Egek, ez a könyv megint alaposan feladta a leckét. Mind olvasás tekintetében, mind most, amikor a gondolataimat kellene összegeznem róla. Annyi minden történt ez alatt a cca. 500 oldal alatt, hogy most nagyon zsong a fejem, azon gondolkodván, hogy adjak egy legalább olyan értelmes ívet ennek a bejegyzésnek, mint amilyen értelmes íve a könyvnek magának volt.
Nézzük akkor, honnan hová leszek képes eljutni.

Elsőként lássuk a történetet térben és időben. A kettő közül számomra a tér okozott kevesebb gondot. Mindig tiszta volt, hogy ki hol van, és mit keres ott, még úgy is hogy a történet elég nagy részében Ralph meg Caspar a Csatorna két ellenétes oldalán volt kénytelen tartózkodni.
Az idősík már egy kicsit nagyobb fejtörést okozott. Persze, az események alakulásából legtöbb esetben tiszta volt, hogy hol járunk időben, de nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ugrálunk a síkon oda-vissza. Szóval abszolút nem lineárisan haladunk, hanem egy picit össze-vissza, és ez alkalmanként egy picit zavaró lehet főleg a folyamatosan visszatérő nevek miatt.

Na igen, a történelmi kidolgozottsága az egész történetnek még mindig lélegzetelállító. És pont ezért téptem a hajam a legtöbbet. Mármint nem azért mert idegesített volna a precizitás. Nem. Alapjában véve tényleg az agyam eldobom tőle, ha egy ember túl szőrszálhasogatóan precíz, de ezek a töténetek szinte üvöltenek az ilyesfajta kidolgozottság után.
Szóval, ami engem a sírba kergetett itt (khm...), az maga a korszak. A folytonos angol-francia marakodás a rengeteg Lajossal meg Edward-dal akik egymás torkánál vannak állandóan, és hiába van szépen leírva többször is, hogy ki hogyan és miért követte a másikat a trónon, ezt valahogy szerény személyem nagyon nem tudta a fejében tartani, és sokszor csak pilláztam, hogy most hogy is van ez a családfa, meg öröklési ág?
Ettől eltekintve viszont úgy szerettem az egészet, ahogy volt. Kedvenceim a Jeanne d'Arc-ról szóló jelenetek, valamint azok a fejezetek voltak, melyek a Rózsák Háborúját taglalták, egészen a végéig, ahol az annyira szívünkhöz nőtt csapat útjai elválnak.
(Persze ide tudnám még sorolni Capar naplóját, és Ralph ragaszkodását az alattvalókhoz és, és, és... befogtam).

Gyakorlatilag még ezeken a területeken is okozott kellemes meglepetéseket az egész történet. Előzetesen tudtam ugyanis, nagyjából, hogy mire számítsak töténetileg a könyvtől, de az elképzeléseimhez képest messze máshogy alakultak a dolgok, és ennek én jelen esetben csak örülni tudtam.
Itt van mindjárt Ralph és Caspar elválása. Én azt hittem valami kettejük között kirobbant csúnya vita miatt kerülnek külőn, még úgy is, hogy tudtam, milyen mély kapcsolat fűzi egybe azt a kettőt, így ezt a lehetőséget nagyjából kizártnak tartottam, vagy legalábbis nehezemre esett elképzelni egy ilyen helyzetet. Aztán kiderült, hogy az elválásnak sokkal... praktikusabb okai vannak.
Jeanne feltűnése pedig... Komolyan, miért is lepett meg annyira, hogy Caspart vonzani kezdte a harcos lány személye. Ennyire azért már igazán kiismerhettem volna az előző két kötet alatt.

És ha már Caspar-nál, mint karakternél tartunk... Tudom, hogy fura lesz, amit most mondok de én egyszerűen képtelen vagyok szörnyetegként tekinteni a karakterére. Miért szörnyeteg? Mert embereket öl? Ő egy vámpír, valamit ennie kell. Akkor ennyi erővel én is az vagyok, mert állatokat ölök, amiknek a húsából ételt csinálok. És akkor ő még a legtöbb esetben nem is öl. Nem mondom persze, hogy olyan, mint egy ártatlan, ma született bárány, de nem is szörnyeteg, illetve nem teljesen az. Én kifejezetten szeretem a karakterét.
Ralph egy üde színfolt volt az egész történet folyamán, aki az aranyköpéseivel sokszor oldotta fel a vészterhes hangulatot, még úgy is hogy helyenként ezek az aranyköpések az idősíkot tekintve egy kicsit túl modernnek is tűntek.
Persze a két vámpíron kívül nayon megkedveltem az egész kis csapatot, és nagyon sajnáltam, hogy az utolsó oldalakon felbomlott az a szövetség.

Összességében azt mondom, hogy ehhez a regényhez is, mint az előzményeihez kell egy nagyon külöleges hangulat, de ha az elkap, akkor letenni se leszel képes a könyvet.
Én most igazából egy keserédes állapotban leledzem az utolsó oldalak miatt, és azért, mert nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogat számunkra 1000 év után újra Itália, és hogy elő fog-e még kerülni akár említés szintjén is Casparnak a révésszel kötött ingováyos talajon nyugvó egyezsége.

Értékelés
5/4,5 - Szerintem a fentieket olvasva midenkinek világos, hol az a fél pont.

Zeneajánló
Ha már az előző részhez Rasmust ajánlottam, legyen most is, és ha már The War of the Roses akkor legyen itt a Ten Black Roses

Ezúton is köszönöm az írónőnek, hogy újra együtt kalandozhattam ezzel a nem mindennapi csapattal!