I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Rainbow Rowell: Fangirl

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
11. pont K - A book with no one gets killed/Egy könyv amiben nem ölnek meg senkit
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Hasonló volt a helyzet ezzel a könyvvel, mint az írónő már olvasott törtnetével, az Eleanor és Parkkal. Borzasztóan tartottam tőle, aztán szembe jött velem, mintegy az év eddigi legkellemesebb meglepetéseként ez a rendkívül cuki, könnyen olvasható kis történet, ami rengeteg emléket hozott vissza, és még annál is többször mosolyogtatott meg.

Történetünk szerint egy ikerpár Cath és Wren továbbtanulni készül és ezzel esetüknben együtt jár a kollégium minden csodája. Azonban a két iker első látásra egymástól nem is lehetne különbözőbb. Wren egyből beleugrik a nagyvilági életbe. Partikra jár, iszik, és nem egyszer keveri magát veszélyes helyzetbe. Ezzel szemben Cath inkább a szobájában ül, és minden idejét a fanfiction-je írásának szenteli. Cath ugyanis az egyik legnagyobb Simon Snow-fanatikus. Fanficjeire több tízezres nagyságrendű kattintások érkeznek minden egyes fejezet után, ez pedig - természetesen - megadja neki azt a sikerélményt, amiről azt gondolja, hogy ez neki elég. Egészen addig, míg kénytelen-kelletlen meg nem kezd ismerni egy-két embert a közvetlen környezetében. Innentől aztán jönnek a bonyodalmak csőstül...

Ha engem kérdeztek, a fanfiction-ök és a fandomok világa egy iszonyatosan jó alapot szolgáltatott a könyvnek. Azt is mondhatnám, hogy aki nem ismeri ezt a világot, annak egyfajta gyorstalpaló kézikönyvként is szolgálhat, hogy milyen is tagja lenni egy fandomnak, miért jó az, ha szabadon engeded a kreativitásodat, és egy kicst átírod azt a világot, amit egy könyv vagy sorozat amúgy adott neked. Én magam nem vagyok fanfic író, sőt a Jóisten mentsen meg mindenkit attól, hogy valaha akár egy másodpercre elgondolkodjam, bármilyen fandomon belül a fanficíráson, viszont olvasni nagyon szeretem őket, érdekes látni, hogy a rajongók egy már megteremtett univerzumhoz mit adhatnak hozzá, vagy adott esetben milyen gondolatfolyam mentén csavarhatják azt ki teljesen. Mondom ezt én, aki amúgy minden tekintetben inkább kánonpárti... Ezzel kapcsolatban amúgy csak azt sajnálom, hogy Simon Snow történetei valójában nem léteznek. Szívesen olvasnám őket, akkor is, ha amúgy nem kicsi Harry Potter ízt, vagy némi Jók és Rosszak Iskolája felhangot hagytak maguk után. Mármint, az utóbbi könyvbe még csak beleolvasgattam, de picit tényleg olyan felhangja volt, mint amit az alapján attól a könyvtől várok.

Az pedig, hogy mindezt az egészet egy kollégium "légkörébe" helyezte bele az írónő, csak még egy hatalmas pluszpont. Annyi, de annyi emléket hozott vissza a saját kolis éveimből, hogy komolyan elkezdett fájni a szívem a légkör meg a régi szobatársaim után. Valaki találja fel az időgépet, mert még mindig szeretnék egy roomie-t.

A karakterek is nagy erősségei Rowell történetének. Cath-tel valami elképesztő módon tudtam azonosulni. Én is mindig ilyen a szobában bújkálós, emberek közelébe soha nem menős ember voltam. Azzal a különbséggel, hogy én inkább olvastam, meg tanultam, nem ficeket írtam. :)
Levi... Levi volt a szívem csücske a sztoriban. Az Eleanor és Park-nál azt mondtam, kell nekem egy Park most azt mondom, kell nekem egy Levi. Imádtam, hogy nem bonyolódtak bele egy szerelmi háromszögbe egyik oldalon sem, imátam, hogy nem volt sima a kettejük kapcsolata, de nem is volt full dráma, mert Levi nagyon hamar megtanulta kezelni Cath-et. Imádtam, ahogy túlléptek a Nick-dolgon (akit amúgy gyűlöltem, mint a bűnt), és Reagen-nel is megtalálták az arany középutat (az ő karakterét viszont nagyon szerettem).
Wren... na őt valahogy nem tudtam helyre tenni. Mindjárt mondom is, hogy miért.

Az egyetlen dolog miatt, ami nem igazán tetszett ebben az egészben. Vagyis nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert az ötlet nagyon jó volt, csak nem volt normálisan kifejtve. Ez pedig az ikrek családi perpatvarja, úgy amblokk. Nagyon gyanítom, hogy mind Arthur, mind Wren, sőt még Cath viselkedését és személyiségét nagy mértékben befolyásolta az édesanyjuk viselkedése. Nagyon sajnáltam, hogy ez a történetszál elsikkadt a háttérben, és nem tudtuk meg pontosan mi volt az ikrek apukájának problémája.

Ettől eltekintve tényleg egy laza, aranyos, rövid idő alatt kivégezető olvasmány, ami után szinte tuti, hogy kézbe fogom venni Rowell összes többi könyvét is. Komoly löketet ad az is, hogy ennek nem volt olyan idegtépően nyitott a vége, mint az Eleanor és Parknak.

Értékelés
5/5 - Úgy olvasnék még egy-egy kötetet a suli többi évéről is, ugyanezekkel a szereplőkkel. Se többel, se kevesebbel.

Zeneajánló
"Emergency Kanye Party" (Amúgy én nem szeretem az előadót... Bocsi a rajongóktól)

Izolde Johannsen: A kárhozat éjjele III. - Franciaország

Egek, ez a könyv megint alaposan feladta a leckét. Mind olvasás tekintetében, mind most, amikor a gondolataimat kellene összegeznem róla. Annyi minden történt ez alatt a cca. 500 oldal alatt, hogy most nagyon zsong a fejem, azon gondolkodván, hogy adjak egy legalább olyan értelmes ívet ennek a bejegyzésnek, mint amilyen értelmes íve a könyvnek magának volt.
Nézzük akkor, honnan hová leszek képes eljutni.

Elsőként lássuk a történetet térben és időben. A kettő közül számomra a tér okozott kevesebb gondot. Mindig tiszta volt, hogy ki hol van, és mit keres ott, még úgy is hogy a történet elég nagy részében Ralph meg Caspar a Csatorna két ellenétes oldalán volt kénytelen tartózkodni.
Az idősík már egy kicsit nagyobb fejtörést okozott. Persze, az események alakulásából legtöbb esetben tiszta volt, hogy hol járunk időben, de nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ugrálunk a síkon oda-vissza. Szóval abszolút nem lineárisan haladunk, hanem egy picit össze-vissza, és ez alkalmanként egy picit zavaró lehet főleg a folyamatosan visszatérő nevek miatt.

Na igen, a történelmi kidolgozottsága az egész történetnek még mindig lélegzetelállító. És pont ezért téptem a hajam a legtöbbet. Mármint nem azért mert idegesített volna a precizitás. Nem. Alapjában véve tényleg az agyam eldobom tőle, ha egy ember túl szőrszálhasogatóan precíz, de ezek a töténetek szinte üvöltenek az ilyesfajta kidolgozottság után.
Szóval, ami engem a sírba kergetett itt (khm...), az maga a korszak. A folytonos angol-francia marakodás a rengeteg Lajossal meg Edward-dal akik egymás torkánál vannak állandóan, és hiába van szépen leírva többször is, hogy ki hogyan és miért követte a másikat a trónon, ezt valahogy szerény személyem nagyon nem tudta a fejében tartani, és sokszor csak pilláztam, hogy most hogy is van ez a családfa, meg öröklési ág?
Ettől eltekintve viszont úgy szerettem az egészet, ahogy volt. Kedvenceim a Jeanne d'Arc-ról szóló jelenetek, valamint azok a fejezetek voltak, melyek a Rózsák Háborúját taglalták, egészen a végéig, ahol az annyira szívünkhöz nőtt csapat útjai elválnak.
(Persze ide tudnám még sorolni Capar naplóját, és Ralph ragaszkodását az alattvalókhoz és, és, és... befogtam).

Gyakorlatilag még ezeken a területeken is okozott kellemes meglepetéseket az egész történet. Előzetesen tudtam ugyanis, nagyjából, hogy mire számítsak töténetileg a könyvtől, de az elképzeléseimhez képest messze máshogy alakultak a dolgok, és ennek én jelen esetben csak örülni tudtam.
Itt van mindjárt Ralph és Caspar elválása. Én azt hittem valami kettejük között kirobbant csúnya vita miatt kerülnek külőn, még úgy is, hogy tudtam, milyen mély kapcsolat fűzi egybe azt a kettőt, így ezt a lehetőséget nagyjából kizártnak tartottam, vagy legalábbis nehezemre esett elképzelni egy ilyen helyzetet. Aztán kiderült, hogy az elválásnak sokkal... praktikusabb okai vannak.
Jeanne feltűnése pedig... Komolyan, miért is lepett meg annyira, hogy Caspart vonzani kezdte a harcos lány személye. Ennyire azért már igazán kiismerhettem volna az előző két kötet alatt.

És ha már Caspar-nál, mint karakternél tartunk... Tudom, hogy fura lesz, amit most mondok de én egyszerűen képtelen vagyok szörnyetegként tekinteni a karakterére. Miért szörnyeteg? Mert embereket öl? Ő egy vámpír, valamit ennie kell. Akkor ennyi erővel én is az vagyok, mert állatokat ölök, amiknek a húsából ételt csinálok. És akkor ő még a legtöbb esetben nem is öl. Nem mondom persze, hogy olyan, mint egy ártatlan, ma született bárány, de nem is szörnyeteg, illetve nem teljesen az. Én kifejezetten szeretem a karakterét.
Ralph egy üde színfolt volt az egész történet folyamán, aki az aranyköpéseivel sokszor oldotta fel a vészterhes hangulatot, még úgy is hogy helyenként ezek az aranyköpések az idősíkot tekintve egy kicsit túl modernnek is tűntek.
Persze a két vámpíron kívül nayon megkedveltem az egész kis csapatot, és nagyon sajnáltam, hogy az utolsó oldalakon felbomlott az a szövetség.

Összességében azt mondom, hogy ehhez a regényhez is, mint az előzményeihez kell egy nagyon külöleges hangulat, de ha az elkap, akkor letenni se leszel képes a könyvet.
Én most igazából egy keserédes állapotban leledzem az utolsó oldalak miatt, és azért, mert nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogat számunkra 1000 év után újra Itália, és hogy elő fog-e még kerülni akár említés szintjén is Casparnak a révésszel kötött ingováyos talajon nyugvó egyezsége.

Értékelés
5/4,5 - Szerintem a fentieket olvasva midenkinek világos, hol az a fél pont.

Zeneajánló
Ha már az előző részhez Rasmust ajánlottam, legyen most is, és ha már The War of the Roses akkor legyen itt a Ten Black Roses

Ezúton is köszönöm az írónőnek, hogy újra együtt kalandozhattam ezzel a nem mindennapi csapattal!

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Töredelmesen bevallom, életemben most olvastam el először elejétől a végéig Exupéry méltán híres klasszikus meseregényét.
Valamikor, évekkel ezelőtt, egy unalmas délutánon már elkezdtem egyszer, de akkor valahogy nem jutottam az online változat első pár fejezeténél tovább. Azt hiszem, akkor még nem voltam elég felnőtt mindahhoz, amire a kis herceg ebben a rövidke mesében tanít minket.

Most viszont... Jóságos Isten. Kezembe vettem a könyvet, és egy levegővel végigszáguldottam az egész történeten. Annyi időre tettem le a könyvet, míg bezártam a szobám ablakát.

Elképesztő, hogy egy ilyen rövidke kis történet alatt mennyi minden történik, mennyi mindenre tud minket megtanítani. És én úgy gondolom, hogy persze, a gyerekeknek is fontos mindarról beszélni, ami a főhősünk szájából elhangzik, mégis kicsit érettebb gyerekek, vagy felnőttek kezébe adnám oda ezt a könyvet. Mert a kisebb gyerekek persze elámulnak a kötetben szinte minden oldalon jelen lévő képektől, és könnyen olvashatóvá teszi számukra a történetet a könyv felépítése, valamint talán a stílusa is, mégis... az igazi lényeget szerintem csak felnőttként lehet megérteni, de azt is csak akkor, ha az olvasó képes és hajlandó arra, hogy kritikusan állljon szembe saját magával, elismerje, hogy vannak hibái, és legfőképpen, ha még nem felejtette el teljesen milyen volt gyereknek lenni.

Igen, ez furcsa lehet, de szerintem csak így lehet teljesen értelmezni a történetben leírtakat. Mert egy gyerek ugyan megjegyzi és emlékszik a nagy, szállóigévé vált mondatokra, de az igazi értelmükkel nem vagyok benne biztos, hogy tisztában van. De ezzel persze most csak magamból indulok ki, meg abból - mint azt már emlegettem - hogy nekem is nagy időközzel, másodszori nekifutásra sikerült végigszaladnom a könyvön.

És, hogy én mit kaptam konkrétan a történettől? Katarzist. Valahogy... visszarántott a földre. Megmutatta, hogy attól, hogy felnőttem még a) nem vagyok jobb, erősebb okosabb etc. a másiknál, és b) nem feltétlen muszáj állandóan felnőttként viselkednem. Én is lehetek gyenge, kérhetek, és fogadhatok el segítséget, lehetek, sőt legyek még egy kicsit gyerek is, addig, amíg megtehetem.

Összességében azt mondom, kötelezővé tenném az olvasását nemcsak gyerekeknek, de fiatal felnőtteknek is, mert mindnen oldalán olyan mértékű bölcsességeket hordoz magában, hogy azokat tuti egy fél életen át magaddal fogod cipelni. Életed másik felére meg olvasd újra a könyvet.

Értékelés
5/5** - "Mert felelős vagy azért, amit megszelidítettél."

Zeneajánló
Nem zene, hanem a történet egy részlete. Lehet, hogy unásig ismételt, de akkor is rettenet nagy igazságok vannak benne...

Sara Raasch: Ice Like Fire (Snow Like Ashes 2.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
5. pont E - A book with an element in the title/Egy könyv melynek valami elem van a címében
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Az első gondolatom, ami a könyv letétele után megfogalmazódott bennem, az az volt, hogy ez a történet tökéletes folytatása a Snow Like Ashes-nek. Teljesen ugyanaz a felépítettség jellemző rá. Talán ezért is haladtam vele ugyanolyan veszett lassan, mint az első kötettel.

Igazából, ami a leginkább megnehezítette a könyv első felének olvasását, az a rengeteg politikai huzavona. Értem én, hogy miért volt szükséges, elvégre nem a semmiért derült ki Meiráról az első kötet végén az, ami, de ha engem kérdeztek, túl nagy hangsúly volt a politikán. Vagyis azt mondhatnám, hogy a mágia meg a politika összefonódott, mégis az utóbbi vitte el a vezető szerepet, és szerintem ennek pont fordítva kellett volna lennie. Kicsit sok volt az útvesztőkből.

Aztán jött a második fele, és onnantól, hogy Meira meg Theron elkezdték felkeresni Summer-t, meg a Ritmus királyságokat, nagyon elkezdtek felpörögni az események. Innentől kezdve már annyira a politikai buktatókat se bántam, mert elkezdhettem magam is azokon a dolgokon gondolkodni, meg puzzle-zni, mint Winter frissen felfedezett királynője. Arról nem beszélve, hogy a személyes kapcsolatai alakulását éppen olyan... rosszallással néztem, mint Ceridwen, Summer hercegnője.

Ó igen, karakterek tekintetében is kaptunk természetesen újakat a régiek mellé. Hogy őszinte legyek, az első kötet végétől kezdve egészen ennek a végéig nem tudtam hová tenni pl. Theront. És, hát szegény nem olyan véget kapott, amilyet szerény személyem szerint megérdemelt volna. Legalábbis ebben a részben biztosan nem.
Ceridwent viszont nagyon megszerettem, és nem csak azért, mert Summer hercegnője lévén színt hozott a történetbe, hanem mert Meira a személyében olyan szövetségesre, ha mondhatom azt, barátra lelt, aki hozzá tényleg nagyon hasonló, és aki igyekezhet egyensúlyba hozni Meirát.
A Tél királynőjének személyiségfejlődése is megkapó volt ebben a részben. Tetszett az a vonulat, hogy megpróbálta megtalálni az arany középutat a vad, árva harcos, és a megfontolt, nyugodt királynő között, mindeközben küzdve azza is, hogy egyensúlyba hozza magát a mágiájával. Aztán hála isten mindenki kölcsönösen rájött arra, hogy jobban járnak, ha nem hűtik le Meira vadságát, és ő is jobban jár, ha nem hagyja magában felgyülemleni a kétségeit.
Az megint más kérdés, hogy ha a harmadik kötet alatt nem rendezi a kapcsolatát Matherrel, akkor megfojtom Sara Raasch-t. Bármennyire sajnálom most Theront, annak a kettőnek egyszerűen muszáj összejönnie, hogy egyensúlyban kormányozhassák Winter-t és békét hozzanak Primoria-ra (nem úgy, ahogy azt a mágia akarja).

Na igen, itt a történet végén nem kicsi ármánykodásra, meg árulások sorozatára került sor bizonyos részről, és azt sem mondanám, hogy van olyan karakter akinek happy end jutott ebben a történetben, de bízom benne, hogy a harmadik rész végére ez azért ki fog járni majd az életben maradottaknak.
Beismerem, kissé félek a 3. résztől, mert nagyon sokfelé kifuthat a vége, de bízom benne, hogy nem kell végignéznünk, hogy minden áldozat ellenére a Tavasz királysága önkényuraloma tör Primoria felett.

Összegzés képpen annyit mondanék, hogy ez a könyv kiemelkedő fantasy történet lenne, ha egy kicsit nagyobb hangsúly lenne a mágián meg a szereplők közötti interakciókon, mint a politikai útvesztőkön.

Értékelés
5/4 - Még mindig nem az igazi, de még hátra van (minimum) egy kötet.

Zeneajánló
Lindsey Stirling - Eclipse (Ceridwen tiszteletére)

Gaston Leroux: The Phantom of the Opera

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
24. pont X - A book whose an author has an X in their name/Egy könyv, aminek az írójának nevében szerepel x betű
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Az Operaház fantomja  már nagyon régen kívánság - és várólistás könyv volt nálam, már csak azért is, mert a belőle készült musical volt a legelső színdarab, amit annak idején olyan 9-10 évvel ezelőtt a Madách-ban láttam. Régen volt, ennek ellenére még ma is emlékszem egyes jeleneteire, amelyek visszaköszöntek a könyv lapjain, jó kis nosztalgiahangulatot hozva magukkal.

Plusz adalék volt a könyv választásakor, hogy nem nagyon akartam kivánszorogni még abból a világból, amit Hugo műve magam köré teremtett. Gondoltam, erre teljesen jó lesz ez a könyv bizonyos hasonlóságokból fakadóan. Igazam lett. A történet elején lévő ismeretető, vagyis a tulajdonképpeni fülszöveg is a fent említett könyvhöz hasonlítja, és tényleg rengeteg hasonlóság van a két könyvben, azon túl is, hogy mind a kettő francia és nagyjából ugyanabban az időben játszódik.

Mellékes apróság, hogy ha Collins Classics könyvet olvas valaki, nehogy elolvassa a benne lévő ismeretőt! Komolyan, én a könyv felénél tettem ezt meg, és olyan szintű spoilereket tartalmaz az a fél oldalnyi leírás, hogy onnantól kezdve totál elvesztettem az érdeklődésemet. Csak olvastam, és sokszor azt vettem észre, hogy két bekezdésen is túl vagyok, és nagyon nem értem, hogy miről olvastam.

Na igen, jött egy olyan könyv, aminél megint megszenvedtem az angollal. Ez is azok közé a tipikus könyvek közé tartozik, amiknél fél mondatokon ültem majdnem órákat, hogy kisilabizáljam, és elképzeljem, mégis mi a fene zajlik itt. Na igen klasszikusokat idegen nyelven olvasni, nem egy egyszerű dolog...

Azt azért hozzá kell tennem, hogy minden nehézség ellenére egy rendkívül jól összerakott és felépített könyvet kaptam már megint. A szerkezete hozta magával, hogy egyes részeknél még akkor is fennakadt a szemöldököm a homlokom közepén, mikor már csak feleakkora érdeklődéssel olvastam a történetet. Nagyon jó példa erre a biztosítótű esete. Mikor a színház alkalmazottjai csak néznek kerek szemekkel azon, hogy mit akar az igazgatóság egy biztosítótűvel, meg egyáltalán miért viselkednek úgy, mint az őrültek. Aztán erre a történet egy későbbi fejezetében maguktól az érintettektől kapunk választ, miközben mi magunk is tanúi vagyunk ezeknek a fura cselekedeteknek.

Tehát a fentiekből azt hiszem tiszta, hogy szemszögváltások sora alkotja a történet láncát, és a szemszögváltásokkal együtt az időben is ugrálunk, mint valami nyughatatlan nikkelbolha. Egy picikét talán ez is zavaró lehet, főleg ha a szükséges utalásokat nem vagy csak részben sikerült helyesen értelmeznünk korábban. Szóval nagyon-nagyon tessék odafigyelni a történet minden egyes részletére, meg mozdulatára, mert nem igazán történk benne semmi, ami valamiért a későbbiekben ne lenne fontos. Ez még akkor is így van, ha egy-egy történetszál bizony nagyon tölteléknek tűnik csupán.

Ehhez kapcsolódva még hozzá kell fűzzem, hogy az a három fejezet, amit a Perzsa narrált számomra igazi felfrissítő erővel bírtak az egész történetben. Az ő szemüvegén keresztül jobban megismerhettük a fantomot, mint abból, amit a fantomtól magától tudunk. Igaz, az ő értékítélete is árnyalja a róla kialakult képet, de azt hiszem, az a narráció nagyon is kellett oda.

Amiben ez a könyv véleményem szerint a legjobban hasonlít Hugo művéhez, hogy itt is el kellett döntenem, hogy ki a szörnyeteg, és ki a szent. Vagyis ha pontosabban szeretnék fogalmazni, azt kellett eldöntenem, hogy Erik valójában szörnyeteg-e?
Tény, hogy rengeteg szörnyű dolgot művel, ez igaz, én mégsem tudtam szörnyetenek tekinteni őt. Sőt. Raoul-lal ellentétben én megértettem, hogy mit érzett Christine és a Perzsa is. Megértettem a sajnálatot, ami a szívüket marta. Főleg azután, hogy Erik elment, és pontot tett a saját története végére. Egy szó, mint száz, ne bántsátok a fantomot, hanem próbáljátok megérteni, mit érzett.

Összességében azt mondom, ha láttad, szeretted a musical-t akkor olvasd el a könyvet, azt is szeretni fogod. Ha nem láttad, de tervezed, olvasd el a könyvet, mert sokkal másabb lesz az alapjául szolgáló történet ismeretében. Ha nem láttad, de nem is tervezed megnézni, akkor is olvasd el, mert egy nagyon is érdekfeszítő klasszikus, de egy tanácsot fogadj meg: Ha a Collins Classics változatot olvasod, ne olvasd el a könyv elején lévő ismertetőt.

Értékelés
5/4,5 - A saját ostobaságom miatt

Zeneajánló


Fullmetal Alchemist Brotherhood - Az anime

Miután sikeresen átaludtam a délutánt most totál képtelen vagyok álomba merülni, úgyhogy azt gondoltam, pötyögök most újra egy animéről. Még mindig közkívánatra, meg mert megfogadtam, hogy az ilyen stílusú kritizálást is gyakorolni fogom. Hogy aztán az ilyen bejegyzéseknek mennyie van helye egy könyves blogon, annak eldöntését inkább rátok hagyom. Vélemények megoszthatók a szokásos platformokon.

No, de addig is nézzük most az FMA-t. El se merem mondani, mennyi időbe telt egyáltalán leültetni az anime elé. Az meg egy külön történet hogy mennyi ideig tartott megnézni a sztorit. Nem tehetek róla, nem vagyok nagy animés (még), de ha egyszer leülök egy sztori elé, akkor azt nehezen hagyom abba, akkor is, ha utána ötször olyan nehezen ülök le elé újra.

Mindebből azt akartam kihozni, hogy attól, hogy általánosságban furán működik nálam ennek a műfajnak a darálása, nem jelenti azt hogy nem tetszik, amit látok. Így volt ez konkrétan ennek a történetnek a nézése közben is. Merthogy kérészéletű animés pályafutásom során (de komolyan, összeszámoltam, van 8 befejezett anime sorozatom, abból is kettő nagyjából klasszikusnak mondható) talán ez bír a legkomplexebb, a legjobban kidolgozott, és talán mondhatom, hogy a legcsodálatosabb történettel. Mármint rólam mindenki tudja, hogy menthetetlenül rabul szoktak ejteni azok a történetek, melyekben előtérbe kerül két vagy több testvér szoros kapcsolata. És itt ebből kapom a maximum dózist 64 kegyetlen, lelket a sárga földig letipró, könnyfakasztó részben. Rendben, azt azért hozzá kell tennem a tisztesség kedvéért, hogy nem mindig a szomorúságtól sírsz. Lehet, hogy haragszol, de az is lehet, hogy örömödben könnyezel, vagy egyszerűen attól, mert annyira nevetsz. Szóval nem kell folyton rossz érzésekre számítani, de azért jobb, ha felkészülsz.
Visszatérve a két tesó szoros kapcsolatára. Komolyan mondom, néha egyszerűen fájt látni, hogy mennyire egy cél vezérli őket, és mennyire készek a szó szoros értelmében mindent feláldozni a másikért. Ha valahogy érzékeltetni szeretném kettejük viszonyát akkor azt mondanám, hogy együtt követtek el egy óriási hibát, amit együtt is próbálnak helyre hozni, mialatt, mindketten masszívan hibáztatják saját magukat, jobban a másiknál.
Legyünk őszinték, azután a sok vacak után, amin keresztülmentek, nagyon is megérdemlik a maguk kis happy end-jét. Csak azt sajnáltam, hogy ezen a happy end-en egy az egyben átrobogtunk.

A fentiekből is látszik talán, hogy a történethez hasonlóan a karakterek is nagyon komplexek. A másik csodája a történetnek az, hogy nem hagy karaktert kibontatlanul, és aki megjelenik, annak tutibiztos, hogy fontos szerepe lesz a történet alakulásában és/vagy abban, hogy megtapossa egy kicsit az embert.
A legtöbbükkel nem is voltam képes dűlőre jutni úgymond. Túl sok karaktert kedveltem meg ahhoz, hogy bármelyiküket is képes legyek előnyben részesíteni a többiekkel szemben. Arról nem beszélve - és emellett tényleg nem mehetek el szó nélkül - hogy ezzel a sorozattal sikerült megtapasztalnom, hogy milyen úgy majdhogynem szeretni egy karaktert, akiről tudod, hogy szívből utálnod kéne azért, amit csinált, de nem tudod, mert ahhoz amúgy túl nagyszerűen megírt karakter.

Szóval igen, összességében ez a sorozat nagyon tud játszani az érzelmeiddel, meg az idegeiddel, de az is igaz, hogy amennyit elvesz, azt más terülleten ugyan, de kamatostul visszaadja. Nézzétek meg, nem érdemes kihagyni.

Értékelés
5/5* - Az utolsó pár rész nagyon, de nagyon feltornázta a ranglétrán.

Zeneajánló
Hallgassátok az utolsó intro teljes verzióját, mint olyat, amin egyszerűen képtelen voltam áttekerni.

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
6. pont F - A book you got free/Egy könyv, amit ingyen szereztél be
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Egy újabb klasszikus, ráadásul megint Hugo-tól, akitől régebben már a Nyomorultak című mű is terítékre került a blogon.

Nos, tulajdonképpen azt mondhatom, hogy ez a könyv körülbelül ugyanazokat az erényeket, és hibákat hordozta magában, mint a korábban olvasott története.
Alapvetően egy olyan regény akadt a kezembe, amit az akkori mérce szerint fordulatosnak és izgaalmasnak lehetett tekinteni. Egy jól kidolgozott történettel találtam magam szembe, ami úgy a 100. oldal elhagyása után keltette fel istenigazában az érdeklődésmet. Rádásul hálásan tapasztaltam, hogy a Nyomorultakban több helyen jelen lévő "feleslegesnek" ítélhető fejezetek itt csak egyszer szakították meg a történet folyását cca 2x30 oldalon keresztül.

Szóval igen, a történet valóban szépen kidolgozott, a lényeg, vagyis a mondanivaló nagyon is átjön a történetből, részletesen érzékeltetve van minden motiváció, minden érzelem, ami az adott körülmények között a szereplőkben munkálkodik, mégis...

Úgy érzem, a történet ilyen "grandiózus" (vagy nem is tudom, minek nevezzem), elmesélése, felvezetése mellett a történet szereplői valahol félúton elsikkadtak. Úgy értem, megismerjük őket annyira, amiennyire a történet szempontjából lényeges, sőt, aki egy kicsit is figyel, a történet csavarára is rájöhet, aminek feloldása szintén katartikus érzelmi viharokat hordoz magában. Ennek ellenére azonban nekem a karakterek kissé mégis félbehagyottnak, kidolgozatlannak, egysíkúnak tűntek. Mintha nem jutottak volna elég szerephez a saját történetükben.

Mindezek mellett érdekes módon a történet hitelesen bemutatja a jellemek, személyiségek változását, illetve azt, hogy ezekhez a gyökeres változásokhoz sokszor nem is kell, hogy sok minden történjen.
A helyzet az, hogy azért is nehéz konkrétan beszélni erről a könyvről, mert sokminden nincsen leírva konkrétan. Nagyfokú empátiás készség, meg gondolkodás kell ahhoz, hogy ezeket a szereplőket megértsük.
Jó példa erre Frollo főesperes (akinek nagyon más szerepe van a történetben, mint amit a meséből megszoktunk). Tudjuk, hogy a pap szerelmes Esmeralda-ba, mert többször a lány szemébe mondja, de ahhoz hogy teljes mértékben megértsük mi megy végbe benne, bele kell helyezkednünk a karakterébe. Ugyanez vonatkozik Quasimodo-ra is, aki a saját érzelmei mentén szakad lélekben ketté.
Phoebus karaktere pedig egy óriási csalódás volt, úgy mindenhez képest. Szegény Esmeralda (akinek amúgy a történetszála tényleg a legatartikusabb, egy kegyetlen érzelmi hullámvasút), hogy lehetett ennyire naív.

Összességében csak annyit mondhatok, hogy aki úgy áll neki a könyvnek, hogy olyan kis kedves meg tanulságos lesz, mint a Disney rajzfilm, az keserűen csalódni fog. Tanulságos történet, annyi szent, de hogy itt senki esetében nincs "boldogan éltek, míg meg nem haltak"... nos ezt is jó, ha előre tudja az ember.

Értékelés
5/4 - Nem volt tökéletes, de azért azt sem mondom, hogy nem volt jó olvasni.

Zeneajánló
Ha már emlegettem a mesét.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei I.)

Harmadjára ülök le a blogger platformja elé, hogy összehozzam a bejegyzést erről a könyvről. Nem mintha eddig nem akaram volna (ellenkező esetben minek próbálkoztam volna a megírásával már kétszer is), de egyszerűen vagy ihlet nem volt, hogy építsem fel ezt az egészet, vagy idő nem volt arra, hogy normálisan ki tudjam fejteni a gondolataimat. Most viszont ha a fene fenét eszik is, megpróbálkozom vele, mert a végén annyi írnivaló halmozódik fel nekem, hogy teljesen megfeledkezem erről, és amúgy is, minél később ülök le egy bejegyzés elé az adott könyv befejezése után, annál nehezebb összeszednem róla a gondolataimat.

Naszóval... Tulajdonképpen erre a könyvre, illetve az egész könyvsorozata a második kötet kijövetele környékén, vagy azután egy picivel figyeltem fel (fun fact, a második rész is a polcomon csücsül). Tulajdonképpen kivétel nélkül csak pozitív kritikákat hallottam erről a könyvről, és ez nagyon ritka. Ahogy észreveszem, hazai szerző esetében pláne. Mármint általánosságban.

Lényeg a lényeg, hogy már a sok pozitív kritika is elég nagy meggyőző erővel bírt, a szép borítók pedig csak hab volt a tortán. Mégis, elég sokáig halogattam a könyvek beszerzését. Egyrészt az amúgy már régen bedőlt újévi fogadalmam miatt, másrészt, mert ez volt az első könyvem a szerzőtől (igen, tudom, szégyenlem is magam), úgyhogy csak nem ugorhattam csak úgy fejest semmibe. Aztán felmérgeltem magam azon a tényen, hogy az amúgy nagyon vágyott könyvem tuti nem jön ki Könyvfesztre, és megfogadtam, ha mást nem is, ezt a könyvet, meg a folytatását megveszem. Aztán a megvétele utáni napon elkezdtem olvasni, és tátva maradt a szám.

Sejtettem én, hogy a rengeteg ajánló, meg vélemény nem lehet véletlen, de hogy ennyire beszippant magába a történet, azt nem vártam volna. Kinyitottam a könyvet, és egyszer csak a századforduló Budapestjén találtam magam, nem egyszer azokon a helyeken, amelyeket én is annyira szerettem, szeretek a fővárosban. Mindezt olyan igazi, hamisítatlan békebeli hangulatban. Egyszerűen káprázatos volt a mód, ahogy a korszellem megrajzolásra került a történetben.

Maga a történet is rendkívül jól kidolgozott. Megvallom, egy kicsit visszahőköltem, mikor láttam, hogy szemszögváltások vannak a történetben, mert ezek engem rendkívül össze szoktak zavarni, de szerencsére azt kell mondanom, hogy ennél jobban nem is lehetett volna szétválasztani a két szemszöget. Ami pedig még csodálatosabb, hogy mind a két szemszög ugyanolyan érdekfeszítő volt, és a történet szempontjából ugyanolyan fontos. Szóval nemcsak egyfajta töltelék szerepet tölött ki az egyik nézőpont, hanem arra szolgált, hogy kiegészítse a másikat. Így az eseményeket nem egy párbeszédből tudtuk meg, hanem magunk láttunk mindent első kézből.

A nyomozós része is tetszett a történetnek. Ezt nem is nagyon tudom hogy kifejteni jobban. Tetszett, ahogy fokról fokra, nyomról nyomra haladt az egész és ugyan mondhatjuk talán, hogy a nyomozás eljutott egy bizonyos pontból egy másikba, de ez a másik pont még koránt sem az egész történetszál vége. Láttam olyan kritikát, aminek az írója kissé nehezményezte, hogy nem zárult le a leányrablás ügye teljesen. Én, hogy őszinte legyek, ezt egyáltalán nem bánom. Ettől csak még inkább kíváncsi vagyok, mit hordoz magában a második rész.

A karakterek... Ohohó, azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy báró Ambrózy Richárdban (akinek a nevét - annak ellenére, hogy nagyon magyar - többször ejtettem angolosan, és ez magamnál jobban senkit nem kergetett sírba) egy új kedvenc (férfi)főszereplőt avathattam. Aki ismer, tudja, hogy ez nálam nagy dolog. Általában tűzzel-vassal harcolok a kedvenc szereplőimért, ha úgy adódik. Richárd egy rendkívül okos, vasakaratú ember, aki viszonylag könnyen gurul dühbe, és nem viseli túlságosan jól, ha nem engedelmeskednek neki. Mindezek a jellemvonások már kapásból rendkívül érdekessé teszik, és nem mellesleg olyanná, aki mellett szerintem belőlem is rövid időn belül Hangay Emília vált volna... de nekem mégis a legszívmelengetőbb "tulajdonsga" az, ami miatt Mili annyit szidja magát. Egy főszereplő, aki nem tökéletes, aki testileg nem ép, mert hiányzik az egyik karja. Végre valaki, aki megmutatja a világnak, vagy legalábbis ennek az országnak, hogy attól még lehet valaki nagyon értékes, hogy a társadalmi normák szerint nem teljesen "normális". És ezt most tessék jól érteni. Gyógypedagógus vagyok, ráadásul magam is részese ehhez hasonló "normálatlan" állapotnak, és mindennek, ami társadalmilag ezzel jár, szóval ezt a szóhasználatot semmiképpen ne tessék negatív diszkriminációként értelmezni. A fentiek tükrében azt hiszem, ez a legnagyobb dícséret, amit adhatok. Bravo!
Hangay Mili pedig tökéletes talpraesett, nagyszájú, minden lében kanál segítőtársa a bárónak. Már most tudom, hogy nagy érdeklődéssel fogom figyelni a páros további kalandjait. Nagyon kíváncsi vagyok, hová, merre sodorja majd kettejüket még a szél.

Összességében nem mondhatok mást, mint hogy az első regénnyel is elég magasra került az a bizonyos léc, de ez a tény, még nem riaszt el attól, hogy a második, és a majd jövőben megjelenő harmadik kötetnek már most ne szavazzak bizalmat. Ha fele ennyire jók lesznek, mint ez a kötet, akkor már beváltanak minden előzetes elvárást.

Értékelés
5/5* - Meglep valakit?

Zeneajánló
A helyzet az, hogy mióta kiolvastam a könyvet, keresem hozzá a megfelelő zenét, de nem találtam meg. Ha eszembe jut valami (vagy kapok egy jó javaslatot), akkor kiteszem.

Tumblr-ön terjedő "have fun" tag

Ennél idiótább címet szerintem még nem adtam egy bejegyzésnek, de a helyzet az, hogy a legjobban valóban ez a pár szó sommázza azt, ami az alábbiákban itt következik majd.
Az ötlet valóban Tumblr-ön terjed, én konkrétan itt találtam szembe magam vele (ezúton is köszi, hogy megmutattad, Gabi, tényleg kegyetlen xD).

No, de nézzük, mivel is állunk szemben. A fent linkelt bejegyzésben mindent megtaláltok angolul, én viszont most a lefordított változatban teszem közzé a sajátomat arra az esetre, ha valaki olyan szeretné továbbvinni a Tag-et, akinek nehézségei akadnak az angol nyelvvel.
Tehát:

A szabályok
1. Katt erre a linkre: https://www.random.org/lists/
2. Válassz ki 15 karaktert bármelyik fandomból, vagy bármiből, aminek tagja vagy (értelemszerűen én könyvkarakterekkel fogok dolgozni, de ahogy Gabi bejegyzéséből látszik, tényleg totál mindegy, honnan szeded össze azt a 15 karaktert)
3. Taggelj be minimum 5 embert.
4. Érezd jól magad! :)

1. Anya/Apa: Nico di Angelo - Oké, egyesek szerint testvérek lennénk, vagy mi, szóval annyira nem áll távol a dolog. Amúgy meg adott esetben cuki apukám lenne. :)

2. Testvér: Finnick Odair - Oké, ezzel sem lenne semmi probléma. :)

3. Nagymama/Nagypapa: Will Herondale - Azta, milyen felmenők. Mondjuk, ha én választhattam volna, tuti nem ide rakom, de legalább tudom, hogy olyan papim van, aki gondolkodás nélkül a fejesekre borítja az asztalt, ha szemétkednek.

4. Aki kísért: Luna Lovegood - God, mégis mit csináltam? És hol játszódik a történetem, ha Luna az aki kísért...?

5. A pasid/csajod: Leo Valdez - Nincs ellenvetésem. :D Bocs, Calypso :(

6. Az exed: Hermione Granger - o.O Huh? Oké, erre álmomban nem gondoltam volna...

7. A legjobb barátod: Percy Jackson - Kíváncsi lennék, melyikünk ütné le előbb a másikat. xD

8. Aki megkérte a kezed: Kami Glass - Meg is hülyültem volna! Már nem azért, Kami, kedves, de jó helyen vagy te ott ahol vagy. :)

9. A főnököd: Newt - Jó kezekben lennék, maradjunk ennyiben.

10. Egy random személy, akivel egy bárban találkoztál: Gideon de Villiers - Ej-ej doktor úr, mióta van magának ideje (hm, no pun intended) bárokba járni...?

11. A riválisod: Alec Lightwood - ??? Mit követtem el? *ártatlanul pislog*

12. Akitől az első csókodat kaptad: Magnus Bane - És Alec erről honnan a francból tud?! Ezt megszívtam... Sorry, Angel, azért nagyon szeretlek.

13. Ivócimbora és karaoke partner: Annabeth Chase - Azt úgy megnézném... Mármint, oké, Percy a legjobb barátom, so nem ezzel van a baj, de Annabeth és az ivás? Nemár...

14. Akivel '7 minutes in heaven'-t játszol: Sadie Kane - Ellennénk azt hiszem. (A játékról olvashatsz az aposztrofok közé tett vastagbetűs szövegre kattintva)

15. Aki odaadja neked a kedvenc desszertedet: Scarlett O'Hara - Aha, max, ha a legkisebb lányát személyesíteném meg.

Ezzel kész is lettem ezzel a kérdéssorral. Nem mondom, nagyon jól szórakoztam. Szokásomhoz híven nem hívnék ki senkit konkrétan, de ha eljutottál idáig a bejegyzés olvasásával, akkor érezd magad megkérve a Tag kitöltésére. :)

Rick Riordan: The Hidden Oracle (The Trials of Apollo 1.)

Van egy olyan érzésem, hogy képtelen leszek megállni az értékelés írása közben, hogy ne örömködjek egy két dolgon, úgyhogy az alábbiakban valószínűleg spoileres bejegyzés lesz olvasható.

A 22. Rick Riordan könyvem úgy kb 14 hónapon belül. Mielőtt bárki megkérdezi, nem, még nem sikerült megunnom. Sőt, hozzáteszem, a Hidden Oracle az év egyik legjobban várt könyve nálam. A Hammer of Thor októberi megjelenése, és a The Career of Evil június végi magyar megjelenése mellett. Azt kell mondjam, nem ok nélkül, és nem hiába vártam ilyen nagyon ezt a könyvet, mert Rick bácsi megint lenyűgözött.

Igen, lenyűgözött, pedig igazán nem csinált mást, mint hogy magát adta. Alkotott itt nekem egy teljesen új szeletet egy már nagyon jól ismert, és szeretett világban.
Tulajdonképpen, míg olvastam a könyvet, folyamatosan bennem volt a késztetés, hogy megkeressem Rick bácsit, és jól megölelgessem. Miért? Sorolom.
Az első nagyobb vigyor a fejemen akkor jelent meg, mikor Percy Jackson belépett a képbe. Bizony, a mi Percy-nk újra itt van. Az elején egy picit OOC-nak tűnik a komolykodásával, de a végére rájön az ember, hogy a szarkasztikus humora is a helyén van még. Legyél akármilyen, én még mindig imádlak Seaweed Brain.
Vigyor no 2. Solangelo. Yupp. Rick ennél nagyobb örömet nem is okozhattál volna az embereknek, mint hogy azt a kettőt behoztad kánonba. Elképzelni nem tudod, mennyire szeretlek érte. Igaz, a végén kicsit creepy elképzelni egy mosolygó Nico di Angelo-t, de örülök, hogy egyáltalán van rá oka.
Vigyor no 3. Leo. Visszajött az én imádott Hephaestus kölyköm, és nem is egyedül, hanem Calypso-val kart karba öltve. Azt a kettőt is de imádom, istenem.

Történetvezetési szempontból is van néhány fénypontja, és természetesen elvarratlan szála a történetnek.
Egyszerűen imádtam, hogy - bár a legtöbbek csak említés szintjén - a hetek, és úgy kb az összes fontos római félisten bekerült a történetbe. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon Leo mellett nekik is tevékeny szerepük lesz-e Apollo küldetésében? Remélem, hogy igen, és nem "csak" olyan mellékszereplőként tűnnek fel, mint mondjuk ebben a könyvben Percy.
Másik dolog, amiért annyira szeretem Ricket, hogy okosan, sunyi módon képes összefűzni a különálló sorozatait. Egy-két elejtett utalás a Magnus Chase sorozatra itt-ott, egy kis The Lost Hero szájíz helyenként a történet olvasása közben. Csodás volt. Pont.
És akkor még nem beszéltünk arról az alapról, arról a vázról, ami elkezdett felépülni ebben a kötetben. Óriási, ahogy elkezdett fény derülni arra, végeredményben ki állt az eddig történt borzalmak hátterében. Láttam megcsillanni Percy fatal flaw-ját, ébredező, vagy akár már teljesen jelen is lévő szolidaritását Luke Castellan iránt; és egyébként is annyi újraéledt potenciál van ebben a világban, hogy az szinte fáj.
Mindezek mellé pedig kapunk még egy mesteri főgonoszt, aki velem személy szerint ügyesen a bolondját járatta. Másra gondoltam. Nem voltam messze az igazságtól, de másra gondoltam. Ennek a karakternek köszönhetően akár egész szép magaslatokig fel lehet íveltetni a történetet. Ahogy ismerem Ricket, megteszi, és úgy fogja megtenni, hogy a belecsempészett humorfaktornak köszönhetően a tizenéves olvasóközönség is meg fogja érteni azt.

És ha már a meglepő főgonosznál tartunk, nézzük meg az érme másik oldalát is. Ejtsünk azért pár szót a mi kedves főszereplőnkről, és narrátorunkról, az ex-olympus-i Apollóról.
Elmondhatatlanul szerettem azt a hullámzó fejlődési folyamatot, amit a szereplőn keresztül Riordan bemutat. Az egógörcs istenből, aki borzasztó nehezen veszi tudomásul halandó létét lassan egy olyan karakter fejlődik, aki képes arra, hogy megkérdőjelezze saját magát, képes arra, hogy bizonytalankodjon, és megbánja azt a sok ostobaságot, amit cca 4000 év alatt elkövetett. Reméljük, talán mégiscsak lesz foganatja Zeusz-apu büntetésének. Nem, mintha rá amúgy nem férne rá. Khm...

Összességében csak annyit mondok, hogy köszönöm Rick bácsinak, hogy újra - mint ezelőtt már annyiszor - visszaadta a hitem az olvasásban, a betűkben, a mese erejében. Neki sok-sok ihletet, nekünk sok-sok hasonló történetet.

Értékelés
5/5* - Olya fura, hogy nem olvashatom rögtön a következő részt, és még a Hammer of Thor-ra is várni kell.

Zeneajánló
Igaz, ez a fanvideó még a Heroes of Olympus sorozathoz készült, de attól még rendkívül megkapó. Hallgassátok. :)

Credits to the creator.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás