I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses (A Court of Thorns and Roses 1.)

Tény és való, hogy pokoli fáradt vagyok, és még rendesen leülepedni sem hagytam ezt a könyvet, lévén ma délben fejeztem be, de muszáj megírnom róla most azonnal a bejegyzést, hogy kifejezhessem mennyire tetszett, amit olvastam, és hogy ezzel az egy olvasmányélménnyel hogyan álltam be én is a Sarah J. Maas rajongók egyre növekvő táborába.

Tulajdonképpen ezzel a könyvvel kapcsolatban először a borítójára lettem figyelmes, arra is csak akkor, mikor már megjelent a magyar fordítás, és a könyvesbolt kirakatának sarkából kacsintgatott rám, mintha folyamatosan azt kérdezgette volna, hogy nem szeretnél haza vinni? Az egyetlen, ami miatt képes voltam ellenállni neki, az a fogadalmam, miszerint nem nagyon olvasok nyár végéig magyar nyelvű könyvet, hogy legalább így készülni tudjak a nyelvvizsgára, amire még el sem döntöttem, hogy elmegyek-e. Na, mindegy.

Lényeg, hogy onnantól kezdve egyre több idézet meg értékelés ugrált elém teljesen random, mint valami jóslat arról, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kellene. Egészen biztató adalék volt, hogy nem is nagyon láttam a könyvről negatív véleményt, illetve az író is elég nagy népszerűségnek örvend amúgy. Kicsit persze féltem is, mert a mostanában agyonhype-olt könyvek közül, ami a kezembe került… hát mondjuk úgy, nem nekem lett kitalálva. Örülök viszont, hogy kijelenthetem, ez a könyv megtörte a negatív tapasztalatok jegét.

Nem mondom, az első pár fejezettől megijedtem, hogy mi lesz itt, és ezzel a könyvvel is úgy fogok majd járni, mint Carriger Soulless-ével, de szerencsére nem ez történt.
Ugyanis belecsöppentem egy rendkívül kreatívan megalkotott mesevilágba, aminek a határai finoman mosódnak bele a valóságba, amitől jó vagy rossz okokból, de elszeparálódni kénytelenek. És én nagyon szerettem ezt a mesevilágot. A felépítésével, a karaktereivel, a gonoszaival, és a történetével együtt, úgy, ahogy volt.

Sok értékelésben emlegették, hogy ez az egész könyv nem más, mint egy Beauty and the Beast retelling. Nos, szerintem nem az. Tény, hogy vesz elemeket abból a meséből is, de ugyanilyen alapon vannak benne elemek például a Hamupiőkéből is. Szerencsére azonban a történet gerincét mégis az író saját, remek érzékkel megalkotott fantáziavilága adja.

Számomra ebben a könyvben is, mint mostanság annyi sok másban a történet fordulatossága, remek felépítettsége és misztikuma mellett, ami természetesen egyáltalán nem elhanyagolható tényező, a karakterek jellemfejlődései vitték a pálmát.

Az, hogy hogyan akklimatizálódik egy halandó lány a tündérek addig félelmetesnek és megvetettnek hitt világához, hogy tanulja meg szeretni azt, illetve, hogy egy főtündér (fogalmam sincs, hogy fordították le hivatalosan magyarra a kifejezést) hogyan tanulja meg elfogadni, és hogyan szereti meg a történet egy bizonyos halandóját, mikor addig az egész halandó népességet lenézte.
Szóval ebből a szempontból nekem a történet maga a gonosz legyőzésének rögös útján túl, ami egyébként minden tündérmese sajátja, a másik megismeréséről, az előítéltek, és az elferdült ideák porba döntésének sikerrel végződő kísérlete volt.

A karakterek közül érdekes módon sem halandó, sem halhatatlan oldalon nem a főszereplők voltak számomra a legérdekesebbek.
Halandók közül, bár az elején nagyon sajnáltam Feyre-t a családja miatt, hogy nem ismerik el, és nagyon becsültem őt a kitartásáért és a bátorságáért, a nővére Nesta akkor is érdekesebb karakter volt nekem. Valószínűleg azért, mert erős, és őt lengi körbe a legnagyobb misztikum a családtagjai közül. Miért lett olyan, amilyen, és hogy lett olyan, amilyen. Nestának jár a történetszál! Tudni akarom, mi a fene folyik a körül a lány körül.
A tündérek közül pedig bár szerettem én Tamlint is, ahogy haladt a történet egyre jobban átpártoltam Rhysand mellé. Valóban, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mikor először (vagy ha pontosak akarunk lenni másodszor) megjelent a színen, rendesen megijedtem tőle. Aztán ahogy haladtunk a végkifejlet felé, rájöttem, hogy nincs az égvilágon semmi baj Rhys-szel. Hiszen nem tett mást, mint, hogy próbált életben maradni, és végre visszakapni a saját szabadságát és erejét. Szerettem a ravaszságát, szerettem a kígyóéhoz hasonló simulékonyságát, hogy el tudta adni magát, és ezzel mindenből ki tudott mászni, megmentve ezzel nem egy ártatlan lelhet. Kíváncsi vagyok, hová fog tartani Rhys és Feyre karaktere együtt azután a bizonyos egyezség után, és ebbe hogy fog beleférni a Tavasz Udvarának High Lord-ja…

Összességében én rendkívüli módon szerettem, élveztem ezt a történetet, mert egy kalandos mesevilágba kalauzolt el, rejtvényekkel, érzelmekkel, és valódi motivációkkal, mint a szeretteink védelme, vagy a szabadságunk visszaszerzése. Nagyon várom a folytatást!

Értékelés

5/5 – Csak azért nincs ott a *, mert szeretném megtudni, lehet-e ennél a történetnél magasabbra rakni a lécet.

Zeneajánló
Tudom, hogy azt mondtam, nem kifejezetten Szépség és a szörnyeteg újramesélés, de ez a videó akkor is kifejezetten ide illik.


Sara Raasch: Frost Like Night (Snow Like Ashes 3.)

Szombat reggel kilenc óra van. Cirka egy órája vagyok ébren, és már a szövegszerkesztőm fölött ülök, hogy ezt az értékelést megírhassam, ugyanis a könyv, amiről írni készülök, olyan szintű hangover-séget okozott nálam, hogy amíg ki nem adom a gondolataimat, addig tuti nem leszek képes belekezdeni egy másik könyvbe, pedig nagyon régóta várom már, hogy azt a darabot olvashassam.

A könyv, amiről szó van, és amiről írni készülök az Sara Raasch Frost Like Night című könyve. Ahogy azt láthatjátok a címben is. A Snow Like Ashes trilógiával egészen furcsa kapcsolatom van nekem. Nagyjából akkor kezdtem bele az első könyv olvasásába angolul, mikor az magyarul kijött. És nagyon nem kápráztatott el, kivéve egyes részeket. Ahogy jöttek sorban a magyar verzióról a pozitívabbnál pozitívabb vélemények, nem tudtam őket hová tenni. Viszont azoknak köszönhetően kezdtem bele a második részbe, ami ha lehet még kevésbé volt káprázatos, mint az első. Egyedül Ceridwen karakterét szerettem ott. Ilyen mellékzöngével kezdtem bele a harmadik kötetbe, pusztán azért, hogy megtudjam végre, hol ér véget, vagy egyáltalán lesz-e valami Meira és Mather kapcsolatából. És tátva maradt a szám.

A harmadik kötetre végre megértettem, mi a jó, és mit szeretnek annyira ebben a sorozatban, vagy egyenként ezekben a könyvekben. Komolyan faltam az oldalakat, és fizikai fájdalmat okozott, mikor munka miatt le kellett tennem, és alig vártam, hogy újra felvehessem, és követhessem a kisimulni látszó szálakat.

Szerettem, ahogy Meira, és vele együtt Winter egész királysága szövetségesekre, barátokra talált. Az egész történetszálat, ahogy készültek az utolsó nagy összecsapásra, ahogy Meira megpróbált kontrollt szerezni a saját varázsereje felett, de legfőképpen a próbákat, ami elé a mágia forrását őrző labirintus állította őket.

Mosolyogtam az olyan boldog és vidám jeleneteken, mint Ceridwen és Jesse esküvője, vagy ellágyult a szívem Meira és Mather kapcsolatán, vagy éppen folyt a könnyem az olyan jeleneteknél, mint ami Nessával, vagy General William-mel (aka Sir) történt. Szóval érzelmekben sem volt itt hiány.

Úgy gondolom Raasch-nak így a végére sikerült egy rendkívül akció dús, pörgős, ugyanakkor érzelmes, és okos történetet megírnia, aminek a végső csavarja olyan abszolút mértékben egyértelmű, és előre mégsem látható, hogy abban a pillanatban, mikor kiderült, hol is rejtőzött eddig a történet megoldása, Mather-hez hasonlóan én is majdnem lefejeltem a falat.

Erre a regényre csak azt tudom mondani, hogy akik szerették az elsőt, ne adj’ Isten olvasták a második részét már angolul, azok ebben a regényben sem fognak csalódni. Akik meg ódzkodtak eddig a sorozattól, tartsanak ki, mert ez a rész messze túlszárnyalja az eddigieket! Nagyon jó élmény volt olvasni!

Értékelés
5/5 – Pedig, ha valaki, hát én aztán tényleg féltem ettől a könyvtől.

Zeneajánló
Starset – Die For You
A második kedvenc dalom a Vessels-ről, és ez a dal szövegében is meglepően passzol a történethez.

James Dashner: The Eye of Minds (The Mortality Doctrine 1.)

Dashner számomra már a Maze Runner trilógiával bebizonyította, hogy személyében egy nagyon különleges íróval gazdagodott az amerikai kortárs irodalom. A különlegessége több tényezőben is megmutatkozik. Először is nagyon jó érzékkel nyúl hozzá olyan témákhoz, amik fölött ebben a rohanó világban egyszerűen elsiklik az emberek nagy többsége. Ezeket a témákat pedig képes olyan nyelven, egy olyan történetbe, vagy jelen esetben már igazából történekek sorozatába beleágyazni, hogy az a tiniknek, és a fiatal felnőtt korosztálynak nem csak hogy emészthető, hanem egyenesen keselyűként vetik rá magukat ezekre a történetekre. A másik meg, hogy ő azon kevés írók egyike, akinek az olvasása közben egy percre nem unatkozol (és aki nem mellesleg tényleg szereti az olvasóit). Dashner egy remek író, na.

Ha olvastad már valamelyik regényét, akkor biztosan tisztában vagy vele, milyen eszközökkel dolgozik a könyveiben. Rövid fejezetek, óriási plot twistek, és a regények végén akkora cliffie, hogy azonnal és rögtön vennéd a kezedbe a következőt, mert hát mi ez mááár?! Na, pontosan ez volt a helyzet az „Eye of Minds” esetében is.

A történet szerint a főhősünk, Michael egy tehetséges gamer, aki a VirtNet nevű virtuális valóságban éli szabadideje, sőt azt is mondhatnánk, mindennapjai jelentős részét. Lévén tehetséges hacker felfigyel rá a virtuális világ biztonságáért felelős szerv a VNS, akik megbízzák őt, és két barátját Bryson-t és Sarah-t, hogy derítsenek fényt egy játékos kilétére, aki módszereivel, és veszélyes ideológiájával már többeket a halálba küldött, és nem csak a játékokon belül, hanem a való életben is.

Na és aztán innen jönnek az oltári nagy csavarok, és itt csillan meg az is újra, hogy Dashner milyen oltári jó író is valójában. Mert a feladatok láncolata, amiken az a három gyerek végigmegy, nem sok mindenki fejéből pattant volna ki (és hangsúlyozom, egy három kötetet + egy kiegészítőt számláló sorozatról beszélünk). Minden egyes feladatnál a körmömet rágtam tövig. És egyáltalán nem volt egyhangú a dolog, mert minden feladat úgy három fokkal veszélyesebb, és soha nem egyszerűbb volt az előzőnél. Mindez úgy megírva, hogy pontosan emlékszünk arra az útra, amin a feladatok megoldása közben végigmegy a trió. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztóan logikusan, izgalmasan és jól van felépítve ez a könyv, mind történetileg, mind írástechnikailag. És akkor a végén lévő óriási cliffhanger-ről még nem is beszéltem. Higgyétek el nekem, ismerve a Maze Runner trilógiát biztos voltam benne, hogy valami olyanra kell számítani, ami nagyot üt, de erre még én sem voltam felkészülve. Dashner egy szadista, nekem meg át kell szerveznem a nyári olvasmányaimat, mert a folytatásokat olvasni AKAROM.

Amiről még nem igazán ejtettünk szót, azok a karakterek. Nos, anélkül, hogy lelőném a végét, túl sokat nem is mondhatok el róluk. Így igazából csak annyira szorítkozom, hogy bár (még) nem kedvelem őket annyira, mint annak idején a Maze Runner szereplőgárdáját, de ők is elindultak egy úton, és biztos vagyok benne, hogy egy az íróhoz hasonló zseni keze alatt nagyon messzire el fognak jutni.

Emberek, én erről a könyvről csak azt tudom mondani, hogy ezt olvasni KELL, nincs mese. Briliáns az egész, egy az egyben, úgy ahogy van. És ezt nem elfogultságból mondom. Mert igaz ugyan, hogy imádom Dashnert is meg az ehhez hasonlóan felépített történeteket is, de bízzátok ide… Ha a Kill Orderről írt értékelésemet veszitek alapul, akkor talán belátható, hogy nem mondanám azt, hogy jó, ha szerintem tényleg nem az.

Értékelés
5/5** - Aaaaaaaaa ez tényleg nagyon remek volt.

Zeneajánló
Starset – Ricochet
Nem állítom, hogy bármilyen formában kapcsolódik a történethez, de nagyon sokat hallgattam, amíg a könyvet olvastam.

Rick Riordan: The Dark Prophecy (The Trials of Apollo 2.)

Riordan bácsi egy zseni, egy hős, egy példakép. Mindezt már sokszor, sok helyzetben emlegettem, és ahogy haladok előre az általa írt történtekben ezt a szimpla mondatot egyre inkább igazabbnak látom. Ha engem kérdeztek, már az is egy csoda, amiért és ahogyan Percy karaktere és a köré épülő történetek létrejöttek. Az meg, ahová vitte ezt az egész brandet az író, még csodásabb. És ezt most minden mellékzönge nélkül mondom, mert tényleg, őszintén hálás vagyok azért, hogy ezek a könyvek itt vannak nekünk, és olvashatjuk őket. A kortalan jellegét pedig még nem is emlegettem.

Ezzel a könyvvel az író megint nagyot alkotott. Igaz ugyan, hogy nem varázsolt el annyira, mint egy évvel ezelőtt a Hidden Oracle, de azt láttam, hogy Riordan ezzel a könyvvel végre ráérzett arra, hogyan tartsa mederben a saját mondanivalóját, úgy, hogy az olvasó egy pillanatra se unatkozzon közben.
Értékeltem, hogy nem mentek minden fejezetben egy új küldetésre a főszereplőink, de minden egyes pillanatban történt velük valami, ami miatt azonnal tovább akartam olvasni. Sokkal, de sokkal könnyebben követhetőek voltak az események így. Minden eseménnyel kapcsolatban tiszta volt, hogy mi az előzménye, viszont a következményre már csak akkor jöttem rá, mikor az bekövetkezett. Remélem, érthető, mit szeretnék ezzel mondani. Egy letehetetlenül izgalmas, mégis követhető könyvet kaptam. Történetében tehát ez a rész is hibátlan volt.

A karakterekkel kapcsolatban pang bennem egy adag hiányérzet. Ne tessék ezt félreérteni. Továbbra is imádom, de tényleg imádom Leo-t, és Apolló még mindig nagyon nagy arc, de a hős Hetes (vagy Kilences, ha Solangelo-t belevesszük) nagyon hiányzott nekem a sztoriból. Annak ellenére, hogy a nagy többségük azért legalább említés szintjén megjelent, és az utolsó fejezetek erősen előre vetítik, hogy a következő résztől újra összeállnak, vagy legalábbis elkezdenek összeállni a Hetek (vagy Kilencek, kinek hogy tetszik).
Pár régi ismerős arc azért megint feltűnt, akit nagyon jó volt viszont látni. Az egyik ilyen Artemis Vadászainak vezetője Thalia Grace. Rég nem hallottunk már felőle, és jó volt újra színen látni.
A másik régi ismerős pedig az időközben a szamárlétrán nagyon magasra felkapaszkodott Kecskepajtás, akinek a jelenléte előre vetíti, hogy az első sorozat Hős Hármasa a továbbiakban megint készen fog állni arra, hogy gondolkodás nélkül rohanjon fejjel a falnak.

Szóval összességében megint azt mondom, hogy imádtam ezt a könyvet, és bár hiányoznak/hiányoztak az előző sorozatban megismert szereplők, örülök, hogy felvillant az esetleges viszontlátás reménye, esélye. Vigyáznom kell, hogy ezzel kapcsolatban ne legyenek túl nagy elvárásaim a harmadik kötet, a „The Burning Maze” felé.
A megjelenésig hátralévő cirka egy évet (horror hosszúságú idő) pedig szerintem részben azzal fogom tölteni, hogy előveszem az előzménysorozatot, és újra felszállok az Argo II fedélzetére, hogy aztán a lehető legfelkészültebben csatlakozhassam a csapathoz a majdani legújabb kalandban.

Értékelés
5/5 – Nem, Riordan könyvre szerintem sosem fogok kevesebbet adni.

Zeneajánló
Tudjátok mit, olvassátok el a könyvet, és válogassatok kedvetek szerint Apolló kifogyhatatlan repertoárjából. :)

Gail Carriger: Soulless (The Parasol Protectorate 1.)

A helyzet ezzel a könyvvel az, hogy képtelen vagyok belőni a skála egy pontján, hogy mennyire tetszett nekem valójában. A könyv első két harmadát veszettül untam, és többször megfordult a fejemben, hogy leteszem, és hagyom az egészet a fenébe. Szerencsére, aztán kitartottam, mert az utolsó harmadra annyira beindultak az események, hogy aztán csak kapkodhattam a fejem, meg rághattam a körmöm, hogy mi lesz itt. Olyan érzésem volt, mint annak idején, mikor a Burok című könyvet olvastam.

A történet nekem valahogy egy irgalmatlanul hosszú bevezetőnek tűnik aminek, figyelembe véve, hány kötetet számlál a sorozat, még valahol értelme is van. Én viszont az elolvasott értékelések alapján azt kerestem benne, ami miatt a molyok nagy többsége élteti ezt a sorozatot. Azt olvastam ugyanis, hogy a többség rengeteget nevetett, esetenként hangosan, a könyv(ek) történetén. Én itt viszont ezt hiába kerestem.

Ez a történet arra lehetett volna jó, hogy bevezesse az olvasót a világba, amiben a sorozat majd játszódni fog. Történt is erre kísérlet, de valahogy olyan kidolgozatlan maradt az egész. Viktoriánus Anglia. Csodás. Csakhogy éppen a történelmi jellegzetességek nem jelennek meg. Kivéve talán azt, hogy egyszer egy párbeszéd erejéig személyesen megjelenik Viktória királynő. Steampunk jelleg (ami számomra megint egy vonzó erő lehetett volna). Automaták ellen harcolunk, de mire erre rájövünk, meg kezdünk vele valamit, addigra az ember összes haja kihullik. Plusz adalék, hogy a főhősünknek van egy réz napernyője, de ezzel se sok mindent kezd, maximum a történet első oldalainak egyikén.

A könyv utolsó harmadában, ahol az események beindulnak, meg ahol tényleg szemtől szemben kell harcolni a rosszfiúkkal… na, az a rész viszont tényleg nagyon el lett találva. Meg persze az is igaz, hogy itt teljesedik ki a központi szerelmi szál, ami ugyan hála az égnek egyáltalán nincs a középpontban (még), mégis üdítő olvasni a két karakter egymással való évődését.

És, ha már a karaktereknél tartunk, ejtsünk is szót a történet főbb mozgatórugóiról. Elsőként persze Alexia Tarabottiról, a félig angol félig olasz leányzóról, akinek legfőbb jellemvonása, hogy nincs lelke. Ez a felütés pedig egy rettentő újszerű, és izgalmas karaktert lenne hivatott életre hívni, ha rendesen ki lenne dolgozva ez a nem mindennapi jelenség. Ugyanis abszolút nem tudunk róla semmit. Azon kívül persze, hogy az érintésével képes előhozni a természetfeletti lények halandó, emberi oldalát. Ez a mozzanat is rettenetesen izgalmas persze, de ne mondja már azt nekem senki, hogy a karakter pszichikumára, érzelmi világára az ég egy adta világon semmilyen hatással nincs az a tény, hogy nincsen lelke!!
A kedves love interest-től, aki amúgy a helyi vérfarkas falka alfája ilyen viselkedést maximum akkor tudnék tolerálni, ha egy első szerelmét átélő tinédzser lenne. Ők szoktak ilyen módon, és modorban lereagálni dolgokat és helyzeteket. Remélem, a többi kötetben rendesebben nyomon követhetjük majd azért a páros kapcsolatának alakulását. Annak ellenére, hogy túlzásokba esni azért tényleg nem kell.

A két mellékszereplő, akiről még nem fog ártani szót ejteni, az Lord Akeldama és Prof. Lyall. Mindkettő a két főszereplő valamelyikének jó barátja. A Prof. Lord Maccon bétája, jobb keze. Vele kapcsolatban annyit azért megjegyeznék, hogy meg fogom enni a nem létező kalapom, ha később nem derül ki, hogy cruch-olt Alexiára ennek a történetnek a folyamán.
Lord Akeldama meg egy nagyon cuki öreg mentor figura, csak ne lenne ilyen rettenetes beszédmodora. A falra másztam tőle. Annak viszont ürültem, hogy ép bőrrel sikerült kikeverednie mindenből a történet végén.

Összegzésképp csak annyit, hogy remélem, a további kötetek rendesebben fel vannak építve, és jobban ki vannak bontva, mert itt nagyon nem azt kaptam, amit vártam, és végül is nem bántam meg, hogy végig olvastam, de nem egyszer nagyon erős volt a késztetés, hogy letegyem és hagyjam az egészet a fenébe.

Értékelés
5/3 – Le kéne szoknom róla, hogy hagyom magam befolyásolni a közvélemény által.

Zeneajánló
Gépemről összeválogatott zenéket hallgattam az olvasás alatt, bedobok egyet a jobbak közül.

Könyvfesztivál 2017.

Ugye nem gondoltátok, hogy ez idén kimarad? Igaz, durván egy hete lógok ezzel a bejegyzéssel, de nézzétek el nekem. Beszéljünk inkább arról, milyen volt a 2017-es Könyvfesztivál  á la én (nem, nem vagyok narcisztikus alkat, oké?)

Féltem tőle, hogy rettenetesen furcsa lesz cirka egy napon belül felmenni Budapestre, bejárni az egész fesztivált, lehetőleg úgy, hogy ne távozzak üres kézzel, majd hazabuszozni. Érdekes módon, amilyen furcsa volt, legalább olyannyira volt kellemes is, mert nagyon nem arról szólt, hogy itt most tele kell tömni gyorsan egy táskát könyvekkel, mert most vagyunk itt, és jövő tavaszig ide nem is jövünk vissza…

Akkor nézzük is, hogy indult, hogy folyt le, és hogy végződött ez a nap.
Olyan korán keltem azon a szombati napon, amilyen korán még munkaidőben sem szoktam. Várt rám a 2x3 órás buszocska túra első fele. Szerencsére tiszta eseménytelenül telt, és a brutál korai indulás ellenére nem se nem aludtam be a buszon, se nem felejtettem el leszállni a kiszemelt megállóban. Nagyon laza olvasással eltelt három óra volt.
Aztán jött a fekete leves. Mert általánosan elfogadott tény, hogy Pesten eljutni A pontból B pontba problémamentesen majdhogynem mindig lehetetlen. Ez volt most is. Hogy mi a fenéért kell 2 villamosmegálló felújításán majdnem egy hónapot dolgozni, azt már fel sem hoznám, ha nem szoktam volna el nagyon a fővárosban való közlekedéstől az elmúlt egy évben. No, mindegy. Nem minden bonyodalom nélkül, de azért kijutottam a Széll Kálmán térre, ahol egy fél órás várakozás alatt azon törpöltem, hogy mennyire hipergyorsan magába tud szívni az a város. Nem tartózkodtam ott egy órája se, de már olyan érzésem volt, mintha sosem mentem volna el onnan. Ez keveredve azzal a tudattal, hogy biza nem sokat fogok én ott eltölteni egészen különlegesen feldolgozandó ingerhalmazzal dobott meg. Igen, valamilyen szinten hiányzik Pest, és bár dolgozóként most úgy gondolom, nem élnék ott egy biztos háttér nélkül, egy-két napot még mindig bármikor elkempingeznék abban a városban.

Valahol ezen a ponton, a fél órás várakozásom végén kaptam meg a társaságomat, állandó társamat a könyves ámokfutások bűntengerében.  A találkozásunkat követő két órát, ha nem baj, akkor átugrom, mert az teljes egészében sztorizgatással, és szakmázással ment el, és erre (hacsak nem vagy pedagógus kedves Olvasó), akkor nem hiszem, hogy túl nagy számot tartanál. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy annyira jó volt ez a része is a napnak. Végre itt volt az esélye a tapasztalatcserének valakivel, aki úgy látja az ügyet, mint én, és nem vakítja el a hülye propaganda, valaki, aki hozzám hasonlóan a dolgok közepében van, és a saját bőrén tapasztalja a nagyokosok ostobaságait. Kihasználtuk ezt az esélyt, nem mondom, és őszintén elképesztően jól esett.

A nap lényegi része… Tömeg, levegőtlenség és sok-sok-sok-sok könyv. :) Számomra nem túlságosan meglepő módon tartalmazott ez a pár óra mindent, amit az elmúlt években az a 2-3 nap, amit kinn szoktunk tölteni a „terepen”. Volt itt nem tervezett vásárlás, könyvek egymás kezébe nyomkodása, és egymás elrángatása a standoktól.
Ha akarnám, se tudnám felidézni a pontos útvonalat, amit bejártunk. Azt tudom, hogy szerénységem az angol könyvek előtt vesztette el az addig szoros pórázon tartott önuralmát. Elvégre azért mentem, hogy a papír alapú angol könyvtáramat gyarapítsam. Sajnos nem sajnos azt a pórázt nem tudtam visszarakni az önkontrolomra, így lettem egy Geopenes zsákbamacska tulajdonosa, és bár a könyv maga elajándékozásra kerül majd a hozzá ajándékba kapott vászonszatyit sosem adnám oda senkinek. :)

Cirka két órás túra után aztán eljutottunk oda, hogy mind a ketten azt mondjuk, hogy oké, akkor ennyi volt. És ez volt a nap legfurább pillanata. Mert az elmúlt évekhez képest abszolút nem volt nagy ámokfutás, akkor sem, ha akadtak olyan könyvek, amiket a sokszor alkalmazott „nem lehet itt hagyni” jelzővel illettünk, és hoztunk el, mégis úgy éreztük (vagyis hát én biztosan), hogy ott és akkor ez elég, mert ez a nap tényleg nem arról szólt, hogy ész nélkül rohangálva teletömjük a szatyrokat.

Az viszont, hogy kiértünk a Millenáris területéről messze nem azt jelentette, hogy vége van a napnak. Mert, hogy mi még egy jó másfél órán keresztül grasszáltunk a Mamutban és dumáltunk, úgy, ahogy én személy szerint mással nagyon nem is tudok, olyan mindenről és a semmiről egyszerre módban, az biztos. És ez megint olyan nagyon jól jött ki nekem. Olyan volt, mintha az elmúlt majdnem két évben nem változott volna meg semmi. Mintha nem fordult volna meg velem kétszer is nagyon durván a világ. Ott voltunk, és meséltünk, és nevettünk, és azt hiszem ez az, ami ott és akkor igazán számított.

Úgy gondolom, hogy ha bárkinek csak feleannyira volt jó az idei fesztivál bármilyen szempontból, mint nekem, akkor már felejthetetlen élményekkel gazdagodott. És, hát, ha előbb nem, akkor jövőre ugyanitt, ugyanekkor folyt köv., de remélem lesz korábban is esély, mert alkalom az biztosan.

A végére pedig hadd idézzem a nap két legikonikusabb mondatát, ami teljesen jól jellemez minket is, és azt is, hogy milyen a viszonyunk a rendezvénnyel:

  1. „A Főnixnél már várnak minket.”Aki nem érti az utalást, olvassa el a legeslegelső könyvfesztiválunk harmadik napjáról írtakat. Igen, ez ilyen régi poén, és igen, ennyire felejthetetlen.
  2. „Hozd azt, mer’ az vastag.” Igen, tipikus. :D

Még sok-sok ilyen alkalmat nekünk. :) Lehetőleg úgy, hogy a hazaúton is legyen kivel beszélgetnem, mert egy ilyen nap után a második három órát kukán végigülni felért egy kínvallatással. :D

Ó, és igen, majd elfelejtettem, a beszerzések:

  • A két ajándék
    - Robert Louis Stevenson: Treasure Island
    - Olga Grushin: Szuhanov álomélete

  • A saját beszerzéseim
    - Két Logico kártyacsomag (munkaorientáltság rulez) :)
    - Nathaniel Hawthorne: The Scarlet Letter
    - L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
    - Virginia Woolf: Mrs. Dalloway (szintén angol, mindhárom mű Collins Classics, imádom őket)
    - Egy kék színű csodaszatyor. :)

A saját beszerzésekről egy csoportkép:

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

Rengeteg sok jót hallottam már erről a könyvről különböző felületeken, éppen ezért elég nagy elvárásokkal fogtam bele az olvasásába. Lehet, hogy éppen ez volt a baj. Mert annak ellenére, hogy rekordsebességgel a végére értem a könyvnek, meg kell állapítanom, hogy ebben az egészben a borítón kívül nekem majdhogynem semmi nem jött be.

Rendben elismerem, hogy ez így eléggé harsány felütés. Hadd magyarázzam el, szerintem mi a gond a történettel. Egészen egyszerűen az, hogy abszolút nem életszerű. Mondom is, miért gondolom ezt. A történetben 1980-as éveket írunk, ha minden igaz. Az író szeretett volna ebben az időintervallumban írni egy LMBT könyvet, ahol két 15 éves gyerek egymásra talál barátként, aztán összevesznek, majd kibékülnek, és egymásba szeretnek. Őőőőőőőőőő, nem. Egyszerűen nem. Ilyen korba belehelyezni egy ilyen történetet, azzal a felütéssel, ahogy azt az író megoldotta nem lehet. Abban a korban még inkább üldözött és vitatott tény volt a melegség, mint olyan egyáltalában vett létjogosultsága. Itt meg pont a szülők kötik a gyerek orrára, hogy fiam, te szerelmes vagy a legjobb barátodba. Alapozva mindezt arra, mert megmentetted az életét, és bántottál valakit, aki őt korábban bántotta. Ez valahogy nekem nem csúszott le. Értem, hogy valószínűleg azt akarta megtámogatni, hogy a szülők ne szégyelljék, ha a gyerekük a saját neméhez vonzódik, de ez így egyszerűen csak rosszul jött ki.

Arról nem is beszélve, hogy számomra nem volt semmi íve a könyvnek. Egymás után dobált, random felbukkanó ötlethalmaznak tűnt az egész. Nem voltak egymáshoz kötődő kapcsolódási pontok a rövid fejezetek között, vagy, ha voltak is, azok is furcsán lettek lereagálva és az ehhez kötődő konfliktusok még furcsábban lettek feloldva.

A karakterekkel kapcsolatban nagyon sajnáltam, hogy Dantétól nem kaptunk szemszöget. Én már ezzel is megelégedtem volna, bár az se lett volna rossz, ha az egész történetet az ő szemén keresztül látjuk. Értem én, hogy kettejük közül Ari volt a zűrösebb, az ő életét terhelték a feloldásra váró titkok, meg traumák. Viszont akkor sem lett volna rossz dolog látni, hogy mi játszódik le Dantéban saját magával, és az Arihoz kötődő barátságával, meg úgy egyáltalán a sráccal magával kapcsolatban.

Bármennyire szerettem volna, rettenetesen nem tudtam azonosulni így ebben a formában Arival, pedig tényleg akartam. Megvan bennem a gyanú, hogy ezt Dante esetében valahogy megtaláltam volna.

Ami úgy igazán a könyv javára írható az én olvasatomban az, hogy a való világban, valóságos emberek élni akarásáról, mondhatni az életül túléléséről szól. Szerettem benne, hogy bár fiktív történet, nem volt benne semmilyen fantasy jelleg a természetfeletti bevonásával.
Rájöttem, hogy sokkal, de sokkal több ilyen regényt kellene olvasnom, úgyhogy kértem egy kis tanácsot, és nekiálltam az ilyen alaphangú történetek gyűjtésének. Szóval több ilyen várható majd remélhetőleg a jövőben. Valószínű angol nyelvű olvasásból, mert augusztusig letiltottam magam a magyar nyelvű könyvek olvasásáról.

Ha esetleg olvastátok a könyvet, és tetszett, nyugodtan írjátok meg, mi tetszett benne. Tényleg érdekel, mert mások véleményén keresztül az enyém is formálódik.
Ha esetleg az én negatívabb hangvételű véleményem után szeretné valaki elolvasni a könyvet mégis, akkor magyar nyelven is elérhető Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában címmel.

Értékelés
5/3 – Nagyok voltak az elvárásaim…

Zeneajánló
Oké, oka van ennek a videónak, jó? :)

Rick Riordan: The Hammer of Thor (Magnus Chase and the Gods of Asgard 2.)

Riordan bácsi megint alkotott. És ez, ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban nagyon nagy szó. Főleg, ha az én számból hangzik el. Na, jó, kezdjük az elejéről a dolgokat.

Nagyon nehéz dolgom volt ezzel a könyvvel. Egyszer már elkezdtem ugyan, de akkor valamiért félbe maradt az olvasása, és ezt, Riordan könyvvel nem történt meg, mióta a Villámtolvajt olvastam. Nem tudom, mi volt velem akkor, de nagyon nem kapott el a gépszíj, nem volt hangulatom a könyvhöz.

Most is megnehezítette a dolgomat, hogy az első részből szinte csak jelenetekre emlékeztem. Szerencsére Rick olyan érzékkel írja meg ezeket a történeteket, hogy a cselekmény szempontjából fontos korábbi jeleneteket ügyesen beleszövi az aktuális jelenetbe, felelevenítve ezzel a fontos tudnivalókat.

Mindennek ellenére most igazán elkapott a gépszíj, és rettenetesen nehezemre esett egyáltalán letenni a könyvet. Végül aztán csak azt vettem észre, hogy vége van az egésznek. Ugyanúgy etette magát, mint bármelyik darab az író univerzumában. És valahogy az se számított, hogy az északi hitvilágban egyáltalán nem vagyok otthon, és, hogy őszinte legyek, annyira nem is hozott lázba soha, mint a Görög/római hitvilág. És ehhez mérten faltam az oldalakat. Ergo, tud valamit a bácsi.

A történet egyébként nekem egy darabig egészen kusza volt. Valószínűleg azért, mert tényleg nagyon-nagyon gyorsan olvastam. Adott egy esküvő, amit meg akarunk akadályozni, de van egy fegyver, amit csak akkor szerezhetünk meg, ha az a házasság megtörténik. Közben van, aki hülyére vesz minket, de pont nem az, akitől számítunk rá, mert ő jót akar nekünk… szóval MIVAN?!  Aztán persze a történet végére minden kisimul, és megoldódik. Ahogy azt kell. Viszont ugye Rick könyveiben visszatérő elem, hogy nem a happy end-ért kell izgulni, hanem azon kell tátania a száját az olvasónak, ahogy eljutunk addig a happy end-ig. Most is így volt. És nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy szerettem ezt a történetet úgy, ahogy volt.

A másik dolog, amit nem kerülhetek meg, azok a karakterek. Valahogy ezzel a sorozattal azt élem meg, hogy a mellékszereplők számomra sokkal érdekesebb személyiségek, mint a könyv címszereplője. Ezzel nem azt mondom, hogy Magnus-szal bármi bajom lenne, sőt, az előző kötethez képest nagyot is nőtt a szememben, csak itt ebben az esetben a mellékszereplők érdekesebbek. Közülük is inkább három karaktert emelnék ki.
Az egyik Hearth a varázstehetséggel megáldott siket manó. Nem tudom, mi ez a tendencia mostanában a fantasy írók körében, de mindenki azoknak a karaktereknek ad nehéz sorsot, meg disturbing háttértörténetet, aki a legkevésbé érdemli meg. Szegény Hearth-ért majdnem megszakadt a szívem annál a résznél, mikor hazament, hogy megmenthesse Blitz-t.  Ott kb. én is azt éreztem, hogy azt a manót be kell takargatni egy fluffy pokrócba, forró csokit kell a kezébe adni, és pátyolgatni amennyire csak lehet. Már az első kötetben is érzékeny voltam a sráccal kapcsolatban, hát most ez csak fokozódott.
Ha Hearth név szerint itt van, akkor nem kerülhetem meg, hogy Blitz-et bele ne vegyem. Hogy miért? Mert az a kettő egymáshoz tartozik. Rick bácsi. Ha nem csinálsz Blitzstone-ból kánont, megetetem veled Jack-et. Annak a kettőnek együtt kell lennie. Olyan… csodálatos kettejük kapcsolata, ahogy törődnek egymással, ahogy nem félnének az életüket, a becsületüket adni a másikért. Egyszerűen édesek, na.
A harmadik ilyen szereplő pedig az új karakterünk Alex Fierro. Én többek között azt is szeretem így 26 évesen Rick könyveiben, hogy mindig van bennük valami, vagy valaki, ami, vagy aki nekem is tud újat mutatni, és arra sarkall, hogy igenis nézzek már utána bizonyos dolgoknak. Ezt most Alex karakterén keresztül érte el, aki minden tulajdonságával együtt van olyan érdekes karakter, és személyiség, hogy hajlandó legyek utánanézni egyes dolgoknak ahhoz, hogy jobban megértsem, és ezáltal még a mostaninál is jobban elfogadjam. Az első perctől fogva szerettem amúgy a karaktert, és ahogy haladt a sztori, úgy erősödött a szimpátia. Azzal, ahogy folyamatosan húzza Magnus agyát, azzal, hogy segíteni akar, miközben neki is megvannak a maga félelmei, olyan karakterré vált, akit szerintem csak tisztelni, és kedvelni, szeretni lehet. Ha engem kérdeztek, szerintem nagyon-nagyon jó párost alkotnának Magnus-szal, ha mindenképpen love interest-et kell keresni neki.
És, hát, végül, de nem utolsó sorban, Jack. Az egész sztori legnagyobb humorforrása. Meséljétek már el nekem, hogy lehet szeretni egy folyamatosan szövegelő, olykor-olykor éneklő kardot. Mert velem ez van, és nagyon nem értem magamat. Remélem, Jack az utolsó kötetre sem veszít majd a lendületéből.

Összességében én csak azt mondom, amit már annyiszor. Tessék olvasni. Az biztos, hogy mire októberben megjelenik a trilógia utolsó kötete a Ship of the Dead, végigolvasom újra ezt a könyvet is, és a Sword of Summer-t is, hogy megkönnyítsem a magam dolgát.
Addig pedig türelmesen várunk a hamarosan megjelenő The Dark Prophecy-re, a Trials of Apollo sorozat második kötetére.

Értékelés
5/4,5 – Nem csillag, de kevesebbet se érdemel.

Zeneajánló
Jack-nek köszönjétek.

James Dashner: The Fever Code (The Maze Runner 0,6)

Emlékszem, annak idején, mikor először elkezdtem utánanézni, hogy miről is fog szólni ez a történet, egyetlen elvárás fogalmazódott meg bennem: legyenek újra itt a Gladers-ek, úgy, ahogy az alaptrilógiában megszerettem őket. Nos, ez az elvárás maradéktalanul teljesült is, mégsem vagyok ötcsillagosan elégedett a könyvvel. Hogy miért? Egész egyszerűen azért, mert nagyon, de nagyon nem arról szólt, mint amiről szólnia kellett volna az alapján, amit a fülszövege, meg amúgy a beharangozója ígért.

Ugye a kezdetek kezdetén arról volt szó, hogy azt fogjuk látni, ahogyan Thomas-ék segítségével megépült az útvesztő. Vagyis magát a folyamatot, hogy min mentek keresztül, hogy mi volt az, ami az építés közben a WICKED ellen fordította Thomast és Teresa-t. Na, ebből aztán semmit, de semmit nem láttunk. Ami nem is baj (mostly), csak akkor nem így kellett volna beharangozni.

Amit viszont láttunk, és amitől veszett (no pun intended) jó volt ez a könyv, az az, hogy hogyan bántak Thomas-szal az évek során. Hogy szerzett ő ebben a helyzetben is barátokat… majd hogy veszítette el azokat egyesével. Annyira szívfájdítóan szép volt ennek a pszichológiájába belelátni. Sokszor küszködtem a könnyeimmel, mikor a srác a barátaira gondolt, őket nézte egy monitoron keresztül, és tört össze fokozatosan és folyamatosan a szíve miattuk.

Ezzel kapcsolatban viszont muszáj megjegyeznem valamit. Voltak bizonyos jelenetek, amiket szerintem sokkal jobb lett volna egy picikét más szemszögből látni. Úgy értem, mikor Thomas, mint egy számára menedékhelyről figyeli, mi történik a barátaival… nos, volt ott pár olyan jelenet (nagyon nehezen állom meg, hogy ne említsek párat, de csak azért is türtőztetem magam), amit, hogy úgy mondjam hatásosabb lett volna nem egy külső szemlélő, hanem egy már a Tisztáson lévő szereplő szemszögéből látni. Belelátni az ő fejébe, hogy mit gondolt, mit érzett. És erre tálcán kínálta volna ráadásul a történet a legmegfelelőbb személyt. Hiszen ott volt az előszó, ami Newt szemszögéből íródott.
Alapvetően nem szeretem a több szemszögű sztorikat, de ennek kifejezetten jót tett volna, és akkor nem maradt volna bennem az az érzés sem, hogy a srácot, akiről Jamie tudja, hogy a fandom 99,9%-a úgy szeret, mint a saját fiát, csak egy hatásos felütés kedvéért használták.
Azt pedig ugye mondanom sem kell, hogy azért a fájó jelenetek nagy része hozzá volt köthető.

A könyv másik nagy kérdése az útvesztő konstruálása mellett az volt, hogy most akkor mi a hézag az egész történet hátterében álló mozgatórugóval, a WICKED-del. Azt azért már az alaptrilógiában, meg úgy kb. az összes az univerzumhoz kötődő könyvben tisztáztuk, hogy a hangoztatott propagandával ellenétben WICKED is NOT good.
Arra viszont nem számítottam, hogy a korábbiakhoz hasonlóan itt is találkozom a szervezethez kapcsolódó sokkoló titkokkal.

Az is furcsa volt (jó értelemben), hogy bár tudom, hogy a történet maga hová futott ki, és hogy viszonyultam az egyes karakterekhez érzelmileg a harmadik kötet végén, itt ebben a történetben nagyon fel tudták szítani a haragomat, meg az utálatomat a szervezet fejesei, többségében a mocskos titkaikkal, meg a még mocskosabb hazugságaikkal.

Összegzésképpen csak annyit mondanék, hogy ez a történet azzal, hogy legutolsóként lett kiadva, mégis kronológiailag az első kötet előtt játszódik, trükkösen, de mégis teljesen belesimul az alaptrilógia kánonjába. Örültem, hogy Jamie meg tudta úgy csavarni, hogy bár előzménykötet, felhasználta mindazt, amit az alaptrilógiából már tudunk, illetve belecsempészett egy kis Kill Ordert és Maze Runner Files-t is. Pont a kellő mértékben. Szerencsére nem túlozta el. Ugyanakkor tudott újat is mondani a könyvvel, és nem parafrazálta a saját történetét. Szerintem ebben rejlik igazán az ő tehetsége. Meglátjuk, mit fogok erről gondolni, mikor belekezdek a másik sorozatába.

Értékelés
5/4 – Nagyon előhozta a fangirl énemet, de nem teljesen 5 pontos.

Zeneajánló
Olvasás közben megnéztem újra a Scorch Trials filmet, és még mindig azt mondom, hogy ez a legjobb muzsika benne.

Cassandra Clare: City of Heavenly Fire (The Mortal Instruments 6.)

Furcsán állok így az utolsó kötet legvégén ezzel a könyvsorozattal. Sosem gondoltam volna, hogy egy könyv nagyjából egy teljes sorozatról fogja szinte alapjaiban megváltoztatni a véleményemet. Mégis ez történt. Vagyis majdnem. Tudja mindenki, hogy az első négy kötet alatt kb. csak szidni tudtam ezt a sorozatot. Aztán az ötödik kötetben jött egy Sebastian, aki elkezdte átformálni a hozzáállásom. Ez a könyv pedig, a maga karakterfejlődéseivel, beteljesítette ezt.

Történetileg messze nem volt tökéletes ez a rész sem, legalábbis voltak olyan részek, amiktől legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Khm… Jordan, Raphael, és Simon, de azt nem állíthatom, hogy unatkoztam volna az olvasása közben.

És, ha már a fejfalbaverős jelenetek is a karakterekhez kapcsolódnak, akkor inkább kitérnék rájuk, és abból talán kitűnik majd, hogy mi volt a bajom azoknak is, akik nem olvasták a könyvet.
Először is már az elején húztam a szemöldökömet arra, hogy minek kellett felvonultatni egy eddig teljesen, tökéletesen ismeretlen családot. Persze, értem én, hogy kellett a beharangozó a Lady Midnight-nak, és a TDA-nak, de ezt más, sokkal finomabb módszerekkel is meg lehetett volna oldani. Azzal, hogy a következő sorozatának teljes szereplőgárdáját csak úgy az arcunkba dobta, szerintem pont az ellenétét érte el Clare annak, mint amit amúgy el szeretett volna. Arról nem is beszélek, hogy az itt-ott a történetben feltűnő Blackthorn tesók, és Emma számára így pont nem adta meg az írónő az esélyt, hogy karakterizálódjanak. Annyira sokan voltak/vannak, hogy így egyszerre szökőárként az arcomba csapódva esélyem se volt, hogy külön karakterekként, személyiségekként tudjam kezelni őket. Hell, fel nem tudnám sorolni a Blackthorn tesókat születési sorrendben… Szóval még ennyi sem. Kár volt ez így.

A másik, aki miatt rettenetesen haragudtam az írónőre az Jordan. Az ő történetből való kiírásának aztán a világon tényleg semmi, de semmi értelme nem volt.  Tipikus ilyen „háború van, kellenek a járulékos veszteségek”-felhangja volt az esetnek. Nem kicsit hagyott maga után keserű szájízt. Azt meg még külön utáltam, amit vele kapcsolatban Maia Bat-nek elmondott. Annak ellenére is, hogy Maia-t magát továbbra is nagyon szeretem, bár azt nem értem, miért kellett rögtön, azonnal betenni mellé Bat-et.

Az Edomban játszódó részeket meglepően szerettem olvasni egyébként, kettő részletet leszámítva. Az a kettő pedig Raphael és Simon. Raphaellel kapcsolatban gyakorlatilag az első megjelenés óta tagadásban van az egész fandom, és én most ehhez csatlakoztam. A tagadáshoz meg egy jó adag értelmetlenség is társul, hogy mégis hogy történhetett ez meg?! Úgy értem, egy egyszerű tőr erre hogy a francba lehetett képes? De tényleg, ez nekem valahogy a vamp mitológiakörbe nem illik bele…
Simon meg… az ő esete egyszerűen ilyen wtf szituáció volt. Míg nem olvastam, nem értettem, mit ágálnak annyian Simon történetszála ellen. Hát most már tudom, és együtt érzek mindenkivel. Ez valahogy nagyon ilyen félmegoldásnak tűnik, és bár vannak/lesznek ennek a momentumnak jó hozadékai, valahogy nem volt nekem kerek ez a szál sem.

És akkor lassan rátérhetünk azokra a szereplőkre, akik tényleg fejlődtek is a történet folyamán. Természetesen itt a három Lightwood tesóra gondolok. Igaz, hogy Izzy-nél ez hellyel-közzel valamilyen szinten egy rákényszerített karakterfejlődés volt, nagyrészt Simon miatt, de a végére csak megtaláltam azt az Izzy-t, akit látni szerettem volna. Mondjuk azt a „Miért nem mondtad még, hogy szeretsz”-drámát nyugodt szívvel kihagytam volna a mizériából.

Jace megint egy másik kategória. Igen, változott, igen, előnyére, és a nagy helyzet az, hogy ő ezzel tisztában is van, és ki is mondja! Ugye látjátok ebben a csodát. Az első könyvekben Jace még magának se merte volna bevallani, hogy változnia kell, nemhogy másnak. Most meg éppen annak az embernek mond köszönetet, aki a változást eszközölte benne. Jace óriásit fordult magához képest. És hála az égnek sokkal, de sokkal jobban megérti Alecet is.

És, hát, Alec… Te jó ég, Alec. Hol a csudában bujkált ez a fiú öt nyomorult köteten keresztül vajon? Az egész sorozat alatt ezt az Alecet kerestem folyton, és annyira örülök, hogy így a végére megtaláltam, hogy itt volt, és hogy végre fenntartás nélkül szerethettem a srácot. Felnőtt, na. És ezt bizony nem másnak köszönhetjük, mint annak a bizonyos jelenetnek az előző kötetben, amiről a fandom nagy része nem hajlandó beszélni. Bárki bármit mondd, az a törés ott kellett mindkettejüknek, hogy kitalálják, mit akarnak önmaguktól, és egymástól.  Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy azt a jelenetet Clare karakterépítési szándékkal írta meg, vagy csak szimpla kedélyborzolásként, mindenesetre nagyon jól jött ki. Mert megoldották azokat a gondokat, és én személy szerint imádtam látni, hogy Alec nyílik, tudja, és megmondja, mit akar, és az sem okoz neki gondot, ha egy szarkasztikus megjegyzéssel le kell pöccintenie Jace-t a válláról.

Végül, de nem utolsó sorban pedig, ha már megemlítettem, hogy milyen nagy szerepe volt abban Sebastian karakterének, hogy megpuhuljak a könyvek iránt, ejtsünk pár szót róla is. Az ő utolsó jelenete konkrétan fájt. Fizikailag. Felvillantani, hogy mi lett volna, ha… a legkegyetlenebb dolog volt, amit csak el lehetett képzelni. És valahol bizony felesleges is, mert nem vezetett sehová. Egy plusz hullám volt a túlírtság tengerében…

Mert ez a regény bizony túlírt. Ha tetszik, ha nem. És igazából, az összes fent emlegetett kiakasztó tényező, ami sajnos az egész könyvre hatással van, ebből ered. Nem rossz ez a könyv, de fájó pont azt látni, hogy ha ezzel az ötlettel, és karaktergárdával egy jobb író dolgozik, akkor mi jöhetett volna ki az egészből.

Összegzésként még annyit, hogy szidtam ezt a sorozatot, mint a bokrot folyamatosan, viszont, a karakterek azért hiányozni fognak. Bár nem in general. Ezek a személyiségek fognak hiányozni, akiket itt kaptam. Sajnálom, hogy nem találkozhattam velük hamarabb.

Értékelés
5/4 – Azt hiszem, ez reális

Zeneajánló
Ah, volt egy olyan jó ötletem erre a könyvre, de most az istennek nem találom a videót. Ha meglesz, bepótlom a linkelését.

Hozzászólások
  • IceMidnight: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • IceMidnight: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • IceMidnight: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • IceMidnight: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina