I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Szögezzük le már az elején, és egy könyv után, hogy nagy valószínűséggel mi ketten Virginia Woolf-fal soha az életben nem fogjuk megtalálni a közös hangot. Pedig Isten bizony nagyon akartam szeretni, meg egyáltalán érteni ezt a könyvet, de nem ment. Voltak elvárásaim, és nagyon másra számítottam annál, amit kaptam. Már, ha egyáltalán mondhatom azt, hogy kaptam bármit a könyvtől. Nagy elvárásokkal kezdtem neki, annak alapján, amit előzetesen olvastam róla, és keserűen csalódnom kellett.

Azt tapasztaltam, hogy az írás, amit a kezemben fogok, semmilyen tekintetben nem áll össze egy kerek egész történetté, és nekem minden meggyőződésem, hogy egyáltalán nem is volt szándékában soha. Egymás mellé pakolt életképek sorozatát kaptam, minden összekötő szál, rendesen kidolgozott téri-idői világ, vagy akár bármilyen tekintetben felvonultatott karakterfejlődés nélkül. De mit beszélek én itt fejlődésről? Ne akarjak egyből azt. A könyv a tulajdon karaktereit képtelen tisztességesen bemutatni.

Női sors, és LMBT karakter szerepeltetése? Ugyan kérem! Az egyetlen dolog, amire ezzel kapcsolatban emlékszem, az nem más, mint Clarissa Dalloway sznobsága, az, hogy benne rekedt egy nem neki való házasságban, amikor is, még ötven éves kora fölött is az egyik társaságbeli hölgy iránt táplál gyengéd érzelmeket. Úgy, hogy közben egy egykori udvarló, aki amúgy Indiában házasságra készül, még mindig megpróbálja becserkészni.  És passz. Ja, meg annyi rémlik még, hogy a sznobságán túl betegesen ragaszkodott a lányához.

A többi karakterrel meg nem is igazán tudok mit kezdeni. Terítéken van egy félbolond férfi, akinek a felesége megrendítőnek szánt belső nagymonológokban sajnáltatja magát, hogy ő mennyire szeretne jó feleség lenni, de ez senkit nem érdekel. Mindeközben megy az önostorozás, mert szeretne megszabadulni a férjétől.

Komolyan mondom, a regény első fele annyira rossz volt, hogy azzal már vallatni lehetett volna. A második felét is csak azért ettem meg hamarabb (eltekintve attól a nem elhanyagolható ténytől, hogy több Molyos kihívásra is kellett a könyv), mert beszéltem egy barátnőmmel, aki korábban olvasott Woolf-ot, és ő is azt mondta, hogy beletört a bicskája. Onnantól kezdve én sem éreztem magam rettenetesen unintelligensnek, amiért egy szavát nem értem a könyvnek. Ennek folyományaként egy az egyben elengedtem a bennem lévő görcsösséget, és onnan már hamarabb ment a dolog. Ez is olyan könyvek, történetek egyike, amiben felesleges az értelmet, meg az összefüggést keresni. Mindenesetre, ha valaki olvasta ezt, vagy bármelyik másik művét a hölgynek, és értette, miről van benne szó, világosítson fel, kérem, hogy hogyan kell olvasni a könyveit ahhoz, hogy megmaradjon bennem valami belőlük.

Iszonyat nehéz ilyet mondani, de ezt a könyvet én tényleg nem nagyon tudom ajánlani senkinek. Nálam mindenesetre messze elmaradt attól minden tekintetben, amire számítottam, meg amit vártam volna tőle. És ezt azt hiszem, nálam jobban nem sajnálja senki.

Értékelés
5/2 – Nekem jár, amiért a végére értem.

Zeneajánló
Erre még nekem sincs épkézláb ötletem.

Wizarding World Book Club #22 - Moral Fibre

Mostanában megint sikerült rettenetesen elhanyagolnom itt mindent, miközben a tartalom meg gyűlik. Jelen esetben van a zsebemben két olvasókör beszámoló, bár a tegnapin abszolút nem voltam aktív, mert olyan fáradt voltam, mint a ház, de attól még majd megyek anyagot gyűjteni, meg van itt egy olyan könyv értékelője, amin rettenet nehezen rágtam át magam a rövidsége ellenére. Szóval nézzük a menetrendet.

  1. Ma felteszem annak az olvasókörnek a beszámolóját, amit egy hete ígérek konkrétan. Bocsánat a késésért ezúton is, de nem egyszerű feladat egy ekkora eseményről anyagot gyűjteni. Rengeteg a hozzászólás egy-egy kérdésnél.
  2. Holnap érkezem a Mrs. Dalloway értékelésemmel. Isten bizony az sem lesz egyszerű, mert túl sok minden nem maradt meg bennem a könyvből sue me.
  3. Keddre ígérem a tegnapi olvasókör összefoglalóját (a hétfőm sajna nagyon sűrű, és hosszú lesz)
  4. Legkésőbb jövő szombaton jön még egy könyvértékelés. Feltéve, ha nem lesz akkora istenáldotta szerencsém, hogy már aznap meg tudom nézni az FMA live action filmet. Akkor sutba dobok mindent.  A téli hónapokban megint sokat fogok újraolvasni, de azért igyekszem majd jönni tartalmakkal. Pl. az FMA filmről olvasnátok?

Na de ennyit a tervekről, és jöjjön akkor a régóta ígérgetett 22. olvasóköri beszámoló, aminek a témája az „Erkölcsi szilárdság” volt. A kérdéseink pedig a következők:

  1. Jogosnak találod, hogy Harry extra pontokat kapott a második próba után?
  2. Igaza volt Kupornak, amiért feladta a saját fiát?
  3. Winky vajon szemben áll az M.A.J.O.M mögötti morális érvekkel?

Az első kérdésre kapásból nem olyan egyszerű válaszolni, mint azt az ember hiszi. Mert gondoljunk bele. Ha tisztán, érzelmektől mentesen, vagy a többi versenyző szemszögéből nézzük a dolgot, minden volt a dolog, csak tisztességes nem. A feladat az volt, hogy keresd meg a sellőket, és vidd fel a túszod. De nem, Harry-nek megint előjött a Hermione által emlegetett „megmentési kényszere” és ott maradt hősködni. Komolyan nem értem, mi más válthatta ki belőle ezt a reakciót. Oké, ne haragudjatok, én a srác hőskomplexusára azóta pipa vagyok, hogy először olvastam az ötödik kötetet, ami nem mellesleg máig a legkevésbé szeretett része a sorozatnak számomra. Szóval igen.
Viszont, ha jobban belegondolok a kérdésbe, és valljuk be, ezekre a gondolatokra az írásmód is nagyban rásegít, lehet, hogy az adott helyzetben én se cselekedtem volna másképp, annyira elragadott volna a verseny heve, vagy annyira sok lett volna bennem az adrenalin vagy mit tudom én. Szóval ebből a szempontból meg azt mondom, megérdemelte a plusz pontokat. Azt nem vitatom, hogy az erkölcsi szilárdságot díjazni kell. Azt vitatom, hogy ez a cselekedet erkölcsi szilárdságról, vagy szimpla ostobaságról tett tanúbizonyságot.
A többiek közül rettenetesen érdekes módon senki nem mondta azt, hogy nem, nem érdemelte meg, és hogy a zsűri csak egy rakás részrehajló gyászhuszár. Nagyjából mindenki egyetért a jogossággal, vagy megkérdőjelezi egyáltalán, hogy ezen a ponton törődnek-e már a fair play-jel a tusán, de egy valaki feljött egy nagyon is lehetséges teóriával. Honnan tudjuk, hogy az ál Mordon nem hajtott mindenkit (majdnem mindenkit) az Imperius átok hatása alá, hogy magas pontszámot adjanak Harry-nek.
Mindezek mellett aztán vannak még nagyon jó válaszok, például a próbák morális mondanivalójáról, arról, hogy a sárkányok után miért ne vette volna komolyan a sellők dalát, vagy arról, hogy Harry eljutott arra a pontra, hogy több embert nem akar elveszíteni, hiszen tudja, mi az a veszteség. Ó, ha tudná szegény…
Egyébként a később érkezett válaszok inkább a viselkedésére igyekeznek magyarázatot nyújtani, és itt már akad, aki azt mondja, hogy nem érdemelte meg a jutalmat, illetve fennakadtak azon is, és ez tulajdonképpen igaz is, hogy a játék valódi szabályait senki nem ismeri. A többség viszont, mint említettem, jogosnak tartja az eljárást.

A második kérdés megválaszolását is befolyásolja a tény, hogy ismerem az egész történetet. Ez alapján azt mondom, hogy tudva, kicsoda is az igazi Kupor fiú, azt kell mondanom, jogos volt. A történetnek azon a pontján viszont, ahol a közvélemény még nem tudja biztosa, hogy a fiú halálfaló volt-e, csak a példamutatás egy görcsös szándékának tűnik a cselekedet. Beszélgettük később a többiekkel, hogy az idősebb Kupor annyira el akart határolódni a rossztól, és annyira bizonyítani akarta, hogy ő a törvény előtt makulátlan, hogy észre se vette, hogy csúszott bele a kétségbeesés és a bűn sötétségébe.
A többi válaszadó egyébként megfogalmazza, hogy itt alapjáraton a törvényhozás rendszerével van baj. Hogy nem volt az egy tisztességes tárgyalás, és tulajdonképpen bizonyítékok sem voltak. Az érvelések első részét, miszerint a törvényhozással baj van az is alátámasztja, hogy mi történik Harry-vel a következő kötetben. Ennek alapján, ha tetszik, ha nem, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a Caramel vezette varázspolitika úgy korrupt, ahogy van. Arról nem beszélve, hogy a pasi a saját fia tárgyalását nem is vezethette volna.
Az apa-fiú karakterekkel kapcsolatban feljött amúgy, hogy az idősebb Kupor pont ezzel a cselekedetével csinált halálfalót a fiából. Szerintem belőle nem kellett azt csinálni, az volt már a bukás előtt is. Egyébként a véleményt nyilvánítók többsége nagyon savazza az idősebb Kuport, amiért ennyire elhanyagolta a fiát. Történetesen ezzel egyet tudok érteni. Sirius is megmondta, hogy nem volt valami jó apa, és ezzel közvetve valóban hibás azért, ahogy a fia sorsa alakult.

A harmadik kérdéssel kapcsolatban máig nem tudom, mit gondoljak. Nem hiszem, hogy Winky a viselkedésével bármi mögé menne.  Hermione a MAJOM-mal mindenképpen jót akar, csak a manók nem akarják egyáltalán, hogy valaki jót akarjon nekik. Így Hermione nem csinál mást, csak árral szemben úszik. Winky csupán a manók számára természetes módon reagál. A reakciója pedig azért heves, mert súlyos titkokat őriz, és nagyon jól tudja, hogy a volt gazdájának mennyire szüksége lenne rá.
A többiek válaszait elnézve is sokan látják itt az ambivalenciát. Jó az elgondolás, csak az eszközök, meg a túlzott radikalizmus nem jó, amit Hermione csinál azzal, hogy később ruhát rejt el a klubhelyiségben.
Valaki egyébként megjegyezte, hogy nagyon szereti, ahogy a HP fanok érvek-ellenérvek felsorakoztatásával beszélgetni, vitatkozni tudnak. Ez az, amit én is szeretek abban a közösségben. Akár a club keretein belül, akár a csoport chat-ben, mert már olyanunk is van.

Erről a témáról azt hiszem, most, hirtelen ennyit szerettem volna megosztani. Ahogy ígértem, holnap könyvértékelő, kedden pedig újra olvasókör, aminek a témája ezúttal a „Pálcamágia” lesz.

Színházi Szalon #2 - A Pál utcai fiúk musical (Pannon Várszínház)

 

A második színházi élménybeszámolós bejegyzésemben a Pannon Várszínház-féle Pál utcai fiúk musical-ről szeretném megosztani a gondolataimat. Mikor Molnár Ferenc azonos című könyvét értékeltem (itt elolvasható az értékelés), ami a musical alapja, már akkor mondtam mennyire más olt így felnőtt fejjel olvasni a történetet, mint 10 évesen, amikor amúgy is utáltam, mert kötelező olvasmány volt. Felnőtt fejjel megértettem, hogy itt nem arról van szó, hogy két csapat gyerek folyton veszekszik, meg verekszik, mert mindkét csapat csak magának akar a betondzsungel Budapesten egy talpalatnyi földet, ahol játszhatnak. Ebben a könyvben azt kell megérteni, hogy gyerekekről van szó, akiknek egy játszótér is olyan fontos, mint a felnőtteknek a haszonvágyból elfoglalt területeik. Még fontosabb azonban az olyan értékek, mint a barátság, az őszinteség, a becsület és az egymáson segítés jó érzésének bemutatása. Természetesen, mivel gyerekekről van szó, nem maradhat ki a másik oldal, a kiközösítés, a félreértés, a rosszakarás, a lenézés témaköre sem. És a furcsa, hogy mindkét véglelet a Pál utcaiaktól látjuk, akiknek amúgy szurkolni kellene. Azét írom, hogy kellene, mert felnőtt fejjel, ha rájövünk dolgokra, beláthatjuk, hogy Áts Feri is csak annyiban különbözött a Pál utcaiaktól, hogy vörös inget hordott. Benne sokkal több morális érték jelen volt, mint a Pál utcaiak többségében. Ő elismerte Nemecsek bátorságát, míg a többieknek ehhez annyi idő kellett, hogy végül túl késő lett, emellett a sajátjait sem félt megbüntetni, ha igazságtalanságon, vagy a tiltó szó megszegésén kapta őket. A színdarab csodája pedig az – amellett, hogy meglepően hűen követi a könyv történéseit – pont abban rejlik, hogy ezeket az érzelmeket nemcsak, hogy felszínre hozza, hanem ezüsttálcán rakja az ember lába elé a dalokkal, a játékkal, az arckifejezésekkel. Mindennel.

A darab egyébként le sem tagadhatná, hogy Dés-Geszti mű. Annyira magán hordozza a Dzsungel könyvének stílusjegyeit, hogy az valami elképesztő, és ebben az esetben - tekintve, hogy a Dzsungel könyvét is hányszor végig néztem már eddig is anélkül, hogy képes lettem volna megunni – a legnagyobb dicséret, amit mondhatok. A dalok egyszerűen fülbe mászóak, ezen kívül tökéletesen átadják a hangulatot, és a cselekmény alá dolgoznak. Ahogy láttam sokunknak nehezére esett nem táncra perdülni sokszor a színészekkel együtt lenn a nézőtéren. A koreográfia, ha van, remek, ha nincs, annak is oka van, és olyankor az ember tüdejében reked a levegő, mert érzi a feszültséget a színpadon a karakterek között.

És persze ott vannak azok, akik ezt az egész csodát életre keltik. Szelle Dávid Bokája valami döbbenetesen jól összerakott és eljátszott karakter. Hallottam korábban olyan kritikákat, hogy test felépítésileg nem hajaz a könyv szerinti Bokára. Ez egy oltári nagy ostobaság. Különben is, itt nagyon nem ez a lényeg. A karakter Nemecsekhez fűződő tiszta barátsága olyan mértékben középpontba kerül, hogy még a vaknak is kiszúrja a szemét, és én ezt imádtam látni, mert ettől lesz a karakter az, aki. Nem mellesleg a fiatalabb Pásztor két vállra fektetése, és a csatározása Áts Ferivel külön megér egy misét. Úgy odacsapkodták egymást a falhoz, hogy az egész nézőtér visszafojtott lélegzettel nézte őket. A teljes kétségbeesett összeomlás, ami a végén kiül az arcára az pedig szintén valami fenomenális. Szóval, bravó, Boka!
Nemecsek. A tiszta szívű erkölcsös kis Nemecsek, akit annyira megaláznak sokszor, és akinek rútul elveszik a becsületét. Szente Árpád Csaba rettenetesen nagyot alakít a szerepben. A karakterfejlődés itt óriás. Nem kísérti meg a magasabb rang, végig hű marad a barátaihoz, őket az életével is megvédelmezi, a bátorság, amit megtalál a szívében, és ahogy megtalálja, könnyfakasztó. Nem véletlen neki vannak a legszebb szólói az egész darabban, pluszban megjegyzendő, hogy azért orgánumra sem semmi a dolog.
Nemecsek szomorú történetét ellensúlyozza Molnár Ervin Kolnay-jának folytonos humorossága, karöltve Ruff Roland Barabásával folytatott örökös civódásával.

És akkor a részrehajlás elkerülésének érdekében hadd szóljak a másikoldalról is egy kicsit. Kékesi Gábor Áts Ferije pont olyan, amilyennek Molnár annak idején megírta. Egyszerűen elképesztő volt, hogy azt az emberi értékekkel nagyon is „felszerelt” karaktert láttam visszaköszönni a színpadon is. Azt, aki elismeri a vereséget, elfogadja a békejobbot, érdeklődik, aggódik a másikért, és nem tűri a gyengébbek bántását. Pontosan ezért nem lehet az aktuális gonosztevő címkéjét ráégetni a karakterre. És ez itt is mindenkinek világos.

Összességében mit mondhatnék, szedjétek össze magatokat, és menjetek el megnézni a darabot. Én már kétszer láttam, de már most azon gondolkodom, hol, és mikor fogom megnézni harmadjára.

Wizarding World Book Club #21 - Tradition

Az elmúlt napokban megint egy kicsit lemaradtam a blogolással, aminek igazából az az oka, hogy mindenképpen szerettem volna könyvértékelőt hozni az egyéb típusú bejegyzések újabb áradata helyett. Viszont valahogy mostanában olyan szerencsétlenül nyúlok az olvasmányaimhoz, hogy vagy annyira nem kötnek le, hogy képtelen vagyok őket befejezni (lsd. pl. a Portrait of a Lady), vagy lekötnek, és el is olvasom őket hamar, de azokról meg már volt bejegyzés a blogon. Az egyéb bejegyzések meg nagyon felgyűltek, úgyhogy mégis kénytelen vagyok most leapasztani azokat. DE, még nagyon küzdők az őszi olvasmánylistámmal, és ha törik, ha szakad, két év után újra teljesíteni fogom, úgyhogy ebben a hónapban még tuti jövök két könyvértékelővel. Most viszont lessünk bele a múlthét pénteki olvasókörbe, melynek témája a „Hagyomány” volt, a témaindítók pedig a következők.

  1. Miért zavarja annyira Hermionét a házi manókkal való bánásmód?
  2. Mennyire fontos a karácsonyi bál hagyománya a Tusa részeként?
  3. Suette-Polts professzor a jobb tanár?

Az első kérdésre szerintem az a legegyszerűbb válasz, hogy mert Hermione egy okos, és érzékeny lány, aki inkább a mások jólétét helyezi, és helyezte mindig is előtérbe. Egyszerűen fontos számára az egyenlőség, már csak azért is, mert korábban a maga bőrén is volt alkalma megtapasztalni mugli születésűként, hogy a varázsvilág is ismeri a rasszizmus fogalmát. Ez csapta őt arcul keményebben, mikor látta, hogy a minisztériumi tisztviselők hogy bánnak Winky-vel a Világkupa után annak ellenére, hogy ő is egy érző élőlény.
Más vélemény pont a házi manók szemszögéből közelít, és nem érti, hogy lehet az olyan hűséges lényekkel, mint a manók ilyen borzasztó módon bánni. Egyébként a többségé véleményének alapja, Hermione esze, kedvessége, és az a tény, hogy muglik között nőtt fel, akiknek a világában szintén folytonos harc folyik az emberek közti egyelő bánásmód kiharcolásáért, nem bírja elviselni, hogy a varázsvilágban bevett dolog a rabszolgaság.

Fontos a bál hagyománya? Nézeteim szerint egy jó alkalom arra, hogy megismerjük a külföldi diákokat, de semmiképpen nem akkora dolog, hogy olyan hűhót csapjunk körülötte, mint amekkorát a fiúk csinálnak. Oké, Harry-nek kellett a partner, de példának okáért, amit Ron csinált az nevetséges volt inkább, és teljesen felesleges tekintve, hogy ő nem is kért meg senkit, és nem is törődött a lánnyal, puszta féltékenységből.
Van, aki szerint fontosabb, mint maguk a feladatok, mert rámutat a Tusa lényegére, és ezzel én speciel nagyon, de nagyon egyet tudok érteni. Mert itt nem az erősebb versenyszellem, meg a győzni akarás a fontos, hanem az összetartás. És ezt jelképezi ez a bál. És, igen, nagyjából megint mindenkinek ez a véleménye. :)

Suette-Polts (imádom ezeket a fordításokat, köszi, TTB) és a tanárság. Legyünk őszinték, Hagridnál jobban senki nem érdemli meg azt a munkát, de ha Dumbi nem ennyire elfogult, hanem reális, vagy más ül az igazgatói székben, akkor a nő kapja meg a munkát. Egészen egyszerűen azért, mert diplomás varázsló, a tanításban több gyakorlattal rendelkezik, és valószínűleg veszélytelenebbek lettek volna a körülmények is. Szeretem Hagridot, de lássuk be, az órái nem épp a relatíve eseménytelen állatgondozással, és a tudás gyarapításával telnek. Amúgy itt ezerféle vélemény van, aminek a többsége velem ért egyet. Szeretjük Hagridot, de addig, míg szabad kezet kap, és azt csinál, amit akar, nem szuperál valami jól. Kell oda Umbridge, hogy felrázza egy kicsit. Ki gondolta volna, hogy az a vén banya is jó valamire.

Részemről ennyit szerettem volna mondani a Tradíciók témaköréről. A tegnapi megbeszélésen a „Morális szilárdság” volt a téma. Jövök még majd azzal is.

Wizarding World Book Club #20 - Jealousy

Így a szünet utolsó napjára jöjjön még egy kis WW Book Club szösszenet a „Féltékenység” témaköréről. Ebben a beszélgetésben már az is aranyos volt, ahogy elkezdődött. Hála az égnek, résztvevők a világ minden tájáról vannak, olyan helyekről is, ahol az óraátállítást, mint olyat, hírből sem ismeri. Épp ezért londoni idő szerint 15:03-kor már elkezdtek aggódni, hogy az eddig pontosan érkező kérdések hol a fenében késnek kerek 3 perce?! Mert ugye ők a saját időzónájukhoz viszonyítva nem vették figyelembe az óraátállítást, mivel nem tudtak róla. Kellettünk páran, mire tisztázódott a helyzet. Azért valahol az amerikaiakat sajnáltam egy kicsit, ők még hozzánk képest is 5 órával visszább járnak időben, akkor a BST még egy órával rápakol. Szóval, amikor Londonban péntek délután négy óra van, akkor a nyugati parton péntek délelőtt 11. Van, ahol meg éppen kora hajnal, vagy nagyon késő este. No, mindegy, a lényeg, hogy sikerült helyre rakni mindenkiben mindent, és, ha számukra egy pici csúszással is, de elkezdhettük kitárgyalni a témakört a következő kérdésekkel:

  1. Vajon Ron miért különösen féltékeny, mikor Harry-t bajnoknak választják?
  2. Gondolod, hogy Harry részt akar venni a Trimágus Tusán?
  3. A történet jelenlegi pontján Hermione kinek az oldalán áll?

Hogy vajon miért féltékeny Ron Harry-re a válaszadók véleménye szerint két nagy csoportba osztható. Az egyik, hogy az egész életében a testvérei árnyékában élő Ronnak ez, hogy még a legjobb barátja hírneve is elhomályosítja az ő egyéniségét már egy kicsit több volt a soknál. A másik, hogy Ron úgy érzi, Harry elárulta azzal, hogy bajnok lett, mikor tudta, hogy Ron is szeretne részt venni a Tusán. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Ron is annyira gondolta-e komolyan a jelentkezését, mint Harry, vagy annyira, mint az ikrek, de ez így valahogy akkor is sok volt neki.
Szerény véleményem szerint Ron kicsit belefásult abba, hogy benne mindenki csak Harry hűséges csatlósát látja, ahogy ezt Piton meg is fogalmazta már a második rész elején. Ron önbizalma meg énképe a béka feneke alatt van, és az ilyen események nem éppen olyanok, amik ezek növelését, erősödését segítenék. És ez még majd bőven a hetedik részben is elő fog jönni a Horcrux-os fiaskónál.
Ezen a kettő legtöbbször adott válaszon kívül azért voltak olyanok, amikben megcsillant az értelem. Ami nekem személy szerint a legjobban tetszett, hogy Ron azt gondolja, Harry a Tusa alatt majd egy rakás barátot szerez magának, így őt majd szépen elfelejti teljesen. Illetve még az volt nagyon megragadó, hogy Harry ezzel, hogy Trimágus bajnok lett, valahogy egy szintre keveredett Viktor Krum-mal, akit ugye Ron bálványoz. És elég nehezen viselte el, meg furcsa volt neki, hogy a legjobb barátját ezen a szinten látja.

Harry és a Tusa. Szerencsére a résztvevők jól értelmezték a szöveget abból a szempontból, hogy Harry NEM akar részt venni a tusán. Csinálja, mert kötelezik rá. És mert továbbra is bizonyítani akarja, hogy nem csak a neve híres, hanem tesz is valamit a hírnevéért, bármennyire utálja is a felhajtást maga körül. De ez tulajdonképpen nem szabadna, hogy meglepő legyen. Hiszen ez hajtja előre a 11 éves korában lejátszott első kviddicsmeccse óta. Sőt, tulajdonképpen azóta, hogy megtudta, a varázsvilágban mindenki ismeri a nevét egy olyan dolog miatt, amire nem is emlékszik, ami ráadásul fájdalmas, sötét dicsfény.
Azokkal viszont, akik azt mondják, hogy Harry részt akar venni a Tusán, mert nagyobb hírnevet akar, nem tudok mit kezdeni. Hogy lehet ilyet gondolni, mikor szó szerint ennek ellenkezője van leírva. Komolyan nem értem, minek szólal meg valaki, ha nem érti, amit olvas.

Hermione… Valami ilyesmitől tartottam a „ki kinek a legjobb barátja”-stílusú kérdésekkel kapcsolatban. Szerencsére ezzel kapcsolatban sokan osztják az én véleményemet, miszerint Hermionénak éppen elég sütnivalója van ahhoz, hogy tudja, nem kell választania. Megérti mind a két fiút, és ugyanúgy ott van mindkettő mellett. Ezt nem bizonyítja annál jobban semmi, mint, hogy igyekszik mind a kettőt rávenni a békülésre.  Imádtam egyébként, hogy ezt valaki úgy fejezte ki, hogy Hermione a saját maga oldalán áll, vagy éppen az igazságén. A kedvenc megszólalásom a kérdésben az volt, mikor valaki megemlítette, hogy az esze Harry-vel van, a szíve viszont Ronnal.
Voltak persze, akik kényszeresen választottak a két fiú közül. Igazat adok annak, aki azt mondja, hogy nem érti a történet lényegét az, aki szerint a barátságban egyáltalán választani kell. Úgy általában is, meg ebben a történetben is. Mert a választási kényszer mereven szembe megy ennek az egész sorozatnak a morális mondanivalójával.

Nos, a féltékenységről ennyit. A következő hét témája a „Hagyományok/Szokások” lesz. Még nem tudjuk, meddig olvasunk, de remélem, jó beszélgetés lesz. Olyan furcsa, hogy ezzel a témával elértük a történetek, és így az egész olvasókör felét. Már most tudom, hogy azért hiányozni fog ez a péntekjeimből. Remélem, bónuszként majd utólag beveszik a Cursed Child-ot is a nagy egészbe…

C. S. Lewis: The Silver Chair (The Chronicles of Narnia 6.)

Narnia kötetekről mindig nehéz dió volt írni. Most is az. Mert rövid, és látszólag nem sok minden dolog történik a sorozat egy-egy részében. Gondolhatná tehát az ember, hogy egyben olvasva a nagy egészet, több értelmet nyer a dolog. De nem. Tulajdonképpen az egyes regényeknek egymáshoz sincsen túl nagy köze. Persze, nem véletlen adott meg Lewis egy kronológiai sorrendet, ami ennek a sorozatnak az esetében messze elüt attól, amilyen sorrendben megíródtak a könyvek, de ami ezt a sorozatot kronológiailag egyben tartja, azok a szereplők, és nem a történet maga.

Most sincs könnyebb dolgom hát az értékeléssel, annak ellenére, hogy sokkal jobban szerettem a könyvet, mint arra előzetesen számítottam, még akkor is, ha nem haladtam vele olyan jól, mint ahogy azt eredetileg terveztem.
Féltem tőle, hogy most, hogy a Pevensie tesók kiestek a történetből, ugyanúgy fogok szenvedni a sztorival, mint ahogy azt tettem a Magician’s Nephew-val és a The Horse and His Boy-jal. Szerencsére aztán nem így lett, mert Eustace személyében egy régi ismerős karaktert köszönthettem, akinek jelenléte számomra előre lendítette az egész könyvet.

A történet szerint Eustace az egyik iskolatársával Jill-el együtt kerül vissza Narniába, ahol azt a feladatot kapják, hogy keressék meg a már aggkorban lévő Caspian király rég elveszett fiát, Rilian herceget, akit magával csábított egy boszorkány.

Útjuk során aztán a gyerekek sok segítséget kapnak, és még annál is több veszéllyel néznek szembe, míg végül az Alvilágban rátalálnak a varázslat alatt álló hercegre, és mindent megtesznek azért, hogy segítsenek neki kitörni a boszorkány bűvköréből, hogy visszatérhessenek Narniába lehetőleg azelőtt, hogy Caspian az életét vesztené.

A könyv egy nagyon izgalmas küldetés teljesítésének útját mutatja be nekünk, és nem mulaszt el kitérni a morális mondanivalóra sem. A legszomorúbb, és egyben a legizgalmasabb rész az egész történetben talán a vége, amikor is, Caspian lévén bepillantást nyerhetünk mi is Aslan országába. ÉS lévén tudjuk, hogy az Oroszlán metaforája mit takar ebben a történetben, gondolhatjátok mennyire érdekelhette ez a részlet már az eddigi olvasókat is, és milyen reményt kelt az emberekben ezután.

A fentebb emlegetett morális mondanivaló pedig zseniális módon megint a gyerekek érdeme. Mert a gyerek karaktereken keresztül a történet megmutatja, hogy akkor is lehet sikeres az utad, ha nem követed betű szerint az azzal kapcsolatban rád szabott utasításokat. Jill is elszalasztotta, figyelmen kívül hagyta, vagy akár teljesen el is felejtette Aslan tanácsait, mégis célba ért. Szóval ez a könyv nekem Jillen keresztül azt üzente, hogy nem baj, ha a saját utadat járod. Akkor van baj, ha a nehézségek hatására feladod a célodat.

Összességében ez is, mint a többi Narnia-történet eléggé rövid, meg velős, de annál sokat mondóbb. Veszteni nem fog senki semmit azzal, ha elolvassa.

Értékelés
5/5 – Semmi indokom nincs arra, hogy lepontozzam

Zeneajánló
Ti tudtátok, hogy van ebből a részből is egy BBC mini sorozat? Én nem értettem egészen mostanáig, mint keresett a borítón a Motion Picture matrica. A hozzám hasonlóan tudatlanok számára segítségül, a 2016-os trailer


Izolde Johannsen: Kalandor a tengeren (A Birodalom tengeri bástyái 3.)

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy könnyű dolgom lenne a könyvvel értékelés szempontjából, annak ellenére, hogy a mostani már újraolvasás volt, és mindkét alkalommal nagyon szerettem a könyvet. Gondolhatjátok, hogy pozitív élményről annyira nem lehet nehéz értékelést írni, az én esetemben viszont egy kicsit azért mégis bonyolult. Hogy miért? Mert a sorozat első két kötete esetében már unalomig ismételgettem, hogy mennyire, de mennyire kötelező jellegűnek érzem a sorozat olvasását, és nem szeretném, ha ez az értékelés is ide futna ki. Pedig előre érzem, hogy ide fog. Ezért előre is bocsánatot kérek minden olyan olvasótól, aki már tényleg unja ezt a felhangot, de ez szerintem nem lehet, sőt nem is tudom elégszer hangsúlyozni. Szóval, íme, ennek a legendás hajónak, az Admiral Scheer-nek, és bátor legénységének dicsfénytől övezett útja az én olvasatomban.

Először is, furcsa lehet, hogy az elmúlt napokban megjelent könyvet hogy olvashattam én már másodszor. Annak idején az előolvasó csapat tagjaként lehetőségem nyílt már a könyv olvasására, azonban akkor még egy hosszabb lélegzetvételű értékelésről szó sem lehetett, hiszen hónapokkal a megjelenés előtt, hetekkel a nyomdába kerülés előtt történt, és senki, legfőképpen én nem szerettem volna senki örömét elrontani azzal, hogy bármit akár akaratlanul is elárulok a könyv cselekményéről. Így akkor letettem a hosszabb értékelő megírásáról, most viszont szükségét éreztem egy újraolvasásnak ahhoz, hogy reményeim szerint egy okos meglátásokkal teletűzdelt értékelést meg tudjak írni a könyvről.

Először és mindenek előtt megint csak kénytelen vagyok ámuló elismeréssel adózni annak a sok történelmi tényanyagnak, ami láthatóan a könyv alapját képezi. És itt nem csak a könyv végén felsorolt tűpontos életrajzi, személyi és felszereltségi adatokra gondolok, hanem mindarra az óriási mennyiségű tényanyagra, ami a történt fiktív sorai közé csempésződött be olyan módon, hogy meg sem lehet különböztetni, a történetben mi a fikció, és mi történt meg valójában. Mintha a valaha élt, itt megjelenő karakterek szájába adott minden egyes szó valóban elhangzott volna abból a szájból, amelyből itt a regényben, ott és olyan körülmények között, ahol, és ahogy itt a regényben. Rettenetes nagy munka, ténytudás és a téma iránti alázat húzódik meg az ilyen stílusú írások mögött.

Mindezek mellett, ami engem a Scheer történetében nagyon megfogott az az, hogy az előző két regényhez hasonlóan ez sem mulasztott el elég komoly érzelmi kavalkádba sodorni. Csodálatos volt végre egy pozitív kimenetelű küldetésről olvasni. Ha az epilógust nem számítjuk, akkor azt mondom, magam is ugyanolyan önfeledten nevettem, ugyanolyan feszülten figyeltem, és ugyanolyan mélyen tiszteltem a hajó parancsnokát, mint a legénység többi tagja. Ha az epilógust, és a történetben szereplő egyéb megható, könnyfakasztó jeleneteket is figyelembe vesszük, akkor pedig hol a legénységgel, hol a legénységért sírtam, izgultam, várakoztam és reméltem. Az epilógus utolsó soraiban az egykor dicsőséges hajó kegyetlen sorsa, egy barát, egy bajtárs, egy testvér oly hirtelen elvesztése elég mély árkokat váj az ember amúgy is hitetlenkedő szívébe. Ahhoz pedig, hogy mindezt átélje, átérezze az ember, nem elég egy értékelő szóhalmazára hagyatkozni. Ahhoz olvasni kell a könyvet.

És még egy valami a megemlítetlenül maradt száz másik dolog mellett, amiért nagyon hálás vagyok. Az pedig a könyv végén szereplő egyfajta függelék. Nem is csak a hadihajó parancsnokának életrajzi adataiért, nem is csak a hajó pontos haditechnikai adataiért, hanem azért a kegyelet teljes felsorolásért, és érdemeik elismerésének méltatásáért, melyben a könyvön keresztül az író részesíti azokat a brit katonákat, tehát a könyv fókuszából kiindulva az ellenséget. Erre akkoriban a hősi halált halt tengerészek honfitársai nem voltak hajlandóak, ami szerintem egy óriási szégyenfolt.

Összességében csak annyit mondanék, hogy tartom magam ahhoz a pár mondathoz, ami az első olvasás után megfogalmazódott bennem:
Számomra egy jó könyvnek két ismertetőjele van: Ha nem tudom letenni és/vagy, ha olvasás után nem tudok magammal mit kezdeni. A Scheer története jelesre vizsgázott mindkettőből.

Értékelés
5/5* - Soha rosszabb olvasmányélményt nem kívánok magamnak.

Zeneajánló
Egy rövid fotó összeállítás német és angol kísérőszöveggel a hajóról.
A videó nem saját, ennek ellenére az abban megjelenő önkényuralmi jelképekkel kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a blog, illetve azon keresztül annak szerzője semmilyen önkényuralmi szervet, sem annak létrejöttét nem támogatja.

Végül, de nem utolsó sorban pedig újfent csak köszönöm az írónőnek, hogy részese lehettem ennek a tengeri kalandnak, ahogy azt is, hogy részese lehettem az előolvasók csapatának. Őszintén, nagy megtiszteltetés volt.

Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás