I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Sarah J. Maas: A Court if Wings and Ruin (A Court of Thorns and Roses 3.)

Ezzel a könyvvel pontosan az a helyzet, mint az elődjével, az ACOMAF-fal (A Court of Mist and Fury). Fogalmam sincs, mit írhatnék róla, illetve hogy összegezhetném azt, ami ebben a könyvben történt, mert annyi minden történt benne, hogy azt lehetetlen számba venni, anélkül, hogy az ember akarva-akaratlan ki ne hagyjon valami fontosat.

Épp ezért a történet eseményeinek kronológiai felsorolása helyett (amit amúgy egyébként sem tennék meg természetesen, hiszen jelentősen rontaná az olvasmányélményt azok számára, akik még előtte állnak), inkább újfent arra az aspektusra helyezném a hangsúlyt, hogy belőlem milyen érzéseket váltott ki a történet.

Annak idején, mikor olvastam Samantha Shannon Csontszüret című könyvét, meg voltam botránkozva azon, hogy lehet egy olyan fiatal szerzőt, mint ő Rowlinghoz hasonlítani, és egyáltalán hogy lehet általánosságban valakit Rowlinghoz hasonlítani. Sosem gondoltam volna, hogy eljön majd az idő, mikor találok magamnak egy olyan fiatal szerzőt, akiről azt mondom, hogy méltó módon léphete az ő nyomdokaiba. Nos, azt hiszem, Sarah J. Maas személyében mégis megtaláltam ezt az embert. Mert ebben a három könyvben olyan színes, mozgalmas, borzasztóan jól felépített világot rakott elénk az írónő, hogy ezek után szerintem senki nem tagadhatja le, hogy igenis ez a nő tud írni. (És akkor még ugye a Throne of Glass sorozatába bele se kezdtem. MÉG!)

Igazából, amit nagyon imádtam az ACOWAR-ban, hogy valóban voltak az írónőnek olyan döntései, amelyek miatt az egyszeri (vagy akár többszöri) olvasó a pokol kilencedik bugyrába kívánja az írót, de ezek a döntések meg vannak indokolva. Van alapjuk, van okuk, meg vannak magyarázva, illenek a sztoriba, és nem csak pusztán feszültségkeltés érdekében vannak beledobva a történet szempontjából céltalanul. Magyarán nem árasztják magukból az izzadságszagot.

A történet elején imádtam olvasni, ahogy Feyre a saját udvarában ássa alá Tamlin helyét. Akkor is bírtam, hogy ennek részese lehetek, ha hellyel-közzel is, de valahogy visszaütött ez a történet folyamán. Bocs, Tamlin fanok (vannak még ilyenek egyáltalán azok között, akik eljutottak a trilógia végére?), de engem az ipse baromira idegesített.
Továbbá a történet folyamán szerettem azt látni, hogy Feyre meg Rhys folyamatosan tervezget, meg okoskodik, hogy jöhetnének ki a legjobban a zűrzavarból, ami körülöttük folyik, és folyamatosan egymás keze alá játszottak, még akkor is, mikor erről nem is igazán tudtak.

Az Inner Circle-ről meg inkább ne is beszéljünk. Szerettem őket egytől egyig. Aminek meg külön örülök, hogy ők sem voltak soha az oldalvonalra száműzve, hanem ott voltak a sűrűben, és maguk is megkapták a saját kibontott történetszálukat. Ha nem is olyan részletesen kibontott történetszálat, mint a fő(bb) szereplők, de látta az olvasó mindegyikük esetében azt az utat, ami odáig vezetett, hogy ők azok, akik. És ez így – szerintem – nagyon is jó volt.

A történet pedig csavarosság szempontjából is pontosan olyan, mint amilyenre az első két kötet után számít az ember. Nekem nem egyszer volt komoly önfegyelem kérdése letenni egyáltalán a könyvet azzal a tudattal, hogy aludni kellene, mert reggel munkába kell menni. Aztán mikor év végi papírmunka miatt kb. egy hétig nem tudtam olvasni, pedig már csak cca. 10 fejezet volt hátra, és a legizgalmasabb volt a sztori, határozottan lelki beteg lettem. Szóval igen, enyhe fokú fangirl-séget okozott nálam ez a sorozat.

Persze nem azt mondom, hogy egyetemes népszerűségnek fog örvendeni ez a könyv (hiszen már most sem örvend annak azok részéről sem, akiknek a komfortzónájába esik a könyv), de sokan szeretik, és ez azért valami. Én azt mondom, hogy ez egy tipikusan olyan könyv, ami segít kiszakadni a saját világodból, és számomra többek között éppen ezért ért rengeteget. Mindenki részéről megér egy próbát, én legalábbis nagyon ajánlom.

Értékelés
5/5* - Egy igazi érzelmi hullámvasút volt, sok lehengerlő kalanddal, és remekül kidolgozott karakterekkel.

Zeneajánló
Barcelona – Fall in Love
Egy ACOWAR-hoz készült lejátszási listán találtam YT-n, és azonnal megfogott, bár nem az én stílusom az ilyenfajta zene. :)

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury (A Court of Thorns and Roses 2.)

Hm, a Facebook kárál, hogy egy ideje nem hoztam nektek bejegyzést. Hát most pótlom ezt a hiányosságomat, bár nem lesz egyszerű összeszednem a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Ugyanis napok óta ülök fölötte és nincs róla egy normális gondolatom. Ez általában akkor szokott megtörténni, mikor olyan könyvet olvasok, ami nem tetszik, és engem lepett meg a legjobban, hogy ezúttal éppen a fordítottja történik, és egy olyan könyvről nem tudok beszélni/írni, ami igenis tetszett, és minden pillanatban lekötötte a figyelmemet.

Talán pont ebben rejlik a dolog miértje. Mert ebben a könyvben annyi minden történik egyszerre és olyan gyorsan, hogy képtelen voltam együtt haladni az áramlattal, és csak sodródtam, ahelyett, hogy azt az áramlatot én irányítottam volna.

Azzal követtem el talán itt a legnagyobb hibát, hogy túlságosan egy karakterre fókuszáltam, mert rettenetesen kíváncsi voltam, hogy engem is belecsal-e abba a bizonyos hálóba, mint ahogy azt tette a fandom, és az olvasóközönség szinte egészével. Jelentem, sikerült neki, de ennek azért ára volt.

Mert a nagy character study mellett hagytam, hogy a történet maga elsikkadjon, és szépen elszivárogjon mellettem. Ennek eredményeképpen már szinte olvasás közben sem voltam képes visszaemlékezni arra, hogy adott pontra milyen események láncolatén keresztül jutottunk el, meg hogy egyáltalán mit is keresünk mi ott, és milyen következményeket fog maga után vonzani.

Ennek ellenér, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani a könyvre magára. Sőt, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy jobban tetszett, mint az ACOTAR, és ez nagy szó, mert azt a könyvet is nagyon szerettem. És, hogy miért gondolom így…?

Mert, ahogy azt már az ACOTAR-ban is megszokhattuk kapunk egy csodálatosan felépített világot, ami elérte, hogy hirtelen mindenki Velarisban, vagy legalább a Night Court-ban akarjon lakni. Ennél viszont fontosabbak a tűpontos karakterábrázolások. Én személy szerint legalábbis még nem találkoztam olyannal, hogy valaki így leírja a PTSD hatásait az emberi pszichére, és, hogy milyen toxikus lehet az, ha az ember igényeit figyelmen kívül hagyjuk.

Külön imádtam azt, ahogy szépen, fokozatosan ásta alá a történet Tamlin személyiségének változásán keresztül Feylin egész kapcsolatát, hogy közvetlen amellett, a romokból elkezdhesse felépíteni a sziklaszilárd alapokon nyugvó Feysandot.

Hogy őszinte legyek, amellett, hogy már az elején üvöltött úgy kb. mindenről, hogy Feyre és Tamlin kapcsolata haldoklik, meg kell jegyeznem, hogy Tamlinban az overprotectivitását soha nem kedveltem. Meg azt sem, hogy ül a fenekén, és játssza a nagy uralkodót, és azt hiszi, hogy ezzel mindenkit levesz a lábáról, de ezt hagyjuk most…

Sokat gondolkodtam egyébként, hogy mi fogott meg annyira Rhysand karakterében, ha már annyira kíváncsi voltam a bűverejére, és rá kellett jönnöm, hogy a személyiségének azon vonása tehető ezért felelőssé, hogy mindenben megtalálja az arany középutat. Védelmez, ugyanakkor nem fojtja meg azt a személyt, akit meg akar védeni. High Lord, aki tudja érvényesíteni a hatalmát, ha muszáj, ugyanakkor törődik azokkal, akik az udvarában élnek. Szereti az embereit, vagyis a tündéreit. Alapvető különbségek mutatkoznak meg a két High Lord között, és gondolom, nem meglepő melyiket tartom egészségesebbnek.

És akkor még nem beszéltem azokról az elképesztő izgalmakról, és óriási nagy cliffhanger-ről, ami jellemezte az utolsó pár fejezetet. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Még úgy sem, hogy út közben egy rakás spoilert lelőttem magamnak. Ugyanúgy tövig rágtam a tíz körmömet, mint az ACOTAR próbáinál.

Mindennek következtében azonnal el is kellett kezdenem az ACOWAR-t (A Court of Wings and Ruin), még relatíve az elején járok, de már most tengernyi minden történt, és nagyon várom, hogy még mennyi minden fog. Megyek is vissza olvasni. :)

Értékelés
5/5* - Tényleg szerettem.

Zeneajánló
Eltartott egy darabig, mire találtam egy jó fanvideót, de itt van. VIGYÁZAT! Feysand-ra nézve spoileres!

Izolde Johannsen: Gránátok a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Előre is elnézést kérek, ha ez az értékelés nem éppen a logikusságáról lesz híres (magyarán ide-oda fognak pattogni a gondolataim), de ez a könyv pont nem egy könnyű olvasmány, amit komoly mérlegelés nélkül értékelni lehetne. Én viszont akkor is itt és most fogok róla írni, mert… hát mert nem éppen egy könnyű regényről van szó.

Az azt hiszem, a december végi értékelésemből mindenki számára eléggé ismeretes, hogy a sorozat első kötete is eléggé mély érzelmi nyomokat hagyott bennem annak idején. Gyakorlatilag egy történelmi korszakot kezdtem el egy teljesen másik, egészen addig megvetett oldalról látni, és kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy nem minden fekete és fehér itt sem. Nem azt mondom ezzel, hogy a Náci Németország berendezkedésével, politikájával, vagy bármilyen, de tényleg bármilyen cselekedetével egyet tudok érteni, vagy akár csak rokonszenvezni képes vagyok, de annak a regénynek köszönhetően újra megláttam az embert az akkori Harmadik Birodalom katonáiban.

Na, mármost, nem tudom, hogy kinek támadt az a komolyan, minden cinikus felhang nélkül értendő briliáns ötlete, hogy ebben a sorozatban ennek a két kötetnek így kell követnie egymást. Egyszerűen olyasfajta húzóerő volt számomra a Graf Spee-vel történtekkel és az azután következő eseményekkel felütni, és bevezetni a Bismarck történetét, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a könyv úgy a 2-3. fejezete körül megfogott, berántott magába, és az epilógusig el sem engedett abból a vasmarokból.

A történet maga szerintem azért is kiemelkedő, mert érezhetően rendkívül alapos kutatómunka áll a hátterében, illetve… hát hogy is fejezzem ki magam… többféle érdeklődési területről érkező olvasó találhat benne olyan vonást, ami miatt azt mondja, hogy „Igen, ez a könyv igazán remek volt”. Hadd fejtsem ezt ki egy kicsit bővebben.

Ha történelmi tényekre vágysz, hát megkapod. Ugyanis a Bismarck útjának meséje az első pillanattól az utolsóig pontos történelmi tényeken alapul, mind az időpontokat, mind a helyszíneket, és mind magukat a történteket tekintve. A felvonultatott történelmi hírességekről, mint karakterekről meg már ne is beszéljünk (dehogynem, fogunk, pár mondattal lejjebb).

Ha pontos haditechnikát akarsz, vagy szimplán a csatahajók szerelmese vagy, ez a könyv akkor is jó választás. Mert ugyan a könyv vége is tartalmaz egy eszméletlenül pontos összefoglalót a történetben szereplő hajókról, és felszereltségükről, sok fontos adat a szövegbe is bele van csempészve. Méghozzá nagyon is ügyes, és furfangos módon. Ugyanis a száraz adatok sorolása egyáltalán nem ejt ki abból a különleges hangulatból, amit a szöveg ad, és a karaktereket sem teszi ön – és történet idegenné.

Ha a száraz történelmi tények nem vagy csak kevésbé érdekelnek, és inkább ilyen kis romantikus lelkületű vagy, akkor azt ajánlom, hogy minimum egy százas csomag zsebkendővel ülj le emellé a könyv mellé. Kelleni fog. Mert igen, egy háborús történet is lehet nagyon érzelmes, megható, és szívszorító. Higgyetek nekem, én, aki amúgy nem szoktam sírni könyvön, a már említett 2-3. fejezet környékén annyira bőgtem, hogy nem láttam a könnyeimtől. Később meg csak azért uralkodtam magamon, mert döntő többségben emberek között (értsd buszon, vagy munkahelyen) olvastam a könyvet.

Kínkeserves, mégis valamilyen mértékben felemelő volt a hajó legénységével együtt végigélni azt a poklot, amit ők akkor és ott végigéltek. Gondolva mindeközben arra, amire ők is gondolhattak, és ami bizonyos karakteren, vagy karaktereken, a történet folyamán is előkerül. Bizony ezeknek a katonáknak, tengerészeknek, akiknek nagy része zöldfülű volt, családjuk volt. Voltak, akik hazavárták őket, és csak egy levelet kaphattak a szörnyű hírekkel.

Szívszorító volt látni, ahogy egy idea követői, akiknek nem is szabadna másban hinni, csak a „Vezérükben” egytől egyig az egekhez fordultak segítségért a bajban. Hogy helyezték bajtársaik igényeit a sajátjaik elé, hogy helyezték az ELLENSÉGEIK érdekeit a sajátjaik elé…

Mindehhez pedig személy szerint csak annyit tennék hozzá, hogy külön köszönöm a mintegy függelékszerűen közölt részletes, tartalmas és hasznos tényanyagot a hajó emlékezetéről.

A végére pedig tényleg egy röpke megjegyzés. Olvassátok ezt a sorozatot, mert egy olyan nézőpontot nyit meg az olvasók előtt, amiről a történelem tankönyvekben nem vagy csak nagyon kevés szó esik.

Értékelés
5/5* - Ezután most nagyon kell valami limonádé történet.

Zeneajánló
Ezt inkább most hagyjuk, jó? Ha valaki szeretne tovább informálódni, ajánlom számára ezt a cirka egy órás videót a csatahajó felkutatásáról.

Ezúton is szeretném megköszönni az írónőnek, hogy engedélyt kaptam a fedélzetre lépésre, és együtt örülhettem, remélhettem, búsulhattam és gyászolhattam a legénység (megmaradt) tagjaival. Igazán meghatározó élmény volt.

C. S. Lewis: The Horse and His Boy (The Chronicles of Narnia 3.)

A hardcore fantasy rajongók körében J. R. R. Tolkien mellett C. S. Lewis az az író, akit a műfaj atyjának tekintenek, tekintve, hogy sokak szerint a Lord of the Rings mellett a Chronicles of Narnia alapozza meg a műfajt. És ezzel nekem az ég egy adta világon semmi bajom nincs, teljesen jogosnak, és megérdemeltnek látom ezt az olvasóközönség által kiosztott címet, mégis… Mégis ez a könyv, vagyis ezek a könyvek nekem egy picit furák. Már annak idején a LOTR-szel se haladtam olyan sebességgel, mint szerettem volna, és most a Narnia is olyan nyögvenyelősen megy. Azt hiszem, nekem valahogy a modernebb fantasykra van beállítva az agyam, vagy nem tudom.

Ennek ellenére pozitív tapasztalatok tömkelegét is sikerült megélnem a Ló és kis gazdájával is. Igaz, hogy istentelenül lassan ment az olvasása látszólag, de ezért okolom az egy kötetes nagy alakú monstrumot is, ahogy papír alapon megvan a sorozat. Yupp, tényleg egy kötetben.

Szóval a lényeg, a kellemes élmények. Ahogy olvastam a 15 fejezet mindegyikénél megtapasztaltam, hogy igen, itt egy történet, ami tényleg, a szó legszorosabb értelmében elvisz egy másik világba. És szerintem ebben áll Lewis zsenialitása. Úgy rántott be a regény a maga világába, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott vagyok. Ezt nagyon kevés fantasy kötettel kapcsolatban tapasztaltam eddig, ha megtapasztaltam egyáltalán. Minden esetben, ha a legminimálisabb fokig is, de tudatában voltam a környezetemnek. Itt nem. Itt én is keresztülmentem a sivatagon, harcoltam a narniaiakkal a szövetségeseink mellett, és többször, különböző karakterek mellől, de én is találkoztam Aslannal. Meg a Pevensie tesók többségével.

A könyv története ugyan lassan halad, ha egyáltalán van neki, ha ezt a nagyon hosszú utat annak lehet nevezni, illetve itt is relatíve kevés karakterrel dolgozik a szerző. Legalábbis kevésnek ad nevet, de abban biztos lehet az ember, hogy ezek a nevek nem hétköznapiak egyáltalán. De itt nem is ez a lényeg, hanem az, amit a fentiekben már emlegettem.

Lehet, hogy nem kellene, de én a Narnia Krónikáira kezdek úgy tekinteni, mint egy egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó novellagyűjteményre. Mert ezek a történetek olyan kis rövidkék, hogy nem tudok egyre teljes értékű regényként tekinteni, és mert az összes között a legszorosabb kapcsolódási pont Narnia, mint helyszín, és Aslan, mint kvázi főszereplő a maga allegorikus alakjában.

Azt le kell még szögeznem a könyvsorozattal kapcsolatban, hogy a fentebb leírt negatívabb élmények nem fognak befolyásolni abban, hogy folytassam az olvasást. A pozitívak meg persze csak erősíteni fognak. Szóval lehet még majd tőlem további Narnia-értékelésekre számítani, mert piszkálja a csőrömet a történet további alakulása rendesen.

Értékelés
5/4 – Mert a jóra koncentrálunk

Zeneajánló
Tökéletes összefoglalója a könyvnek. Credits to the creator.

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses (A Court of Thorns and Roses 1.)

Tény és való, hogy pokoli fáradt vagyok, és még rendesen leülepedni sem hagytam ezt a könyvet, lévén ma délben fejeztem be, de muszáj megírnom róla most azonnal a bejegyzést, hogy kifejezhessem mennyire tetszett, amit olvastam, és hogy ezzel az egy olvasmányélménnyel hogyan álltam be én is a Sarah J. Maas rajongók egyre növekvő táborába.

Tulajdonképpen ezzel a könyvvel kapcsolatban először a borítójára lettem figyelmes, arra is csak akkor, mikor már megjelent a magyar fordítás, és a könyvesbolt kirakatának sarkából kacsintgatott rám, mintha folyamatosan azt kérdezgette volna, hogy nem szeretnél haza vinni? Az egyetlen, ami miatt képes voltam ellenállni neki, az a fogadalmam, miszerint nem nagyon olvasok nyár végéig magyar nyelvű könyvet, hogy legalább így készülni tudjak a nyelvvizsgára, amire még el sem döntöttem, hogy elmegyek-e. Na, mindegy.

Lényeg, hogy onnantól kezdve egyre több idézet meg értékelés ugrált elém teljesen random, mint valami jóslat arról, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kellene. Egészen biztató adalék volt, hogy nem is nagyon láttam a könyvről negatív véleményt, illetve az író is elég nagy népszerűségnek örvend amúgy. Kicsit persze féltem is, mert a mostanában agyonhype-olt könyvek közül, ami a kezembe került… hát mondjuk úgy, nem nekem lett kitalálva. Örülök viszont, hogy kijelenthetem, ez a könyv megtörte a negatív tapasztalatok jegét.

Nem mondom, az első pár fejezettől megijedtem, hogy mi lesz itt, és ezzel a könyvvel is úgy fogok majd járni, mint Carriger Soulless-ével, de szerencsére nem ez történt.
Ugyanis belecsöppentem egy rendkívül kreatívan megalkotott mesevilágba, aminek a határai finoman mosódnak bele a valóságba, amitől jó vagy rossz okokból, de elszeparálódni kénytelenek. És én nagyon szerettem ezt a mesevilágot. A felépítésével, a karaktereivel, a gonoszaival, és a történetével együtt, úgy, ahogy volt.

Sok értékelésben emlegették, hogy ez az egész könyv nem más, mint egy Beauty and the Beast retelling. Nos, szerintem nem az. Tény, hogy vesz elemeket abból a meséből is, de ugyanilyen alapon vannak benne elemek például a Hamupiőkéből is. Szerencsére azonban a történet gerincét mégis az író saját, remek érzékkel megalkotott fantáziavilága adja.

Számomra ebben a könyvben is, mint mostanság annyi sok másban a történet fordulatossága, remek felépítettsége és misztikuma mellett, ami természetesen egyáltalán nem elhanyagolható tényező, a karakterek jellemfejlődései vitték a pálmát.

Az, hogy hogyan akklimatizálódik egy halandó lány a tündérek addig félelmetesnek és megvetettnek hitt világához, hogy tanulja meg szeretni azt, illetve, hogy egy főtündér (fogalmam sincs, hogy fordították le hivatalosan magyarra a kifejezést) hogyan tanulja meg elfogadni, és hogyan szereti meg a történet egy bizonyos halandóját, mikor addig az egész halandó népességet lenézte.
Szóval ebből a szempontból nekem a történet maga a gonosz legyőzésének rögös útján túl, ami egyébként minden tündérmese sajátja, a másik megismeréséről, az előítéltek, és az elferdült ideák porba döntésének sikerrel végződő kísérlete volt.

A karakterek közül érdekes módon sem halandó, sem halhatatlan oldalon nem a főszereplők voltak számomra a legérdekesebbek.
Halandók közül, bár az elején nagyon sajnáltam Feyre-t a családja miatt, hogy nem ismerik el, és nagyon becsültem őt a kitartásáért és a bátorságáért, a nővére Nesta akkor is érdekesebb karakter volt nekem. Valószínűleg azért, mert erős, és őt lengi körbe a legnagyobb misztikum a családtagjai közül. Miért lett olyan, amilyen, és hogy lett olyan, amilyen. Nestának jár a történetszál! Tudni akarom, mi a fene folyik a körül a lány körül.
A tündérek közül pedig bár szerettem én Tamlint is, ahogy haladt a történet egyre jobban átpártoltam Rhysand mellé. Valóban, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mikor először (vagy ha pontosak akarunk lenni másodszor) megjelent a színen, rendesen megijedtem tőle. Aztán ahogy haladtunk a végkifejlet felé, rájöttem, hogy nincs az égvilágon semmi baj Rhys-szel. Hiszen nem tett mást, mint, hogy próbált életben maradni, és végre visszakapni a saját szabadságát és erejét. Szerettem a ravaszságát, szerettem a kígyóéhoz hasonló simulékonyságát, hogy el tudta adni magát, és ezzel mindenből ki tudott mászni, megmentve ezzel nem egy ártatlan lelhet. Kíváncsi vagyok, hová fog tartani Rhys és Feyre karaktere együtt azután a bizonyos egyezség után, és ebbe hogy fog beleférni a Tavasz Udvarának High Lord-ja…

Összességében én rendkívüli módon szerettem, élveztem ezt a történetet, mert egy kalandos mesevilágba kalauzolt el, rejtvényekkel, érzelmekkel, és valódi motivációkkal, mint a szeretteink védelme, vagy a szabadságunk visszaszerzése. Nagyon várom a folytatást!

Értékelés

5/5 – Csak azért nincs ott a *, mert szeretném megtudni, lehet-e ennél a történetnél magasabbra rakni a lécet.

Zeneajánló
Tudom, hogy azt mondtam, nem kifejezetten Szépség és a szörnyeteg újramesélés, de ez a videó akkor is kifejezetten ide illik.


Sara Raasch: Frost Like Night (Snow Like Ashes 3.)

Szombat reggel kilenc óra van. Cirka egy órája vagyok ébren, és már a szövegszerkesztőm fölött ülök, hogy ezt az értékelést megírhassam, ugyanis a könyv, amiről írni készülök, olyan szintű hangover-séget okozott nálam, hogy amíg ki nem adom a gondolataimat, addig tuti nem leszek képes belekezdeni egy másik könyvbe, pedig nagyon régóta várom már, hogy azt a darabot olvashassam.

A könyv, amiről szó van, és amiről írni készülök az Sara Raasch Frost Like Night című könyve. Ahogy azt láthatjátok a címben is. A Snow Like Ashes trilógiával egészen furcsa kapcsolatom van nekem. Nagyjából akkor kezdtem bele az első könyv olvasásába angolul, mikor az magyarul kijött. És nagyon nem kápráztatott el, kivéve egyes részeket. Ahogy jöttek sorban a magyar verzióról a pozitívabbnál pozitívabb vélemények, nem tudtam őket hová tenni. Viszont azoknak köszönhetően kezdtem bele a második részbe, ami ha lehet még kevésbé volt káprázatos, mint az első. Egyedül Ceridwen karakterét szerettem ott. Ilyen mellékzöngével kezdtem bele a harmadik kötetbe, pusztán azért, hogy megtudjam végre, hol ér véget, vagy egyáltalán lesz-e valami Meira és Mather kapcsolatából. És tátva maradt a szám.

A harmadik kötetre végre megértettem, mi a jó, és mit szeretnek annyira ebben a sorozatban, vagy egyenként ezekben a könyvekben. Komolyan faltam az oldalakat, és fizikai fájdalmat okozott, mikor munka miatt le kellett tennem, és alig vártam, hogy újra felvehessem, és követhessem a kisimulni látszó szálakat.

Szerettem, ahogy Meira, és vele együtt Winter egész királysága szövetségesekre, barátokra talált. Az egész történetszálat, ahogy készültek az utolsó nagy összecsapásra, ahogy Meira megpróbált kontrollt szerezni a saját varázsereje felett, de legfőképpen a próbákat, ami elé a mágia forrását őrző labirintus állította őket.

Mosolyogtam az olyan boldog és vidám jeleneteken, mint Ceridwen és Jesse esküvője, vagy ellágyult a szívem Meira és Mather kapcsolatán, vagy éppen folyt a könnyem az olyan jeleneteknél, mint ami Nessával, vagy General William-mel (aka Sir) történt. Szóval érzelmekben sem volt itt hiány.

Úgy gondolom Raasch-nak így a végére sikerült egy rendkívül akció dús, pörgős, ugyanakkor érzelmes, és okos történetet megírnia, aminek a végső csavarja olyan abszolút mértékben egyértelmű, és előre mégsem látható, hogy abban a pillanatban, mikor kiderült, hol is rejtőzött eddig a történet megoldása, Mather-hez hasonlóan én is majdnem lefejeltem a falat.

Erre a regényre csak azt tudom mondani, hogy akik szerették az elsőt, ne adj’ Isten olvasták a második részét már angolul, azok ebben a regényben sem fognak csalódni. Akik meg ódzkodtak eddig a sorozattól, tartsanak ki, mert ez a rész messze túlszárnyalja az eddigieket! Nagyon jó élmény volt olvasni!

Értékelés
5/5 – Pedig, ha valaki, hát én aztán tényleg féltem ettől a könyvtől.

Zeneajánló
Starset – Die For You
A második kedvenc dalom a Vessels-ről, és ez a dal szövegében is meglepően passzol a történethez.

James Dashner: The Eye of Minds (The Mortality Doctrine 1.)

Dashner számomra már a Maze Runner trilógiával bebizonyította, hogy személyében egy nagyon különleges íróval gazdagodott az amerikai kortárs irodalom. A különlegessége több tényezőben is megmutatkozik. Először is nagyon jó érzékkel nyúl hozzá olyan témákhoz, amik fölött ebben a rohanó világban egyszerűen elsiklik az emberek nagy többsége. Ezeket a témákat pedig képes olyan nyelven, egy olyan történetbe, vagy jelen esetben már igazából történekek sorozatába beleágyazni, hogy az a tiniknek, és a fiatal felnőtt korosztálynak nem csak hogy emészthető, hanem egyenesen keselyűként vetik rá magukat ezekre a történetekre. A másik meg, hogy ő azon kevés írók egyike, akinek az olvasása közben egy percre nem unatkozol (és aki nem mellesleg tényleg szereti az olvasóit). Dashner egy remek író, na.

Ha olvastad már valamelyik regényét, akkor biztosan tisztában vagy vele, milyen eszközökkel dolgozik a könyveiben. Rövid fejezetek, óriási plot twistek, és a regények végén akkora cliffie, hogy azonnal és rögtön vennéd a kezedbe a következőt, mert hát mi ez mááár?! Na, pontosan ez volt a helyzet az „Eye of Minds” esetében is.

A történet szerint a főhősünk, Michael egy tehetséges gamer, aki a VirtNet nevű virtuális valóságban éli szabadideje, sőt azt is mondhatnánk, mindennapjai jelentős részét. Lévén tehetséges hacker felfigyel rá a virtuális világ biztonságáért felelős szerv a VNS, akik megbízzák őt, és két barátját Bryson-t és Sarah-t, hogy derítsenek fényt egy játékos kilétére, aki módszereivel, és veszélyes ideológiájával már többeket a halálba küldött, és nem csak a játékokon belül, hanem a való életben is.

Na és aztán innen jönnek az oltári nagy csavarok, és itt csillan meg az is újra, hogy Dashner milyen oltári jó író is valójában. Mert a feladatok láncolata, amiken az a három gyerek végigmegy, nem sok mindenki fejéből pattant volna ki (és hangsúlyozom, egy három kötetet + egy kiegészítőt számláló sorozatról beszélünk). Minden egyes feladatnál a körmömet rágtam tövig. És egyáltalán nem volt egyhangú a dolog, mert minden feladat úgy három fokkal veszélyesebb, és soha nem egyszerűbb volt az előzőnél. Mindez úgy megírva, hogy pontosan emlékszünk arra az útra, amin a feladatok megoldása közben végigmegy a trió. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztóan logikusan, izgalmasan és jól van felépítve ez a könyv, mind történetileg, mind írástechnikailag. És akkor a végén lévő óriási cliffhanger-ről még nem is beszéltem. Higgyétek el nekem, ismerve a Maze Runner trilógiát biztos voltam benne, hogy valami olyanra kell számítani, ami nagyot üt, de erre még én sem voltam felkészülve. Dashner egy szadista, nekem meg át kell szerveznem a nyári olvasmányaimat, mert a folytatásokat olvasni AKAROM.

Amiről még nem igazán ejtettünk szót, azok a karakterek. Nos, anélkül, hogy lelőném a végét, túl sokat nem is mondhatok el róluk. Így igazából csak annyira szorítkozom, hogy bár (még) nem kedvelem őket annyira, mint annak idején a Maze Runner szereplőgárdáját, de ők is elindultak egy úton, és biztos vagyok benne, hogy egy az íróhoz hasonló zseni keze alatt nagyon messzire el fognak jutni.

Emberek, én erről a könyvről csak azt tudom mondani, hogy ezt olvasni KELL, nincs mese. Briliáns az egész, egy az egyben, úgy ahogy van. És ezt nem elfogultságból mondom. Mert igaz ugyan, hogy imádom Dashnert is meg az ehhez hasonlóan felépített történeteket is, de bízzátok ide… Ha a Kill Orderről írt értékelésemet veszitek alapul, akkor talán belátható, hogy nem mondanám azt, hogy jó, ha szerintem tényleg nem az.

Értékelés
5/5** - Aaaaaaaaa ez tényleg nagyon remek volt.

Zeneajánló
Starset – Ricochet
Nem állítom, hogy bármilyen formában kapcsolódik a történethez, de nagyon sokat hallgattam, amíg a könyvet olvastam.

Rick Riordan: The Dark Prophecy (The Trials of Apollo 2.)

Riordan bácsi egy zseni, egy hős, egy példakép. Mindezt már sokszor, sok helyzetben emlegettem, és ahogy haladok előre az általa írt történtekben ezt a szimpla mondatot egyre inkább igazabbnak látom. Ha engem kérdeztek, már az is egy csoda, amiért és ahogyan Percy karaktere és a köré épülő történetek létrejöttek. Az meg, ahová vitte ezt az egész brandet az író, még csodásabb. És ezt most minden mellékzönge nélkül mondom, mert tényleg, őszintén hálás vagyok azért, hogy ezek a könyvek itt vannak nekünk, és olvashatjuk őket. A kortalan jellegét pedig még nem is emlegettem.

Ezzel a könyvvel az író megint nagyot alkotott. Igaz ugyan, hogy nem varázsolt el annyira, mint egy évvel ezelőtt a Hidden Oracle, de azt láttam, hogy Riordan ezzel a könyvvel végre ráérzett arra, hogyan tartsa mederben a saját mondanivalóját, úgy, hogy az olvasó egy pillanatra se unatkozzon közben.
Értékeltem, hogy nem mentek minden fejezetben egy új küldetésre a főszereplőink, de minden egyes pillanatban történt velük valami, ami miatt azonnal tovább akartam olvasni. Sokkal, de sokkal könnyebben követhetőek voltak az események így. Minden eseménnyel kapcsolatban tiszta volt, hogy mi az előzménye, viszont a következményre már csak akkor jöttem rá, mikor az bekövetkezett. Remélem, érthető, mit szeretnék ezzel mondani. Egy letehetetlenül izgalmas, mégis követhető könyvet kaptam. Történetében tehát ez a rész is hibátlan volt.

A karakterekkel kapcsolatban pang bennem egy adag hiányérzet. Ne tessék ezt félreérteni. Továbbra is imádom, de tényleg imádom Leo-t, és Apolló még mindig nagyon nagy arc, de a hős Hetes (vagy Kilences, ha Solangelo-t belevesszük) nagyon hiányzott nekem a sztoriból. Annak ellenére, hogy a nagy többségük azért legalább említés szintjén megjelent, és az utolsó fejezetek erősen előre vetítik, hogy a következő résztől újra összeállnak, vagy legalábbis elkezdenek összeállni a Hetek (vagy Kilencek, kinek hogy tetszik).
Pár régi ismerős arc azért megint feltűnt, akit nagyon jó volt viszont látni. Az egyik ilyen Artemis Vadászainak vezetője Thalia Grace. Rég nem hallottunk már felőle, és jó volt újra színen látni.
A másik régi ismerős pedig az időközben a szamárlétrán nagyon magasra felkapaszkodott Kecskepajtás, akinek a jelenléte előre vetíti, hogy az első sorozat Hős Hármasa a továbbiakban megint készen fog állni arra, hogy gondolkodás nélkül rohanjon fejjel a falnak.

Szóval összességében megint azt mondom, hogy imádtam ezt a könyvet, és bár hiányoznak/hiányoztak az előző sorozatban megismert szereplők, örülök, hogy felvillant az esetleges viszontlátás reménye, esélye. Vigyáznom kell, hogy ezzel kapcsolatban ne legyenek túl nagy elvárásaim a harmadik kötet, a „The Burning Maze” felé.
A megjelenésig hátralévő cirka egy évet (horror hosszúságú idő) pedig szerintem részben azzal fogom tölteni, hogy előveszem az előzménysorozatot, és újra felszállok az Argo II fedélzetére, hogy aztán a lehető legfelkészültebben csatlakozhassam a csapathoz a majdani legújabb kalandban.

Értékelés
5/5 – Nem, Riordan könyvre szerintem sosem fogok kevesebbet adni.

Zeneajánló
Tudjátok mit, olvassátok el a könyvet, és válogassatok kedvetek szerint Apolló kifogyhatatlan repertoárjából. :)

Gail Carriger: Soulless (The Parasol Protectorate 1.)

A helyzet ezzel a könyvvel az, hogy képtelen vagyok belőni a skála egy pontján, hogy mennyire tetszett nekem valójában. A könyv első két harmadát veszettül untam, és többször megfordult a fejemben, hogy leteszem, és hagyom az egészet a fenébe. Szerencsére, aztán kitartottam, mert az utolsó harmadra annyira beindultak az események, hogy aztán csak kapkodhattam a fejem, meg rághattam a körmöm, hogy mi lesz itt. Olyan érzésem volt, mint annak idején, mikor a Burok című könyvet olvastam.

A történet nekem valahogy egy irgalmatlanul hosszú bevezetőnek tűnik aminek, figyelembe véve, hány kötetet számlál a sorozat, még valahol értelme is van. Én viszont az elolvasott értékelések alapján azt kerestem benne, ami miatt a molyok nagy többsége élteti ezt a sorozatot. Azt olvastam ugyanis, hogy a többség rengeteget nevetett, esetenként hangosan, a könyv(ek) történetén. Én itt viszont ezt hiába kerestem.

Ez a történet arra lehetett volna jó, hogy bevezesse az olvasót a világba, amiben a sorozat majd játszódni fog. Történt is erre kísérlet, de valahogy olyan kidolgozatlan maradt az egész. Viktoriánus Anglia. Csodás. Csakhogy éppen a történelmi jellegzetességek nem jelennek meg. Kivéve talán azt, hogy egyszer egy párbeszéd erejéig személyesen megjelenik Viktória királynő. Steampunk jelleg (ami számomra megint egy vonzó erő lehetett volna). Automaták ellen harcolunk, de mire erre rájövünk, meg kezdünk vele valamit, addigra az ember összes haja kihullik. Plusz adalék, hogy a főhősünknek van egy réz napernyője, de ezzel se sok mindent kezd, maximum a történet első oldalainak egyikén.

A könyv utolsó harmadában, ahol az események beindulnak, meg ahol tényleg szemtől szemben kell harcolni a rosszfiúkkal… na, az a rész viszont tényleg nagyon el lett találva. Meg persze az is igaz, hogy itt teljesedik ki a központi szerelmi szál, ami ugyan hála az égnek egyáltalán nincs a középpontban (még), mégis üdítő olvasni a két karakter egymással való évődését.

És, ha már a karaktereknél tartunk, ejtsünk is szót a történet főbb mozgatórugóiról. Elsőként persze Alexia Tarabottiról, a félig angol félig olasz leányzóról, akinek legfőbb jellemvonása, hogy nincs lelke. Ez a felütés pedig egy rettentő újszerű, és izgalmas karaktert lenne hivatott életre hívni, ha rendesen ki lenne dolgozva ez a nem mindennapi jelenség. Ugyanis abszolút nem tudunk róla semmit. Azon kívül persze, hogy az érintésével képes előhozni a természetfeletti lények halandó, emberi oldalát. Ez a mozzanat is rettenetesen izgalmas persze, de ne mondja már azt nekem senki, hogy a karakter pszichikumára, érzelmi világára az ég egy adta világon semmilyen hatással nincs az a tény, hogy nincsen lelke!!
A kedves love interest-től, aki amúgy a helyi vérfarkas falka alfája ilyen viselkedést maximum akkor tudnék tolerálni, ha egy első szerelmét átélő tinédzser lenne. Ők szoktak ilyen módon, és modorban lereagálni dolgokat és helyzeteket. Remélem, a többi kötetben rendesebben nyomon követhetjük majd azért a páros kapcsolatának alakulását. Annak ellenére, hogy túlzásokba esni azért tényleg nem kell.

A két mellékszereplő, akiről még nem fog ártani szót ejteni, az Lord Akeldama és Prof. Lyall. Mindkettő a két főszereplő valamelyikének jó barátja. A Prof. Lord Maccon bétája, jobb keze. Vele kapcsolatban annyit azért megjegyeznék, hogy meg fogom enni a nem létező kalapom, ha később nem derül ki, hogy cruch-olt Alexiára ennek a történetnek a folyamán.
Lord Akeldama meg egy nagyon cuki öreg mentor figura, csak ne lenne ilyen rettenetes beszédmodora. A falra másztam tőle. Annak viszont ürültem, hogy ép bőrrel sikerült kikeverednie mindenből a történet végén.

Összegzésképp csak annyit, hogy remélem, a további kötetek rendesebben fel vannak építve, és jobban ki vannak bontva, mert itt nagyon nem azt kaptam, amit vártam, és végül is nem bántam meg, hogy végig olvastam, de nem egyszer nagyon erős volt a késztetés, hogy letegyem és hagyjam az egészet a fenébe.

Értékelés
5/3 – Le kéne szoknom róla, hogy hagyom magam befolyásolni a közvélemény által.

Zeneajánló
Gépemről összeválogatott zenéket hallgattam az olvasás alatt, bedobok egyet a jobbak közül.

Könyvfesztivál 2017.

Ugye nem gondoltátok, hogy ez idén kimarad? Igaz, durván egy hete lógok ezzel a bejegyzéssel, de nézzétek el nekem. Beszéljünk inkább arról, milyen volt a 2017-es Könyvfesztivál  á la én (nem, nem vagyok narcisztikus alkat, oké?)

Féltem tőle, hogy rettenetesen furcsa lesz cirka egy napon belül felmenni Budapestre, bejárni az egész fesztivált, lehetőleg úgy, hogy ne távozzak üres kézzel, majd hazabuszozni. Érdekes módon, amilyen furcsa volt, legalább olyannyira volt kellemes is, mert nagyon nem arról szólt, hogy itt most tele kell tömni gyorsan egy táskát könyvekkel, mert most vagyunk itt, és jövő tavaszig ide nem is jövünk vissza…

Akkor nézzük is, hogy indult, hogy folyt le, és hogy végződött ez a nap.
Olyan korán keltem azon a szombati napon, amilyen korán még munkaidőben sem szoktam. Várt rám a 2x3 órás buszocska túra első fele. Szerencsére tiszta eseménytelenül telt, és a brutál korai indulás ellenére nem se nem aludtam be a buszon, se nem felejtettem el leszállni a kiszemelt megállóban. Nagyon laza olvasással eltelt három óra volt.
Aztán jött a fekete leves. Mert általánosan elfogadott tény, hogy Pesten eljutni A pontból B pontba problémamentesen majdhogynem mindig lehetetlen. Ez volt most is. Hogy mi a fenéért kell 2 villamosmegálló felújításán majdnem egy hónapot dolgozni, azt már fel sem hoznám, ha nem szoktam volna el nagyon a fővárosban való közlekedéstől az elmúlt egy évben. No, mindegy. Nem minden bonyodalom nélkül, de azért kijutottam a Széll Kálmán térre, ahol egy fél órás várakozás alatt azon törpöltem, hogy mennyire hipergyorsan magába tud szívni az a város. Nem tartózkodtam ott egy órája se, de már olyan érzésem volt, mintha sosem mentem volna el onnan. Ez keveredve azzal a tudattal, hogy biza nem sokat fogok én ott eltölteni egészen különlegesen feldolgozandó ingerhalmazzal dobott meg. Igen, valamilyen szinten hiányzik Pest, és bár dolgozóként most úgy gondolom, nem élnék ott egy biztos háttér nélkül, egy-két napot még mindig bármikor elkempingeznék abban a városban.

Valahol ezen a ponton, a fél órás várakozásom végén kaptam meg a társaságomat, állandó társamat a könyves ámokfutások bűntengerében.  A találkozásunkat követő két órát, ha nem baj, akkor átugrom, mert az teljes egészében sztorizgatással, és szakmázással ment el, és erre (hacsak nem vagy pedagógus kedves Olvasó), akkor nem hiszem, hogy túl nagy számot tartanál. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy annyira jó volt ez a része is a napnak. Végre itt volt az esélye a tapasztalatcserének valakivel, aki úgy látja az ügyet, mint én, és nem vakítja el a hülye propaganda, valaki, aki hozzám hasonlóan a dolgok közepében van, és a saját bőrén tapasztalja a nagyokosok ostobaságait. Kihasználtuk ezt az esélyt, nem mondom, és őszintén elképesztően jól esett.

A nap lényegi része… Tömeg, levegőtlenség és sok-sok-sok-sok könyv. :) Számomra nem túlságosan meglepő módon tartalmazott ez a pár óra mindent, amit az elmúlt években az a 2-3 nap, amit kinn szoktunk tölteni a „terepen”. Volt itt nem tervezett vásárlás, könyvek egymás kezébe nyomkodása, és egymás elrángatása a standoktól.
Ha akarnám, se tudnám felidézni a pontos útvonalat, amit bejártunk. Azt tudom, hogy szerénységem az angol könyvek előtt vesztette el az addig szoros pórázon tartott önuralmát. Elvégre azért mentem, hogy a papír alapú angol könyvtáramat gyarapítsam. Sajnos nem sajnos azt a pórázt nem tudtam visszarakni az önkontrolomra, így lettem egy Geopenes zsákbamacska tulajdonosa, és bár a könyv maga elajándékozásra kerül majd a hozzá ajándékba kapott vászonszatyit sosem adnám oda senkinek. :)

Cirka két órás túra után aztán eljutottunk oda, hogy mind a ketten azt mondjuk, hogy oké, akkor ennyi volt. És ez volt a nap legfurább pillanata. Mert az elmúlt évekhez képest abszolút nem volt nagy ámokfutás, akkor sem, ha akadtak olyan könyvek, amiket a sokszor alkalmazott „nem lehet itt hagyni” jelzővel illettünk, és hoztunk el, mégis úgy éreztük (vagyis hát én biztosan), hogy ott és akkor ez elég, mert ez a nap tényleg nem arról szólt, hogy ész nélkül rohangálva teletömjük a szatyrokat.

Az viszont, hogy kiértünk a Millenáris területéről messze nem azt jelentette, hogy vége van a napnak. Mert, hogy mi még egy jó másfél órán keresztül grasszáltunk a Mamutban és dumáltunk, úgy, ahogy én személy szerint mással nagyon nem is tudok, olyan mindenről és a semmiről egyszerre módban, az biztos. És ez megint olyan nagyon jól jött ki nekem. Olyan volt, mintha az elmúlt majdnem két évben nem változott volna meg semmi. Mintha nem fordult volna meg velem kétszer is nagyon durván a világ. Ott voltunk, és meséltünk, és nevettünk, és azt hiszem ez az, ami ott és akkor igazán számított.

Úgy gondolom, hogy ha bárkinek csak feleannyira volt jó az idei fesztivál bármilyen szempontból, mint nekem, akkor már felejthetetlen élményekkel gazdagodott. És, hát, ha előbb nem, akkor jövőre ugyanitt, ugyanekkor folyt köv., de remélem lesz korábban is esély, mert alkalom az biztosan.

A végére pedig hadd idézzem a nap két legikonikusabb mondatát, ami teljesen jól jellemez minket is, és azt is, hogy milyen a viszonyunk a rendezvénnyel:

  1. „A Főnixnél már várnak minket.”Aki nem érti az utalást, olvassa el a legeslegelső könyvfesztiválunk harmadik napjáról írtakat. Igen, ez ilyen régi poén, és igen, ennyire felejthetetlen.
  2. „Hozd azt, mer’ az vastag.” Igen, tipikus. :D

Még sok-sok ilyen alkalmat nekünk. :) Lehetőleg úgy, hogy a hazaúton is legyen kivel beszélgetnem, mert egy ilyen nap után a második három órát kukán végigülni felért egy kínvallatással. :D

Ó, és igen, majd elfelejtettem, a beszerzések:

  • A két ajándék
    - Robert Louis Stevenson: Treasure Island
    - Olga Grushin: Szuhanov álomélete

  • A saját beszerzéseim
    - Két Logico kártyacsomag (munkaorientáltság rulez) :)
    - Nathaniel Hawthorne: The Scarlet Letter
    - L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
    - Virginia Woolf: Mrs. Dalloway (szintén angol, mindhárom mű Collins Classics, imádom őket)
    - Egy kék színű csodaszatyor. :)

A saját beszerzésekről egy csoportkép:

Hozzászólások
  • IceMidnight: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • IceMidnight: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • IceMidnight: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • IceMidnight: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina