I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

C. S. Lewis: The Horse and His Boy (The Chronicles of Narnia 3.)

A hardcore fantasy rajongók körében J. R. R. Tolkien mellett C. S. Lewis az az író, akit a műfaj atyjának tekintenek, tekintve, hogy sokak szerint a Lord of the Rings mellett a Chronicles of Narnia alapozza meg a műfajt. És ezzel nekem az ég egy adta világon semmi bajom nincs, teljesen jogosnak, és megérdemeltnek látom ezt az olvasóközönség által kiosztott címet, mégis… Mégis ez a könyv, vagyis ezek a könyvek nekem egy picit furák. Már annak idején a LOTR-szel se haladtam olyan sebességgel, mint szerettem volna, és most a Narnia is olyan nyögvenyelősen megy. Azt hiszem, nekem valahogy a modernebb fantasykra van beállítva az agyam, vagy nem tudom.

Ennek ellenére pozitív tapasztalatok tömkelegét is sikerült megélnem a Ló és kis gazdájával is. Igaz, hogy istentelenül lassan ment az olvasása látszólag, de ezért okolom az egy kötetes nagy alakú monstrumot is, ahogy papír alapon megvan a sorozat. Yupp, tényleg egy kötetben.

Szóval a lényeg, a kellemes élmények. Ahogy olvastam a 15 fejezet mindegyikénél megtapasztaltam, hogy igen, itt egy történet, ami tényleg, a szó legszorosabb értelmében elvisz egy másik világba. És szerintem ebben áll Lewis zsenialitása. Úgy rántott be a regény a maga világába, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott vagyok. Ezt nagyon kevés fantasy kötettel kapcsolatban tapasztaltam eddig, ha megtapasztaltam egyáltalán. Minden esetben, ha a legminimálisabb fokig is, de tudatában voltam a környezetemnek. Itt nem. Itt én is keresztülmentem a sivatagon, harcoltam a narniaiakkal a szövetségeseink mellett, és többször, különböző karakterek mellől, de én is találkoztam Aslannal. Meg a Pevensie tesók többségével.

A könyv története ugyan lassan halad, ha egyáltalán van neki, ha ezt a nagyon hosszú utat annak lehet nevezni, illetve itt is relatíve kevés karakterrel dolgozik a szerző. Legalábbis kevésnek ad nevet, de abban biztos lehet az ember, hogy ezek a nevek nem hétköznapiak egyáltalán. De itt nem is ez a lényeg, hanem az, amit a fentiekben már emlegettem.

Lehet, hogy nem kellene, de én a Narnia Krónikáira kezdek úgy tekinteni, mint egy egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó novellagyűjteményre. Mert ezek a történetek olyan kis rövidkék, hogy nem tudok egyre teljes értékű regényként tekinteni, és mert az összes között a legszorosabb kapcsolódási pont Narnia, mint helyszín, és Aslan, mint kvázi főszereplő a maga allegorikus alakjában.

Azt le kell még szögeznem a könyvsorozattal kapcsolatban, hogy a fentebb leírt negatívabb élmények nem fognak befolyásolni abban, hogy folytassam az olvasást. A pozitívak meg persze csak erősíteni fognak. Szóval lehet még majd tőlem további Narnia-értékelésekre számítani, mert piszkálja a csőrömet a történet további alakulása rendesen.

Értékelés
5/4 – Mert a jóra koncentrálunk

Zeneajánló
Tökéletes összefoglalója a könyvnek. Credits to the creator.

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses (A Court of Thorns and Roses 1.)

Tény és való, hogy pokoli fáradt vagyok, és még rendesen leülepedni sem hagytam ezt a könyvet, lévén ma délben fejeztem be, de muszáj megírnom róla most azonnal a bejegyzést, hogy kifejezhessem mennyire tetszett, amit olvastam, és hogy ezzel az egy olvasmányélménnyel hogyan álltam be én is a Sarah J. Maas rajongók egyre növekvő táborába.

Tulajdonképpen ezzel a könyvvel kapcsolatban először a borítójára lettem figyelmes, arra is csak akkor, mikor már megjelent a magyar fordítás, és a könyvesbolt kirakatának sarkából kacsintgatott rám, mintha folyamatosan azt kérdezgette volna, hogy nem szeretnél haza vinni? Az egyetlen, ami miatt képes voltam ellenállni neki, az a fogadalmam, miszerint nem nagyon olvasok nyár végéig magyar nyelvű könyvet, hogy legalább így készülni tudjak a nyelvvizsgára, amire még el sem döntöttem, hogy elmegyek-e. Na, mindegy.

Lényeg, hogy onnantól kezdve egyre több idézet meg értékelés ugrált elém teljesen random, mint valami jóslat arról, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kellene. Egészen biztató adalék volt, hogy nem is nagyon láttam a könyvről negatív véleményt, illetve az író is elég nagy népszerűségnek örvend amúgy. Kicsit persze féltem is, mert a mostanában agyonhype-olt könyvek közül, ami a kezembe került… hát mondjuk úgy, nem nekem lett kitalálva. Örülök viszont, hogy kijelenthetem, ez a könyv megtörte a negatív tapasztalatok jegét.

Nem mondom, az első pár fejezettől megijedtem, hogy mi lesz itt, és ezzel a könyvvel is úgy fogok majd járni, mint Carriger Soulless-ével, de szerencsére nem ez történt.
Ugyanis belecsöppentem egy rendkívül kreatívan megalkotott mesevilágba, aminek a határai finoman mosódnak bele a valóságba, amitől jó vagy rossz okokból, de elszeparálódni kénytelenek. És én nagyon szerettem ezt a mesevilágot. A felépítésével, a karaktereivel, a gonoszaival, és a történetével együtt, úgy, ahogy volt.

Sok értékelésben emlegették, hogy ez az egész könyv nem más, mint egy Beauty and the Beast retelling. Nos, szerintem nem az. Tény, hogy vesz elemeket abból a meséből is, de ugyanilyen alapon vannak benne elemek például a Hamupiőkéből is. Szerencsére azonban a történet gerincét mégis az író saját, remek érzékkel megalkotott fantáziavilága adja.

Számomra ebben a könyvben is, mint mostanság annyi sok másban a történet fordulatossága, remek felépítettsége és misztikuma mellett, ami természetesen egyáltalán nem elhanyagolható tényező, a karakterek jellemfejlődései vitték a pálmát.

Az, hogy hogyan akklimatizálódik egy halandó lány a tündérek addig félelmetesnek és megvetettnek hitt világához, hogy tanulja meg szeretni azt, illetve, hogy egy főtündér (fogalmam sincs, hogy fordították le hivatalosan magyarra a kifejezést) hogyan tanulja meg elfogadni, és hogyan szereti meg a történet egy bizonyos halandóját, mikor addig az egész halandó népességet lenézte.
Szóval ebből a szempontból nekem a történet maga a gonosz legyőzésének rögös útján túl, ami egyébként minden tündérmese sajátja, a másik megismeréséről, az előítéltek, és az elferdült ideák porba döntésének sikerrel végződő kísérlete volt.

A karakterek közül érdekes módon sem halandó, sem halhatatlan oldalon nem a főszereplők voltak számomra a legérdekesebbek.
Halandók közül, bár az elején nagyon sajnáltam Feyre-t a családja miatt, hogy nem ismerik el, és nagyon becsültem őt a kitartásáért és a bátorságáért, a nővére Nesta akkor is érdekesebb karakter volt nekem. Valószínűleg azért, mert erős, és őt lengi körbe a legnagyobb misztikum a családtagjai közül. Miért lett olyan, amilyen, és hogy lett olyan, amilyen. Nestának jár a történetszál! Tudni akarom, mi a fene folyik a körül a lány körül.
A tündérek közül pedig bár szerettem én Tamlint is, ahogy haladt a történet egyre jobban átpártoltam Rhysand mellé. Valóban, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mikor először (vagy ha pontosak akarunk lenni másodszor) megjelent a színen, rendesen megijedtem tőle. Aztán ahogy haladtunk a végkifejlet felé, rájöttem, hogy nincs az égvilágon semmi baj Rhys-szel. Hiszen nem tett mást, mint, hogy próbált életben maradni, és végre visszakapni a saját szabadságát és erejét. Szerettem a ravaszságát, szerettem a kígyóéhoz hasonló simulékonyságát, hogy el tudta adni magát, és ezzel mindenből ki tudott mászni, megmentve ezzel nem egy ártatlan lelhet. Kíváncsi vagyok, hová fog tartani Rhys és Feyre karaktere együtt azután a bizonyos egyezség után, és ebbe hogy fog beleférni a Tavasz Udvarának High Lord-ja…

Összességében én rendkívüli módon szerettem, élveztem ezt a történetet, mert egy kalandos mesevilágba kalauzolt el, rejtvényekkel, érzelmekkel, és valódi motivációkkal, mint a szeretteink védelme, vagy a szabadságunk visszaszerzése. Nagyon várom a folytatást!

Értékelés

5/5 – Csak azért nincs ott a *, mert szeretném megtudni, lehet-e ennél a történetnél magasabbra rakni a lécet.

Zeneajánló
Tudom, hogy azt mondtam, nem kifejezetten Szépség és a szörnyeteg újramesélés, de ez a videó akkor is kifejezetten ide illik.


Sara Raasch: Frost Like Night (Snow Like Ashes 3.)

Szombat reggel kilenc óra van. Cirka egy órája vagyok ébren, és már a szövegszerkesztőm fölött ülök, hogy ezt az értékelést megírhassam, ugyanis a könyv, amiről írni készülök, olyan szintű hangover-séget okozott nálam, hogy amíg ki nem adom a gondolataimat, addig tuti nem leszek képes belekezdeni egy másik könyvbe, pedig nagyon régóta várom már, hogy azt a darabot olvashassam.

A könyv, amiről szó van, és amiről írni készülök az Sara Raasch Frost Like Night című könyve. Ahogy azt láthatjátok a címben is. A Snow Like Ashes trilógiával egészen furcsa kapcsolatom van nekem. Nagyjából akkor kezdtem bele az első könyv olvasásába angolul, mikor az magyarul kijött. És nagyon nem kápráztatott el, kivéve egyes részeket. Ahogy jöttek sorban a magyar verzióról a pozitívabbnál pozitívabb vélemények, nem tudtam őket hová tenni. Viszont azoknak köszönhetően kezdtem bele a második részbe, ami ha lehet még kevésbé volt káprázatos, mint az első. Egyedül Ceridwen karakterét szerettem ott. Ilyen mellékzöngével kezdtem bele a harmadik kötetbe, pusztán azért, hogy megtudjam végre, hol ér véget, vagy egyáltalán lesz-e valami Meira és Mather kapcsolatából. És tátva maradt a szám.

A harmadik kötetre végre megértettem, mi a jó, és mit szeretnek annyira ebben a sorozatban, vagy egyenként ezekben a könyvekben. Komolyan faltam az oldalakat, és fizikai fájdalmat okozott, mikor munka miatt le kellett tennem, és alig vártam, hogy újra felvehessem, és követhessem a kisimulni látszó szálakat.

Szerettem, ahogy Meira, és vele együtt Winter egész királysága szövetségesekre, barátokra talált. Az egész történetszálat, ahogy készültek az utolsó nagy összecsapásra, ahogy Meira megpróbált kontrollt szerezni a saját varázsereje felett, de legfőképpen a próbákat, ami elé a mágia forrását őrző labirintus állította őket.

Mosolyogtam az olyan boldog és vidám jeleneteken, mint Ceridwen és Jesse esküvője, vagy ellágyult a szívem Meira és Mather kapcsolatán, vagy éppen folyt a könnyem az olyan jeleneteknél, mint ami Nessával, vagy General William-mel (aka Sir) történt. Szóval érzelmekben sem volt itt hiány.

Úgy gondolom Raasch-nak így a végére sikerült egy rendkívül akció dús, pörgős, ugyanakkor érzelmes, és okos történetet megírnia, aminek a végső csavarja olyan abszolút mértékben egyértelmű, és előre mégsem látható, hogy abban a pillanatban, mikor kiderült, hol is rejtőzött eddig a történet megoldása, Mather-hez hasonlóan én is majdnem lefejeltem a falat.

Erre a regényre csak azt tudom mondani, hogy akik szerették az elsőt, ne adj’ Isten olvasták a második részét már angolul, azok ebben a regényben sem fognak csalódni. Akik meg ódzkodtak eddig a sorozattól, tartsanak ki, mert ez a rész messze túlszárnyalja az eddigieket! Nagyon jó élmény volt olvasni!

Értékelés
5/5 – Pedig, ha valaki, hát én aztán tényleg féltem ettől a könyvtől.

Zeneajánló
Starset – Die For You
A második kedvenc dalom a Vessels-ről, és ez a dal szövegében is meglepően passzol a történethez.

James Dashner: The Eye of Minds (The Mortality Doctrine 1.)

Dashner számomra már a Maze Runner trilógiával bebizonyította, hogy személyében egy nagyon különleges íróval gazdagodott az amerikai kortárs irodalom. A különlegessége több tényezőben is megmutatkozik. Először is nagyon jó érzékkel nyúl hozzá olyan témákhoz, amik fölött ebben a rohanó világban egyszerűen elsiklik az emberek nagy többsége. Ezeket a témákat pedig képes olyan nyelven, egy olyan történetbe, vagy jelen esetben már igazából történekek sorozatába beleágyazni, hogy az a tiniknek, és a fiatal felnőtt korosztálynak nem csak hogy emészthető, hanem egyenesen keselyűként vetik rá magukat ezekre a történetekre. A másik meg, hogy ő azon kevés írók egyike, akinek az olvasása közben egy percre nem unatkozol (és aki nem mellesleg tényleg szereti az olvasóit). Dashner egy remek író, na.

Ha olvastad már valamelyik regényét, akkor biztosan tisztában vagy vele, milyen eszközökkel dolgozik a könyveiben. Rövid fejezetek, óriási plot twistek, és a regények végén akkora cliffie, hogy azonnal és rögtön vennéd a kezedbe a következőt, mert hát mi ez mááár?! Na, pontosan ez volt a helyzet az „Eye of Minds” esetében is.

A történet szerint a főhősünk, Michael egy tehetséges gamer, aki a VirtNet nevű virtuális valóságban éli szabadideje, sőt azt is mondhatnánk, mindennapjai jelentős részét. Lévén tehetséges hacker felfigyel rá a virtuális világ biztonságáért felelős szerv a VNS, akik megbízzák őt, és két barátját Bryson-t és Sarah-t, hogy derítsenek fényt egy játékos kilétére, aki módszereivel, és veszélyes ideológiájával már többeket a halálba küldött, és nem csak a játékokon belül, hanem a való életben is.

Na és aztán innen jönnek az oltári nagy csavarok, és itt csillan meg az is újra, hogy Dashner milyen oltári jó író is valójában. Mert a feladatok láncolata, amiken az a három gyerek végigmegy, nem sok mindenki fejéből pattant volna ki (és hangsúlyozom, egy három kötetet + egy kiegészítőt számláló sorozatról beszélünk). Minden egyes feladatnál a körmömet rágtam tövig. És egyáltalán nem volt egyhangú a dolog, mert minden feladat úgy három fokkal veszélyesebb, és soha nem egyszerűbb volt az előzőnél. Mindez úgy megírva, hogy pontosan emlékszünk arra az útra, amin a feladatok megoldása közben végigmegy a trió. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztóan logikusan, izgalmasan és jól van felépítve ez a könyv, mind történetileg, mind írástechnikailag. És akkor a végén lévő óriási cliffhanger-ről még nem is beszéltem. Higgyétek el nekem, ismerve a Maze Runner trilógiát biztos voltam benne, hogy valami olyanra kell számítani, ami nagyot üt, de erre még én sem voltam felkészülve. Dashner egy szadista, nekem meg át kell szerveznem a nyári olvasmányaimat, mert a folytatásokat olvasni AKAROM.

Amiről még nem igazán ejtettünk szót, azok a karakterek. Nos, anélkül, hogy lelőném a végét, túl sokat nem is mondhatok el róluk. Így igazából csak annyira szorítkozom, hogy bár (még) nem kedvelem őket annyira, mint annak idején a Maze Runner szereplőgárdáját, de ők is elindultak egy úton, és biztos vagyok benne, hogy egy az íróhoz hasonló zseni keze alatt nagyon messzire el fognak jutni.

Emberek, én erről a könyvről csak azt tudom mondani, hogy ezt olvasni KELL, nincs mese. Briliáns az egész, egy az egyben, úgy ahogy van. És ezt nem elfogultságból mondom. Mert igaz ugyan, hogy imádom Dashnert is meg az ehhez hasonlóan felépített történeteket is, de bízzátok ide… Ha a Kill Orderről írt értékelésemet veszitek alapul, akkor talán belátható, hogy nem mondanám azt, hogy jó, ha szerintem tényleg nem az.

Értékelés
5/5** - Aaaaaaaaa ez tényleg nagyon remek volt.

Zeneajánló
Starset – Ricochet
Nem állítom, hogy bármilyen formában kapcsolódik a történethez, de nagyon sokat hallgattam, amíg a könyvet olvastam.

Rick Riordan: The Dark Prophecy (The Trials of Apollo 2.)

Riordan bácsi egy zseni, egy hős, egy példakép. Mindezt már sokszor, sok helyzetben emlegettem, és ahogy haladok előre az általa írt történtekben ezt a szimpla mondatot egyre inkább igazabbnak látom. Ha engem kérdeztek, már az is egy csoda, amiért és ahogyan Percy karaktere és a köré épülő történetek létrejöttek. Az meg, ahová vitte ezt az egész brandet az író, még csodásabb. És ezt most minden mellékzönge nélkül mondom, mert tényleg, őszintén hálás vagyok azért, hogy ezek a könyvek itt vannak nekünk, és olvashatjuk őket. A kortalan jellegét pedig még nem is emlegettem.

Ezzel a könyvvel az író megint nagyot alkotott. Igaz ugyan, hogy nem varázsolt el annyira, mint egy évvel ezelőtt a Hidden Oracle, de azt láttam, hogy Riordan ezzel a könyvvel végre ráérzett arra, hogyan tartsa mederben a saját mondanivalóját, úgy, hogy az olvasó egy pillanatra se unatkozzon közben.
Értékeltem, hogy nem mentek minden fejezetben egy új küldetésre a főszereplőink, de minden egyes pillanatban történt velük valami, ami miatt azonnal tovább akartam olvasni. Sokkal, de sokkal könnyebben követhetőek voltak az események így. Minden eseménnyel kapcsolatban tiszta volt, hogy mi az előzménye, viszont a következményre már csak akkor jöttem rá, mikor az bekövetkezett. Remélem, érthető, mit szeretnék ezzel mondani. Egy letehetetlenül izgalmas, mégis követhető könyvet kaptam. Történetében tehát ez a rész is hibátlan volt.

A karakterekkel kapcsolatban pang bennem egy adag hiányérzet. Ne tessék ezt félreérteni. Továbbra is imádom, de tényleg imádom Leo-t, és Apolló még mindig nagyon nagy arc, de a hős Hetes (vagy Kilences, ha Solangelo-t belevesszük) nagyon hiányzott nekem a sztoriból. Annak ellenére, hogy a nagy többségük azért legalább említés szintjén megjelent, és az utolsó fejezetek erősen előre vetítik, hogy a következő résztől újra összeállnak, vagy legalábbis elkezdenek összeállni a Hetek (vagy Kilencek, kinek hogy tetszik).
Pár régi ismerős arc azért megint feltűnt, akit nagyon jó volt viszont látni. Az egyik ilyen Artemis Vadászainak vezetője Thalia Grace. Rég nem hallottunk már felőle, és jó volt újra színen látni.
A másik régi ismerős pedig az időközben a szamárlétrán nagyon magasra felkapaszkodott Kecskepajtás, akinek a jelenléte előre vetíti, hogy az első sorozat Hős Hármasa a továbbiakban megint készen fog állni arra, hogy gondolkodás nélkül rohanjon fejjel a falnak.

Szóval összességében megint azt mondom, hogy imádtam ezt a könyvet, és bár hiányoznak/hiányoztak az előző sorozatban megismert szereplők, örülök, hogy felvillant az esetleges viszontlátás reménye, esélye. Vigyáznom kell, hogy ezzel kapcsolatban ne legyenek túl nagy elvárásaim a harmadik kötet, a „The Burning Maze” felé.
A megjelenésig hátralévő cirka egy évet (horror hosszúságú idő) pedig szerintem részben azzal fogom tölteni, hogy előveszem az előzménysorozatot, és újra felszállok az Argo II fedélzetére, hogy aztán a lehető legfelkészültebben csatlakozhassam a csapathoz a majdani legújabb kalandban.

Értékelés
5/5 – Nem, Riordan könyvre szerintem sosem fogok kevesebbet adni.

Zeneajánló
Tudjátok mit, olvassátok el a könyvet, és válogassatok kedvetek szerint Apolló kifogyhatatlan repertoárjából. :)

Gail Carriger: Soulless (The Parasol Protectorate 1.)

A helyzet ezzel a könyvvel az, hogy képtelen vagyok belőni a skála egy pontján, hogy mennyire tetszett nekem valójában. A könyv első két harmadát veszettül untam, és többször megfordult a fejemben, hogy leteszem, és hagyom az egészet a fenébe. Szerencsére, aztán kitartottam, mert az utolsó harmadra annyira beindultak az események, hogy aztán csak kapkodhattam a fejem, meg rághattam a körmöm, hogy mi lesz itt. Olyan érzésem volt, mint annak idején, mikor a Burok című könyvet olvastam.

A történet nekem valahogy egy irgalmatlanul hosszú bevezetőnek tűnik aminek, figyelembe véve, hány kötetet számlál a sorozat, még valahol értelme is van. Én viszont az elolvasott értékelések alapján azt kerestem benne, ami miatt a molyok nagy többsége élteti ezt a sorozatot. Azt olvastam ugyanis, hogy a többség rengeteget nevetett, esetenként hangosan, a könyv(ek) történetén. Én itt viszont ezt hiába kerestem.

Ez a történet arra lehetett volna jó, hogy bevezesse az olvasót a világba, amiben a sorozat majd játszódni fog. Történt is erre kísérlet, de valahogy olyan kidolgozatlan maradt az egész. Viktoriánus Anglia. Csodás. Csakhogy éppen a történelmi jellegzetességek nem jelennek meg. Kivéve talán azt, hogy egyszer egy párbeszéd erejéig személyesen megjelenik Viktória királynő. Steampunk jelleg (ami számomra megint egy vonzó erő lehetett volna). Automaták ellen harcolunk, de mire erre rájövünk, meg kezdünk vele valamit, addigra az ember összes haja kihullik. Plusz adalék, hogy a főhősünknek van egy réz napernyője, de ezzel se sok mindent kezd, maximum a történet első oldalainak egyikén.

A könyv utolsó harmadában, ahol az események beindulnak, meg ahol tényleg szemtől szemben kell harcolni a rosszfiúkkal… na, az a rész viszont tényleg nagyon el lett találva. Meg persze az is igaz, hogy itt teljesedik ki a központi szerelmi szál, ami ugyan hála az égnek egyáltalán nincs a középpontban (még), mégis üdítő olvasni a két karakter egymással való évődését.

És, ha már a karaktereknél tartunk, ejtsünk is szót a történet főbb mozgatórugóiról. Elsőként persze Alexia Tarabottiról, a félig angol félig olasz leányzóról, akinek legfőbb jellemvonása, hogy nincs lelke. Ez a felütés pedig egy rettentő újszerű, és izgalmas karaktert lenne hivatott életre hívni, ha rendesen ki lenne dolgozva ez a nem mindennapi jelenség. Ugyanis abszolút nem tudunk róla semmit. Azon kívül persze, hogy az érintésével képes előhozni a természetfeletti lények halandó, emberi oldalát. Ez a mozzanat is rettenetesen izgalmas persze, de ne mondja már azt nekem senki, hogy a karakter pszichikumára, érzelmi világára az ég egy adta világon semmilyen hatással nincs az a tény, hogy nincsen lelke!!
A kedves love interest-től, aki amúgy a helyi vérfarkas falka alfája ilyen viselkedést maximum akkor tudnék tolerálni, ha egy első szerelmét átélő tinédzser lenne. Ők szoktak ilyen módon, és modorban lereagálni dolgokat és helyzeteket. Remélem, a többi kötetben rendesebben nyomon követhetjük majd azért a páros kapcsolatának alakulását. Annak ellenére, hogy túlzásokba esni azért tényleg nem kell.

A két mellékszereplő, akiről még nem fog ártani szót ejteni, az Lord Akeldama és Prof. Lyall. Mindkettő a két főszereplő valamelyikének jó barátja. A Prof. Lord Maccon bétája, jobb keze. Vele kapcsolatban annyit azért megjegyeznék, hogy meg fogom enni a nem létező kalapom, ha később nem derül ki, hogy cruch-olt Alexiára ennek a történetnek a folyamán.
Lord Akeldama meg egy nagyon cuki öreg mentor figura, csak ne lenne ilyen rettenetes beszédmodora. A falra másztam tőle. Annak viszont ürültem, hogy ép bőrrel sikerült kikeverednie mindenből a történet végén.

Összegzésképp csak annyit, hogy remélem, a további kötetek rendesebben fel vannak építve, és jobban ki vannak bontva, mert itt nagyon nem azt kaptam, amit vártam, és végül is nem bántam meg, hogy végig olvastam, de nem egyszer nagyon erős volt a késztetés, hogy letegyem és hagyjam az egészet a fenébe.

Értékelés
5/3 – Le kéne szoknom róla, hogy hagyom magam befolyásolni a közvélemény által.

Zeneajánló
Gépemről összeválogatott zenéket hallgattam az olvasás alatt, bedobok egyet a jobbak közül.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás