I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Dr. Stefanik Krisztina: Csillagbusz

Már az elején szeretném leszögezni, hogy ezt a bejegyzést egy szegről-végről laikus, de érdeklődő ember írja. Laikus, mert, bár nagyon régóta, nagyon szeretne, nem volt még alkalma célzottan tanulni az autizmus spektrumzavarról, annak ellenére, hogy amennyi a témával kapcsolatos tárgyat lehetett, azt felvette, és hallgatta egyetemi tanulmányai alatt.

Ennek köszönhetően kerültem én oktató-hallgató viszonyba a kötet szerzőjével, és a mai napig hálás vagyok azért, hogy egy igazi szaktekintélytől tanulhattam. Akkor is, ha a tanegység keretében csupán arra volt idő, hogy a nagy egésznek egy szeletébe nyerhettünk betekintést.

A köteten magán is érezni, hogy egy olyan ember keze munkája, aki érti, érzi, mekkora jelentősége van annak, amit tesz, és szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát.

A könyv maga ugyan alsóbb évfolyamoknak szól, ott is főleg olyanoknak, akik osztályában integrálva van autizmusban érintett gyermek, azoknak is rengeteg hasznos információt nyújt, és mindenekelőtt segít a megértésben, akik, ha nem is szakmai szemmel, de egyáltalán érdeklődnek az autizmus spektrum zavar iránt. Szegről-végről szakemberként nekem is nagyon sokat segített a megértésben.

A két „főszereplő” kisgyermeken át bemutatott élethelyzet(ek) tökéletesen reálisak, és nagyon, de nagyon tetszett nem csak az, hogy „gyermeknyelven” mutatja be az autizmust, hanem az is, hogy felhívja a figyelmet az érzékenyítés szükségességére, hiszen ennek segítségével megsegíthetjük azt, hogy a gyerekek és sok esetben bizony a felnőttek is elkezdjenek, vagy egyáltalán merjenek nyitni az autizmussal élő személy felé. Annak pedig talán még jobban örülök, hogy Dorka karakterén ez a folyamat bemutatásra is került, kezdve azzal, hogy egyáltalán megpróbálta elképzelni és átélni Misi helyzetét.
A „zárszó” pedig, a kötet tanulsága, hogy bizony egy autizmussal élő gyermektől vagy felnőttől igenis sokat tanulhat az ember, és nagyban formálódhat a személyisége, megint egy olyan dolog, aminek a megfontolására igazán érdemes lenne legalább egy kicsi időt szánni.

Sajnos, annak ellenére, hogy elvileg minden iskolában ott van, és elérhető a kötet, nem nagyon tapasztalom, hogy használnák is, és bevonnák a gyerekeket az autista gyerekek, felnőttek elsőre talán ijesztő, de annál színesebb világába.
Remélem, hogy ha a projekt megvalósul, és tényleg készül a kiadványra alapozott pedagógiai módszertan, akkor bátrabban mernek majd nyitni a könyv felé.

Amiről a fentiekben nem ejtettem szót, de mindenképp szeretnék kitérni, az az illusztrátor Bartos Erika személye, és szerepe a könyv létrejöttében.
A kötetről írt értékeléseket olvasva kitűnik, hogy az illusztrátor kapott rengeteg hideget és meleget egyaránt. Én személy szerint azt gondolom, hogy az, hogy egy olyan személy illusztrálta a könyvet, akinek alakjait (Pl. Bogyó és Babóca) a legtöbb kisgyermek ismeri, és szereti, csak gyermek közelibbé, ismeerősebbé, befogathatóvá teszi a kötetet magát is, és valójában végső soron ez volt a cél. Tehát szerintem jó döntés volt Bartos Erikát megbízni ezzel a munkával.

Összességében azt mondom, és úgy gondolom, hogy ennek a kötetnek tényleg minden iskolában, esetleg még óvodában is ott van a helye, és nem csak akkor, ha autizmussal élő diák van az osztályban. Azt pedig végképp nem szabadna hagyni, hogy a kötet (ki)használatlanul porosodjon a könyvtárak polcain.

Értékelés
5/5* - Zseniális. Pont.

Zeneajánló
Ez megint nem zene lesz, hanem egy rövid kis videó, melyben a szerző beszél (többek között) erről a könyvről, illetve minden egyéb más autizmussal kapcsolatos fontos tudnivalóról, ami remélhetőleg még egy picivel közelebb hozza, és érthetővé teszi a nagy ismeretlent.

A végére pedig bónuszként egy fontos igazság, és egy szívmelengető idézet a könyvből...

("Az autizmus nem egy betegség. Ne meggyógyítani, megérteni próbálj minket")

"Dorka az osztálytársam… a barátom… Ő is különleges, mert tud másként látni engem.”

Cassandra Clare: City of Lost Souls (The Mortal Instruments 5.)

Azt hiszem, mindannyian jobban járunk, ha most teszek egy kísérletet arra, hogy megírjam ezt az értékelést, még mielőtt annyira belefolyok a sorozat utolsó részének olvasásába, hogy megint nem tudom szétszedni a két történetet, vagy ami még rosszabb, egyben kell értékelnem a kettőt. Úgyhogy inkább ugorjunk fejest a Lost Souls-ba.

Tulajdonképpen azt, hogy Cassandra Clare történeteinek milyen buktatói lehetnek, azt hiszem, az elmúlt négy rész alatt elég részletesen ecseteltem, úgyhogy most maximum érintőlegesen fogok erre kitérni, mert azért ki kell.

Egész egyszerűen, mert Clare könyveinek a húzóereje nem a történet maga, hanem a karakterek, akik mozognak a történetben. És igen, továbbra is áll az a megállapításom, hogy egyes karaktereket nagyon elnyom az írónő, míg másokat többé-kevésbé méltatlanul előre nyom, de tud olyan karaktereket alkotni, akik képesek egy egész történetet egymaguk eladni.

Ilyen volt ez a könyv is Sebastian karakterével. Teljesen megvezetett a srác azzal, hogy tiszta protektív érzelmeket váltott ki belőlem, mikor a józan eszemmel tudtam, hogy ő minden, csak nem egy pozitív karakter, és nagyon nem kellene kedvelnem. Sőt. Utálnom kéne, hiszen egy Lightwood korai halála szárad a lelkén, aki miatt úgy kb. az egész bandára nagyon pipás voltam anno.
Mégis Sebastian Clary-vel és Jace-szel való közös történetszála hozott magával olyan pillanatokat, amikor már-már majdnem elfelejtettem azt, hogy a fiú egy tankönyvi pszichopata. Nem az ő hibája, de tényleg az. Aztán persze jöttek mindig olyan momentumok, amiben felsejlett, hogy azért Sebastian mégiscsak Sebastian. Én viszont még akkor sem viszolyogtam tőle annyira. Meglepő, de kedveltem a karaktert is, és az egész történetszálat is, amit ebben a részben kapott, és még csak nem is azért, mert sajnáltam, vagy egész egyszerűen pátyolgatni akartam volna. Tényleg nem túlzás azt állítanom, hogy ő adta el nekem ezt a részt egyes egyedül.

És, ha már emlegettem a Lightwood-okat, meg, ha már karaktereket elemzek, nem mehetek el a kedvenc Lightwood családtagom mellett sem, aki meglepő módon ebben a részben nem lett a szívem csücske. Sőt. KönyvAlec olyan szinten paranoiás gondolatsorokat indított el bennem azokkal a cselekedetekkel, amik ebben a kötetben jellemezték az útját, hogy ezt valahogy sikerült rávetítenem SorozatAlecre (vagy, ahogy én szoktam hívni MattAlecre), és már az ottani helyzetekben is bizonytalankodást láttam a karakteren, akkor is, amikor az nem volt ott.
Ezzel kapcsolatban – talán rettentő meglepő módon – abszolút nem rázott meg az a dolog, ami Malecék között történt az epilógusban. Sőt, én úgy gondolom, hogy arra mindkettőjüknek szüksége volt/van, és még a pozitív hatásait is látom, mert most a 6. kötetben, már az első pár fejezetben látszott, hogy Alec felnőtt saját magához, és ahhoz, hogy menedzselni tudja ezt a kapcsolatot. Mert azt azért ugye mindenki tudja, hogy lesz még mit menedzselnie…

Összességében azt mondom, hogy ezzel a könyvvel is megéltem azt, amit a legtöbb CC könyvvel. Ha egyszer van elég ereje elkezdeni az embernek, akkor egyszerre nagyon sokat meg tud enni a történetből. Csak aztán jön az a momentum, hogy leteszi, és onnan megint nagyon nehéz felvenni. De egyébként volt egy pont, ahonnan nagyon nehézzé vált egyáltalán letenni a könyvet. Persze nagyrészt a Sebastian-Clary-Jace jelenetek miatt. Egyébként ezt a könyvet tényleg a karakterek adták el nekem.

Értékelés
5/4,5 – Még még mééééééééééééééééééééééég nem egészen 5, de már fontolóra vettem.

Zeneajánló
Oké, ez nem zene lesz, hanem egy 20 perces videó a sorozat cast-tal, nézzétek meg, ha akartok egy jót kacagni.

Jane Austen: Pride and Prejudice

Igaz, hogy annak idején, évekkel ezelőtt olvastam már ezt a regényt, de abból az olvasásból összesen két dolog maradt meg az emlékezetemben.
1. Nagyon frusztrált, hogy 20 oldallal a cselekmény vége előtt még nem volt megoldva az egész bonyodalom, amit felépített a könyv.

2. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit is eszik a nép (hogy a teljes nemzetközi irodalomtörténetről már ne is beszéljek) Mr. Fitzwilliam Darcy karakterén.
Leginkább a második problémakör feloldása miatt jutottam arra a döntésre, hogy újraolvasom a művet, ezúttal eredetiben, és te jó ég, el sem tudom mondani, mennyi új élménnyel gazdagodtam ez alatt az alig több, mint 300 oldal alatt.

Már az elképesztő, hogy mennyi újdonságot nyújtott pusztán az, hogy eredetiben olvastam a szöveget. Mert hiába olvastam el az elmúlt cirka 3 évben ifjúsági regények hada között azért pár klasszikus művet is eredeti nyelven, ez a fajta fogalmazási forma, és íráskép akkor is sok újdonságot nyújtott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sőt az elején borzasztóan nehéz, de örültem, hogy nem adtam fel, és végigolvastam. Igaz ugyan, hogy a közepe táján be kellett iktatnom egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet, mert megcsömörlöttem egy kicsit a fogalmazásmódtól, de becsülettel végigolvastam, és nem bántam meg…

Tény, ami tény, a nyelvezet mellett maga a történet is rásegített arra a bizonyos nagyobb lélegzetvételnyi szünetre. Számomra az egész regény első fele valahogy nem bírt akkora horderővel, mint a második. Valószínűleg azért, mert a történet első fele kissé kevésbé fókuszál Darcy karakterére, és, mint mondtam, nagyrészt miatta fogtam bele az újraolvasásba. A fordulópontot számomra az Elizabeth-nek átadott levele jelentette, illetve az a jelenet, melyben ők ketten találkoznak Pemberley parkjában. Onnantól kezdve elég nehezen lehetett rávenni, hogy letegyem a regényt, bár a nyelvi megfogalmazás továbbra is eléggé gátló tényező volt, így nem tudtam vele olyan sebességgel haladni, mint amilyennel szerettem volna.

A befejezés… jajj az a befejezés. Úgy sajnálom, hogy ezt a történetet ilyen kapkodósan kellett befejezni. Ha az írónő nem rakta volna bele azt az utolsó csavart, és nem pont Lady Catherine sznobságát használja arra, hogy kisimítsa a szálakat, akkor kicsit több idő lett volna arra, hogy tényleg megoldódjon a két szereplő közötti konfliktus, és talán arra is, hogy felületes pillantások helyett folyamatában tudjuk meg, mi történik a karakterekkel a jövőben. Egy konfliktus feloldására és egy egész történet befejezésére sajnos nem elég 13 cirka oldal, akkor sem, ha az tele van írva. Sajnálom, hogy a megoldás maga nem kapott több teret. Bár, hogy őszinte legyek, nekem sincs ötletem, hogy lehetett volna ezt máshogy lezárni. Szóval nem volt jó, de sajnos nekem sincs ennél jobb ötletem az egész regény folyását figyelembe véve.

És akkor pár szó a karakterekről… Hogy a lehető legjobban megértsem Darcy jellemét olvasás előtt több ismerősömet megkérdeztem, hogy mi tetszik nekik annyira a karakterben. A legtöbbjüknek az volt a válasza, hogy amiatt a fejlődési ív miatt szeretik, amin a karakter a történet során keresztül megy.
Nos, én tényleg célzottan figyeltem, és tanulmányoztam Darcy karakterét olvasás közben, és én valahogy arra lettem figyelmes, hogy az ő karakterfejlődése semmilyen mértékben nem különíthető el Elizabeth saját karakterfejlődésétől.
Nem lehet őket külön kezelni, mert bennük, mint egyénekben lezajlott jellemfejlődést a másik viselkedése indította el, és ebben nyilvánvalóan az a bizonyos levél jelentette a fordulópontot. Akkor ott elindult Lizzy-ben egy gondolatfolyam, mely alapjaiban változtatta meg saját magához, illetve a férfihoz való álláspontját. Szóval az egész kivezetődött egy komoly belső önvizsgálathoz, amely csakis a karakter javára vált. Az, hogy Darcy-t és éppúgy megérintették ezek az események számomra abban érhető tetten, hogy milyen attitűddel viszonyult Lydia és Wickham történetszálához.
Szóval elmondható, hogy valóban rengeteget fejlődtek mindketten a történet során, viszont semmiképpen nem egymástól függetlenül. És igen, tudom, hogy most gyakorlatilag nem csináltam mást, mint hogy ismételtem magam.

Összességében azt mondom, hogy bár megérettem, miért szereti annyira Darcy-t mindenki, nekem továbbra sem a kedvencem, viszont mostantól sokkal kellemesebb emlékek fognak hozzá, meg úgy az egész regényhez fűzni, mint az első olvasás után.  Sőt azt is mondatom, hogy az egyéb élmények miatt, amiket kaptam a regénytől, fogok én még Austen könyvet olvasni eredetiben, ha nem is a túl közeli jövőben. A kiszemeltem már megvan amúgy.

Értékelés
A magyarra annak idején 4-est adtam (egek, de fura volt visszaolvasni most az akkori értékelésemet), erre most 4,5-et adok, mert volt, amin még mindig fennakadtam, de sokkal jobb élményeket hagyott maga után, mint korábban.

Zeneajánló
A kedvenc jelenetem aláfestője az 1995-ös filmből.

Sofi Oksanen: Norma

Nem az első Oksanen regényem, és egészen eddig a pontig még azt is gondoltam, hogy eléggé hozzászoktam a néni furcsa stílusához ahhoz, hogy a legértelmetlenebb katyvaszból is ki tudjak hámozni valami értelmet, valami üzenetet, valami olyat, amit meg lehet fogadni. Na, erre ez a regény rácáfolt.

Tényleg sok mindenhez hozzászoktam már a nénitől, többek között ahhoz is, hogy ne nagyon görcsöljek rá, ha valamit, vagy valakit nem értek meg elsőre, amikor megjelenik a színen, mert, ahogy halad a sztori, úgy fogják kiforrni magukat a karakterek is, meg az őket mozgató motivációk is. Itt ez valahogy elsikkadt. Már ott éreztem, hogy baj lesz, mikor a regény harmadánál sem voltam tisztában azzal, hogy ki kicsoda, és egyáltalán hogy kerültek ebbe a történetbe.

Az első kérdésre a választ ugyan megadja a történet, a másodikra viszont hiába kerestem a magyarázatot.
Tulajdonképpen ezt a cirka 313 oldalt azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogy miről is szól ez a történet, a karakterek hogy kerültek bele, és mit, hogyan akarnak megoldani. Nem feltétlen állítom, hogy sikerült bármit kihámoznom belőle bármi értelmet.

Elvileg a sztori ugyan egy krimi lett volna, de szerintem egy kriminek pont az a lényege, hogy szépen, okosan, gondolatokat ébresztve vezesse rá az embert az ügy megoldására, ami semmilyen esetben sem az, hogy a bűnös bandát, akik amúgy a családom, kinyíratunk egymással.

A karakterekről szólva… Oksanen nem arról híres, hogy a karakterei kedvelhetők. Tulajdonképpen a legtöbbje inkább undort vagy haragot vált ki az olvasóból. Mindenesetre semmiképpen nem valami pozitív érzelmet. Most még ezt sem. Totál semlegesek voltak…

Nekem is nehéz, de be kell ismernem, hogy ez a történet Oksanenhez képest nagyon gyenge volt. Nem azért persze, mert amúgy a néni nem tud írni, egyszerűen csak kilépett a komfortzónájából, és elkalandozott a történelmi regények világától.

Őszintén szólva be kell vallanom, hogy valahol még becsülöm is ezért a próbálkozásáért, akkor is, ha ez most nagyon nem jött be. Krimit írni nem lehet meg tanulni szerintem. Vagy tud az ember vagy nem. Ebből a könyvből az jött le, hogy Oksanennek ez nem megy. De ez egyáltalán nem baj. Hiszem más területen ő egy nagyon tehetséges író.

Értékelés
5/3 – Ez bizony egy felejthető olvasmány volt.

Zeneajánló
Nem is nagyon tudok olyat, ami idevágna. Hallgattam zenét közben, de azt a zavartságot, amit éreztem, szerintem nem sok dal tudná tükrözni. Ha egyáltalán…

J. M. Barrie: Pán Péter

Hiába múltam el már 26 éves is, az én életemnek is vannak olyan pillanatai, időszakai, amikor rövidebb időre (pár órára, esetleg egy-két napra) szeretnék én is újra gyerek lenni. Akkor is, ha ezt amúgy jó mereven el szoktam utasítani és az esetek többségében azt mondom, akkor sem lennék újra gyerek, ha valaki fizetne érte nekem.

Amikor viszont rém jön az agybaj, általában előveszek egy-egy gyerekeknek íródott könyvet, és minden egyes alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy mennyi mindent tud adni ez a műfaj még a felnőtteknek is. Legalábbis nekem biztosan.

Pontosan ilyen motivációval, és eredménnyel vettem elő a Pán Pétert is. Hiszen melyik szereplő hozhatná jobban hangulatba az embert, mint a kisfiú, aki soha nem akart felnőni, mindig kisfiú akart maradni, és játszani. Plusz adalék, hogy ezt a mesét – ha máshonnan nem is, hát Disney-től biztosan – mindenki ismeri.

Olvasás közben sokszor tudatosult bennem, hogy én valahogy kicsit túl felnőtt vagyok már ehhez az egészhez. Mindennek igyekeztem ugyanis a racionális oldalát látni, mindennek értelmet keresni. Aztán persze minduntalan emlékeztetnem kellett magam, hogy engedjem már el ezt az egészet.

Hiszen pont ez a lényege a gyerekkornak. Minden lehetségesnek tűnik, míg egyszer csak nem jön egy kotnyeles felnőtt, és nem mondja valamire, hogy nem az.

Amúgy komolyan. Felnőtt fejjel, pedagógusként olvasva, nekem ez a történet pontosan arra volt jó, hogy betekinthessek egy gyerek lelkébe, és a gondolkodásmódjába. Azt kell mondanom, meglepően összerezonált a szakai tudásanyagommal, az, ami a sztoriban szerepelt, úgyhogy ki merem jelenteni, hogy nem rossz erre sem az olvasmány.

Volt valahol egy értékelő, amiben olvastam, hogy különböző életkorokban a könyv mást és mást ad ugyanannak az embernek. Igazából én is ezt érzem, és éppen ezért sajnálom nagyon, hogy életem egy korábbi szakaszában nem volt alkalmam olvasni a könyvet.

Nem, azt egyáltalán nem mondom, hogy mondjuk egy kis alsós gyerek kezébe odaadnám, de mondjuk egy harmadik-negyedik osztályos kisiskolás már nyugodtan olvashatná.

Szóval igen. Összességében pontosan azt kaptam tőle, amit egy klasszikus gyerekmesétől vártam. Kortalanságot. A gyerekeknek jó, mert segítségével tovább maradhatnak gyerekek. A felnőtteknek jó, mert segítségével vagy maguk is gyermekek lehetnek újra, vagy megérthetik egy kicsit jobban, hogy gondolkodik, és mit él át a gyerek.

Maga a történet és annak karakterei is segítenek ebben, még akkor is, ha nem olyan szép és világos, fodros-bodros sem a történet vége, sem mindegyik karakter, mint amit a mese alapján képzelne az ember.

Különböző életkorokban ajánlott újraolvasós könyv.

Értékelés
5/4 – Nem vagyok már eléggé gyerek. És ez minden egyes rádöbbenés után egyre jobban fáj.

Zeneajánló
Gondolkodnom se kellett, egyértelmű volt, hogy ez lesz az.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás