I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Wizarding World Book Club #19 - Safety

Most, hogy a délután alatt sikeresen felzárkóztattam magam a pénteki olvasókörös beszélgetésre (értsd elolvastam a hétre kijelölt öt fejezetet) úgy gondoltam ideje lenne már megírni, mit alkottam, alkottunk össze a múlt hét alkalmával. Ilyen volt a „Biztonság” témaköre.

Elöljáróban be kell vallanom, hogy ez a kör nekem most kicsit kevésbé volt élvezhető, mint az eddigiek. Valószínűleg ehhez hozzájárult, hogy iszonyatosan fáradt voltam, az idő is rettenetesen álmosító volt, és belefeledkeztem abba, hogy örüljek annak, hogy végre őszi szünet van, és a lehetőségekhez képest végre lógathatom a lábamat. Egy szó, mint száz, ez a kör számomra annyira nem volt annyira sikeres, meg érdekfeszítő, de remélem, a beszámolót olvasva azért ti kedvet kaptok ahhoz, hogy gondolkodjatok, és beszélgessetek a kérdésekről. Amik a következők voltak most ezen a héten:

  1. Egyetértesz Rémszem tanítási stílusával?
  2. Jó dolognak tartod, hogy a Trimágus Tusára csak nagykorú diákok jelentkezhetnek?
  3. Jól tette Harry, hogy elmondta Siriusnak, hogy fájt a sebhelye?

Ha őszinte akarok lenni, a történet, és nem csak a Tűz serlege, hanem a további kötetek ismeretében is ezekkel a kérdésekkel nem is igazán tudtam mit kezdeni, de nézzük azért, melyikről mit gondolok én, és mit gondolnak a többiek.
Nézzük kapásból az első kérdést. Bizonyos szempontból teljesen értelmetlen, ahogy arra rajtam kívül még elég sokan rámutattak, ugyanis az igazi Rémszem Mordonnak a tanítási stílusáról pont annyit tudunk, mint amennyit Rowling tud az enyémről, és vice versa. Egészen pontosan semmit. Nem kétlem, hogy az igazi Mordon is őrült módjára oktatta volna a diákokat. Talán még a Főbenjáró átkokat is megmutatta volna Harry-éknek, de azt már erősen kétlem, hogy azokat az átkokat (vagyis hát az Imperiust) ki is próbálta volna a diákokon. Annak ellenére, hogy a gyakorlat a későbbiekben ugye egyáltalán nem bizonyult haszontalannak.
Viszont, ha ugyanezt a sokak által talán jogosan, talán nem jogosan bírált cselekedetet egy hithű Halálfaló cselekedetének könyveljük el, akkor máris több értelmet nyer. Nem kevésbé elfogadható, de megérthető mozzanat.
Ami a többieket illeti, ők az igen, és a nem között ingáznak. Valaki azt írta, hogy nem, mert az osztályteremnek egy biztonságos helynek kellene lennie, és illegális átkokkal minden csak nem az. Én erről azt gondolom, hogy inkább osztálytermi keretek között ismerkedjenek meg az átkokkal, ha már muszáj, ahol az oktatott helyzet kontroll alatt tartható, plusz ezeknek a „gyerekeknek” a többségét nem kell félteni, lévén sokan közülük többször néztek már szembe halálos veszéllyel, mint a felnőttek. Másrészt valaki már ezt a gyakorlatot is kegyetlennek tartotta. Mi lett volna, ha a Cruciatus átokkal gyakorolnak? Egyébként sokan hasonlítgatták össze ezt a fajta oktatási módszert azzal, amit Umbridge képvisel a következő kötetben. Valahogy nem sikerült eldönteni, melyik volt jobb a másiknál. Vannak olyanok is persze, akik az igen is meg nem is véleményt képviselik. Ők azon a véleményen vannak, hogy beszélni jó volt ezekről, de megmutatni nem kellett volna. Én továbbra is úgy gondolom, valahol jó volt ez így, de legalábbis lehetett volna rosszabb, mert valamilyen szinten hasznos volt, és figyelembe véve, hogy ki is oktatta nekik azt a tárgyat valójában, még értelme is volt az egész dolognak.

A Trimágus Tusa és a korhatár. Szerény véleményem szerint jó ötlet volt a szigorítás bevezetése, még akkor is, ha a gondolat a gyakorlatban elég csúnyán megbukott. Persze, sokan mondják, hogy felesleges, mert nem a kor fogja eldönteni, hogy vajon teljesíteni tud-e az ember fia/lánya a feladatokban. Valahol ez persze igaz is, és erre pont Harry a legjobb példa, viszont én nehezen tudnék 11 éves törpéket elképzelni egy sárkány mellett, akit amúgy ki kellene cselezni. Hogy a többi próbáról ne is beszéljünk. És legyünk őszinték. Korlátozás nélkül tuti a gyerekek rohannának elsőnek fejjel a falnak. Szóval szerintem korlátozni kell, csak nem úgy, ahogy Dumbledore csinálta. Az ikrek pl. szerintem nyugodtan részt vehettek volna. Mondjuk okosabb dolog lett volna egy RBF vizsgánál meghúzni a határt. Aki azon túl van, az valószínűleg képes ilyen szintű feladatokat teljesíteni.
A másik fele a dolognak meg az, hogy az a Korhatárvonal egy merő vicc volt. Szóval, ha már korlátot állítunk, csináljuk már egy kicsit nehezebben áttörhetőre.
A nagy egészet nézve is igazából ez a kétféle válasz-indoklás kombó érkezett a kérdésre. Kell a korhatár, mert fiatalabban nincs esélyed, vagy nem kell a korhatár, mert a kor nem határozza meg a képességeidet.

A Siriusszal kapcsolatos kérdést viszont megint nem tudom hova tenni. Az a cselekedet nagyon nem arról szólt, hogy kinek teszek ezzel jót, vagy egyáltalán jót teszek-e vele. Az a helyzet arról szólt, hogy egy 14 éves gyereknek tanácsra, támogatásra, iránymutatásra volt szüksége és ahhoz az egy emberhez fordult segítségért, aki a véleménye szerint helyre tudná állítani a komfortérzetét. Harry össz. megnyugtató szavakat, tanácsot szeretett volna olvasni a keresztapjától. Álmában nem gondolta volna, hogy nevezett keresztapa azonnal kapja minden cókmókját, meg a Hippogriff-jét is visszaindul, kockáztatva, hogy leleplezi magát. A másik dolog meg, hogy szerintem csodálatos volt látni, hogy az adott körülmények között, ilyen rövid idő alatt ilyen kötelék alakult ki keresztapa és – fiú között. Szóval igen, jó ötlet volt elmondani neki. És ne merje nekem senki hibaként felhozni, hogy egy gyerek, aki már átment annyi szörnyűségen tényleg, amennyin sok felnőtt se, segítséget merészelt kérni egy szerettétől egy számára ijedséget okozó helyzetben. Remélem, akik ezt így felhozták, azoknak nincsen gyerekük, mert ha ilyen szellemben nevelik őket, akkor pár év múlva még a mainál is borzasztóbb problémákkal fogunk szembenézni a világban. Szóval én innen üzenem mindenkinek, ha úgy érzitek, hogy segítségre van szükségetek, és van a közeletekben megfelelő ember, aki tud segíteni, akkor ne féljetek segítséget kérni!

Nos, erről a témakörről ennyit szerettem volna írni. Pénteken a témánk a „Féltékenység” lesz. Azt a részt olvassuk, mikor Harry-t Trimágus Bajnoknak választják, és Ronnak kicsit túl savanyú lesz a szőlő. Zárásként meg túl leszünk az első próbán. Nagyon-nagyon remélem, hogy ebben a körben kicsit leszakadunk Harry-ről és ráfókuszálunk Ronnak és Hermionének a helyzetben tanúsított viselkedésére. Ha viszont a héten szembe találom magam egy „A történet jelenlegi pontján ki a jobb barátja Harry-nek”-stílusú kérdéssel, komolyan mondom, jegelni fogom ezt az olvasókort egy darabig.

Most pedig megyek, felhozom magam a betervezett anime részeimmel, bekuckózom magam az ágyba és folytatom az olvasást, mert van ám itt még jó sok könyv, ami vagy így, vagy úgy, de követeli magának a publikus értékelést.

Éljen az őszi szünet! :)

André Aciman: Call Me by Your Name

Abszolút nem tervezett, spontán olvasás, egy ismerős ajánlására, és micsoda jó dolog, hogy nem hagytam ki ezt a könyvet! De haladjunk az elejétől.

Közös történetünk a könyvvel nem sok van. Megmutatták a belőle készülő film trailer-ét, azonnal elkapott a hangulat, és tegnapelőtti őrlődésemben, miszerint olvasni szeretnék valamit, ami angol nyelvű, de nem klasszikus (Henry James A Portrait of a Lady-jével elég nyögvenyelősen haladok) elővettem ezt, hogy olvasok belőle pár oldalt. Az a pár oldal aztán majdnem a könyv fele lett egy ültő helyemben.

A történetről magáról nem sok mesélni való van, mert ennek a könyvnek az esetében talán nem is a történet a fontos, hanem mindaz, amit, és ahogyan kivált az olvasójából. Az az egy biztos, hogy ezt a könyvet alacsony érzelmi intelligenciával, és egyáltalán alacsony intelligenciával rendelkezők nem fogják megérteni. Ezzel nem magamat akarom fényezni, de ehhez valóban szükség van jó magas fokú beleérző képességre, elfogadásra, és arra, hogy az ember többé-kevésbé azonosulni tudjon legalább a narrátorral, ha a történet másik kulcsszereplőjével nem is. Utóbbival talán azért nehezebb az azonosulás, mert Olivert csak és kizárólag Elio szemszögéből látjuk, és valljuk be, kedves narrátorunk azért eléggé elfogult. Érthető módon.

No, de amit mindenképpen fontos ezzel a könyvvel kapcsolatban megemlíteni még, hogy egy rendkívül csodálatosan, és okosan megírt történet, ami az első másodpercben beeszi magát az olvasója bőre alá, ha azt az olvasója hagyja, és rengeteg gondolatot ébresztve nem is engedi el akkor sem, ha elértünk a könyv végére. Sőt, merem állítani, hogy a könyv utolsó pár oldala, mondjuk talán azt, hogy az utolsó negyede a legmellbevágóbb.

Őszintén szólva, úgy érzem, én azért bizonyos szempontból könnyen tudtam azonosulni Elio-val. Valahogy… egyszerű volt átérezem mindazt, amit ő megélt Oliverrel kapcsolatban. Az őrlődéstől kezdve, a rövid, de annál jobban megélt boldogságon át az elvesztés, és a felejteni nem tudás fájdalmáig. Elio életében több szempontból is kulcsszerepet játszott Oliver. Egyrészt az első igazi szerelmet, ami nem ragad meg a plátóiság talaján sosem felejti el az ember teljesen. Másrészt viszont Elio Oliverrel telesedett ki abból a szempontból, hogy rájött arra, és elfogadta azt, hogy ki is ő valójában. És ez egy olyan dolog valóban, amit sem a tér, sem az eltelt rengeteg idő nem halványíthat el sosem.

Nem egy könnyű történet, sem értelmezés, sem elfogadás szempontjából. A nyíltsága, szókimondósága sokakat egyenesen taszíthat. De ne tántorodjatok el! Komolyan rengeteget ad ez a könyv. Tanít, és érzékenyít egyszerre. Arra késztet, hogy saját magadba pillants bele, és ha szükségesnek érzed, értékelj át bizonyos dolgokat magadban.
Megmagyarázhatatlanul megírt, szívbemarkoló alkotás.

Értékelés
5/5* - Ez most nagyon kellett nekem

Zeneajánló
Nézzétek meg a film trailer-ét. Jobban beleránt a hangulatba, mint bármilyen szócséplés.
(Egyébként meg képzeljetek ide bármilyen zenét a nyolcvanas évek közepének Olaszországából)


Rick Riordan: The Ship of the Dead (Magnus Chase and the Gods of Asgard 3.)

Elképesztően furcsa érzés most leülni és elkezdeni az utolsó Magnus Chase történet értékelését. Az okok között valószínű az is elég erős helyet foglal el, hogy a Ship of The Dead olvasása előtt újraolvastam a trilógia első két kötetét is, és elképzelhetetlenül a szívemhez nőtt ez a kis csapat. De komolyan, én sem számítottam arra, még a Sword of Summer újraolvasása alatt sem, hogy a végén olyan mértékben közel kerülnek hozzám a karakterek, hogy megint azon kapom magam, hogy azt kívánom, páran közülük bárcsak léteznének a való életben is.

A harmadik kötet ott veszi fel a fonalat, ahol a másodikban elejtettük azt. A cél megállítani Lokit ördögi terve megvalósításában és elodázni Ragnarököt. Persze, ahogy azt gondolhattuk előre, lévén Rick Riordan egyik történetéről beszélünk, hőseink útja nem ilyen egyenes, és egyszerű amilyennek hangzik. Már amennyiben Lokit megállítani egyáltalán egyszerűnek hangzik. Amellett, hogy az idő ugyanúgy szorít, ahogy eddig, és egy perc késlekedésre nincs idő, a csapatnak (ami itt kiegészül Mallory-val, Halfborn-nal, és T. J.-vel) egy csomó életveszélyes helyzettel szembe kell még néznie, hogy a győzelemre való esélyeiket a lehető legnagyobbra növeljék. A csoda az, hogy ezek a kis mellékutak ugyanúgy lineárisan a nagy végső csatához vezetnek. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy legyőznek valakit, aki elmondja, hogy ehhez menjetek el a megfelelő infóért, aki elmondja nekik, mit kell megszerezni, hogy esélyük legyen egyáltalán. Direkt nem akarok konkrét eseményeket leírni, hogy még véletlenül se kerüljön semmilyen spoiler a bejegyzésbe, de higgyétek el nekem, ez a történet is ugyanolyan okosan van felépítve, mint Rick bármelyik másik könyve. Tele izgalommal, és némi szomorúsággal. Én például, annak ellenére, hogy tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy a történetnek pozitív lesz a vége, a szó szoros értelmében remegtem Magnusért, hogy mit fog össze szerencsétlenkedni Lokival szemben.

A történet számomra legpozitívabb mozzanatai. Végre jobban megismerhettük a Magnus Squad három, eddig kissé háttérben maradt tagját, Mallory-t, Halfbornt, és T. J.-t. Utóbbit én azóta nagyon szeretem, hogy az első kötetben meginvitálta Magnust reggelire a srác első napján Valhallában.  T. J. egy igazi kincs. Mallory meg valami díjat mindenképpen érdemel, ahogy lereagálta isteni ősének lelepleződését. Sif, kérlek, alkoss valamit.
Aztán, Blitzstone. Nagyon bátor dolog volt az írótól, hogy nem hozta kánonba ezt a fanon shipet, mikor tudta, hogy a fandomban MINDENKI arra vár. Nem vicc, az első rész óta ostromolták Rick-et, hogy legyen Blitzstone-ból kánon. Ezt én is bánom egy kicsit, de ránézni arra a kettőre és ilyen szintű tiszta barátságot látni, ahol a felek szó szerint az életüket adnák a másikért, és ott vannak egymás mellett az életük legsötétebb pillanataiban, mégis felemelő érzés. Engem legalábbis melegséggel tölt el belül. Tudtuk, hogy Hearth-nak vissza kell mennie Alfheim-be, és azt hiszem, abban minden olvasó egyetért, vagy egyet fog érteni, hogy sok szempontból nem a leglélekemelőbb történetszál az. Also, imádtam, hogy van egy jó adag Lord of the Rings-es beütése. Remélem, majd, aki fordítja rá fog játszani erre, mert elég kihagyhatatlan ziccer.
És, ha már a karakterek, akkor muszáj megemlítenem legújabb kedvencemet, Alexet. Imádom azt a gyereket. A karaktert is, úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, és azt is, amit Rick rajta keresztül képvisel, és ahogy azt teszi. Alex egy olyan valaki, aki méltán formál jogot minden rajongó feltétlen szeretetére. Én legalábbis nagyon szeretnék magam mellé valaki ilyet, mint Alex.

Egyéb, amiről még akartam írni, és a pozitív mozzanatokhoz tartozik, de a történethez kapcsolódik. Szerettem, ahogy ott a végén összejön a kis csapat, és beszélget, meg piknikezik egy jót az istenekkel. Tetszett, hogy több tekintetben nyitva maradt a történet vége, ezzel kapcsolatban pedig nagyon remélem, hogy Rick nem hagyja ezután parlagon pihenni sokáig ezt a szereplőgárdát, mert nagyon sok velük kapcsolatban éppen a felszín alatt fortyogó, de teljesen ki nem használt potenciál még. Sok érdekes történet maradt még ezekben a karakterekben, amit én személy szerint nagyon szeretnék hallani. A formátum nagyjából mindegy, felőlem lehet egy nagy, mindenkit magába foglaló crossover novellasorozat is, csak halljak még erről a csapatról. Minél többet, annál jobb. Oké, nem leszek telhetetlen, de na.

Összességében nagyon szerettem ezt a történetet is, és sajnálom, hogy Magnusék kalandjainak ezzel így, ebben a formában vége van. Mindenestre remélem, hogy hallunk még felőlük valamilyen körülmények között.

Értékelés
5/5 – Imádtam! Még sok ilyet nekünk! Nagy reményeket fűzök a májusi 3. Apolló kötethez

Zeneajánló
A könyvhöz kapcsolódóan belinkelem a Puffin trailer-ét. Kár, hogy a Disney-Hyperion nem ilyeneket csinál. Ez a videó nagyon megkapó, de a Disney borítói még mindig sokkal szebbek.


Wizarding World Book Club #18 - International Magic

Realizáltam, hogy már megint megcsúsztam egy kicsit ezzel az összefoglalóval, de most gyorsan írok egyet, hogy aztán mehessek vissza Ship of the Dead-et olvasni, és a következő bejegyzésben jöhessek nektek végre egy könyvértékelővel, ami az ötvenedik elolvasott könyvem lesz idén.  De ne szaladjunk ennyire előre, hanem nézzük először a Tűz serlege második, összességében pedig a WW Book Club 18. témáját, ami nem volt más, mint a „Nemzetközi mágia”. A témaindító kérdéseink pedig:

  1. Figyelembe véve a Titokvédelmi Alaptörvényt jó ötlet volt a Kviddics Világkupa?
  2. Ki a jobb vendéglátó, Bumfolt, vagy Kupor?
  3. Milyenek az első benyomásaid a halálfalókról?

Talán az olvasókör futása óta az egyik legsikeresebb alkalmam volt ez abból a szempontból, hogy a három kérdésre adott válaszaimból kettőt kiemelt a Book Club, az egyiket ráadásul külön megjegyzéssel.

Nézzük rögtön az első kérdést. A legtöbb válaszadó leragadt annál, hogy az Alaptörvény szempontjából figyelembe véve nem volt jó ötlet megrendezni a Világkupát, de hát a varázslóknak is kell valami szórakozási lehetőség, nem igaz?
Én először azt sem tudtam, mit kezdjek a kérdéssel. Gondoltam, hogy ha már felteszik, akkor valami nincs rendben a Világkupa körül, azokon a nyilvánvaló okokon kívül, amik a könyvben történtek az esemény után. Viszont azt nem tudtam feldolgozni, hogy mi a gond konkrétan. Arra akarnak kilyukadni, hogy ostobaság volt megrendezni az eseményt? De hát akkor minden országban ugyanolyan ostobaság, hiszen a Titokvédelmi Alaptörvény nemzetközileg hatályos. Elkezdtem hát gondolkodni a dolgon, és arra jutottam, hogy az eseményt magát semmilyen tekintetben nem volt rossz ötlet megrendezni, hiszen egy ilyen nagy sportesemény a varázslóknál kb. olyan, mint a mugliknál az olimpia. Nagy megtiszteltetés megrendezni.
Amit rossz ötletnek tartok az egészben, az maga a hely, ahol ezt sikerült lebonyolítani. Teljesen büszke volt magára az egész minisztérium, hogy megtaláltak egy olyan félreeső helyet, ami minden muglilakta területtől távol esik, de azért a stadiont mugliriasztó bűbáj védi, és a tábor, ahol a varázslók hada kempingezik szintén mugli tulajdonban van.  Ez csak nekem érdekes paradoxon? Szóval, ha valamit elrontottak, az nem az volt, hogy elvállalták a megrendezést, hanem az, hogy nem megfelelően választották meg a helyet muglibiztonsági szempontból. Az pedig szintén nem világos, hogy ha mugliriasztó bűbáj védte a területet, akkor a Roberts család, és a többi fenntartó mugli hogy került oda?

A vendéglátók szerepköre. Imádtam, hogy minden válaszadó kiválasztotta valamelyik úriembert, és megindokolta, hogy szerinte miért jó, vagy jobb házigazda a választottja a másiknál. Nos, a helyzet az, hogy én nem tudtam választani, egészen egyszerűen azért, mert egyiküket sem tartom kompetensnek az ellátandó feladatra.
Mert gondoljunk bele. Bumfolt egy önelégült egoista ripacs majom, ami semmilyen tekintetben nincs a helyzet magaslatán, és nem is akar ott lenni, mert sokkal jobban el van foglalva a saját maga gondjaival, illetve látszólagos jólétével. Tulajdonképpen, mint ahogy az a történet későbbi pontján/pontjain kiderül, ő nem más, mint egy piti tolvaj vezető pozícióban.
Kupor meg. Ő egy mániákus. A családját, és az életét megkeserítő sötét titok megőrjítette az embert. Kompenzációként annyira szeretné bizonyítani elhatárolódottságát a Sötét Oldaltól, hogy ezek a törekvések, egyéb más súlyos csapások mellett az eszét vették. És ő szintén felelős pozícióban van. Értitek már, miért gondolom messze inkompetensnek mindkettőt? Persze aranyos volt, hogy a masszív ellenszenvemmel, megleptem, megnevettettem másokat, mert ki mertem nyilatkoztatni egy olyan véleményt, mire más még gondolni sem akart.

A halálfalókkal kapcsolatban viszont nem érkezett meglepő válasz. Senki nem mondta, hogy olyan csoport az övék, amihez szívesen csatlakoznának. Én személy szerint azt mondtam, hogy belőlem az a brancs kihozta volna a legrosszabbat, ha szembe kerülök velük, annyira megijedtem volna. Ennél a kérdésnél érdemes amúgy szétnézni a válaszok között, mert a masszív negativitás mellett rendkívül szórakoztató odamondások születtek. Példának okáért a teljesség igénye nélkül:
„Csak elrontották a bulit.”
„Rossz, rossz, rossz, rossz……” kb. 20x megismételve.
„Úgy gondolok rájuk, mint a Ku Klux Klánra”
„A negatív talán nem lenne elég kifejező”
„Egy rakás ostoba, ijesztő, durva rondaság, akiknek Halloween-kor tuti be fogok öltözni”

Összességében megint egy jó kör volt, ami arra ösztönöz, hogy megint nagyobb erőbedobással várjam a következőt, aminek a fő témája a „Biztonság” lesz. Persze jövök majd beszámolóval arról is!

Wizarding World Book Club #17 - Technology

Okay.  Komolyan összeszedem magam, és mielőtt fognám magam, és eltenném magam holnap hajnalra, megírom nektek az első Tűz serlege összefoglalót, hogy aztán jövő héten megint teljes lelki nyugalommal verhessem magam minimum két hetes csúszásba. Na, jó, nem, remélhetőleg ilyenre azért nem lesz példa megint, de aztán a csuda tudja, mi fogja az időmet elrabolni megint.
Addig is viszont itt van a „Technológia” témaköre, és a hozzá kapcsolódó érdekesebbnél érdekesebb gondolatok.

Indítsunk is mindjárt a szokásos módon a három témaindító kérdéssel.

  1. Miért érdeklődik annyira Mr. Weasley a mugli technológia iránt?
  2. Veszélyesek Fred és George kísérletei?
  3. Még mindig megdöbbenti Harry-t a varázsvilág?

Az első kérdésre az legegyszerűbb válasz a kontrakérdés. Miért izgatja annyira a muglikat a mágia világa? Gondoltam ezt így nem teszem fel, mert a múltkor sem díjazták, mikor értetlenkedve visszakérdeztem egy kérdésnél. Hát egy másik válaszadótól nem retweet-elik a visszakérdezést? Ki érti ezt, mi alapján szelektálnak.
Minden esetre én azt válaszoltam, hogy azért, mert ez számára egy hobbi, plusz, mivel ilyen területen dolgozik, nem árt, ha naprakész marad. Mondjuk akár olyan dolgokban is, hogy pontosan mire való a gumi kacsa. Plusz nem álltam meg és affirmatív formában közöltem, hogy igen, a muglik is érdeklődnek a varázsvilág iránt. Mr. Weasley érdeklődése teljesen ugyan az, csak egy másik szemszögből.
Egyébként elindult ezzel kapcsolatban egy érdekes headcanon szál, mégpedig az, hogy Mr. Weasley valószínűleg napi levélváltós kapcsolatban áll a Roxfort Mugliismeretet oktató professzorával, és a roxmortsi hétvégéken ülnek le megvitatni az elméleteiket, amiből egy idő után nem lesz más csak némi vajsör-gőzös vihogás. Most mi van? Ne mondjátok nekem, hogy ti nem néznétek meg szívesen egy ilyen jelenetet. Na, ugye! Tisztára, mint egy olvasókör, nem?
Aztán persze a nyilvánvaló okokon kívül voltak, akik megemlegették Arthur olyan alapvető jellemvonásait, mint a kedvesség, a nyitottság, az intelligencia, vagy a kíváncsiság. Mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy ilyen Arthur személyisége, amilyen. Bárhogy is, azt nem lehet letagadni, hogy ő is az igazán jó emberek csoportját erősíti a történetben.

Veszélyesek Fred és George kísérletei? Szerintetek? Persze, hogy azok, de egyrészt az ikrekről beszélünk, akik amúgy is szereti „óvatosan átlépni a határokat”, és fejjel előre belerohanni minden veszélyes helyzetbe. Másrészt meg a veszély vállalása nélkül soha senki nem jutott volna előbbre semmilyen innovációban. Nem lenne fejlődés és minden és mindenki folyamatosan egy helyben toporogna csak. Kinek lenne az jó?
És a vicc az, hogy ehhez a kérdéshez nincs is mást, mit hozzátenni. Egészen egyszerűen azért, mert a válaszadók szilárd többsége ezen a véleményen van. Veszélyesek, igen, okozhatnak nem kis galibát annak ellenére, hogy magukon tesztelték a termékeket, ugyanakkor mindenki hangoztatja, hogy a srácok zsenialitása (ami mondjuk szerintem egy kicsit erős szó, bármennyire szeretem is az ikreket), és kitartása becsülendő, követendő dolog, és érdekes inspirációs alapot szolgáltat.

Harry és a mágia, mint olyan kapcsolata. Ugyan kérem. Hát hogy a fenébe ne lepődne meg nap nap után minden pillanatban, főleg, hogy minden egyes átkozott nyáron jól elzárják a varázsvilágtól. Én legalábbis meglepődnék, ha nem érezné úgy minden vakációkor, hogy csak álmodta az egészet. Meg egyébként is, a mágiát megszokni csak úgy nem lehet, ha nem olyan közegbe születsz bele, ahol a varázshasználat mindennapos dolog. Szerintem legalábbis a mágia sokkal érdekfeszítőbb lehet Harry, mint mondjuk Ron számára, akinek a mágia a mindennapjai része. Aki számára a mágia léte normális, megszokott mindennapi, sőt merem állítani, hétköznapi dolog.
Persze, azt sem lehet állítani, hogy a mágia, mint olyan kőbe vésett dolog volna, hiszen az ikrek a legjobb bizonyítékai, hogy vannak azért még rések rendesen. És tényleg, a mágia folyamatosan változó-fejlődő dolog, de én személy szerint tartom magam ahhoz, amit magam mondtam, akkor is, ha a kicsit azért az én álláspontommal szemben megfogalmazott válasszal is egyet értek.
És ahogy a válaszokat elnéztem, megint szinte mindenki azonos véleményen van.

Nos, nagyjából ennyi lett volna a rövidke összefoglaló az első GoF beszélgetésről. A héten a téma a „Nemzetközi mágia” lesz a Kviddics Világkupa döntőjével, a Sötét Jeggyel, és a rejtélyes Kupor családdal. Érkezem a beszámolóval, remélhetőleg időben, és most megyek is olvasni, mert még van egy fejezetem az erre a hétre kiszabott adagból.

Színházi Szalon #1 - Színház az egész világ, zenés orfeum est (Pannon Várszínház)

 

Oké, ez a rovat azt hiszem, egy kis előzetes magyarázatot érdemel. Aki ismer, az tudja, hogy középiskolás korom óta szeretek színházba járni, és amilyen alkalom adódik azt igyekeztem mindig kihasználni. Aztán, ahogy hazaköltöztem a fővárosból egy ahhoz képest igencsak Isten háta mögötti városkába, valahogy ez is elmaradt. Pedig, ha van olyan dolog az életemben, ami sosem szűnt meg megnyugvást hozni a mindennapjaimba, az a színház. Ott arra a 2-3 órára tényleg elfelejtem, ki vagyok, milyen nyűg vár rám a kinti világban. Nem foglalkozom vele. Azzal a külön kis világgal foglalkozom, ami a színpadon megelevenedik előttem. Onnan kilépve pedig olyan töltöttség és nyugalom jön velem, amit nehezen lehet tőlem elvenni azután.

Sajnos az utóbbi időben annyira feltorlódott minden az életemben, hogy úgy éreztem, ha nem találok valami kiutat a felgyülemlett feszültségnek, akkor nagy baj lesz. A város főutcáján sétálva jött velem szemben a hirdetőtáblán az idei bérletes színházi évad, négy remek előadással. Nem voltam benne biztos, hogy még időben vagyok a bérlet kiváltásával. de éreztem, hogy meg kell próbálnom. Szerencsém volt. És miután múlthét csütörtökön este negyed 10-kor hazafelé tartó helyi járat híján, megnyugodva, feltöltődve sétáltam haza, azon gondolkoztam, hogy miért ne oszthatnám meg itt a gondolataimat egyes előadásokról, hátha van az olvasók között olyan, aki szereti a színházat és egy jó darabot keres, vagy egyszerűen neki is kell egy ötlet, amivel kitörhet a szürke hétköznapok végtelennek tetsző sorából.

Szóval az első előadás, ami nem is előadás volt, hanem egy zenés est, az Rejtő: Színház az egész világ című orfeum estje volt a Veszprémi Petőfi Színház előadásában, élő zenével. Igazából a történetéről nagyon nincs mit mondanom, mert nem igazán volt neki. Jeleneteket láttam, ahol a próza volt a vezérszál, dalokat hallottam, verseket hallottam hidegrázósan elszavalva, artistákat láttam kihozni magukból a maximumot.

Ahhoz képest egyébként, hogy a négy előadás közül ettől féltem a legjobban, rettenetesen jó volt. Ennyit, mint ebben a laza két és fél órában, hónapok óta nem nevettem. Komolyan folytak a könnyeim, annyira kacagtam. És ez olyan jól esett a sok teher meg fékevesztett munka után. Maradéktalanul megkaptam, amit a színháztól addig mindig. Olyan szinten feltöltődve jöttem ki onnan, hogy az sem érdekelt, hogy éjjel 11-kor kellett elkezdenem a másnapi óráimra készülni, úgy, hogy reggel 5:45-kor kelnem kellett.

Komolyan mondom, szeretném, ha mindenkinek lenne egy ilyen vagy ehhez hasonló menekülési útvonala a saját életéből. Igyekszem majd ezekkel a bejegyzésekkel én is ezt nyújtani. A következő már egy összeszedett mese lesz egy csodálatos darabról, a Pál utcai fiúkról (rewatch lesz, azért tudom, hogy nagyon jó). November közepén megyek, a körül lehet majd számítani az új bejegyzésre. Addig is remélem, sokatokat fog érdekelni majd a téma.

Wizarding World Book Club #16 - Talent

Na, jól van most már, Everglow, embereld meg magad! – gondoltam én ezt az elmúlt pár napban sokszor, mert annyi megírni való bejegyzés halmozódott fel, hogy már lassan én is képtelen vagyok számon tartani. Elhozom hát most nektek azt a három bejegyzést, aminek a legrégebbi darabjával (vagyis pontosan ezzel itt) közel másfél hete lógok most már. A felállás a következő. Elhozom az utóbbi két olvasókör összefoglalóját, közé ékelve pedig, hogy még jobban felhíguljon a blog tartalma (mert ugye eddig sincs még elég filler bejegyzés) kísérletet teszek egy új rovat indítására, melyben a színházi élményeimet mesélem el. Most viszont akkor első körben jöjjön a 16. olvasókör összefoglaló. Ez volt az utolsó Azkabani fogoly téma, és a címe „Tehetség” volt. A témaindító kérdéseink pedig:

  1. Gondolod, hogy bölcs dolog Időnyerőt adni egy mintadiák kezébe?
  2. A Patrónus bűbájt meg lehet tanulni könyvből, vagy igazán belső tehetség, és fogékonyság kell hozzá?
  3. Mi volt a legfontosabb dolog, ami Lupin tanított Harry-nek?

Az első kérdésre nagyon megosztóak voltak a válaszok. Sokan írták azt, hogy egyenesen felelőtlenség, mert az Időnyerő veszélyes dolog, teljesen mindegy, hogy mintadiák kezében van-e vagy sem. Voltak, akik felszólaltak ugyan Hermione védelmében, de egyébként veszélyes vállalkozásnak tartották bárkinek odaadni a szerkezetet. Megemlítette ezen felül sok mindenki, hogy Hermionének se tett jót, ugyanis, ha mást nem is, az egészségét mindenképpen elég csúnyán kikezdte. Aztán harmadszor vannak azok, akik hozzám hasonlóan azt a nézetet vallják, hogy bár veszélyes, de számíthatunk arra, hogy egy mintadiák amúgy rendesen fogja használni, és vigyáz vele, mert felfogja, mennyire veszélyes szerkezet van a birtokában, és milyen törvényeket szeg meg azzal, ha felelőtlenül használja, és ezeknek a cselekedeteknek mik lesznek a következményei.
Sokszor mondtam már, hogy azt imádom a klub résztvevőiben, hogy sosem félnek kikukkantani a dobozból egy-egy kérdés kapcsán. Ennél a kérdésnél is eljutottunk oda, hogy a felnőtt társadalom, legyen szó akár a mugli -, akár a varázsvilágról nem ad hitelt egyesek szavainak azért, mert fiatalok. Ez miért jó? Egy fiatalember miért nem lehet megbízható. Még úgy is, ha nem csupán az iskolai jegyei alapján ítéljük meg az érdemeit? Ahogy folynak a beszélgetéseink mostanában, egyre inkább rájövök arra, hogy az író által megteremtett varázsvilág, és a muglik világa nem is áll olyan rémesen messze egymástól.
Arról nem beszélve, hogy az oktatás területén is mutatkoznak itt javítani valók. Hogy nem lehetett azt mondani a lánynak pl., hogy nem járhatsz ennyi órára, és minimum kettővel rövidítsd már meg magad. Máig nem értem én sem, minek kellett neki pl. Mugliismeret. Én személy szerint csak felhúztam volna magam sok varázsló felsőbbrendűségi érzetén azon az órán.

Hogy megtanulható-e a Patrónus megidézése könyvből? Minden egyes tag plain and simple válasza az volt, hogy nem. Persze az alapok megtanulhatók, viszont ez pont az a bűbáj, amit gyakorlatban kell nagyon erősíteni.
Én személy szerint elzárkózom attól a megoldástól is, hogy csupán tehetség kérdése lenne az egész, és nem csak azért, mert nem tartom kifejezetten tehetséges varázslónak Harry-t. Ami itt szerintem minden esetben közre játszik, és ezt a véleményemet ki is fejeztem, az az akaraterő, és a vágy. El kell hinned magadról, hogy képes vagy egy patrónus megidézésére ahhoz, hogy képes legyél rá, és nem mellesleg háttérbe kell szorítanod a saját önzőségedet. Gondoljatok bele mennyire rettenetesen nehéz feladat ez. És erre magadnak kell megtanítanod saját magadat.
Ehhez a ponthoz nagyon nem tudok mást hozzáfűzni.

Hogy mit tanított Lupin Harry-nek, és azok közül is mi a legfontosabb, egy nagyon nehéz kérdés. Méghozzá azért, mert rengeteg mindent tanult(unk) Lupintól, de ezek nagy többségéhez bizony ki kell nézni a dobozból.
Az én válaszom az, hogy a legfontosabb dolog, amit Harry-nek taníthatott az az volt, hogy nincs, és soha nem lesz egyedül, annak ellenére sem, hogy a szüleit elvesztette. Mindig lesz vele valaki, aki szereti, támogatja, és úgy mellette van, ott van, ha szüksége van rá. Egy árva fiúnak, aki olyan körülmények között él, amilyenekben Harry a szünidőkben szerintem ez a legnagyobb ajándék.
A többiek válaszai is figyelemre méltóak egyébként. Van aki, azt emelte ki, hogy megtanított minket arra, hogy ki merjünk állni a démonjainkkal szemben, és ne féljünk attól, akik vagyunk. Van, aki a szeretet és a barátság megdöbbentő erejére, és Lupin óriási szívére alapoz. Nagy igazság az is, hogy soha ne szégyenkezz amiatt, hogy félsz.
Rengeteg mindent tanultunk Lupintól, és ennek köszönhetően szerintem, ha megint előveszem majd a könyvet az olvasókör után, már én is ebben a szellemben fogok Lupinra nézni. Nem mintha eddig nem tartottam volna egy pedagógus-mintapéldánynak azt a karaktert, de most még jobban.

Nos, azt hiszem, számomra ebbe a témába ennyi fért bele. A tűz serlegének első témaköre múlt pénteken a „Technológia” volt. Esélyes, hogy azt az összefoglalót már csak holnap fogom nektek tudni elhozni, mert rettenetesen fáradt vagyok, de most még azért megpróbálkozom egy másikfajta beszámoló leírásával.

Andrew Morton: Diana igaz története - saját szavaival (A hercegnő halálának 20. évfordulójára)

Annak idején, mikor az első életrajz értékelésemet elhoztam blogra (ami jelesül egy Vivien Leigh életrajz volt, aminek az újraolvasása már érik egy ideje), azt írtam, hogy nem igazán szeretek életrajzokat olvasni, mert sosem tudom, mit hihetek el belőlük, és mit sem. Ehhez képest mostanában azon kapom magam, hogy egyre több könyv kerül ebből a műfajból nem csak a kezembe, hanem a könyvespolcomra is.

Lady Diana Frances Spencer, vagy, ahogy a közvélemény ismeri Diana wales-i hercegnő életrajza bizonyos tekintetben élesen elüt a többi, ebbe a műfajba tartozó könyvtől. Már csak azért is, mert, ahogy megláttam, hogy az először 1992-ben megjelent könyvnek újabb kiadása született meg a hercegnő halálának 20. évfordulója alkalmából, azonnal tudtam, hogy ez a könyv nekem KELL, és kész. Elvégre nagyon régóta igazi példaképem a hercegnő, és miatta vagyok büszke a nevemre, amit amúgy részben az ő jóvoltából viselek.

Természetesen nem minden félsz nélkül kezdtem bele a könyvbe. Azt hiszem, el lehet mondani, hogy ha létezik olyan valaha élt ember, akinek életét és halálát legendák és összeesküvés elméletek százai veszik körül, és hálózzák be, akkor Lady Diana ilyen ember. Féltem, hogy a könyv ebből mit, és hogyan fog visszaadni. Mennyire fog Diana, vagy éppen a királyi család mellett állni a benne megfogalmazott véleményben. Az első oldalak elolvasása után azonban elszállt minden kétségem.
Komolya hittem benne, hogy a könyv egy kiutat kereső asszony segélykiáltása, az írót pedig a segítés szándéka vezérli.  Egy pillanatig nem kételkedtem abban, hogy valóban Diana szavait olvasom, az ő személyét látom visszatükröződni a sorokban. Nem csupán a legtöbb ember által szeretett hercegnőt, hanem a tényleg mindenki által imádott humanitáriust.

Tudtam, hogy bizonyos szempontból ez az életrajz az év egyik legnehezebb olvasmánya lesz, és nem tévedtem. Sokszor görbült sírásra a szám, sajnos többször, mint mosolyra. Csodálom őt mindazért, amit tett, és tenni akart. Ugyanakkor nagyon sajnálom mindazért, amit át kellett élnie, és hogy éppen akkor szólították magukhoz az égiek, mikor az élete egyenesbe került volna. Sajnos esetében is érvényesült az igazság, hogy a földre küldött angyalokat az égiek a kelleténél jóval hamarabb visszaszólítják…

Hogy egy pár szót ejtsek a könyvről is. A tartalmán kívül nagyon tetszett az a hármas felosztás, amiben olvashattam a művet. Először elolvashattam a kivonatát Diana szavainak a könyvhöz készült számos interjúban. Ez volt az, ami a könyvvel kapcsolatos minden kétségemet eloszlatta. Nagyon szerettem, hogy maga az életrajz a gyerekkortól kezdve elmesélte Diana életét. Szörnyű volt látni milyen meleg érzelmektől mentes életet élt a kezdetektől majdnem egészen az élete végéig a hercegnő. Semmiképpen nem ezt érdemelte volna.

Gyötrelmes házassága, és szabadulási kísérletei a királyi családból megint csak könnyeket csaltak a szemembe. Annyival több volt ebben a nőben, mint amennyi hitelt adtak neki. És ez a legfájdalmasabb az egészben.

Az pedig szintén külön öröm volt, hogy az átdolgozott kiadás teret engedett a mai viszonyoknak is, és bemutatta – még ha csak érintőlegesen is – Diana élő hagyatékát, a fiait, akik folytatják Diana munkásságát.

Biztosan mondhatom, hogy elő fogom még venni jó párszor ezt a könyvet. Leginkább akkor, mikor magam is iránymutatásra szorulok majd, mert Diana élete és munkássága valóban példa értékű. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt az írást. Azoknak is, akik nem tekintik hozzám hasonlóan példaképüknek a hercegnőt. Tapasztalatból mondom, hogy egy remekül megírt, olvasmányos és leginkább tanulságos könyvet fog az olvasó a kezében tartani, ha ad neki egy esélyt.

Értékelés
5/5* - Nagyon-nagyon kellemes csalódás volt.

Zeneajánló
Elton John – Candle in the Wind – Gondolom, senkinek nem kell magyaráznom, miért.


Wizarding World Book Club #15 - Secrets and Concealment

Nézzük akkor, hogy az eheti téma, a „Titkok és leleplezés” milyen izgalmakat tartogatott az olvasókör résztvevői számára.
Megint volt három témaindítónk, úgymint:

  1. Lupinnak tényleg titokban kellett volna tartania vérfarkas voltát?
  2. Bíznak egymásban a Tekergők?
  3. Mi volt a legnagyobb titok, ami kiderült a Szellemszálláson?

És akkor most gondolkodjunk el egy kicsit. Persze, Lupinnak mindenképpen ki kellett volna állnia egy előítéletes varázsvilág elé, és büszkén hangoztatni, hogy „hello, igen, én egy vérfarkas vagyok”, igaz? Könyörgöm, így is elég atrocitás éri szerencsétlen embert, nemhogy még be is valljon valamit, amitől aztán szinte az egész közösség megbélyegezné. Persze azzal egyetértek, hogy a kiállása biztosan sok vérfarkasnak adott volna reményt, meg segítséget, de amíg a Greyback-hez hasonló szörnyetegek gyakorolnak befolyást a farkasok csapatai felett, addig egyszerűen nem látok esélyt arra, hogy Lupin ilyen irányú törekvései (ha egyáltalán vannak/voltak valaha ilyen irányú törekvései) célt érjenek. Sajnos mindkét oldalról, túlságosan nagy az előítélet és a befolyás a másik csoport felé, hogy ennek megváltoztatására egy ember elég legyen. Márpedig sajnos nem sajnos Lupin, amennyire én tudom egyedüli a sajátjai között. Ez talán be is bizonyosodik akkor, mikor Dumbledore kérésére a sajátjai közé épülve kémkedik a Rendnek.
Szóval nem. Bármennyire borzasztó is az, hogy a személyiségünk egy részét lepel alá kell rejteni, Lupin itt a saját érdekében cselekedett jót. És higgyétek el, úgy mondom ezt, hogy, ha valaki, hát akkor én tényleg utálom, ha valakit olyanért ítélnek el, amiről nem tehet, sőt a bátorságáért, amiért vállalni meri saját magát, még ha nem is lenne neki muszáj, csak a sárdobálást kapja. Szégyen, de sajnos a világ így működik. És nem csak a varázsvilág, a muglik világa is. Nem értem ugyan, miért, de kénytelen vagyok beletörődni.

Hogy bíztak/bíznak-e egymásban a Tekergők? Fontos kérdés, hogy a jelenről beszélünk-e vagy a régmúltról. A Roxfortos évek alatt, és az első Varázslóháború előtt/alatt még biztosan, később, kb. onnantól, hogy kiderült, hogy áruló van közöttük, már nem igazán. Éppen ezt mutatja a Titokgazda cseréje is, meg a körülmények, amelyek között ez megtörtént.  Aztán persze ott a Szellemszálláson lezajlottak nagyban hozzájárultak a bizalom újraépülésének kezdetéhez. Gondoljunk csak arra az ikonikus pillanatra, mikor Sirius Lupin nyakába vetette magát az első pillanatban, ahogy meglátta.
De ez az én véleményem. Sokan hangoztatták ugyanezt, voltak azonban olyanok is, akik a kétely leghalványabb árnyéka nélkül bizonygatták ezt a bizalmat. Értem én, szeretjük a Tekergőket. Én is szeretem őket, de a feltétel nélküli bizalom akkor sem hozott volna magával titkokat a barátságba. Márpedig itt aztán volt titok, nem kevés. A legjobb válasz erre az, hogy igen, bíztak egymásban, de vannak olyan helyzetek, ahol a bizalom akarva-akaratlan megbomlik. Nos, a háború, és az árulás pont ilyen helyzet.
Valaki egyébként azt is hangoztatta, hogy James haláláig volt teljes az összhang, utána nem, mert James volt, aki ragasztóként összetartotta a csapatot. Ezzel két dolog miatt nem tudok egyet érteni. Egyrészt a titkolózás már jóval James halála előtt, történetesen James életének megóvásában elkezdődött. Plusz a feltételezés, miszerint James ragasztó lett volna, élből hibás. James egy főkolompos volt, egy vezér. Ha volt itt ragasztó, az Lupin volt. Egész egyszerűen azért, mert a másik három érte tett mindent.
Szóval igen, ez sem egy könnyen megválaszolható kérdés. Nagyban függ a körülményektől.

A legnagyobb felfedett titok a Szellemszálláson. Persze, rengeteg titokra fény derült, bár egyik esemény a velejárója volt a másiknak. Lupin, mint vérfarkas, a Tekergők, az illegálisan űzött animágia, Pettigrew. Sirius ártatlansága és minden más.
Persze rengetegen ragadtak le annál a semmiképpen nem elfeledhető ténynél, hogy Sirius ártatlan. Nagy dolog valóban, ami engem mégis elképesztett az a nagyon nagy mértékű szeretet, amit abban a jelenetben láttam. Gondoljatok bele…
a) Harry az első pillanatban ott üti-veri Siriust, ahol tudja, Sirius mégsem haragszik, megértő, megmagyarázza, miért tette, amit tett, bebizonyítja, hogy szerette James-t és szereti Harry-t mindennek ellenére.
b) Könyörgöm Lupinnal évekig egymást tartották Voldemort pribékjének mégis testvéri szeretettel ugrottak egymás nyakába az első lehetséges pillanatban. (A lowkey WolfStar shipper énemet most inkább hagyjuk ki a játékból).
c) Ron és Hermione akik a lehetetlen helyzetben is védték Harry-t.
d) Csámpás, aki az életével óvta volna meg Siriust.
Az egész jelenet egy az egyben át volt itatva őszinte szeretettel. És ennél, meg a megbocsátás hatalmas erejénél nagyobb titkot nem fedhettek volna fel azon a helyen.

Összességében ez most jobb alkalom volt, mint a múlt heti, de a kedvenc helyet még mindig nem vette át. Muszáj lesz most már összekaparnom magam a béka feneke alól, és újra belefolyni a lehető legtöbb beszélgetésbe. Mondjuk, ha engem kérdeztek, kicsit elnyújtották ennek a könyvnek a tárgyalását. 4 hét alatt simán végig lehetett volna rajta járni. Mi lesz itt még a 4-5. kötettel? Sebaj, minél hosszabb lesz ez a kezdeményezés, annál jobb.
Jövő héten a „Tehetség” lesz a témakör, ami az Azkabani fogoly utolsó hete lesz. Alig várom már, hogy elkezdjük a Tűz serlegét. Nagyon újra kell már olvasnom azt a könyvet.

Wizarding World Book Club #14 - Grudges

A felhalmozódott papírmunka miatt múlt héten nem tudtam elhozni az aktuális olvasókörös bejegyzést. Mivel azonban a hegy nagy részét leküzdöttem, lazításképpen elhozom az utolsó két témát az ilyenkor szokásostól eltérően két külön bejegyzésben, plusz érkezik egy könyvértékelés is a mai nap folyamán.

Nézzük viszont először az olvasókör 14. alkalmának összefoglalóját, aminek a címe „Grudges” vagyis „Sérelmek” volt. A három témaindító kérdésünk pedig a következő:

  1. Joga volt Pitonnak összehasonlítani Harry-t James-szel?
  2. Hermione valóban szűk látókörű, ahogy azt Trelawney gondolja?
  3. Draco az apjától örökölte azt a haragot, amit magában hord?

Ha belegondolunk, ezek rendkívül komoly és nagyon könnyen félreértelmezhető kérdések. Nekem sikerült is félregondolnom rögtön az elsőt. Mert csupán a többiek válasza tükrözi azt a fordítást, amit én fent leírtam. Én első körben úgy értelmeztem, hogy „Igaza volt-e Pitonnak…?”
És, ha az én szempontomból nézzük, akkor jogos az én válaszom, miszerint igenis igaza volt, hiszen Harry – külsőre legalábbis – rettenetesen hasonlít James-re. És ez szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy elkezdjék kettejüket egymáshoz hasonlítgatni. Arról nem beszélve, hogy én tulajdonképpen arról sem vagyok meggyőződve, hogy Pitonnak nincs igaza, és Harry nem örökölt egyáltalán semmit természetében James-től. Hiszen akárhányszor hasonlítgatják az apjához, inkább büszke, mint sem. Igaz, nem tudhatja még Piton miért is látta olyannak az apját, amilyennek.
A többség persze bőszen ellenkezik, hogy hát hogy lehet ilyet gondolni?! Harry egy teljesen más ember, ő nem az apja, és az ő cselekedeteit ne ítélje már meg senki az alapján, ahogy az apja annak idején viselkedett.
És persze, abban a legmesszebbmenőkig egyet értek, hogy nem szabad pusztán a szülei alapján megítélni a gyereket, hiszen a gyerek is egy önálló akarattal rendelkező emberi lény, és lehet, hogy teljesen más habitusú, mint a szülei. Viszont a kutya pontosan itt van elásva. Harry annyira ragaszkodik a szülei emlékéhez, és annyira azt hallja majdnem mindenkitől, hogy mennyire jó emberek voltak, hogy ő nem is akar másmilyen lenni, mint a szülei. Aztán természetesen, aki negatív véleményt fogalmaz meg bármelyikükkel kapcsolatban, az biztos téved, és csak azért csinálja, hogy az emléküket befeketítse.
Nem mondom, hogy az elméletnek Harry szemszögéből nincs alapja, hiszen Dursley-éknél folyamatosan ezzel találkozik nap nap után és el sem tudja képzelni szerintem, hogy lehet a negatív véleménynek más oka is. Elvégre Harry itt még mindig csak 13 éves.

Mi a helyet Hermione-val? Valóban szűk látókörű? Remek kérdés, és a válasz attól függ, hogy kinek teszik fel. Trelawney persze, hogy szűk látkörűnek látta. Elvégre ő egy jós (legalábbis sokak szerint az, és ő is szeretné magát annak hinni), ergo mondhatjuk azt rá, hogy nem is igazán evilági lény. Őt mindig is valami éteri aura fogta körbe. És, hát valljuk be a jósláshoz, mit olyanhoz tényleg az kell, hogy az ember fogékonyabb legyen a megmagyarázhatatlanra. Kb. olyan ez, mint a mugliknál az asztrológia, meg a különböző spirituális tanok.
És akkor most nézzünk rá Hermionéra. Arra a Hermionéra, aki szilárdan áll két lábbal a földön, igazi tudós lélek, és kb. csak azt hajlandó elhinni, amire létezik írásos bizonyíték. Persze, hogy a jóslástan nem a szíve csücske. De ez nem jelenti azt, hogy szűk látókörű lenne, vagy ettől ne adj’ Isten kevesebbet érne mások szemében. Hermione egy borzasztóan intelligens személy, aki olvasottságával, tudásával nem egyszer mentett meg nem kevés életet. Attól, hogy ő a háttérben van, és nem hősködik feleslegesen még nagyon is jelen van, és ebből a szempontból szerintem soha nem jutott neki elég credit.
Szóval erre a kérdésre nem létezik egyértelmű igen vagy nem válasz. Mindenkinek a személyiségétől függ, hogy kinek ad igazat kettejük közül. Éppen ezért nem csak hogy egyértelmű válasz nem létezik, de ostobaság azt gondolni, hogy bármelyik is helyes lehet. Vélemények léteznek ebben a kérdésben, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a miénktől ellenkező válasz alapjaiban helytelen. Én mindenesetre Hermione mellett teszem le a voksomat. Nem hiába ő a kedvenc szereplőm.

És akkor Draco. Őszintén szólva meglepődtem, hogy ezen a ponton ő is belépett a játékba. Vele kapcsolatban nagyon egyetértek azzal a megállapítással, amit ugyan nem én fogalmaztam meg, hogy a harag és a sérelem nem egy olyan dolog, amit örökölni lehetne. Draco természetének alakításában, ami viszont nagyrészt az őt ért sérelmekhez vezetett nagyon nagy szerepe van az apjának. És itt most kizárólag azt értem, hogy milyen nevelést kapott. A Malfoyok vagyonuknál, és tiszta vérüknél fogva rettenetesen büszke családnak tűnnek nekem, és Draco is ebben a büszke szellemben nevelkedett. Pusztán erre szabad csak gondolni az „öröklött” sérelmek alatt. Semmiképpen nem arra, hogy Lucius bárhogyan is, de abuzálta volna a gyerekét. Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy ez még mindig az eredeti és hamisítatlan Rowling féle Harry Potter, amiről szó van, és nem a részben ez alapján íródott messzemenően kifacsart borzalom, ami Cassandra Clare neve alatt fut.

Összességében azt mondom, hogy számomra ez volt az az alkalom, amit a legkevésbé élveztem az olvasókör kezdete óta, amiben biztos nagyon sokat játszott közre az a tény, hogy sem az egészségem sem az életkedvem nem volt a toppon két hete.
Mindjárt láthatjátok, hogy a következő téma, a „Titkok és leleplezés” mennyivel gyakorolt rám mélyebb benyomást.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás