végét. Igaz, hogy a főhősnő nem az mellett a karakter mellett köt ki, aki mellett én elképzeltem, és eléggé furán szállja meg valami jó szellem, és kezd végre komoly önismereti gondolkodásba, de ez legyen a legkevesebb. Lényeg, hogy eljut arra a pontra.

És, ha már a főhősnőnél tartunk (és akkor itt sajnos vissza kell térnem a panaszáradathoz), azt kell mondjam, hogy a karakterek között egy sem volt olyan, akit úgy őszintén, szívből akár csak megkedveltem volna. Akik szerethető karakterek lettek volna, azok méltatlanul a legmellékebb mellékszereplő kategóriába lettek száműzve, és folyamatosan a főbb szereplők csípős megjegyzéseinek voltak kitéve.

A történet vége pedig – a Büszkeség és balítélethez viszonyítva legalábbis biztosan – mindenképpen javuló tendenciát mutat, de még mindig nem tökéletes. Nem lett annyira elkapkodva a vége, mint a fent emlegetett könyvnek, de még mindig lehetne kidolgozottabb. Én személy szerint legalábbis az utolsó nagy Emma-Harriett beszélgetést mindenképpen szerettem volna kicsit kibontva látni, mert nagyon nem tetszett, amit Emma azzal a lánnyal művelt, mikor állítólag a legjobb barátnője volt. Rendben, bűntudata volt, és érezni lehetett, hogy az a bűntudat egyáltalán nem álszent, de ettől függetlenül, azt a beszélgetést tényleg szívesen olvastam volna.

Összességében attól függetlenül, hogy Austen-tól, mint írótól idegenkedem, és szívesebben maradok a Brontë nővérek romantikus világában, nem volt kétségbeejtően rossz ez a történet. Ki kell böjtölni magunkat valahogy a történet közepe tájáig, onnantól élvezetes, és ez, ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de képes arra, hogy megmentse az egész regény becsületét.

Értékelés
5/4 – Gondolkodtam egy picivel alacsonyabb pontszámon is, de gondoltam, annyira nem leszek kegyetlen.

Zeneajánló
Umm, nem nagyon hallgattam a könyvhöz illő zenét olvasás alatt, de gondolom, ilyen esetekben egy kis instrumentális zenével sosem lehet mellényúlni.

Wizarding World Book Club #4 and #5 - Education & Friendship

Borzasztóan sajnálom, amiért így megcsúsztam ennek a rovatnak az írásával, de egyszerűen múlt héten nem volt alkalmam leülni, és egy összeszedett bejegyzést írni az „Oktatás”-témakörről. Ami pedig az eheti „Barátság”-témakört illeti, na azon a beszélgetésen úgy vettem részt, hogy éppen Budapestről buszoztam haza, és mivel a telefonomon írni fájdalom, volt olyan tweet-em, amit háromszor küldtem el, mire nem volt benne félregépelés. Gondolhatjátok, mennyire élveztem.  Na, de most, ahogy írom ezt a bejegyzést, az utóbbira, majd átnézem a többiek válaszait, és talán-talán bele tudok még csusszanni a beszélgetés egy-egy szálába.

De nézzük először akkor a múlt heti témánkat, ami az Oktatás témakörét járta át keresztül-kasul. A három témaindító kérdésünk a következő volt:

  1. Ki tanulta a legtöbbet a troll a pincében incidensből (tudjátok, a Bölcsek köve 10. fejezetében, mikor Harry meg Ron megmentik Hermionét a trolltól, miután összezárták vele)
  2. A lázadás jó vagy rossz dolog a Roxfortban?
  3. Úgy gondolod, hogy a házpontos rendszer tisztességes?

Na és akkor most nekem is újra bele kell másznom ezekbe a kérdésekbe, mert, hogy őszinte legyek, az elsőre nem is tudom már mit válaszoltam… Ó igen, azt, hogy talán Hermione, hiszen a lány egy tanárnak hazudott a szemébe, hogy a fiúkat mentse. Az azon a ponton még nem is létező barátságukban ez egy nagyon nagy lépés volt, főleg, hogy addig nem csak a fiúk, de a csoport nagy része is elég kegyetlenül bánt Hermionéval.
Amúgy a többiek válaszai is nagyrészt a három jó barát valamelyikét említik, vagy egyszerre mindhármukat. A kedvenc válaszom egyébként az volt, mikor valaki bedobta lehetőségnek McGalagony professzort, mondván, hogy kapott egy kis ízelítőt ezzel abból, mennyi bajt fog az a hármas még okozni az elkövetkezendő évek alatt. Ezzel kapcsolatban meg pláne eszembe jutott, hogy az egyik vélemény alatt elindult egy beszélgetés, hogy Harry megtanulta, milyen hősködni, és ez a hősködés milyen tragikus végkifejlethez vezet évekkel később. Annyira igaz. Sirius :(

A második kérdésre, már emlékszem milyen választ adtam. És általánosságban így gondolom, nem csak Rowling univerzumán belül. A lázadás egy jó dolog. Nem kell senkinek birkaként a másik után menni. Gondolkozzatok először és, ha úgy érzitek, hogy a nagy átlagban megfogalmazott és jónak tartott dolog nem egyezik a ti értékrendetekkel, akkor ne féljetek lépni. Jó, itt nyílván nem kormánymegdöntögető lépésekre kell gondolni (bár néhol igazán lehetne az is), hanem először fókuszáljatok a saját életteretekre. Onnan aztán lehet menni a nagyobb felé
Erre a kérdésre amúgy a többiek válaszait nagyon nehéz összeszedni, hiszen a cca. 750 kommentelő 750 különböző véleményt fogalmazott meg- Úgyhogy csak párat a kedvenceimből.
„A lázadás súlyosan büntetendő, kivéve, ha Griffendéles vagy.”
„Lázadni akkor érdemes, ha tudod, miért lázadsz, és az jó dolog. A semmiért lázadni értelmetlen”
„A lázadás majdnem mindig szükséges. Nem mindig vezet jó dolgokra, de majdnem mindig szükséges.”

A harmadik kérésre az én válaszom összecsengett azzal, amit a többség is hangoztatott. A rendszer maga jó lenne, ha a tanárok a helyén tudnák azt kezelni. Így viszont borzalmas nagy teret ad a favorizálásra, és az önző célok elérésére. Nem utolsó sorban kiélezi az egyes házak tanulói közti ellenségeskedést. Egy szóval az egész egy egészségtelen versengésbe megy át a tanulók között, ami kiélezve a rivalizálást éket ver aközé amit éppen kötni kellene.

Egyébként ezzel a témakörrel volt még egy érdekes dolog. Még a témaindító kérdések felmerülése előtt, mikor szóltak, hogy kezdjünk el lassan összeülni a témához, feljött a kérdés, hogy hogyan lehet valaki a suliban Sötét varázslatok kivédése tanár, ebből pedig kialakult egy nagyon jó kis beszélgetés Piton karakteréről. A részletekbe nem mennék bele, de megállapítottuk, hogy Piton ugyan borzasztó tanár, de vannak az embernek értékelhető, és tisztelhető vonásai, ami nélkül nem lett volna ugyanaz a történet, és azt is sikerült letisztázni néhány emberben, hogy miért és hogyan is került Umbridge a posztjára. Na, az egy remek beszélgetés volt úgy összességében, még akkor is, ha annyira szorosan nem is kapcsolódott az olvasókörben tárgyalt kérdésekhez.

És akkor most már ideje lesz áttérni az eheti témára, ami a barátság volt. A témaindító kérdéseink pedig a következők:

  1. Hermione azt állítja, hogy a barátság, és a bátorság sokkal fontosabb, mint a könyvek és az okoskodás. Egyetértesz ezzel?
  2. Harry mindig jó barát volt a Bölcsek kövében?
  3. Ki a leghűségesebb barátja eddig Harry-nek?

Az első kérdésre az volt a válaszom, hogy nagyjából egyetértek vele igen, de ha találsz egy olyan jó barátot, aki ugyanakkora nerd, mint te vagy, na, az az igazi paradicsom. Hála a jó égnek, nekem van is egy ilyen barátom.  Igazából, ha a totál őszinte véleményemet akarja valaki hallani, akkor, mint Hollóhátas, és introvertált könyvmoly azt mondom, hogy a könyvek, és az okoskodás biztonságosabb terep. Persze, a barátaimat én is mindennél nagyobb kincsként próbálom számon tartani, de a bátorság egy másik téma. Főleg az a bátorság, ami ebben a sorozatban jelen van. Az inkább már vakmerőség, és a kettő nagyon nem ugyanaz a dolog. Mondja ezt egy olyan ember, aki abszolúte nem tartja magát bátornak sem, és vakmerőnek sem, de azért remélem, értitek.
A többiek véleményéről szólva, a többség azt mondja, amivel egyébként én is nagyon egyet tudok érteni, hogy egyik a másik nélkül nincs meg. Hiába vagy okos, ha nincs melletted egy barát, akivel megvitathatod a gondolataidat, és hiába vagy bátor, ha nincs eszed ahhoz, hogy tudd, mikor kell, mikor érdemes egyáltalán használnod a bátorságodat.
Ugyanakkor én nagyon rokonszenvezek azzal a meglátással is, hogy a könyvkarakterekben nagyon jó barátokra tud lelni az ember.

A második kérdés már rizikósabb. Szerintem Harry nagyon nem törődött azzal, hogy jó barát legyen, egészen egyszerűen azért, mert nem tudta hogyan legyen jó vagy rossz barát, mert nem voltak előzetes tapasztalatai, hiszen a Roxfort előtt sosem voltak barátai.
A többiek válaszait, mint mondtam, itt helyben nézem át egy kicsit tüzetesebben, és belemászok abba a beszélgetés szálba, ami érdekel. Van itt egy érdekes teória, ami azt feltételezi, hogy Harry jóban lehetett volna Draco-val, ha vele találkozik először. Elgondolkodtató, nem? A többiek véleménye, amit én is osztok, hogy Draco Harry szemében nagyon hasonlított Dudley-ra, mikor először találkoztak. Mert ne felejtsük el, hogy Harry valójában előbb találkozott az ifjú Malfoy-jal, mint Ronnal. Erről a kérdésről egyébként a ti véleményeteket is szívesen hallanám.
Egyébiránt folyt egy érdekes beszélgetés egy erre a kérdésre adott nemleges válasz alatt, ahol a vélemény kinyilvánítója maga is elgondolkodik a szavain. Őszintén, nekem sem volt soha a szívem csücske karakterem Harry, de azért ilyen dolgokat, mint Neville szándékos bajba sodrása a sárkányos incidensnél nem húznék rá a karakterére, bármennyire nem kedvelem. Egészen egyszerűen azért, mert nem ez történt. Alaptalan dolgokkal, mondvacsináltan ne vádoljunk már egy szereplőt.
Egyébként, ahogy látom, a nagy többség véleménye egybecseng az enyémmel, illetve többségben vannak még azok, akik azt mondják – és ezzel szintén egyet tudok érteni – hogy soha senkiből nem lesz tökéletes barát, ahogy tökéletes, hibáktól mentes ember sem.

És akkor a harmadik kérdés. Ezek komolyan kiborítanak. Mi a frászkarikát akarnak a lojalitás folyamatos felemlegetésével. És akkor ráadásul úgy teszik fel a kérdést, hogy csak egy karaktert említhessen meg az ember. Huh, remélem, erről a későbbiekben leszoknak, mert idegesítő. A kedvenc válaszom erre, amit egyébként ők is retweet-eltek, az volt, hogy egyáltalán milyen szempontok szerint mérik a nagyon durván többrétegű lojalitást.
Egyébként én azt gondolom, hogy ezt a kérdést harmadjára teszik fel négy héten belül egy kicsit átfogalmazva. Egyébként ide Ront írtam, hisz ő volt az, aki a sakktáblán az életét is feláldozta volna a másik kettőért.
Sokan hozták be ide Neville-t, amit őszintén nem értek. Remek barát, és szövetséges, meg sort of second-in-command lesz a srácból a későbbiekben ez tény, de a Bölcsek kövében annyira fájdalmasan kevés normális interakció van köztük, hogy az valami eszméletlen.

Mint eddig mindig, most is örülnék a ti véleményeiteknek is a kérdésekben. Jövő héten sorra kerül a Bölcsek köve utolsó témája a „Hősök, és gonoszok”. Kíváncsi vagyok, abból mit fognak kihozni. Most, hogy végre kezdem pedzegetni a twitter használatát, meg lesz is lehetőségem rendesen gép előtt ülni, most már talán tényleg rendesen részt tudok venni a beszélgetésben. Szeretnék már én is, igazán. És persze jövök majd a beszámolóval.

Soman Chainani: The Last Ever After (The School for Good and Evil 3.)

Hadd kezdjem a lényeggel. Ennek a könyvnek úgy, ahogy van, kijár a tapsvihar. Remekül fel van építve, remekül vannak mozgatva a szálak, a karakterek fejlődése valami elképesztő, és a csavarok olyanok benne, amikre egyszerűen nem számít az ember. Tökéletes az egész.

És innentől kezdve nehéz megírnom, mit is éreztem az egész mese olvasása közben. Nagyrészt a körmömet rágtam természetese, hogy mi fog történni a következő oldalon, illetve fejezetben. Tulajdonképpen az alap még mindig ugyan az, mint az első két kötetben. Sophie nagyon igyekszik bebizonyítani, hogy ő tulajdonképpen Jó, csak azért, hogy újra és újra megtalálja a visszautat a Rosszhoz. Agatha, meg Tedros pedig még mindig, minden erejükkel azon vannak, hogy megmentsék Sophie-t.

Imádtam a történetvezetés egészét. A félrevezetéseket, a manipulációt, azt, hogy a Rossz egymást használja a saját céljainak eléréséhez. Mindez idő alatt a Jó viszont okos dolgokat talál ki, összedolgozik, segít, még akkor is, ha adott esetben az elején pokolba kívánta azt, akinek segítenie kell. Szerettem, hogy a történet során egy percre sem unatkoztunk, mert még az utolsó oldal is tartogatott olyan meglepetéseket, amiktől égnek állt a hajam. Egyébként számomra ez a történet (nem csak ez a rész, hanem az egész trilógia) arról szólt, hogy egyrészt azzal ártjuk a legkevesebbet saját magunknak, és a környezetünknek, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, másrészt meg, hogy nem feltétlen az a Jó, amit mi Jónak gondolunk.
Érdekes volt ezzel kapcsolatban még az is, hogy egyes legendás történeteket (pl. Lancelot és Guinevere története) milyen ötletesen átírt a szerző a maga történetéhez passzolóan.

A karakterfejlődés is valami elképesztő. Ahogy Ever, és Never, vagy, ahogy a magyar sorozat emlegeti őket Végességes és Végestelen harcol együtt, azért, hogy a végén visszaálljon minden a rendes kerékvágásba, az valami zseniális. Megkapó, hogy a többség nem azért harcol, hogy a saját oldala kerüljön ki a harcból győztesen, okozva ezzel a másik teljes pusztulását, hanem a többség rájön, hogy mindannyiuk érdekében meg kell találniuk, és vissza kell állítaniuk a két oldal közti egyensúlyt.
Nem mondom, hogy egyes karaktereknél nem csordult ki egy kicsit a könnyem, amikor rájöttünk ezekre a motivációkra, esetenként már túl későn. Ikonikus karakterek vesztek oda egy az elejétől fogva teljesen értelmetlen háborúban.

Számomra a leglélegzetelállítóbb rész az egész történetben a lányok története volt. Mármint a kezdetektől. Onnan, hogy mi történt Honorával, Vanessával és Callis-szal. Az a szál volt az, amire egyáltalán nem számítottam. A másik pedig az, hogy hol, és milyen körülmények között találja meg Sophie a maga happy endjét. Kíváncsi vagyok, ez hogy fog folytatódni a Quest for Glory-ban.

Ha röviden, tömören, három mondattal kellene jellemeznem a sorozatot, illetve ezt a részt, ezek lennének azok: Egy igazán gyönyörű történet epic befejezése. Néhol sírsz, néhol nevetsz, néhol meg egyszerűen tövig rágod a körmödet. Az viszont biztos, hogy még az utolsó fejezet utolsó oldala is olyan meglepetéseket tartogat, amiktől a füled kettéáll.

Értékelés
5/5 – Biztos olvasmány lesz a Quest for Glory

Zeneajánló
Fragile World by Albero Rosende – Igaz SH univerzumra íródott a dal, de furcsán passzolónak érzem ehhez a sztorihoz is.

Wizarding World Book Club #3 - First impressions

Eljött és el is múlt sajnos a harmadik WW Book Club alkalom, amin, az érdekfeszítő téma ellenére egy kirándulás miatt nem tudtam olyan tevékenyen részt venni, amennyire szerettem volna. Szóval előrebocsátom, hogy a többi olvasó véleményét az egyes kérdésekkel kapcsolatban még nem nyálaztam végig (és valószínűleg nem is fogom, mert irdatlan mennyiségű hozzászólás mennyiségről beszélünk), de azért ráakadtam izgalmas véleményekre ezen a héten is abban a töredékben, amit át tudtam nézni.

A hét témája az „Első benyomások” volt, a témaindító kérdések pedig a következők voltak:

  1. Szerinted melyik volt az a pillanat, amikor Harry tényleg elhitte, hogy ő egy varázsló?
  2. Miben hasonlít Harry és Draco? Miben különböznek?
  3. Ki az eddigi legmegbízhatóbb karakter?

Ha megnézzük ezeket a kérdéseket egy kicsit alaposabban, rá kell jönnünk, hogy nem olyan egyszerű ezekre választ adni.

Az első kérdésre nagy általánosságban mindenki az első Abszol úti utat mondta. Specifikusabban leszűkítve azt a pillanatot, amikor Harry-t kiválasztja a pálcája. Voltak páran, akik az első utat emlegették a Roxfort Expresszel, vagy azt, amikor a Teszlek Süveg beosztotta őt a Griffendélesek közé.

A saját véleményem nagyjából tükrözi a többségét. Ha nem is specifikusan az Ollivander boltjában történtek vezették rá a felismerésre, de mindenképpen szerepe volt benne az Abszol úti sétának. Ezzel kapcsolatban sosem felejtem el a filmben azt a pillanatot, mikor Hagriddal elindul a kalyibából, és egy pillanatra visszanéz, mikor mondják neki, hogy „Persze itt is maradhatsz, ha akarsz.” Kicsiként sokáig azt hittem, hogy abban az egy pillanatban tényleg elgondolkodik ezen a lehetőségen, de aztán rájöttem, hogy az egész szituáció egyszerűen overwhelming számára, és elsőre túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

A második kérdés a legnehezebb a három közül, ha engem kérdeztek. Meg se kísérlem kielemezni kinek mi a véleménye ezzel kapcsolatban, mert mindenkinek más. Ami nekem elsőre szembe ötlött a kérdéssel kapcsolatban, hogy mennyire másképp látjuk egyénenként a történetet. Erre kettő példa. Én erre a kérdésre azt válaszoltam, hogy a legnagyobb hasonlóság kettejük között az, hogy egyiküknek sem volt választása, mindketten tették, amit tenniük kellett. Egy másik felhasználó szerint viszont éppen a döntéseikben különböznek. Mert Harry tette, amit jónak látott, amíg Draco a házához, és a családjához híven istenítette a Sötét Oldalt. És nem. Nem tudom, hogy ez a személy, aki ilyeneket állít, hogy olvasta el a könyvciklust. Mert valóban, az első pár részben Draco tényleg nagyon worship-pelte Voldemortot meg az eszméit, de mire benőtt a feje lágya, és oda került, látta, tapasztalta, hogy nem feltétlen van neked szabad akaratod azon az oldalon sem (nem mintha Harry-nek amúgy lett volna sok esetben Dumbledore mellett, de mindegy).

A különbségek. Erre azt hoztam fel, hogy Harry-nek, Draco-val ellentétben nem volt esélye arra, hogy egy normális családban nőjön fel. Mások meg pont ezt hozták fel hasonlóságnak, mert mindkettejüknek volt egy szerető édesanyja. Ami valójában igaz, csak valahogy ebben a tekintetben nem egészen releváns, ha a gyerek egy abuzáló, elhanyagoló környezetben kénytelen felnőni. Nem mondom, hogy Draco családja tökéletes volt. Olyan aljadékokkal, mint Bellatrix ez oltári nagy hazugság lenne, de mindennek ellenére Draco megkapta azt a teljes családot, amire Harry mindig is vágyott.

A harmadik kérdésre megint annyiféle válasz érkezett, mint égen a csillag. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtam azon van-e olyan karakter, akivel a hét kötet alatt egyszer sem veszik össze Harry, és elkeserítő eredményre jutottam. Talán Luna az egyetlen, akivel nem kap össze semmin, vele is csak azért nem, mert Luna túl chill karakter ahhoz, hogy a nyárspolgári hülyeségek izgassák. De komolyan, szerencsétlen Harry-re még Hedvig is megharagszik a történet egyik pontján. Én egyébként egy kis csavarral azt válaszoltam erre a kérdésre, hogy Dobby-t mondanám, de mivel ő még nincs jelen a történetnek ezen a pontján, ezért Hagridot mondom.

Ti elgondolkodtatok már ezeken a kérdéseken? Ha igen, akkor nyugodtan osszátok meg velem is a véleményeket kommentben.

Jövő héten pedig megint jövök. A hét témája az „Oktatás” lesz. Kíváncsi vagyok milyen lesz pedagógusként hozzászólni majd a témához. :)

Soman Chainani: A World Without Princes (The School for Good and Evil 2.)

Borzasztó régen a végére értem már ennek a könyvnek, de eddig nem volt lehetőségem írni róla. És, hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudtam, mit írhatnék, mert olyan… furcsa volt ez a könyv.

Igen, tudom, emlékszem, az első részt annak idején magyarul nagyon szerettem, és a letehetetlen kategóriába tartozott, tényleg. A furcsa az, hogy ez a helyzet itt is fenn állt. Nagyon nehezen tettem le a könyvez, folyamatosan bennem volt a csak még egy oldalt, csak még egy oldalt érzés. Mégis az egész valahogy nem volt olyan varázslatos, olyan tündérmesés, mint az első kötet.

Valahogy az sem nagyon feküdt nekem, hogy az egész világ, aminek a felépítéséért annyira oda voltam az előzmény kötetben, most fenekestül fordult fel, és valahogy nem sikerült megfelelően összeeszkábálni a romokat. Ezzel együtt a karakterek motivációi is egy az egyben tették meg a maguk 180 fokos fordulatát.

És, amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem láthattuk a folyamatot. Értem én, meg tetszik is igazából az az alapötlet, hogy egy helytelenül, vagy nem a szívünk szerint meghozott döntés milyen, adott esetben romboló hatással lehet ránk, és az egész környezetünkre, de a váltás akkor is túl hirtelen volt, és túl éles is. Az én ízlésemnek legalábbis.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire jelen van a könyvben az a morális probléma, hogy vajon tényleg, hányszor tudja egy ember ugyanazt a hibát elkövetni anélkül, hogy hajlandó lenne tanulni belőle? Tudjuk, mert tudjuk, hogy szerencsétlen Sophie velejéig gonosz karakter, de attól még az életünk árán is bizonygatni kell az ellenkezőjét, és fejjel a falnak menni, mert ő azt mondja. Neeeeem!! El kellene már fogadni a tényt. De tényleg. Mármint értem én, meg tetszik a koncepció, hogy a Jó, meg a Rossz barátok, és a Rosszból is Jó lesz az alapvetően Jó szereplő jelenlétében, de damn it, ez nem így működik. A félelem, az őszintétlenség, az árulás meg az ármánykodás nem teszi épp jóvá se az embert, se a világot, amiben különben él. Na!

Egyébként a történet „történelmi” részét nagyon is szerettem. A Sader testvérek különösen megfogtak, és bármennyire is aljas volt a nő, én Evelynt is nagyon bírtam. Mert neki megvoltak a céljai, meg a motivációi, és valljuk be ez Sophie és Agatha folytonos „de én meg fogom menteni a legjobb barátnőmet” nyekergése mellett üdítő hatással bírt. Nem mondom, hogy nem örültem, mikor a végén eltakarították a színről, de ha engem kérdeztek, az a nő volt a történet fő mozgatórugója.

A történet maga pedig persze megint akkora csattanóval ért véget, hogy az embernek kettéállt a füle. Innentől leszek nagyon kíváncsi, hogy mi lesz ennek a vége. Ahogy azt is remélem, hogy egy picit nagyobb fókuszt helyezünk majd a mellékszereplőinkre (nem feltétlen csak a Jók és Rosszak iskolájában), mert akad még itt rengeteg, de rengeteg el nem mesélt érdekes történet.

Értékelés
5/5 – Mert elfogult vagyok, na. És mert az illusztrációk egy az egyben levesznek a lábamról. Period.

Zeneajánló
Na ez megint egy kihívás. Már nem is emlékszem, mit hallgattam az olvasás közben.
Legyen a Crystal-tól az Ébredj fel kiscsillag. Megihletett a book trailer.

Wizarding World Book Club #1 and #2 - Introduction & Magic and the Muggle world

Májusban a hivatalos Harry Potter fanoldal, a Pottermore bejelentette, hogy a Philosopher’s Stone első megjelenésének 20. évfordulója alkalmából (ne is mondjátok, én is rettenetesen öregnek érzem magam) online olvasókört indít twitteren júniusban.

Mondanom sem kell, hogy azonnal kapva kaptam az alkalmon és az addig a Twittertől ódzkodó énem úgy repült rá a közösségi oldal „regisztráció” gombjára, mint Csikócsőr a döglött menyétekre. Na jó, ez pocsék volt, nézzétek el nekem, jobb HP-s hasonlatot nem találtam.

Lényeg a következő. Ugyan egy pici csúszással, de két héttel ezelőtt elindult az olvasókör. És mivel több olyan emberkéről tudok, aki érdeklődik a dolog iránt, de részt venni benne nincs ideje (megértem, elvégre az az alap, hogy egymáshoz alkalmazkodva olvasunk egy-egy könyvet, időre), ráadásul, nos igen, elég masszív könyves alapja is van a dolognak, úgy gondoltam, nem lenne rossz ötlet, ha heti rendszerességgel írnék az aktuális témákról, meg egyáltalán arról, mennyire tetszik a dolog, mennyire sem, és miért.

Hogy is kell elképzelni ezt az egészet?
Az olvasókörnek minden pénteken vannak „összejövetelei” twitteren, magyar idő szerint délután 5 órakor. Egy könyvet egy hónapon át beszélünk ki. Minden hétnek megvan a maga témaköre. Egy témakörhöz három kérdést tesz fel az olvasókör oldalának üzemeltetője, ami alatt aztán hozzászólásban elkezdődnek a teóriázgatások. A legjobb az egészben, hogy abszolút senkit nem érdekel, ha nem tartod a kánont. Sőt, itt az egyes kérdések megválaszolásához szükséged van a saját véleményedre, ami szinte minden esetben hol észrevehetően, hol észrevétlenül oda fut ki, hogy megalkotódik egy saját headcanon. A saját magad, illetve a többi résztvevő teóriáira, gondolataira, véleményére építve.

Az első hét még nem volt olyan igazi könyves témás olvasókörös. Arra épült, hogy a résztvevőknek legyen lehetősége bemutatkozni, és elmondani, miért szeretne részt venni a Wizarding World Book Club-ban, vagy csak röviden WWBookClub-ban. A három kérdés, ami alapján a beszélgetés beindult, azok a következők voltak.

  1. Miért akartál csatlakozni az olvasókörhöz?
  2. Hogy írnád le a Harry Pottert valaki olyannak, aki még nem olvasta a könyveket?
  3. Ha feltehetnél egy kérdést a varázsvilággal kapcsolatban, mi lenne az?

Igazából mindhárom kérdésre érdekes volt olvasgatni a válaszokat. A második kérdésre igazán szívmelengető válaszok jöttek az elfogadással, a szeretettek, illetve még a gyásszal kapcsolatban is. A harmadik kérdésre adott válaszokon viszont jókat mosolyogtam. Mindenki a roxforti felvételi levele miatt kezdett el panaszkodni, hogy hol késik már. :D Nagyon aranyos volt.

Most pénteken pedig elkezdtünk valójában a könyvvel foglalkozni. Az első témánk a „Varázslat és a mugli világ” volt. A három témaindító kérdésünk pedig.

  1. Vajon a varázsvilág tényleg annyira titkos, mint amennyire szeretne lenni?
  2. Szerinted miért féltek annyira Dursley-ék a mágiától?
  3. Mi teszi Hagridot olyan megbízhatóvá?

Az első kettőre nekem eléggé határozott véleményem van. Nem, a varázsvilág messze nem olyan titkos, mint amennyire szeretne lenni, illetve szerintem Dursley-ék esetében nem a félelem, hanem inkább az irigység volt a domináns érzelem (Petúnia részéről legalábbis biztosan), amit még negatívabb érzelmekkel szeretnének leplezni. Hagridon viszont elgondolkodtam. Tényleg, mitől olyan megbízható ő? Olvasgattam a többiek gondolatait, és pont most futottam bele egy nagyon találóba, miszerint Hagrid azon kevés felnőttek egyike, aki a barátságán kívül soha semmi mást nem akart Harrytől. Ha belegondolunk, ez nagyon igaz, és amennyire igaz, legalább annyira szomorú, ha belegondolunk, hogy Harry egy gyerek. Legalábbis a történet elején még biztosan az.

Viszont nem mehetek el amellett, hogy a többiek részéről komoly etikai problémákra vonatkozó kérdések ütötték fel a fejüket. Pl. az elsővel kapcsolatban valaki megjegyezte, hogy szerinte mennyire etikátlan emléktörölést végrehajtani a muglikon, akik láttak valamilyen varázstevékenységet. És, ha belegondolunk, ez tényleg igaz. Hogy őszinte legyek nekem is lenne hozzáfűznivalóm a témához, csak még nem tudtam kidolgozni a választ magamban sem.

És, ha már itt tartunk, akkor még a végére gyorsan annyit, hogy én hogy tervezek részt venni az egészben. Minden kérdéssel kapcsolatban igyekszem kifejteni a véleményemet (már amennyire az a bosszantó karakterszám-korlát engedi twitteren), viszont elolvasgatom a többiek véleményét is, amennyire lehet, és ha van azzal kapcsolatban mondani valóm, akkor mindenképpen reagálok rá.

Ha kíváncsiak vagytok a gondolataimra, egész nyugodtak kövessétek be a profilomat (katt a linkre). Három dologra viszont már most felhívnám a figyelmet. Egyrészt ez a fiók egyfajta fanbázis. Ami azt jelenti, hogy személyes tartalmakat nem nagyon osztok meg, hacsak nem a fangirl-énemhez kapcsolódik. Ehhez jön, hogy nem csak HP-s tartalom, hanem úgy am blokk minden, ami aktuálisan érdekel azokban a fandomokban, amiknek tagja vagyok. Illetve ami fontos, hogy a fiókot csak és kizárólag angol nyelven tervezem használni. Mivel az angol nem az anyanyelvem nyelvtani – és elgépelési hibák bőven előfordulhatnak a tweet-jeimben (utóbbi a magyar nyelvű mondanivalómban is rengeteg van, hiába ellenőriztetem le szövegszerkesztővel többször, amit írtam). Ha ilyet veszel észre egészen nyugodtan dobj meg egy üzenettel, hogy javítani való van a dologban. :)

A jövő heti témánk az első benyomások lesznek. Ezt megint érdekes lesz olvasgatni. Igyekszem jönni majd a részletekkel.

Soman Chainani: The School for Good and Evil (The School for Good and Evil 1.)

Ha rákattintotok a bejegyzés alatt a „the school for good and evil” címkére, látjátok, hogy a könyvről már volt egy bejegyzésem azután, hogy a magyar verzióját elolvastam. Mikor elkezdtem először olvasni a második részt, a World Without Princes-t, rájöttem, hogy ez nem lesz így jó. Ugyanis szinte semmire nem emlékeztem a történetből. Azon kívül, hogy eléggé nehezen tettem le annak idején. Meg pár bevillanó jelenet volt, semmi több. Az meg, hát valljuk be, nem elég ahhoz, hogy egy az előzményhez szorosan kapcsolódó könyvet megértsünk. Újraolvastam hát, és érdekes élményekkel lettem gazdagabb.

Először is, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz idegen nyelven olvasni a könyvet. Azt gondoltam, van elég tapasztalatom az olyan univerzumokban, amelyek sajátos kifejezéseket hordoznak magukban. Nos, ezzel a könyvvel azért nem kicsit meggyűlt a bajom ilyen téren. És ez egy picit néha ki is zökkentett a könyv folyásából, szóval a nagy nem tudom letenni érzés ezúttal elmaradt. Mondjuk, ennek az is lehet az oka, hogy a tudatalattim valahogy mégis emlékezett a történetre, mert tegnap, ahogy elkezdtem olvasni a második részt, simán lement egy levegővel 150 oldal úgy, hogy észre se vettem, szóval yupp. Ezek a könyvek tudnak valamit.

Egyébként újraolvasva a könyvet, a történet maga még mindig varázslatos. A két lány, ahogy igyekszik megtalálni a helyét abban a világban, ami elsőre nem igazán számukra lett megalkotva, úgy, hogy közben mindkettejüket teljesen más motivációk vezetik. A végén mégis eljutnak… vagyis tényleg eljutnak? egy közös ever after befejezéshez.

Érdekes volt olvasni a tündérmesés környezetbe helyezett személyiség alakulást, és karakterfejlődést, aminek köszönhetően a lányok rádöbbentek, hogy kezdettől fogva nem volt semmi tévedés, és mindketten ott voltak végig, ahol lenniük kellett.

A kérdés már csak az, hogy valóban jól lett lezárva az a tündérmese, mindenki megtalálta a maga happy end-jét, vagy a pillanatnyi elgyengülés, egy kívánság, amit valaki hangosan ki sem mer mondani, felkavarhatja az állóvizet, és új csavarokat és bonyodalmakat okozhat annak a két lánynak az életében, akik véghezvittek egy eddig példa nélküli dolgot. Megmutatták, hogy egy tündérmesében igenis lehet barátnő a boszorkány és a hercegnő.

Értékelés
5/5 – Nagyon szeretem az a stílust, amiben Soman ír. Az illusztrációk és a borító pedig még gyönyörűbbé teszik az egészet.

Zeneajánló
Már a magyarhoz is eléggé szenvedve találtam normális zenét, úgyhogy ezzel most inkább nem nyűglődnék. Majd a második résznél ügyesebb leszek, becsszó. :)

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás