Hm, a Facebook kárál, hogy egy ideje nem hoztam nektek bejegyzést. Hát most pótlom ezt a hiányosságomat, bár nem lesz egyszerű összeszednem a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Ugyanis napok óta ülök fölötte és nincs róla egy normális gondolatom. Ez általában akkor szokott megtörténni, mikor olyan könyvet olvasok, ami nem tetszik, és engem lepett meg a legjobban, hogy ezúttal éppen a fordítottja történik, és egy olyan könyvről nem tudok beszélni/írni, ami igenis tetszett, és minden pillanatban lekötötte a figyelmemet.

Talán pont ebben rejlik a dolog miértje. Mert ebben a könyvben annyi minden történik egyszerre és olyan gyorsan, hogy képtelen voltam együtt haladni az áramlattal, és csak sodródtam, ahelyett, hogy azt az áramlatot én irányítottam volna.

Azzal követtem el talán itt a legnagyobb hibát, hogy túlságosan egy karakterre fókuszáltam, mert rettenetesen kíváncsi voltam, hogy engem is belecsal-e abba a bizonyos hálóba, mint ahogy azt tette a fandom, és az olvasóközönség szinte egészével. Jelentem, sikerült neki, de ennek azért ára volt.

Mert a nagy character study mellett hagytam, hogy a történet maga elsikkadjon, és szépen elszivárogjon mellettem. Ennek eredményeképpen már szinte olvasás közben sem voltam képes visszaemlékezni arra, hogy adott pontra milyen események láncolatén keresztül jutottunk el, meg hogy egyáltalán mit is keresünk mi ott, és milyen következményeket fog maga után vonzani.

Ennek ellenér, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani a könyvre magára. Sőt, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy jobban tetszett, mint az ACOTAR, és ez nagy szó, mert azt a könyvet is nagyon szerettem. És, hogy miért gondolom így…?

Mert, ahogy azt már az ACOTAR-ban is megszokhattuk kapunk egy csodálatosan felépített világot, ami elérte, hogy hirtelen mindenki Velarisban, vagy legalább a Night Court-ban akarjon lakni. Ennél viszont fontosabbak a tűpontos karakterábrázolások. Én személy szerint legalábbis még nem találkoztam olyannal, hogy valaki így leírja a PTSD hatásait az emberi pszichére, és, hogy milyen toxikus lehet az, ha az ember igényeit figyelmen kívül hagyjuk.

Külön imádtam azt, ahogy szépen, fokozatosan ásta alá a történet Tamlin személyiségének változásán keresztül Feylin egész kapcsolatát, hogy közvetlen amellett, a romokból elkezdhesse felépíteni a sziklaszilárd alapokon nyugvó Feysandot.

Hogy őszinte legyek, amellett, hogy már az elején üvöltött úgy kb. mindenről, hogy Feyre és Tamlin kapcsolata haldoklik, meg kell jegyeznem, hogy Tamlinban az overprotectivitását soha nem kedveltem. Meg azt sem, hogy ül a fenekén, és játssza a nagy uralkodót, és azt hiszi, hogy ezzel mindenkit levesz a lábáról, de ezt hagyjuk most…

Sokat gondolkodtam egyébként, hogy mi fogott meg annyira Rhysand karakterében, ha már annyira kíváncsi voltam a bűverejére, és rá kellett jönnöm, hogy a személyiségének azon vonása tehető ezért felelőssé, hogy mindenben megtalálja az arany középutat. Védelmez, ugyanakkor nem fojtja meg azt a személyt, akit meg akar védeni. High Lord, aki tudja érvényesíteni a hatalmát, ha muszáj, ugyanakkor törődik azokkal, akik az udvarában élnek. Szereti az embereit, vagyis a tündéreit. Alapvető különbségek mutatkoznak meg a két High Lord között, és gondolom, nem meglepő melyiket tartom egészségesebbnek.

És akkor még nem beszéltem azokról az elképesztő izgalmakról, és óriási nagy cliffhanger-ről, ami jellemezte az utolsó pár fejezetet. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Még úgy sem, hogy út közben egy rakás spoilert lelőttem magamnak. Ugyanúgy tövig rágtam a tíz körmömet, mint az ACOTAR próbáinál.

Mindennek következtében azonnal el is kellett kezdenem az ACOWAR-t (A Court of Wings and Ruin), még relatíve az elején járok, de már most tengernyi minden történt, és nagyon várom, hogy még mennyi minden fog. Megyek is vissza olvasni. :)

Értékelés
5/5* - Tényleg szerettem.

Zeneajánló
Eltartott egy darabig, mire találtam egy jó fanvideót, de itt van. VIGYÁZAT! Feysand-ra nézve spoileres!