Borzalmasan régen lógok én már ezzel a bejegyzéssel. Bocsánat, hogy csak most, de legnagyobb sajnálatomra, egy nap csak 24 órából áll. Mennyivel könnyebb lenne, ha minimum 12 órával több lenne. És azt nyilván pihenéssel lehetne tölteni. Meg egyáltalán azzal, hogy él az ember…

Na de a nyávogásból ennyit. Sajnos azt kell mondanom, bármennyi időm volt is agyalni a könyvön, meg, amúgy a történeten, magán a blog bejegyzésen és egyáltalán… még most sem tudom, hogy jellemezhetném azt, amivel ebben a könyvben találkoztam.

Ha egyetlen szóval kellene körbeírnom ezt az egészet, akkor az biztosan a „monumentális” lenne. Mert ez a könyv valóban az volt, és nem csak terjedelmében, hanem történetében is. Éppen ezért érdemel kifejtést ez az egy szócska.

Annak idején emlékszem, a Beretva és tőrt egy Agatha Christie regényhez hasonlítottam stílusban. Nos ha ez arra a könyvre igaz volt, márpedig az volt, máskülönben miért írtam volna le, akkor ezt a könyvet, mindenképp Conan Doyle-hoz, és az ő legendás figurájához, Sherlock Holmes-hoz kell hasonlítanom.

Persze, biztos leszek olyanok, akik most azzal jönnek, hogy hogy lehetek képes ilyen alakokat felhozni példának, de őszintén, én tényleg felfedeztem Richárdban a karaktert, főleg, mikor kibukott az, hogy a szóban forgó ügyben kb. 20 lépéssel jár Rudnay előtt, a főkapitány meg csak merengeti rá a szemét, hogy „De hát ezt te honnan tudod, édes öcsém?!”

A történet vezetésében is volt valami, amit a régi jó detektív történetek kedvelői már megszokhattak. A térben-időben ide-oda ugrálás, az, hogy az aktuálisan éppen a lapokon történő események előzményeit maguknak az eseményeknek a folyásába közbeszúrva ismerhetjük meg, ezek szerkezetileg tényleg jól ismert fogások azok körében, akik tudnak jó krimit írni, illetve szeretik a jó krimit olvasni. Azt pedig talán ki sem kell emelnem, hogy ennek a történetnek az esetében pazarul van ez alkalmazva.

Tovább bonyolítja az egész történetet, hogy itt már tényleg durvábban bejátszik a szemszögváltás… Illetve nem is ez a legnagyobb „baj” (ami igazából nem baj, csak tényleg bonyolít mindent), hanem az, hogy a történet eddig két tökéletesen külön kezelt szálai összefutnak. Több ponton is. Sokszor gondolkoznom kellett az összekötő kapcsok (és hát valljuk be, főleg Richárd) miatt, hogy most melyik oldalon történt eseményeket is látom.

És, ha már itt tartunk, akkor beszéljünk egy kicsit a karakterekről… Minden eddiginél jobban tudtam azonosulni Milivel, és ennyire még nem láttam bosszantónak én sem Richárdot… és ennyire nem volt még szimpatikus sem az elmúlt két kötetben. Ezért is csapott nagyon fejbe az az utolsó mondat… de erről majd egy picit később.
Személyes kedvencem az egész történetben Agáta mama volt. Ahogy támogatta Milit (akinek a csípős nyelve, és éles esze tényleg nem egy kellemes percet okozott olvasás közben), ahogy minden esetben jót akar neki, ahogy süt róla, hogy támogatná, ha a fia elfelejtené, amit el kellene felejtenie, és kikötne végre Mili mellett.

De, hogy mit kellene elfelejtenie a mi morc bárónknak, és amúgy ki az a rejtélyes Rózsalány, és egyáltalán mi történt a báró karjával, na, az itt nem derül ki, de ezt tudtam, és így nem is vártam. Arra viszont nem számítottam, hogy az amúgy örömteli hírt, hogy lesz egy negyedik része is a trilógiának, egy ilyen függővéggel teszi az író még szükségesebbé. Báró úr kérem, hát mi a fene volt ez?!
Van egy olyan érzésem, hogy sem Mück Mári, sem Suha Isti nem tudna most olyan káromkodást rittyenteni, ami híven kifejezi a frusztrációmat.  Nem várok másra, csak egy keresztnévre, és nagyon remélem, hogy az a (bece)név M-mel fog kezdődni.

Összegzésképp mi mást mondhatnék? Ha eddig nem tettétek volna meg, akkor tessék kézbe venni ezt a csodát!

Értékelés
5/5 – Hát, nanáhogy!

Zeneajánló
Nem állítom, hogy bármilyen mértékben illik a történethez, mégis nagyon sokat hallgattam olvasás közben.