I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Sara Raasch: Snow Like Ashes (Snow Like Ashes 1.)

Vannak olyan tipikus könyvek, melyeket érdemesebb papír alapon beszerezni, mert úgy könnyebb azokat olvasni. Természetesen mindenkinek más, hogy milyen könyveknél ragaszkodna inkább a papír alapú formához. Az viszont biztos, hogy nekem ez a könyv olyan volt. Vagyis lett volna, ha megvan papír alapon.

Pont ezért haladtam vele lassan. Pedig alapvetően egy jól felépített, pögős sztori csak éppen mindig nehezemre esett újra kézbe venni, miután letettem. Az is igaz azonban, hogy mostanában megint nagyjából minden könyvvel ez van.

Hogy magáról a könyvről is meséljek kicsit... Régen volt már ilyen, de megint itt van egy szépség, aminek előbb szerettem bele a borítójába, mint magába a történetbe. És a helyzet az, hogy a sorozat további köteteinek is legalább ennyire szép, ha nem szebb a külseje.

Ami a belbecset illeti. Tényleg kaptunk egy nagyon jól felépített világot, és alaptörténetet, amiben az egész sztori lepörög.
Történetünk helyszíne Primoria országa, ami négy évszak királyságra és négy ritmuskirályságra oszlik. Minden terület varázserejét egy 'Royal Conduit' biztosítja. Ugyanakkor háború dúl az évszak királyságok között, ugyanis a Tél elvesztette a kettétört Conduit-ját, és minden erejükkel azon vannak, hogy visszaszerezzék azt a Tavasz velejéig romlott uralkodójától, Angra-tól.
A történet szépen magában hordoz minden izgalmat, amit általában az ilyen történetek szoktak. Az érdekházasságtól kezdve a rabszolgaságon át a nagy(nak szánt) csattanóig.
Számomra leginkább arról szólt ez a könyv, hogy a főszereplő karakterünk, akinek a nézőpontjából látjuk ezt az egész haccacárét, hogyan próbálja megtalálni saját magát. Hogyan próbálja egyensúlyba hozni azt, aki ő szeretne lenni, és azt, akire az otthonának, és az embereinek szüksége van. És ez a "nagy csattanó" után méginkább előtérbe jön.
Direkt használom egyébként az idézőjelet, mert eddig akárhány értékelőt olvastam, mindenki azt mondta, hogy az elején rájött a csattanóra. Én meg idegbajt kaptam, hogy képtelen vagyok kisakkozni a dolgot. Aztán mikor a számba rágta a sztori, csak a homlokomra csaptam, hogy igen, ez annyira valóban nem nagy csattanó.

A könyv világának felépítése mellett a karakterek írhatók még mindeképpen a jól sikerült dolgok számlájára. A körülményekhez képest meglepően hamar sikerült megkedvelnem Meirát és Mathert is. Sir-rel szemben azért voltak/vannak fenntartásaim, de tudom, hogy jót akar, ahhoz mérten, hogy katona.
Remélem, a karakterjellemek kibontása folytatódni fog a következő kötet(ek)ben, de könyörgöm, ha lehet, a szenvedős, egymást marós, egymás ellen nem éppen tiszta eszközökkel játszós szerelmi háromszöget hagyjuk ki a sztoriból, mert falra fogok mászni.

Összességében azt mondanám, hogy a 'kedvenc' kategóriától azért messze van, mert annyira mégsem sikerült elmerülni a könyvben. Ha a hangulat megvan hozzá, akkor nagyon jó, de az tényleg nagyon kell hozzá.

Értékelés
5/4 - Jó volt, de nem az igazi.

Zeneajánló
Sokat gondolkodtam, de azt hiszem, ez illik hozzá a legjobban.

Könyvfesztivál 2016

Alaposan megkésve bár, de most igyekszem megírni a beszámolómat a múlt hétvégi Könyvfesztiválról.
Tulajdonképpen messze nem volt ez a két nap (igen péntek-szombaton voltunk kinn) annyira pörgős mint az utóbbi két évben, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt ugyanolyan jó.
Ha sommázni akarnám az eseményeket azt mondanám, hogy pénteken kimentünk, körbefutottuk a standokat, hogy aztán szombaton visszamenjünk, ugyanúgy körbefussunk mindent és megvegyük azokat a könyveket, amiket előző nap kinéztünk magunknak.
Ha nem sommásan akarom összefoglalni a dolgokat, akkor is ez történt. Yupp. Mondtam, hogy nem volt túl eseménydús maga a fesztiválozós része. Mondjuk természetesen nem bírtam megállni, hogy ne szerezzek be magamnak néhány régen vágyott szépséget. Első nap gazdagabb lettem Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei trilógiájának eddig megjelent részeivel, szombaton pedig egy angol nyelvű Operaház fantomjával, és egy rakás, a munkámat megsegítő Tessloff Babilonos feladatlappal. Na ja, ez manapság nagyon jellemző rám. A beszerzéseim több, mint fele a gyerekeimnek megy, hogy könnyebben elsajátítsák a tananyagot.
Egyébként bizonyos szempontból rendkívül furcsa volt az idei fesztivál. Azt vettem észre, hogy a kiadók többsége túlságosan a legfrissebb megjelenéseire koncentrált, és a régebbi sikeres sorozatokat valahogy a raktárban felejtették, pedig ahogy észrevettem, lett volna rá kereslet rendesen. Plusz néhol olyan érzésem volt, hogy kibérelték a stand helyét, felállították azt, hogy aztán kb egy könyvvel pakolják tele az egészet.
Szóval igen, néhány helyen tudtam morgolódni a választék miatt. Máshol viszont pont az ellenkezője volt. Egy-két standnál nagyon nehezen fogtam vissza magam, és többször majdnem beleestem a tavaly elkövetett hibába. Szerencsére azán mindig eszembe jutott, hogy "hoppá, ezeket haza is kéne cipelni" vagy "úgyis megvan angolul, ha akarom, majd elolvsom", vagy "nem, ezt nem veszem meg addig, míg nem végeztem az író korábban beszerzett könyveivel".
Programok? Dedikálások? Inkább hagyjuk. Gyakorlatilag meg se néztük őket, tanulva a tavalyi esetből. :) Inkább visszamentünk a koliba, és én személy szerint leültem Böszörményit olvasni, annak ellenére, hogy van egy csomó könyv, amit kihívásra be kellene fejeznem. Deeeeeeeee... ha az ember egy szusszra elolvassa egy könyvnek több, mint a felét, akkor az a könyv nem lehet más, csak jó, igaz? :)
Egyéb tekintetben pedig ez a majdnem három nap nekem arról szólt, hogy ott legyek, ahol hét hónapja nem voltam, azokkal, akikkel hét hónapja nem találkoztam. Ebből a szempontból viszont tökéletesebb nem is lehetett volna.
Őszintén, a fél liter jeges kóla, meg egy négy decis shake után elkapott csinatos megfázás ellenére sem adnám oda az elmúlt hétvégét semmiért. Mert mindennek ellenére így volt jó, ahogy volt. Futkozással, a metrón óvónői problémák megértő fülekkel való hallgatásával, kedves eszmecserével a molyos kitűzőt viselő eladóval a KMK standjánál, és úgy összességében mindennel, ami Könyvfesztivál, Millenáris és Budapest. :)
Most megyek, bekucorodom a takaró alá, és olvasok, amíg az energiatartalékaim bírják. :)

De előtte összegezzünk.

A beszerzések:
- Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
- Böszörményi Gyula: A Rudnay gyilkosságok
- Gaston Leroux: The Phantom of the Opera
- 5 db Tessloff Babilon füzet (matek 2-3-4. osztály; magyar 1. és 4. osztály)
- plusz egy cuki ajtóra akasztható kis táblácska, ami büszkén hirdeti, hogy az időmet az aktuális könyves álompasim társaságában töltöm épp. :D

Baccano! (anime)

Közkívánatra jöjjön most rendhagyó módon egy anime értékelése. Előre szólok, sok értelmet ne keressetek majd a bejegyzésben, mert elég bonyolult történettel állunk szemben, ami csak az anime ismeretében valószínű nem lesz teljes. Igyekszem azért összehozni valamit.

Őszintén szólva igazából azt sem nagyon tudom, hogy állhatnék neki elemezni ezt az egészet, mert annyira szerteágazó, és sok szálon és időben futó történet, hogy mindent egyenesen képtelenség érinteni, pedig lenne mit szétcincálni rendesen.

Na jó, nézzük először kiknek ajánlom ezt a 16 részes kis szösszenetet. Olyanoknak biztosan nem, akik visszariadnak az erőszaktól, az öldökléstől, a fejtetőig vérben tocsogó emberektől. Yupp, ez bizony egy ilyen show. Készítsétek fel magatokat, sokszor nem szép látvány és enni se nagyon tanácsos közben.

Mivel az időkezelés szintén szerteágazó - tulajdonképpen 3-4 idősíkon mozgunk egyszerre - kezdetben az egész rendkívül összezavaró lehet. Sőt, az is. Találkozunk az összes szereplővel, akikből szintén nem kevés van (nézzetek a plakátra), aztán kezdenek szépen egymásba csúszni a láncszemek, és ha tiszta nem is lesz minden teljesen (nekem legalábbis maradtak homályos tényezők, de az én vagyok, aki beszélgetéseket folytatott a körülbelül háromszor tágabb univerzumról), de azért olyan fejet falba verősen sikítozósan frusztráló se lesz már. Na, ezt jól megmondtam... Amúgy arra is nagyon érdemes, sőt kell figyelni, hogy okosan elhelyezett visszautalgatások vannak a sztoriban. Meg olyan is, hogy látsz valamit, mondjuk az első részben, és az ott történtekkel a 9. részben jössz tisztába. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy nem kis csavarokra kell számítanod.

Viszont talán mondhatom azt, hogy majdnem az egész bandát egy vonat hozza össze. Jó oké, Firo meg Gandorék nincsenek ott, róluk majd egy külön bekezdésben szót ejtek, de a Flying Pussyfootnál muszáj megállnom egy kicsit. Lévén arra a történetszálra fókuszáltam leginkább.
Szóval dióhéjban a dolog. Van egy luxusvonat tele civilekkel, akik nem szeretének mást csinlni, csak békésen eljutnni A pontból B pontba. A probléma ott kezdődik, hogy a vonaton utazik kapásból két olyan embercsoport is, akinek az a célja, hogy eltegye az utasokat láb alól. Na itt kezdődik a káosz. Gondolom el tudjátok képzelni, mekkora mocsok van azon a vonaton az út végén. És nem a könnyen kitisztítható, elfelejthető mocsok. És, hogy hogy kerül a dolgok kellős közepébe a vonat nem is annyira ártatlan kalauza, két cukorpofa tolvaj (elnézést, de tényleg azok), meg egy csoport, aki hogy hogy nem elszántan próbálják megmenteni az ártatlan utasokat...? Eeeeeeee nézzétek meg az animét, és kiderül. :)

Van azonban nekünk egy csoportunk, akik a közelében sincsenek a vonatnak mialatt a szerelvényen kitör a bandaháború. Bizony, Firo, Maiza meg annak a csapatnak a többi tagja. Hogy az a csapat ezalatt pont mit csinált, hát ember legyen a talpán, aki az időugrások miatt ezt nekem megmondja. Az viszont biztos, hogy annál a bandánál a Firo/Ennis vonalat szerettem a legjobban. Babyface aka Firo minden helyzetben hozta a formáját.

Szóval az idő és történetvezetés amilyen bonyolult, meg idegörlően összezavaró az elején, annyira zseniális a maga kis elbújtatott infómorzsáival, a szemszögváltásokkal, és az óriási csavarokkal.

A karakterek... Hiába vannak nagyon sokan mindannyian külön egyéniségek, akiknek legjellemzőbb vonásait is nagyon hosszú időbe kerülne kilistázni. Az én személyes kedvencem Firo volt, de mindenkiben (vagyis maradjunk annyiban, hogy majdnem mindenkiben) találtam valami szerethetőt. Attól függetlenül, hogy van itt minden. Halhatatlanoktól kezdve orgyilkosokon át a camorra tagjaiig.

Összességében? Ezt a 16 részt nem lehet összegezni. Van egy csomó minden, amit kihagytam, mert egyszerűen ötletem sincs, milyen kontextusban magyarázhatnék róla. Nézzétek meg. Komolyan. Ezt a sztorit igazán csak akkor lehet megérteni, ha látod, de még inkább akkor, ha olvasod. Elmondásból megérteni a lehetetlenséggel határos.

Értékelés
5/? - Képtelen vagyok behatárolni

Zeneajánló
Hallgassátok az intro-t. Ha más nem, az tuti meghozza a kedvetek.

Könyvfeszt - Ami változik és ami ugyanaz marad

A tavalyiakhoz és a tavaly előttiekhez hasonlóan idén is kilátogatok a Könyvfesztiválra, és természetesen írok is majd róla beszámolót. Viszont a helyzetből adódóan van pár dolog, ami változni fog, úgyhogy most összeollózom, hogy ti mire számíthattok, és én mire számítok a hétvégével kapcsolatban.

Ti mire számítsatok...
Nos a helyzet az, hogy mivel már nem Pesten élek, a beszámoló módja egy kicsit változni fog. Igen, ott leszek, netem viszont nagyon nem lesz (nem is bánom annyira amúgy), szóval a beszámolót vasárnap este, vagy legkésőbb hétfő délután hozom el nektek egy bejegyzésben. Szóval ne a megszokott három felvonásos, minden percet dokumentálós sztorizgatásra számítsatok, hanem egy - reményeim szerint - élményekkel teli bejegyzésre.
Viszont. Ha minden összejön, és végre elkezdem pötyögni azt az újfent kilométer hosszú bejegyzést, amit szeretnék akkor péntek reggelre/délelőttre tervezek időzíteni egy animés bejegyzést. Tegyétek össze a kezeteket, hogy az még ma este a semmiből elkészüljön, ha olvasni szeretnétek. Igyekszem összerakni, ezt megígérem.

Én mire számítok...
Ez lesz a harmadik Könyvfesztiválom, de ennyire felkészületlenül még sosem indultam neki a dolognak. Tuljdonképpen azt mondhatnám, hogy egy könyv érdekelt volna úgy igazán, de annak a megjelenését a kiadója eltolta június végére. Ebből az következik, hogy a könyvvásárlásaim teljesen spontának lesznek, amiből sosem sült ki eddig semmi jó. Biztos emlékeztek még... :D Annyi biztos, hogy üres kézzel semmikor nem fogok távozni onnan (le kell vásárolni a belépő árát xD).
A másik dolog viszont, hogy nagyon kell vigyáznom magamra. Egyrészt azért mert az elmúlt két évben eszméletlen mennyiségű olvasatlan könyvem halmozódott fel, nem kéne még ezt tetézni csak azért, mert egy fülszöveg megtetszik. Másrészt ma konkrétan félig-meddig leszakadt a könyveim súlya alatt a polc, szóval ez is egy intő jel, hogy okosan kell garázdálkodnom arrafelé. Harmadrészt egyszerűen mert megfogadtam, hogy moderálni fogom magam... xD

Hogy mi lesz/lett mindennek az eredménye? Reményeim szerint vasárnap már ti is megtudhatjátok. :)

Aki kinn lesz hétvégén, annak jó szórakozást!

Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós: Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
16. pont P - A poetry book/Egy verseskötet
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Idejét nem tudom, mióta pihen a polcunkon ez az antológia. Még valamelyik bátyám kapta azt hiszem, ballagására kb. 20 évvel ezelőtt. Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki menthetetlenül belemerül. Egész egyszerűen azért, mert amennyire a prózai műfajokat szeretem, annyira nem vagyok kibékülve a versekkel. Ady szimbolizmusával, meg József Attila költészetével pláne.

Gondoltam én, mielőtt elkezdtem olvasni a kötetet. Azt hittem, szenvedés lesz, mégis valahol örültem, hogy a kihívás ebből a szempontból tényleg kihívás, és rászorít, hogy kilépjek a komfortzónámból irodalom terén.

Nem bántam meg. Sőt, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ebben a kötetben szereplő százhatvankilenc versnek köszönhetően egész katartikus élményben volt részem. Rájöttem, hogy nem kell megijedni a nagyoktól, az okosabbaktól, a tehetségesektől. Attól, hogy valaki képtelen arra, hogy betű szerint leelemezzen egy verset, még megtalálhatja benne a neki szóló szépséget, olyan nyelven, amit ő is értelmezni tud. Még akkor is, ha ez a nyelv sokkal, de sokkal hétköznapibb, mint amilyennek amúgy a költő szánta.

Egyébként én a gyerekekre rászorított verselemzéseket régóta butaságnak tartom, az önálló munkára kiadott elemzéseket pláne (főleg, ha olyan kaliberű műveket adnak ki önálló elemzésre, mint a Szózat). Nem csak azért tartom fölösleges terhelésnek, mert, magam sem tudtam megbírkózni vele diákkoromban, hanem magának a költészetnek jellege miatt is. Úgy értem, azt, hogy egy vers megírása közben mit érzett a költő, és mit szeretett volna vele valójában közölni, azt csak ő tudja. Nem tartom kizártnak, hogy egyes költőóriások legismertebb verseit simán félremagyaráznak az irodalomkönyvek. Arról nem beszélve, hogy egy vers értelmezése nagy mértékben függ az olvasó hangulatától is. Szerintem.

Elméletem alátámasztására magam vagyok az élő, ha nem is a legjobb példa. Mint mondtam az elején, eddig magam is abban a hitben voltam, hogy nem szeretem a költészetet. Ez a kis könyv, viszont megmutatta, hogy még számomra is van érték a versekben. Azokban is, amiktől féltem, hogy nem fogom tudni értelmezni őket.
Megdöbbentett, hogy az első világháború idején írt költeménynek mennyi aktualitása van a mai korban is. Nagyon sokat kaptam ezektől a költeményektől, és bár kebelbarátok még mindig nem vagyunk ezzel a műfajjal, mostantól bátrabban veszem majd kézbe az irodalom ezen területét jelesen képviselők munkáit is.

Összegzésképpen még annyit, hogy elkezdhetnék/elkezdhettem volna azon gondolkodni, hogy a kötelezőkhöz hasonlóan a költőkkel sem biztos, hogy a megfelelő módon, megfelelő időben ismertetjük meg az ifjúságot, de nem teszem. Helyette inkább azt mondom, ne féljetek a kötelezőkön kívül is belemerülni egy-egy versbe. Ki tudja, hol találjátok meg, amire éppen szükségetek van.

Értékelés
5/5 - Nekem tényleg katartikus volt.

Zeneajánló
Mikor olvastam a verset, egyből eszembe jutott a megzenésített verzió

Charlotte Brontë: Shirley

A könyv szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
12. pont L - A book from a list/Egy könyv egy listáról
A könyv az "1001 könyv"-listán szerepel
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Charlotte Brontë számomra igazából azok között az örökérvényű írók között szerepel, akiknek, ha nem is a teljes életművét, de a nagyregényeit legalább nagyon hosszú ideje szeretném a polcomon tudni. A négy nagyregényből három (Jane Eyre, Villette, és ez) már egy ideje tényleg meg is van, az Angoltanár viszont az első olvasás után nem hagyott bennem akkora nyomot, hogy kézzel-lábbal kapálózzak a még hiányzó darab megszerzésének lehetősége után.

Tulajdonképpen kisebbfajta csoda, hogy a könyv a birtokomba kerülhetett, mert teljesen véletlenül találtam rá a kiselejtezett könyvek polcán a könyvtárban, és hoztam haza kemény 100 Ft-ért. Nem mondom, hogy nem látszik meg rajta a kor, meg a használat, mert a félvászon kötés egy helyen szépen megtört, és kiszakadt belőle két lap, de annyi baj legyen, nem szándékoztam amúgy sem tovább adni senkinek. :)

Na de ennyi elég is a teljesen felesleges állapotinfókról (bocsi, valahogy be kellett vezetnem a bejegyzést), nézzük a könyvet.
Amennyi értékelést lehetett, azt elolvastam a műről, nem nagyon tartott vissza, hogy az hideg vagy meleg, és pár Moly tanácsát is kikértem, hogy mit gondolnak róla. A legtöbb esetben pozitív visszajelzéseket kaptam, sokan azt nehezményezték, hogy a címszereplő körülbelül a könyv felénél jelenik meg, addig pedig... hát, ha éppen a semminél több is történik, azért elég lassan halad a történet.
Én is ezt tapasztaltam olvasás közben. Tulajdonképpen az első pár fejezetben komoly fejtörést okozott volna megjegyeznem, hogy ki kicsoda, és mit akar, akkor is, ha elég figyelmet fordítok ezekre a szereplőkre. Mivel azonban megéreztem, hogy velük kapcsolatban csupán egy (talán túlságosan is) elnyújtott bevezető szemtanúja vagyok, nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.

A történet, annak ellenére, amit az írónő, mint narrátor ígér az első oldalakon, bizony komoly romantikus drámába, lelkibetegségekbe csap át. Ám mindez nem a megszokott módon tálalódik elénk úgymond, hanem egy messzemenően merész és egyedi stílusban. Ma már, ebben a korban megfoghatatlan ez az egyediség, de, ha számba vesszük, hogy mikor, milyen körülmények között íródtak a Brontë-nővérek művei, akkor látjuk benne, még ha megfogalmazni képtelenek vagyunk is.

Ilyenformán a történet tényleg lassan halad, meglehetősen kevés párbeszéddel, mégis igaz rá az, amit szintén sok véleményformálótól hallottam. Ez a könyv tényleg képes kiszakítani a szürke mindennapokból, és valami újat adni, egész egyszerűen azzal, ahogy meg van írva.
Én személy szerint rendkívül szerettem, hogy az író, mint narrátor végig jelen van. Olyan érzésem volt, mintha fogná a kezem, és jelenetről jelenetre végigvezetne a történeten. Rám mosolyogna, mikor meglep valami, és megnyugtatna, ha valamiért ijedtség töltene el.
A másik ilyen momentum, amit szerettem, azok az idősebb Mr. Moore papírra vetett gondolatai voltak Shirley-ről. Hogy miért? Egészen egyszerűen, mert szépen volt megírva. Tudom, ez nagyon általános, de nem tudok rá megfelelőbb szót találni. Ilyen gyönyörűen megírt leírással még nem találkoztam nemhogy Charlotte, vagy bámelyik nővér kötetében, de sehol. Ha engem kérdez bárki, már csak ezért is bőven megéri olvasni a regényt.

Összességében azt mondanám, hogy bár nem lett a kedvencem az írónőtől (erős a gyanúm, hogy a Jane Eyre-t semmi nem fogja letaszítani a kedvenc Brontë, illetve kedvenc klasszikus posztról), de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne érdemes megismerkedni a történettel. Ha az ember túljut az első kétszáz oldalon, onnantól kezdve nem fogja tudni letenni a könyvet, én mondom.

Értékelés
5/4 - Kicsit túl lassú az eleje.

Zeneajánló
Hmmmmmmmm... Hadd gondolkodjam. Nem tudom, mutattam-e már ezt a videót, de nekem nagyon ide illik.
Lindsey Stirling - Song of a Caged Bird

Shadowhunters - The Mortal Instruments (Season 1.)

Ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad, aztán jön az az érzés, hogy nem tud magával mit kezdeni az ember. Így volt ez velem meg a Shadowhunters-szel. Nagy bánatomra vége lett az első évadnak, úgyhogy most itt az ideje jó bő lére eresztve elmondanom, mit adott nekem ez a sorozat az elmúlt 13 hétben.

1. Mielőtt belekezdesz a bejegyzésbe...
Mielőtt elkezded olvasni ezt a bejegyzés, erősen ajánlatos, hogy görgess lefelé egy kicsit, és fusd át a Csontváros című könyvről írt bejegyzésemet, mert ez a mostani, maratoni hosszúságúra tervezett betűhalmaz azzal együtt lesz teljes értékű.

Also. Készüljetek fel arra, hogy jelenleg egy olyan ember koptatja a klaviatútát, aki egyenesen imádta a sorozat minden egyes pillanatát. A plot twist-ekkel, az esetleges logikátlanságokkal és minden elsietett momentummal együtt. Vagyis amire itt számíthattok, az egy mérföldnyi ömlengés a sztoriról, a karakterekről, és úgy amblokk mindenről, ami Shadowhunters; pontokba szedve, képekkel megtűzdelve. You have been warned. =)

2. Én és a sorozat.
Teljesen fura így az évad végével visszatekinteni arra, hogyan is kerültem én kapcsolatba a sorozattal, hogy hogy, miért (vagyis helyesebben szólva ki miatt) szerettem én bele ebbe az egészbe, amit láttam.

Tulajdonképpen, ha a kályhától akarnék kiindulni, akkor el kéne kezdenem mindent elregélni onnantól kezdve, hogy a kezembe vettem a Clokwork Angel-t tavaly év végén. Na ez nem fog megtörténni...
Vegyük fel a fonalat nem sokkal január 12 előttről. Hogy pontosan ki, hogyan és mi a fészkes fenének ajánlotta be nekem ezt a sorozatot, arra már nem is emlékszem. Azt tudom csak, hogy elkezdett érdekelni a dolog, és nekiálltam az infóvdászatnak. Aztán megnéztem az első két részt egymás után már az első héten (yupp, volt ott egy kis kavar), és megvett magának az egész sztori kilóra!

Oké, hozzá tartozik a dologhoz, hogy az első pár rész alatt iszonyatosan össze voltam zavarodva. Pörögtek az események mint az őrült, és vagy nem volt elég az az egy hét, hogy leülepedjenek, vagy elfelejtettem alatta egy csomó fontos dolgot. De aztán nagyjából tisztába jöttem a szerkezettel, meg beleszoktam a pörgősségbe, és figyeltem a láncszemeket meg a kapcsolódási pontokat. Így aztán már könnyebb lett, de a rám gyakorolt hatása semmivel nem lett kevésbé intenzívebb.

Komolyan mondom, ez a sorozat olyan mértékű mániát okozott nálam, hogy még én is nehezen hiszem el. Soha, de tényleg soha nem volt még olyan, hogy egy sorozattal kapcsolatban az aktuális epizód után egy nappal promófotókat keressek a 3 hét múlva esedékes részből, előzetest, meg sneak peek-eket nézzek, fanfiction-ök hadát olvassam el, de ez a sorozat rávett. Ahogy arra is, hogy megint elkezdjek üvöltözni a szereplőkkel, ha hülyeséget csináltak. Szóval, igen, mániákus lettem. És nem bánom. :D

3. A történet
Ez az a szekció, amit nagyjából már leírtam a City of Bones értékelőmben, de azért itt is érinteném a fontosabb momentumokat. Főleg, hogy akadt pár új, mióta kivégeztem az évadot.

Szóval azt kell mondanom, hogy a könyv elolvasása közben, után rá kellett jönnöm, hogy bárki bármit mondd, ez az adaptáció jó. A probléma ott kezdődik a legtöbb esetben, hogy vannak, akik nincsenek tisztában az adaptáció fogalmával, és betű szerint várják vissza a könyvet. Kérdem én: Hol lenne benne akkor az izgalom?

Persze, tény, hogy a sorozat nem csak és kizárólag az első könyvből táplálkozott, voltak benne olyan plot twist-ek, melyek teljes egészében a sorozat készítőinek fejéből pattantak ki, és azt sem tagadom, hogy voltak benne elsietett dolgok. Ezzel együtt (nekem) valahogy kerek volt az egész.
Amivel helyenként nem voltam megbékülve az a vizuális megvalósítás volt. Fokozottan igaz ez az utolsó részben a Hodge vs Jace ramazurira. Ott konkrétan az történt, hogy ültem a képernyő előtt és hangosan megszólaltam, hogy "Mi vagy te, Jace, valami elcseszett Jedi?". Még jó, hogy nem volt körülöttem senki. Nem hisztek nekem? Nézzétek meg:

Egyébként, ha bárkit is érdekel, akkor az egyes részekről írt véleményemet megnézheti, ha ide kattint.

(Csak kattintsatok a részek melletti kis szürke szövegbuborékra, akkor megnyílik az ahhoz a részhez tartozó értékelésem). Még mindig nehéz elhinni, hogy honnan hová jutott a sztori.

 

4. A karakterek


(Ez a magasságkülönbség, God, valaki mentsen meg, mert menten elolvadok itt, és az életben nem lesz kész ez a bejegyzés. Mindenhogy imádom Alecet, de mikor átvált "bátyó-módba" akkor a leginkább.)

A helyzet az, hogy a karakterelemzéseket lesz a legnehezebb összehozni ebben a bejegyzésben. Egyrészt azért mert rengeteg karakter van, és mindenki érdekes. Mégis, bármennyire megérdemelné az egész banda, hogy itt szerepeljen, csak a "hős hatost" (Jace, Clary, Simon, Izzy, Alec és Magnus) fogom bemutatni. Higyjétek el, nem kis meló lesz ez sem, mert mind a hatan rendkívül rétegelt karakterek, és mindegyikükről egy komplett kiselőadást tudnék tartani, de megpróbálom azért rövidre fogni a mondókámat, mert tudom, hogy már most az agyatokra mentem a tömérdek szövegeléssel.
Nézzük akkor tehát (a karakterek neve mellett szokás szerint a színész neve)

a) Jace Wayland (Dominic Sherwood)

Jace "Haddnesoroljamfelazösszesvezetéknevét" Wayland talán az összes karakter közül a legrétegeltebb valaki. Amilyen magabiztosnak meg keménynek adja el magát, annyira törékeny karakter. És őszintén....? Rengetegen vannak, akik azt mondják, hogy idegesíti őket a lelkibeteg figurája, de én azt a tábort erősítem, akik kifejezetten utálták a kemény Jace-t, és úgy a 11. résztől kezdték megkedvelni a vívódós alakját. Yupp. Jól olvastátok. Az elején nagyon de nagyon nem voltam kibékülve a karakterrel, főleg azért nem, amit Alec-kel művelt, de erről majd nála szót ejtek. Sokszor hangoztattam a karakter kapcsán, hogy még véletlenül sem Dominic játékával volt a baj. Sőőőt. Itt Jace volt az, akinek a hozzáállásával problémáim voltak. Aztán az utolsó 3 részre ez is úgy eltűnt, mint a kámfor.

b) Clary Fray (Katherine McNamara)
Mi a csudát is kezdjek veled, Clarissa? Igazából fogalmam sincs, hogy a fandom nagy része, miért szólja le Kat alakítását. Nekem kifejezetten tetszett, amit Clary-től kaptam hétről hétre. Persze, az elején engem is idegesített, meg fenntartásaim voltak vele, de tényleg tetszett, amit láttam a karakterben. Megvoltak a maga motivációi, céljai, aminek eléréséhez idomulnia kellett egy olyan világhoz, aminek a létezéséről nem is tudott, és mindeközben nem egy súlyos döntéssel szembe kellett néznie, ami nem csak az ő életére, de az egész Shadow World alakulására hatással voltak. Emelem a kalapom előtted Clary!

c) Simon Lewis (Alberto Rosende)
Alberto Rosende azon színészek egyike ebben a sorozatban, aki maradéktalanul érti és helyén tudja kezelni Simon Lewis karakterét.

Kezdetben ott látjuk őt Clary mellett, mint egy elszakíthatatlan legjobb barátot, aztán Camille közbelépése után megismerhetjük a magabiztos VampSimon-t is. #vampstatus, huh? :D

Egyébként ő az egyik olyan karakter, akinek a történetszálát egy kicsit elsiették. Túl hamar került a DuMort hotelba, és így nem nagyon láthattuk interakcióban Clary-vel, pedig azt a könyvbéli civakodást megnéztem volna. Persze, tudjuk, mit érez Clary iránt, mert szóba kerül, csak éppen nem kettejük között. Ez egy picit furi volt, bár amennyi gondon ők ketten keresztülmentek, kicsit talán sok lett volna még egy plusz szerelmi drámával megfejelni a dolgot. Van belőle éppen elég így is.

d) Isabelle Lightwood (Emeraude Toubia)
Emeraude az a színész, aki teljesen máshogy formálja meg Izzy-t, mint amilyen egyébként a könyvben a karakter. És ez jelen esetben egyáltalán nem baj.

A könyvben Izzy a tesójához hasonlóan iszonyatosan távolságtartó Clary-vel. Em Isabelle-je viszont az első pillanattól ott segít a másik lánynak, ahol tud. Jobban mellette van, mint Jace, és ez nagy szó. Meg is fogalmazta ezt egy interjúban, hogy ő a karakteren keresztül azt szeretné megmutatni a lányoknak, hogy nem kell durvának lenni egymással. Sokkal többet érnek el, ha támogatják a másikat. Mi ez, ha nem megbecsülendő hozzáállás?

Mindemellett imádtam a kapcsolatát a testvérével, testvéreivel. Komolyan, számora ők ketten Alec-kel testesítik meg azt a fajta testvéri kapcsolatot, amit én magam (alapul véve a saját testvéreimhez fűződő viszonyomat) ideálisnak, és követendőnek tartok. Segítik egymást, védik egymás hátát, küzdenek a másikért, és én ezt imádtam. Ahogy azt is, hogy Em, még 10 centis tűsarkúban is egy fejjel alacsonyabb Matt-nél. :D

e) Alec Lightwood (Matthew Daddario)
Ugh, na jó, ez hosszú lesz. Na jó, azért annyira nem. Alexander Lightwood is my Angel. End of story. Senki ne merjen nekem egy rossz szót mondani a karakterre, mert nem állok jót magamért.

Alec engem (amellett természetesen, hogy az játssza, aki, és higyjétek el nekem Matt a top az "értem a karakterem"-listán) a személyiségével vett meg kilóra. Azzal, hogy jó testvér, azzal, hogy protector, és azzal, hogy borzasztó módon nincsen tisztában saját magával. Alec iszonyatosan sokmindent magában hordoz abból, ami bennem is bennem van. Igen, tudtam azonosulni a karakterrel, és imádtam látni, hogy az elképzelt személy Matten keresztül élni és lélegezni kezd. Tökéletes alakítás volt. Minden érzelem az arcán, amennyire kellett, minden motiváció a mozdulataiban. Padlót fogtam tőle, ahányszor megláttam. És vele kapcsolatban a szál, amire mindenki várt. God, ennél szebben vissza se lehetett volna adni.
Jobban belehabarodtam, mint a könyvbéli Alexanderbe és ez nagy szó!

f) Magnus Bane (Harry Shum Jr)
Azt, hogy nekem személy szerint milyen a kapcsolatom Brooklyn Fő Boszoránymesterével már kifejtettem jópárszor. Azt nem regélném el itt még egyszer.

Harry-re, mint a karakter megformálójára ugyanaz vonatkozik, mint Matt-re. Érti, érzi, tudja kezelni a karakterét, és életre is kelti. Nem is akárhogy.

Mindenki tűkön ült az utolsó előtti részig azon, hogy mi lesz vele, meg Alec-kel, és azt a hullámvasutat, amit ők ketten megéltek szerintem szebben/jobban bemutatni nem lehetett volna. Hiába tetszik a fandom nagyobb részének jobban a "filmes" Magnus. Előttem most már mindig Harry arca lesz ott.

5. Összegzés, azaz nézzük a kedvenceket
a) Kedvenc rész: A hatodik, és a tizenkettedik. Ha megnézitek figyelembe véve, amit itt elregéltem, megértitek. :)
b) Kedvenc szereplő: Alec, de ez azt hiszem, látszik is. :)
c) Kedvenc ship: Malec. Már akkor OTP volt az a kettő, mikor még a közelébe se kerültem az Árnyvadászok világának.
d) Kedvenc idézet: "Looking better in black than the widows of our enemies" Hogy én ezt a "widow"-t milyen sokáig olvastam "window"-nak... XD

Nem is tudom, mit mondhatnék még, úgyhogy inkább nézzük a szokásos lezáró formulákat.

Értékelés
5/5* - Gondolom ezen nem csodálkozik senki. :) Annak ellenére sem, hogy azért tényleg voltak dolgok, amik kiakasztottak.

Zeneajánló
Ruelle - Where do we go from here - Mert Malec és mert azonnal a fülembe mászott.

Képhivatkozások
Logo: Wikipedia
Magnus gif: Tumblr
Jalec kép: Pinterest
Malec kép: Facebook
Karakterfotók + Alec & Izzy: Pinterest

Videóhivatkozások
Jace vs Hodge: A sorozat hivatalos YT csatornája
Ruelle-dal: Shadowhunters Music YT

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás