I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Rick Riordan: The Throne of Fire (The Kane Chronicles 2.)

Hát, elolvastam ezt a kötetet is, és most azon gondolkozom, mit mondhatnék el róla, azon kívül,  amit a The Red Pyramid esetében elmondtam, anélkül, hogy semmit ne lőjek le a cselekményből.

Kezdjük talán a legelején. Az előző kötet esetében nem emlegettem a borítókat, pedig mindhárom köteté tipikusan olyan, hogy meglátja az ember, és eszét vesztve pakolja be a kosarába a könyveket (aztán később ránéz az író nevére, és rájön, hogy még jól is járt a vétellel).
Na igen, vannak olyan szerzők, akiknek 2-3 műve után rájön az ember, hogy az a név bizony garancia egy jó olvasmányra. Rick Riordan is egy ilyen szerző. Számomra legalábbis.

A történet igazából Rick bácsitól megszokott-megszeretett folyton pörgős, akciódús, szerelmes, világmegmentős misztikus dolog. Sokadik kötete ugyanaz a nóta, de az istennek nem tudom megunni, a bácsi egy zseni, de ezt már hangoztattam párszor.
A szerkezet is maradt a korábbam megszokott 2-2-es osztású POV szerkezet. És, bár ezt már az első kötetnél is mondtam, ha őszinte akarok lenni, ott azért még voltak némi problémáim azzal, hogy nostop toppon tartsam magam abból, hogy most éppen kinek is a szavait hallom, itt ebben a részben már egyáltalán nem okozott problémát. Maximum az elején egy kicsit, de az tényleg nagyon elenyésző volt. Utána már inkább lekötött a történet folyása, mint a mesélő személye. Személyes kedvenc az éjszaka 12 házában tett hajóút, ami a borítón is megjelenik, de ennél többet tényleg nem árulok el a cselekményből.

Ami a karaktereket illeti. Még mindig imádom nézni ahogy a két Kane tesó egymáshoz csiszolódik, és ahogy konkrétan megfogalmazzák, hogy nekik a másik a legfontosabb ember a világon. Friendly reminder: a történet kezdetén majdhogynem idegenek voltak egymásnak, tekintve, hogy évekig külön nevelkedtek, és évente kétszer látták a másikat.
Nem tehetek róla, ilyenkor mindig eszembe jut, milyen lenne a tesóim nélkül, és azonnal jobban kezdem értékelni az ilyenfajta karakterfejlődést. Szóval long live the Kane Siblings.
Az istenek közül még mindig Anubis a best. Nem mondhatnám egyébként, hogy Horus meg Isis annyira belopta volna magát a szívembe, de a reakciójukkal, amit a végén levágtak, nálam eléggé elvágták magukat. Persze kellett oda, szóval nem az írót hibáztatom, de az karakterileg mocsok dolog volt.
Thoth-ra leszek még kíváncsi, hogy mi az eget fog kezdei magával a The Serpent's Shadows-ban.

Összegezve a dolgokat, azt hiszem, feltűnt, ha másból nem is, akkor ebből a bejegyzésből biztosan, hogy újabb kedvenc írót avattam. Igen, sokáig féltem ezt kimondani, olyan nagy nevek mellett, mint Rowling, és olyan effektív író mellett, mint Dashner, de Rick bácsi is maradandót alkotott azok számára, akik spontán módon, közérthetően szeretnék oltani tudásszomjukat, és csillapítani érdeklődésüket, tágítani érdeklődési területeiket.

Értékelés
5/5 - Az íróközpontú értékelés ellenére a történet is abszolút lehengerlő

Zeneajánló
Adele: First Love - Sadie és az ő sírós dalai.

Rick Riordan: The Red Pyramid (The Kane Chronicles 1.)

Itt volt az ideje, hogy újra belecsöppenjek egy olyan mitológiai világba, amit Rick bácsi teremett meg. Hogy őszinte legyek, nem kicsit tartottam ettől a történettől, mert hát azért 12 köteten keresztül kísértem végig Percy-ék kalandjait, és aggódtam, hogy milyen lesz egy másik hitvilágra áttérni, más szereplőket megismerni. Aztán végül mégis összeszedtem a kurázsimat, mert hát azért mégis igazán illene felzárkóznom az életműből, főleg, hogy Magnus kalandjaiba is nagyon szeretnék már belekezdeni. Gondolom, nem kell mondanom, hogy nem bántam meg, hogy fejest ugottam a történetbe...

Persze nem állítom, hogy elsőre kapásból mindent megértettem, mert az egyiptomi mondakörről tényleg, az ég egy adta világon semmit nem tudtam. Eltekintve persze pár közismert névtől, mint Hórusz és Anubisz. De, hogy nekik mi a feladatuk a hitvilágon belül, azzal már nem teljesen voltam tisztában.
És itt kerül előtérbe újfent Riordan zsenije. Mert Carter és Sadie történetén keresztül bepillantást nyerhettem az egyiptomi hitvilágnak egyelőre csak egy szeletébe. Azzal kapcsolatban pedig, amit nem értettem, bővebben kíváncsi voltam rá, arra ösztönzött, hogy igenis fogjam magam, és nézzek utána alaposabban, ha már nem bírom visszatartani a kotnyeles formámat, és nem maradok a fenekemen, amíg kibontakozik előttem a történet teljes egészében. Magyarán szólva ez a sztori a spontán tanulni szerető emberek kincsesbányája.

És ha már a történetről esett szó... Totálisan ugyanaz a pörgés, ugyanaz a mindig történik valami cselekmény figyelhető meg, mint Percy-ék kalandjaiban. Egy percre sem unatkozol, hanem inkább kapkodod a fejed, és együtt fedezed fel ezt a mágiával terhes, és amúgy rendkívül izgalmas és szórakoztató világot a két kedves narrátorunkkal.
Ó igen, a történet szerkezete. Őszintén szólva én hátast dobtam tőle. Rendkívül újszerű, egyedi és kreatív. Ugyanis a történet szerint maga a könyv egy transcript, ami a két narrátor magnóra felvett történetét önti írott formába, természetesen Riordan keze által. Nyakatekert? Valóban annak tűnik, de ha valaki belepillant a könyvbe, már az első oldalakból rá fog jönni, miről beszélek. Még egy pirospont Rick bácsinak, amiért még mindig képes belecsempészni olyan motívumokat a történetbe, amik azt sejtetik, hogy az egész tényleg megtörtént. Mert mi zárja ki az ellenkezőjét?
No de a szerkezetre visszatérve... Nagyjából azt hiszem, az eddigiekbl sejthető volt, hogy egy váltott szemszögű történettel állunk szemben. A két testvér nézőpontja 2-2 fejezetenként váltja egymást. Ami engem illet iszonytatóan szoktak zavari a váltott szemszögű sztorik, de hála a jó égnek, itt most ez nem kevert be. Valószínűleg azért, mert bár a két tesónak megvan a maga szemlyisége, ami rendkívül jól ábrázolódik, mégis a történtmesélési módszereik olyannyira egyformák, hogy a szó szoros értelmében emlékeztetnem kellett magam egyes fejezeteknél, hogy Sadie POV van.

Karakterek... Imádtam a Kane tesókat. De tényleg. A háttértörténetüktől kezdve a történetben tapasztalt karakterfejlődésükig mindent. Annak ábrázolását, hogy hogy lettek szinte teljesen idegenekből egy család. Hogy jöttek rá arra, hogy egymáson kívül alig van valaki, akire támaszkodhatnak. Azt, ahogy megtanulták kezelni a helyzetet, amibe akaratukon kívül kerültek.
Ami az istenségeket illeti, egyértelműen Anubisz viszi a pálmát. Igen, tudom, sajnálom. Sadie rossz hatással volt rám. Egyébként tudom, hogy őrültség, meg iszonyatosan pórul járnának mindketten, de én veszettül szrkolok nekik. Ugyanez van Carter-rel, meg Ziával. Na, igen az se egy egyszerű ügy. Pls Rick bácsi, ne hagyj cserben!
Anubis-on kívül még nagyon csíptem Bast-ot is, bár nem vagyok túl nagy macskaista, aki ismer, az tudja ezt. Ami pedig a legjobb volt, hogy senki nem maradt abban a hitben, hogy Set az a valaki, akit itt szörnyen utálni kell. Riordan valahogy képes viszonylag negatívabb karaktereket is úgy megírni, hogy ne legyen meg az olvasóban a sürgető vágy, hogy a falba csapkodja az aktuális főgonosz fejét. Mármint. Ezt tapasztaltuk már Hádész esetében is, de itt újra előjött. És még mindig szeretem ezt a fajta stílust.

Összességében megint előjött a bácsi tanár mivolta, rendkívüli tájékozottsága és extrém magas empátiaszintje. Meg még sok egyéb más is természetesen. Tessék olvasni a könyveit!

Értékelés
5/5 - Úgy jó, ahogy van!

Zeneajánló
Olvasd el a könyvet, megérted, miért. :)

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Régen volt már olyan, hogy egy lélegzetvétellel végigolvassak bármit is. Most az Olvasás Éjszakájának és egy kedves Molynak köszönhetően visszatérhettem ehhez az érzéshez.
Igazából azt kell mondanom, hogy, ha nem az esemény keretében olvastam volna, akkor is ébren tartott volna, mert borzasztóan manipulatív, effektív és addiktív egy történet. Ha akartam volna, se tudtam volna letenni.

Mikor kiválasztották nekem olvasásra ezt a könyvet, mindenki azt mondta, hogy imádni fogom. Természetesen nem kételkedtem én az olvasók véleményében, inkább kételkedtem saját magamban, aki még mindig az olvasási válság kellős közepében dagonyázik, és hát valljuk be, a körülményeim sem épp ideálisak ahhoz hogy jól elmerülhessek egy könyvben, na de  mindegy...

A lényeg az, hogy abban a percben, ahogy kinyitottam a könyvet, rájöttem, hogy igen, ennél jobb olvasnivalót, ha lehetett volna, se kaphattam volna. Én balga. Ismerhetném már magam annyira, hogy tudjam, ha bármi bajom van, annyit kell tennem, hogy előbányászok egy jó krimit és minden újra szép és jó lesz. Paradox? Naná, hogy az, de akkor is így van.

Tulajdonképpen ebben a könyvben nem is maga a történet tetszett, hanem ahogy az meg volt írva. Egy remekül összerakott történet, ami szerinte már inkább a pszichothriller kategóriájába esik nem is a krimibe. Számomra ez a könyv tökéletesen bemutatta, hogy egy emberi közösséget hogy tud leamortizálni, a végletekig lealacsonyítani az egymástól való félelem, és a gyanusítgatás. Ami persze az adott helyzetben nem teljes mértékben alaptalan.

Aztán persze ott van az epilógusban elrejtve az a Christie-től megszokott óriási csavar, ami az igazi gyomorideget, és hideglelést okozza. Mert természetesen pont nem az a tettes, akire számít az ember, már ha számít valakire egyáltalán.
Ugyanis itt nincsen mesterdetektív, akinek az eszmefuttatásain keresztül válik világossá a történet. Itt van 10 ember összezárva egy szigeten, és annyit látunk, hogy sorban hullanak el. Magunk is gyanúsíthatunk bárkit, de nagyobb az esélye annak, hogy nem találjuk ki, kinek a lelkén is szárad az egész eseménysor.

Összességében engem lenyűgözött, és nem csak maga az eset, illetve a gyilkos személye, hanem az a lelki lealacsonyodás, ami végigkíséri az egész történetet.

Értékelés
5/5 - Benne van a top3-ban.

Zeneajánló
Poets of the Fall: The Poet and the Muse - Pontosan olyan creepy mint amilyen ez a történet

C. S. Lewis: The Lion, the Witch and the Wardrobe (The Chronicles of Narnia 2.)

Talán még páran emlékeznek rá, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt írtam már ennek a sorozatnak az első kötetéről, a Varázsló unokaöccséről.
Nos, azt befejezve valahogy nagyon sokáig nem volt kedvem belevágni a sorozat folytatásába, annak ellenére, hogy az Oroszlán, a Boszorkány, és a Ruhásszekrény annak idején nagyon megfogott filmben.
Az, hogy most mégis nekiültem a folytatásnak, tulajdonképpen a molyok közösségének köszönhető. Renetegen ajánlották, mint olyan potenciális olvasmányt, amitől elszáll az ember minden gondja-baja.

Ez a könyv, illetve sorozat még inkább megerősített abban, amit amúgy is tudtam magamról már régen. Alapvetően igaz rám, hogy az általam kedvelt műfajok alapdarabjait - legyen szó bármiről - mindig jóval azután ismerem meg, hogy az adott műfajt megkedveltem. Így volt ez a fantasy műfajával is. Régen kedveltem már, mikor a Gyűrűk ura a kezembe akadt, és még több idő kellett, mire ez a sorozat a látókörömbe került. Azt kell mondjam, ez az a műfaj, aminél, ha a modernet szereti az ember, nem biztos, hogy jó, ha az alapba belevág.

Nem, ne értsen félre senki. Ez nem azt jelenti, hogy nem tetszett a könyv, vagy éppen nem becsülném meg azért az értékért, amit képvisel. Annyi történt csupán, hogy a modern fantasy irodalom után a klaszikust kissé nehézkesebb értelmezni (főleg e-book-ban, angolul olvasva). Kicsit olyan ez, mint bármely műfajban a klasszikus - és/vagy szépirodalom olvasása. Hozzá kell edződni.

A cselekményre és a szereplőkre azt hiszem, itt nem kell részletekbe menően kitérnem. A filmnek köszönhetően mindenkinek ismerős lehet a történet, bár, hogy őszinte legyek egyáltlán nem emlékszem, hogy a film mennyire volt hű az alapműhöz, de az biztos, hogy ha valaki meghallja, hogy "Pevensie-testvérek", egyenesen asszociál erre a történetre. És egyébként is, az ilyen rövidke történetek lényege (legyen szó erről a műfajról, vagy másról) pár mondatban leírhatók. Jelen esetben a négy testvér Aslannal együtt igyekszik megmenteni Narniát a Fehér Boszorkány uralmától.

Ami engem illet, be kell vallanom, nagyon nyögvenyelősen ment az olvasása. Részben ebben szerepet játszottak a fentiek, meg egyéb más dolog is. Mondjuk inkább azt, hogy nagyon szaggatottan olvastam. Mikor volt időm belepillantani, akkor nagyon sokat képes voltam elolvasni a történetből, mert igazán lekötött, és érdekelt. Csak éppen nem tudtam annyi időt rászánni, amennyit szerettem volna, megérdemelt volna, így elmerülni sem tudtam benne rendesen a legtöbb esetben. Volt, hogy két sor után le kellett tegyem. Így nehéz élvezni egy könyvet.

Összességében viszont, ha a darabjaiban megismert történet egészét nézem, nagyon jó történet továbbra is. Érdemes nagyobb egységekben olvasni, és lehetőleg kevés szünettel. Lévén rövid kis valami, ez a legtöbb embernek nem nehéz, én vagyok olyan helyzetben, akinek gondot okoz mostanában kinyitni egy könyvet.
Szóval tessék olvasni olvasni olvasni.

Értékelés
5/5 - Mint mondtam, összességében nézve zseniális.

Zeneajánló
Mivel nem néztem végig újra a filmet (pedig illett volna), így releváns zenével amúgy nem tudnék szolgálni, de mivel mindjárt éjfél kaptok tőlem egy altatót sok szeretettel. :)

Rick Riordan: Percy Jackson's Greek Heroes

Ha már az egész világ úgyis az új Riordan-sorozat, a Gods of Asgard első kötetének megjelenését ünnepli, gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, és megírom a már régóta esedékes értékelésemet erről a kiegészítő kötetről.

Nos, talán még emlékeztek volt egy ehhez hasonló kiegészítő kötete már a Percy-univerzumnak, ahol rendkívül jó humorral megáldott főhősünk az Olimposzi istenek életét mutatja be, pár érdekes mitológiai jelenettel megfűszerezve. Ezek persze minden történet esetében csak egy verziók a körülbelül 25 közül.

A Greek Heroes nagyon hasonló, csak nem az istnekre fókuszál, hanem az ősi Görögországban élő hősökre, akiket az istenek előszeretettel kínoztak halálra, természetesen csupán szeretetből.
De komolyan, Percy felvázol nekünk 12 hőst, akik közül kettőnek happy end a története. Abból a kettőből is Psyche-t nagyon csúnyán megrángatta Aphrodite.

Na, nem mintha Percy nem figyelmeztetett volna erre előre. Egyébként az ő sajátos humora és modern megjegyzései teszik színessé a könyvet a legeslegelejétől fogva. Mégis valahogy... kevésbé kötött le, mint bármelyik Olympians, vagy Heroes of Olympus kötet, vagy akár ennek a kötetnek az "ikertestvére" a Greek Gods. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tetszett, vagy nem volt éppen tanulságos, egyszerűen jóval tovább tartott elolvasni. Illetve jóval kevésbé ragadt meg, mert megint elég nagy időközöket tartottam két olvasás között. Vagyis valahol befejeztem, aztán viszonylag sok idő múlva felvettem újra a fonalat.

Ennek ellenére nem azt mondom, hogy nem érdemes elolvasni. Ha a végére értem a Riordan köteteknek (ami a Sword of Summer megjelenésével megint tolódik), tuti előveszem még egyszer a House of Hades-szal egyetemben. Mert megérdemi, hogy érdemben tudjak róla gondolkodni, ami így kissé nehézkes.
Egy szó, mint száz, ha tehetitek vegyétek kézbe, olvassátok el, mert erre a kis kiegészítőre is jellemző, ami Rick és Percy párosára általában. Tanít és megnevettet.

Így a végére csak halkan megjegyezném, hogy nem hittem volna, hogy Rowlingon kívül találok még egy olyan írót, aki ilyen mesterien váltogat a karakterei személyisége között, de most ezt megéltem Riordannal. Akkor is, ha a HoO E/3-ban volt írva. Aki olvasta, úgy is tudja, miről beszélek.

Szóval összességében nyugodtan tessék belekezdeni ebbe a könyvbe is. Hangulat kell hozzá. Ha az megvan, akkor nincs semmi akadály.

Értékelés
5/5 - Pici elfogultság, de mindent figyelembe véve és a saját dolgaimat lehántva megérdemli.

Zeneajánló
Homecoming - Percy Jackson and the Lightning Thief Soundtrack

Maze Runner: The Scorch Trials - The Movie

Hol is kezdjem ennek a filmnek a boncolgatását? Azt hiszem, a legjobb lesz az elején, vagy még talán az előtt. Mindenki előtt ismeretes ugye, hogy elvileg egy könyvadaptációról beszélünk (az alapműről írt vélemény itt olvasható).
Nos, mivel az első film nézésekor is bejött, hogy nem ismertem a történet végét, itt is eldöntöttem, hogy nem olvasom újra a könyvet. Grátiszban még kritkikákat se nagyon olvastam a filmről, mert nem akartam, hogy bárkinek a véleménye befolyásolja azt a szent meggyőződésemet, hogy ez igenis egy jó film lesz.

Nos, az, hogy hogyan értékeled a filmet, attól függ, hogy állsz hozzá a történethez.
Ha egy 100%-osan megírt könyvadaptációra vágysz, csalódni fogsz. Csúnyán. Viszont ha nem keresed a könyvet a filmben, elvonatkoztatsz, és ráadásként még szereted is a zombis akciófilmeket, akkor a tiéd lesz ez a két óra.
Nyilván ez az egész nem ilyen egyszerű, mert mondjuk én nem szeretem az ilyen tipusú filmeket, ezt mégis élveztem, de a többség véleményét tömören így lehet összefoglalni, ahogy a film megnézése óta látott kritikákat láttam.

Ami engem illet leginkább a látvány, illetve az összes ilyen alátámasztó elem, valamint a karakterek szempontjából fortyogtatom a nézeteimet vasárnap óta. Na meg persze a történetet magát szemezgetem azóta is.
Én tulajdonképpen borzalmasan élveztem a filmet, annak ellenére, hogy az ég egy adta világon semmi, de semmi köze nincs a könyvhöz. Viszont épp ez hordozza magában a legnagyobb buktatókat. Azoknak, akik nem olvasták a könyvet, az indokok, a motivációk teljesen össze-vissza vannak keverve. Trials itt egyáltalán nincs, mert nincs, és ebből eredendően a kontrollhelyzet is megy a kukába. Hogy ez miért olyan nagy probléma? Mert a könyv alapfeszültségét éppen ez adja. Szóval khm... ilyen mértékben is tessék elgondolkodni a 'nincs köze a könyvhöz'-alaptézisen.
Arról meg inkább nem is beszélnék, hogy olyan csúnya foreshadowing jeleneteket kapunk az arcunkba, ami már-már túl erőltetettnek is hathat, de attól még istenesen a földbe döngöl (köszönjük szépen, Wes), és ugyanez vonatkozik az egész végére.
Hogy mindezek után mitől is olyan őrültmód élvezhető az egész? A látványvilágtól, a zenétől, a karakteretől, és minden, de minden kihozható eszköztől. Persze ezeken is van mit elemezni, én meg csakazért se hagyom szó nélkül egyik apróságot sem.

A látványvilág egyszerűen zseniális. A legapróbb részletekig ki van dolgozva, és beüt az a jelenség, hogy echte azt kapod vissza a látványtól, amit fejben elképzeltél, ami, valljuk be, elég ritka.

A zene engem teljes mértékben bevonzott. Hogy őszinte legyek, külön öröm volt hallani újra John Paesano melódiáját, ami annyiszor segített a figyelmem koncentrációjában annak idején.
De ettől függetlenül is teljesen jó alátámasztást biztosít az egésznek. Gyakorlatilag ennek, meg az elején lévő flashback-nek köszönhettem leginkább az olyan jó érzésű Maze Runner hangulatot.

A karakterek... Khm. Nos sokaktól sok helyről megkapta a film, hogy kibontatlanok a karakterek. Nem mondom, hogy nem igaz, mert annak, aki nem olvasta a könyveket, valóban nem éérthetik a karaktereket, Azok viszont, akik ismerik, szeretik őket, egy arcrándulásból megmondják, hogy mi jár az adott emberke fejében. Spoiler alert: Többnyire ilyen "Thomas, mi az eget csinálsz már megint"-hangulat van.
Egyébként szereplőket tekintve számomra voltak a Gladers-ek, meg voltak az újak, akik alatt leginkább Jorge-t, Brendát, meg természetesen Rat-Man-t aka Jason-t. Utóbbi volt nálam az igazi telitalálat az újak közül. Arra az emberre egyszerűen illenek az olyan szerepek, aminek köszönhetően falba vernéd a karakter fejét. Mit mondjak, hozta a formát.
A Gladers-ek meg... Engedtessék meg, hogy ne kezdjek el szokásomhoz híven Newt-ról áradozni, de az egész film alatt majdhogynem akkor hőköltem meg legjobban, mikor elszólta magát, hogy "He'd be proud of you, Tommy." Hogy ez miért fontos? Ajjaj, majd meglátja mindenki, aki eddig még nem tudja...

Összességében én rendkívül jól szórakoztam az egészen. Főleg a fent említett arckifejezéseken. Illetve voltak olyan jelenetek is, amik egyszerűen belepaszíroztak a moziszékbe. Nem bántam. Sőt, az se érdekel, hogy totál semmi köze nincs a filmhez. Ha az egészet nézem, márpedig azt nézem, egy jó filmet kaptam, imádnivaló karakterekkel. És számomra ott és akkor az kellett. Valósznűnek tartom, hogy így lesz ez akkor is, ha újranézem. Mert újranézem. Ez talán nem is lehetett senkinek sem kérdéses.

Értékelés
5/5 - Nagyon elfogult, nagyon Newt mániás

Zeneajánló
John Paesano: The Maze Runner

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás