I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

J.K. Rowling: Very Good Lives

Sokat agyaltam, hogy egyáltalán hozzak-e értékelést erről a könyvről, annak ellenére, hogy ez egy nagyon spontán és nagyon rövid olvasás volt. Aztán gondoltam, miért ne, hátha valaki kedvet kap, és gazdagabb lesz pár jó tanáccsal. Szóval most itt vagyok.

A mondandómat mindenképpen azzal kell kezdenem, hogy sokat vacilláltam már azon is, hogy ugyan kell-e nekem ez a könyv, de aztán végül elengedtem, és nem is bántam meg. Ez a könyv ugyanis tipikusan olyan, amit csak a hardcore J.K. Rowling fanok akarnak nagyon magukénak tudni. Én meg nem igazán számítok már annak, mióta már a Legendás állatok forgatókönyvért sem voltam hajlandó egy petákot se kiadni, mert legyen bármilyen szép a könyv, a puszta létezését is lehúzásnak érzem. Szóval ebben az esetben is, fogtam magam, felhúztam az én kis e-könyvtáramat, és onnan választva ki ezt a darabot, olvasni kezdtem.

Igazából nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de azt sem, hogy ezt ilyen formában tettem. Sok érdekes, és értékes gondolat van a könyvben, főleg, de nem csak az éppen egyetemi tanulmányaik végén álló fiatalságnak, de egyszerűen egy olvasásért, hacsak tényleg nem vagy a fanbázis kemény tagja, nem éri meg beruházni a könyvre. Szóval inkább maradjon a könyvtár. Mindez persze szubjektív vélemény, szóval tessék így latba vetni.

Ami engem meglepett, és jól esett olvasni ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg számomra is tartalmazott néhány értékes gondolatot, annak ellenére, hogy alapjáraton nem én vagyok/voltam a célkorosztály. Szerettem, hogy láttam az embert a szavak mögött. Hogy nem azt sulykolta a frissen végzett diákok fejébe, hogy az iskolájuk nevéhez mérten egyszerűen kötelességük sikerre vinni az életüket, hanem azt az egyszerű igazságot, hogy nem baj, ha hibázol, ha kudarc ér, mert abból valószínűleg többet tanulsz, mint a sikereidből. A másik, hogy arra buzdítja a diákságot, hogy nézzenek ki egy kicsit a dobozból, és használják a fantáziájukat. Nem tudom, hogy ez a Harvard amúgy valószínűleg nagyon ambiciózus, vagy eleve, kikövezett, kitalált és elrendezett jövőképpel rendelkező fiataljainál ez mennyire jött be, de egy próbát megért.

Emlegettem fentebb, hogy tetszett, ahogy az embert láttam a sorokban. Gondolom, akkor senkit nem ér meglepetésként, hogy a kicsit személyesebb megnyilatkozások is tetszettek. Nem szégyellt arról sem nagy vonalakban mesélni, hogy milyen volt az élete egyedülálló, munkanélküli anyaként, mielőtt a Harry Potter sorozattal bankot robbantott volna. És őszintén, bár nem értek teljesen egyet azzal, hogy a könyveit kismillió kiadásban, ilyen-olyan formában folyamatosan újra és újra ki kell adni, azzal meg pláne nem, hogy forgatókönyveket ad ki fizikai formában (A Cursed Child-ot megértettem, nem mindenki jut el a Broadwayra, hogy megnézhesse, de azért a moziba, aki akar, be tud ülni), nem irigylem tőle a vagyonát, mert ad1:megdolgozott érte, ad2:jó részét jótékony célokra fordítja.

Szóval alapvetően érdekes, és értékes olvasmánynak gondolom, mégis egy tipikus egyszer olvasós könyv. Nekem a puszta kíváncsiság, meg az unalom adta a kezembe, és ez így jó is volt. Remélem, ti is találtok majd benne számotokra értékes, megszívlelendő gondolatokat, ha elolvassátok valamikor.

Értékelés
5/5 – Érdekes, tipik egyszer olvasós.

Zeneajánló
Egy órás olvasás volt, nem nagyon hallgattam semmit.

Maggie Stiefvater: The Raven Boys (The Raven Cycle 1.)

Elég sokan rágták már a fülem azért, hogy kezdjek bele ebbe a sorozatba, úgyhogy azt hiszem, hogy most már tényleg ideje volt. Ami biztos, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem, annak ellenére, hogy a válságomból még mindig kigyógyuló félben vagyok. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, mondhatom azt is, hogy ez a könyv is segített a gyógyulásban, annak ellenére, hogy sokéig tartott az olvasása, mert azt, amire szükségem volt, megkaptam tőle.

Nem mondom, hogy kifejezett elvárásokkal ültem neki a könyvnek, egyszerűen megkaptam tőle, amire az adott lelki állapotomban szükségem volt. Mert ez egy könnyen olvasható, bizonyos szempontból nagyon pörgős, más szempontból meg elég lassúnak, és kidolgozatlannak érződő könyv, amiről igazából süt, hogy egy sok részes sorozat kezdő kötete. Csak remélni merem, hogy a dolgok jobban kikristályosodnak a következő részekben, bár, lehet, nem kellene hozzá nagy reményeket fűznöm azok alapján, amit azoktól hallottam, akik végig, vagy majdnem végig olvasták a sorozatot.

Ami engem konkrétan egy kicsit zavart az egészben, hogy úgy érzem, sem a világ, amiben játszódik, sem a karakterek, akik ebben a világban élnek nem kaptak elég teret, és időt arra, hogy kibontakozzanak. Az alapok, és a fő szál, illetve a karakterek főbb jellemvonásai, amelyek nagy vonalakban megkülönböztethetővé teszik őket egymástól, fel vannak rajzolva, de az igazi mélysége még nem nagyon kaptunk betekintést.
A másik, hogy ez a sztori igazából pörög, mert mindig történik benne valami, igazából viszont mégsem történik benne semmi. Egy teljesen lineáris úton halad az egész történet, nincsenek benne vargabetűk, vagy lélegzetet elakasztó nagy felfedezések. Illetve, azok vannak, de mivel csak futólag érintjük azt, hogy azok a felfedezések miért akkora nagyok, nem ütnek akkorát. Hogy egy példát mondjak. Elhiszem, hogy Gansey-nek az az erdő, és annak megtalálása sokat jelent, de nekem nem, mert csak nagy vonalakban, pár mondatból tudok arról, hogy mekkora munka meg szenvedés van az addig összegyűlt információk, meg tudásanyag felhalmozásában, nem vagyok tőle elájulva annyira. Nem látok bele az előzményekbe, így nem tudom annyira értékelni az eredményt sem.

A karakterekkel ugyanez a helyzet. Úgy érzem, pont annyit tudtuk meg róluk, hogy egy-egy mondatban el tudjuk különíteni egymástól őket. Nekem pl. a könyv feléig gondot jelentett a négy srác megkülönböztetése, mert minden, amit tudunk róluk, karakterenként 1-1.5 mondatban összefoglalható. Plusz a karakterek közti interakciókat is egy kicsit hiányosnak érzem. Vannak villanások, mint pl. Gansey meg Blue beszélgetése ott a templomnál, viszont ez messze nem elég. Nem látjuk folyamatában a változást, ami arra sarkallta Blue-t, hogy a kezdeti ellenséges véleménye hogy változott meg a fiúk felé. Mindemellett arra is kíváncsi lettem volna, szintén rendszerbe foglalva, hogy Ronan hogy kezdte el elfogadni a csapatuk tagjának Blue-t. Itt jegyzem meg, hogy az utolsó mondat alapján remélem, a Dream Thives jobban rá fog fókuszálni az ő karakterére, mert, ahogy Noah, úgy Ronan Lynch is tartogat még érdekes titkokat érzéseim szerint.

Viszont, ami nagyon működött ebben a könyvben az az volt, hogy tényleg folyamatosan fenntartotta az olvasó érdeklődését, és hajtotta előre, hogy olvasson tovább és tovább és tovább. A fentebb emlegetett villanások, mint Blue meg Gansey beszélgetése, vagy Whelk történetszála, és a kapcsolata Noah-val, vagy a jelenete Gansey-vel tényleg igazi fénypontjai voltak a könyvnek.
Ugyanakkor örültem, hogy Adam karakterén keresztül fontos dolgokról is szó esik a fő cselekményszál mozgatásán kívül. Olyanokra, amikről sajnos tabu téma beszélni. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy Adam karakterét olyanná formálta az írónő, amilyen. Nem, alapjáraton semmi bajom nincs Adam Parrish-sel, csak valahogy nem érzem jogosnak, ahogy a másik két srác, jó szándékú cselekedeteire reagál. Remélem, az ő motivációiról is lesz még szó a későbbiekben.

Összességében én mindenképpen jó olvasmányélménynek könyvelem el ezt a történetet. Annyira legalábbis biztosan jónak, hogy megígérjem, a nyári vakáció alatt biztosan előveszem a maradék három kötetet. Remélem, időm is lesz rá elég. :)

Értékelés
5/4,5 – A többit meg majd meglátjuk.

Zeneajánló
Ezt viszont tényleg hagyjuk, nagyrészt munkaidőben, lyukas – vagy elmaradt óráimban olvastam a könyvet, nem nagyon hallgattam zenét.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Ha jól emlékszem, a Könyvfesztiválos beszámolómban írtam arról, hogy hogyan és milyen körülmények között ruháztam be erre a könyvre. Arról viszont talán még nem meséltem, hogy hogy akadtam rá egyáltalán, illetve hogy kezdtek el érdekelni Murakami Haruki könyvei. Egyik volt egyetemista szobatársam említette, hogy – velem valami csodával határos módon egy időben – elkezdett érdeklődni a japán kultúra iránt, és, hogy olvasott pár Murakami könyvet, és tetszettek neki. Elhatároztam hát, hogy adandó alkalommal én is belepillantok egy-egy művébe. Nagy regényébe elsőként viszont féltem belevágni, és bevallom őszintén, a fülszövegek is egy kicsit elvontnak tűntek nekem. Nem olyanoknak, amiket igazán élvezni tudnék. Így esett a választásom a novelláskötetre. És egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem.

Nem mondom, hogy egyik másik novella nem volt itt is túl elvont ahhoz, hogy bármilyen értelmet beléjük tudtam volna csempészni, de az biztos, hogy elgondolkodtattak a történetek. És nem csak ez tette a szememben egy kötet elolvasása után olyan szerzővé az írót, akitől még teljesen biztos, hogy fogok elővenni könyvet (és nem csak azért, mert az 1Q84 még a polcomon pihen), hanem az, hogy ezek a történetek elvontságukkal együtt úgy voltak megírva, hogy észre se vettem, úgy fogytak egyre csak az oldalak. Egyszerűen olvastatta magát minden írása.

Nem túlzás azt állítani, hogy hosszú idő óta az első olyan könyv volt, amit élvezettel ültem le olvasni, nem untatott egy percre és nem volt az a nyögvenyelős olyan érzésem, hogy ha már elkezdtem, akkor, ha fene fenét eszik is, befejezem. Nem, tényleg érdekeltek a történetek. Igazából, már akkor éreztem, hogy jó könyv lesz ez, mikor a Fesztiválról hazafele elkezdtem olvasni a buszon, lévén teljesen lekötött. Suliban is volt, hogy elmaradtak óráim, és már összefolytak előttem a sorok annyira olvastam, de nem tudtam abbahagyni, meg letenni.

Nem mondom, hogy olyan óriási érzelmi hatással lettek volna rám a novellák, kivéve talán egyet, de az is igaz, hogy nem fejeztem be úgy egy-egy írást, hogy ne lettem volna gazdagabb általa valami okos gondolattal, amit valahogy jobban a magaménak éreztem, meg érzek azóta is.
Arról pedig még nem is szóltam, és ez egy kicsit furának is tűnhet, hogy azért régen olvastam én már magyar nyelven megjelent könyvet, és rá kellett jöjjek, hogy bár az angol is megy már egész rendesen, de néha üdítő dolog a saját anyanyelvemen olvasni. Igazán pihentető tud lenni, de tényleg.

Mindent összevetve én mindenképpen ajánlom olvasásra ezt a könyvet. Akik nem ismerik az írót, azoknak azért, hogy megismerjék, és megszeressék a stílust, akik ismerik az írót, és nem olvasták még a könyvet, azoknak azért, hogy gazdagabbak legyenek egy jó olvasmányélménnyel.
Az olvasottak alapján én mindenesetre kíváncsian veszem majd kézbe a többi írását is.

Értékelés
5/5 – Okos ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni. Igazán.

Zeneajánló
Japán, tehát még mindig JUMP. Nem mintha jobban illene ez a szám ehhez a könyvhöz, mint bármelyik másik az előzőekhez, de attól még nagyon-nagyon aranyos.


N. H. Kleinbaum: Dead Poets Society

Ha a kályhától akarok kiindulni ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor azt kell mondanom, hogy az inspiráció tulajdonképpen akkor kapott el, mikor az idei utolsó bérletes színházi látogatásom alkalmával volt szerencsém látni a műből készült színdarabot. És akkor rögtön ezen a ponton engedjétek meg, hogy a könyvismertetőmbe beleszőjem a darab ismertetését.

Elöljáróban annyit, hogy mielőtt a darabot megnéztem volna, a szó szoros értelmében semmit nem tudtam a történetről, tekintve, hogy sem  könyvet nem olvastam róla, sem a Robin Williams-féle legendás filmet nem láttam, sem előtte, sem azóta. Szóval teljesen kukán ültem be a nézőtérre. Viszont ez semmilyen tekintetben nem okozott problémát, mert, így legalább el tudtam gondolkodni a darabon. Oké, be kell vallanom, az első felvonás annyira nem volt nagy durranás, hogy majdnem elaludtam rajta, sőt tudok valakit, aki bóbiskolt is rajta, de mikor elmentünk szünetelni, valahogy rám telepedett, amit láttam, és úgy voltam vele, hogy nekem ez a történet írott formában is kell, hogy tudjak elmélkedni felette. Szóval a szünetemet, ahelyett, hogy a szomszédom fecsegését hallgattam volna, fogam a telefonom, és utánanéztem, hogy létezik-e egyáltalán könyv a történetből. Jelentem létezik (igaz, hogy a film alapján írták, de az nem lényeg, én meg jól meg is vettem, sőt, kézhez is kaptam.

Aztán, ahogy közeledett a könyvfesztivál, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis milyen könyvet kellene magammal vinnem, ami nem is olyan nehéz és kis helyen is elfér. Tökéletes választás volt ez a könyv. Gyakorlatilag, mire kiértem a találkapontunkra 30 oldal volt vissza az egész könyvből.

Amit el lehet róla mondani, hogy, ha ezt tekintem alapnak, akkor a színdarab még csodálatosabb volt, mint egyébként. Ahogy olvastam a könyvet, megelevenedett előttem, amit pár héttel korábban a színpadon láttam. Amit meg nem láttam, az kellemes meglepetésként hatott rám. És olvasás közben is ugyanúgy elgondolkodtam a könyv mondanivalóján, mint a darab szünetében.

Biztos vagyok benne, hogy valamilyen formában mindenkinek ismerős a Holt Költők Társaságának története, és mindenki valamilyen módon leszűrt magának valamilyen mondanivalót. Mert ez a könyv szerintem pont olyan, hogy a mondanivalója, vagyis az, hogy kinek mi tűnik ki belőle, attól függ, hogy ki és milyen lelkiállapotban veszi a kezébe a könyvet. Szerintem, ha valamikor később újra kézbe veszem, én is teljesen mást fogok belőle tanulságként leszűrni. Sőt, szerintem, ha most újraolvasnám más lenne a mondanivalója, pedig egy hete olvastam el.

Szóval, amit akkor én levontam belőle, illetve, amin elgondolkodtam, az az volt, hogy felnőtt létemre még mindig mennyire együtt tudok érezni a fiatalabbakkal. Még emlékszem, milyen volt, mikor Neil-hez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy csapdában vergődöm, és más tervezi meg az életem minden lépését számomra. Borzasztó érzés, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátaim segítségével túl tudtam magam tenni ezen a fojtogató időszakon. Azért, hogy Neil-nek nem sikerült, azt hiszem, jogosan hibáztatom, és gyűlölöm az apja karakterét. Az érzést még csak fokozza, hogy a tragikus események után sem volt hajlandó elismerni a saját felelősségét. Ugyanakkor nagyon bele tudtam magam képzelni Todd helyébe is. A legőszintébb, és legtisztább karakter az egész történetben.

Mr. Keating karaktere pedig minden tiszteletemet kiérdemelte. Azzal, hogy létezik, azzal, hogy tanít, és nem nézi a fiatalságot teljesen döntésképtelen agymosott gépeknek. Mert valljuk be a Welton Akadémia ilyennek neveli a gyerekeket. A legszomorúbb pedig, hogy ez az oktatási forma a szülők elvárásaival teljesen rokon.  Én azon a véleményen vagyok, hogy minden iskolába kellene legalább egy Mr. Keating, aki inspirálja a gyerekeket, és rajtuk keresztül mondjuk engem is. Mert persze sokszor halljuk, hogy élj a mának, használd ki az alkalmat. Tudjuk, hogy az lenne a helyes, mert annyi helyről, halljuk. Néha utólag érezzük is, hogy hoppá, ezt a lehetőséget nem kellett volna kihagyni, olyankor megfogadjuk, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Viszont azt soha senki nem mutatja meg nekünk, hogy ebben a világban hogyan kellene a mának élni. Ez a könyv, ha máshogy nem is, legalább a diákok karaktereiben kísérletet tesz rá.

Összességében azt gondolom, hogy ez a könyv egy olyan írás, illetve a film is egy olyan alkotás, amivel a mai fiatalokat mindenképpen meg kellene ismertetni. Nem egy tipikus YA alkotás, főleg nem a mai fogalmak szerint, és a klasszikus jelző is sokakat elriaszt, de ne tegye. Olvassátok el, mert sok mindent tanulhattok belőle.

Értékelés
5/5 – Nem túlzás azt mondani, hogy az év eddigi legértékesebb olvasmánya.

Zeneajánló
Tulajdonképpen az olvasásom teljes ideje alatt a Hey! Say! JUMP Dear. című albumát hallgattam. Legszívesebben hoznám nektek a címadó dalt, de azt az istennek nem találom meg. Viszont a Masquerade PV-jét megtaláltam. Ha nem tudnám beszúrni a videót, akkor ezen a linken elérhetitek.
A videó nem saját. Forrás a fenti linken!


Könyvfesztivál 2018

Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy ez idén kimarad? Oké, persze, láthatóan mostanában nem vagyok túl aktív a blogon. Viszont örömmel jelentem, hogy úgy tűnik, az olvasási válságom javulófélben van (talán köszönhetően annak, hogy mostanában nagy részben negatív energiák érnek megint), úgyhogy talán-talán most már új életre fog kapni a dolog megint.

A negatív élményeim talán egyetlen kivétele volt a múlt hét vasárnapi könyvfesztivál, ami azon a héten egyáltalán életben tartott. És nem csalódtam az elvárásaimban, mert nagyon megérte ennyire és ennyit várni rá.

Nem fogok tudni részletesen végigmenni azon a fél délutánon, mert olyan mértékben zombi voltam, és vagyok, hogy a részletekre nem figyeltem oda. Meg amúgy is, mikor voltam én arról híres, hogy bármivel kapcsolatban részleteket jegyezzek meg…

Szóval. A napot, ahogy azt az eltelt 4 évben megszoktuk a Széll Kálmán téri Mekiben kezdtük, aztán úgy másfél óra laza beszélgetés után indultunk el terepszemlére, mondván, nehogy bezárjon a Főnix standja, mire odaérünk. Igen, ez még mindig az, és szerintem, míg Fesztiválra fogunk járni, addig ez emlegetődni fog. Nem is csak a vásárlás maga, hanem a megvett és el nem olvasott könyvek in general, akkorról, és az azt követő évekből. És nehogy azt gondolja bárki is, hogy nem jött ez fel többször. Nos, igen, hoztuk a formánkat…

Újdonság volt idén, hogy nem abban az épületben kezdtünk el szétnézni, ahol általában, hanem valahogy a másikban kötöttünk ki. Mondjuk ott nagyjából ennyi is volt a dolog akkor, szétnézés. Az első beruházás konkrétan a Tessloff-Babilonnál történt, összesen háromcsomagnyi Logico kártyával. Oké, ebből csak egy az enyém. Remélem, fogom is majd használni, mert pont ma jöttem rá, hogy a tavaly vetteket most bontottam fel… No comment.
Utána viszont jött a menetelés oda-vissza, és megint. Nekem az első stop igazából a Geopen volt, ahol mindenképpen szerettem volna beszerezni egy plüss Múmint (és ha már ott vagyok másokat megismertetni velük… =)). Mivel vászon tasit is mindenképpen szerettem volna, és úgy hallottam, azt csak könyvek mellé adnak, ezért elkezdtem kutatni a Murakami Haruki könyvek között (nem tehetek róla, a japán mánia mindenhová jön velem). Mivel az 1Q84 (amit amúgy tudtátok, hogy eredetileg úgy kell kiejteni, hogy „Icsi-Kjú-Hacsi-Jon”, ahol a „Kjú” rettenetesen kreatív, mert úgy kell kiejteni angolul a Q-t, de a japán 9-es is hasonlóan hangzik, „Kjű”) három kötetben volt meg, és, hát nem is ismerem a bácsi tudományát, ott maradt. Jött velem viszont egy novelláskötet a Köddé vált elefánt. Így lett attól a kiadótól egy plüss, egy táska, egy könyv, egy könyvjelző és egy színházjegy kupon. Amit szívesen átadok annak, aki kéri, mert nem hiszem, hogy eljutok a székesfehérvári színházba. Utána jött az Athenaeum standja, ahol Bestseller Boxot szerettem volna, de sajna arról lecsúsztam… Előbb kellett volna gondolkodnom, hogy utolsó nap van… Aztán felcaplattunk a galériára, ahol megdöbbentően sok stand volt tavalyhoz képest. Rögtön le is támadtam az Olvashop standját, azzal a feltett szándékkal, hogy szerzek még magamnak könyvkabátokat (nem lényeg, hogy volt már itthon kettő), ki is választottam kettő világos színűt. Remélem, nem fognak annyira fogni, mint a kékfestős, amitől, főleg, ha víz éri az anyagot csupa-csupa kékek lesznek a lapszélek. Szurkolok, hogy a világos/pasztell színekkel ne járjak így, mert amúgy nagyon praktikus dolognak tartom őket.  Eztán jött a Libro-Trade standja, amit soha, de soha nem hagyunk ki. Most ugyan az 500 Ft-os kupacban már nem maradt jó könyv, és a Collins Classics sorozatból is megvolt már minden, ami érdekelt volna, DE, és itt jön a nagy DE ennél a standnál megláttam az IQ84-et egy kötetben iszonyatosan jutányos áron, amiből még ráadásul a kedvezmény hatására jött is le, úgyhogy szépen bezsebeltem azt is.

Aztán ezen a ponton hittük azt, hogy vége a történetnek, és el is töltöttünk némi pihi időt a Mamutban. Viszont… Nem bírtam elviselni a tényt, hogy állandó bűntársam öt év alatt most először kövesse el azt a szentségtörést, hogy könyv nélkül jöjjön ki KÖNYVfesztiválról, úgyhogy addig rágtam a fülét, míg vissza nem mentünk még egy fél körre, hogy egy korábban otthagyott antológiát bezsebeljen, plusz kürtőskalácsozzunk egyet. Mondanom se kell, totál büszke voltam magamra, hogy sikerült visszarángatnom, mikor előtte én húztam ki onnan. Néha kellenek az ilyenek is, na, és egyébként is, mondtam, hogy hoztuk a formánkat.

Ezután aztán már tényleg összeszedtük magunkat, és lassan elindultunk haza. Összességében pontosan olyan pihentető, és bolond nap volt, mint amilyenre számítottam. Annyira hiányzott már, és most is hiányzik. Az egész, mindennel együtt. Ennek gyógyításaként most megyek olvasni, illetve elkezdek gondolkodni a következő kritikámon…

És végezetül, itt egy kép a saját beszerzéseimről:

André Aciman: Eight White Nights

Ha jól számolom, megint 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, úgyhogy igyekszem bepótolni a lemaradásom. Igazából a totojázás oka az, hogy nem akartam addig új bejegyzést hozni, amíg végre nem írhatok újra könyvértékelőt. Az olvasási válságom viszont éppen megint a legrosszabb szakaszában van, így egy relatíve rövid könyvvel is cirka 3 hét alatt végeztem. A pláne az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is írhatnék a könyvről, annyira nem hagyott mély nyomot, de azért megpróbálok alkotni valamit.

Szóval, a könyv, amiről ma szó lesz, az André Aciman Eight White Nights című alkotása. És oké. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri olvasói pályafutásomat, az tudja, hogy a Call Me by Your Name a tavalyi év egyik kedvenc olvasmánya volt. És ez jelentős mértékben most sem változott, mikor újraolvastam. Ez a könyv viszont valahogy nem feküdt. Nem azért mert rossz volt, tényleg, rengeteg jó tulajdonsága van, csak egy kicsit talán tömény volt. Tanultam az esetből. Egymás után több könyvet ettől a szerzőtől nem szabad olvasni.

Nézzük akkor a pozitívumait. Itt is megvolt, amit talán a legjobban szerettem a CMBYN-ben is. Rettenetesen szépen lett megírva ez a regény is. Igaz, hogy valószínűleg pont ez a lírai nyelvezet tette nehezen olvashatóvá így zsinórban a második regényt, de attól én még nagyon szerettem. Azzal együtt is, hogy ebben a regényben rettenetesen sok volt a szimbolika, és egy olyan lingo-val operált végig, ami csak a két főszereplőnkre jellemző. Sok idő után megint azt vettem észre, hogy nehezen olvasok angol nyelvű szöveget. Bármennyire is dicsekedjen a bátyám azzal, hogy tudok angol nyelvű könyveket olvasni, tetszik, nem tetszik, van, amibe még nekem is beletörik a bicskám.

Mindemellett maga a történet sem volt rossz egyáltalán. Az alapötlet, hogy egy teljesen random, váratlan eseményből mik sülhetnek ki, nagyon tetszett. Valahogy elgondolkodtatta az embert, hogy miért is ne hagyjuk magunk mellett elmenni még a legapróbb lehetőségeket se, mert sorsfordítók, és egészen személyiségformálók lehetnek, ha egy kis szerencsénk van. Szóval még valahogy értelme is volt az egésznek.

A legnagyobb buktatója ennek a könyvnek a benne szereplő karakterek. Utáltam, hogy a narrátorunkról szinte semmit nem tudunk, Még a nevét sem. Azt sem, hogy nagy vonalakban hogy néz ki. Semmit. Az őrlődését persze száz meg száz oldalon keresztül olvashattam. A pánikrohamokkal, a tényleg nem tudom, mit akarok, mert azt mondták nekem, nem tudom, mit akarok- hullámokkal, és a pocsék emberismerettel, valamint az idegesítő stalker-séggel együtt. De a női karakter se jobb. Én így ezt a könyvet olvasva megmondom, hogy mind a kettőnek valami komoly pszichiátriai problémája van. És ennek, vagyis a karakterek kidolgozatlanságának a levét a történet, vagyis annak a vezetése issza meg. Komolyan, én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kedveltem-e valamelyik karaktert. Sajnos ugyanez igaz a történetre is.

Összességében azt mondom, hogy egyszer amúgy mindenképpen megéri elolvasni, csak ne közvetlenül egy másik Aciman-könyv után. Pénzt kiadni viszont nem biztos, hogy érdemes rá. Én sajnálom a legjobban, hogy főleg a végére elfáradt az egész sztori. Persze az sem kizárt, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, és már csak nagyon be akartam fejezni. Mert azt mindenképpen be kell vallani, hogy ehhez a könyvhöz bizony mindenféleképpen meg kell, hogy legyen egy bizonyos hangulat. Nem az a könnyed olvasmány, amit tipikusan unaloműzésre használ az olvasója. Nekem viszont most biztos, hogy valami könnyű limonádé könyv fog kelleni. Következő könyvértékelőben erre kell számítani.

Értékelés
5/3,5 – Vérzik a szívem érte.

Zeneajánló
Ezt hallgattam az olvasás nagy részében.
Megjegyzés: Az előadók neve rosszul van a videó címben. Helyesen Yamada Ryosuke és Arioka Daiki


Wizarding World Book Club #39 - The Professors of Hogwarts

Ha engem kérdeztek, nincs gusztustalanabb dolog annál, mikor akkor havazik, amikor már nem kellene neki. Alapjáraton utálom a havat, bármennyire szép is. A kedvemet mindig elrontja, és tiszta gloomy leszek tőle. A begubódzós hangulatot elkerülendő, beszéljünk egy kicsit a Roxfort professzorairól, ami a 39. WW Book Club témája is volt egyben, és amelynek a témaindító kérdései a következők voltak:
1. Mi volt a legfontosabb dolog, amit Dumbledore tanított Harrynek?
2. Mi teszi McGalagonyt Griffendélessé?
3. Miért akart Piton Sötét varázslatok kivédését tanítani?

Szerintem a legfontosabb dolog, amit Dumbi valaha megtanított Harry-nek az az volt, hogy micsoda nagy különbség van Voldemort és közte, annak dacára, hogy tényleg rengeteg hasonlóságon osztoznak. Harry Dumbinak köszönhetően megtanulta azt, hogy ő sokkal erősebb annak köszönhetően, hogy tud szeretni. Én úgy éreztem mindig is, és úgy érzem most is, hogy addig a beszélgetésig Harry egyáltalán nem volt vele tisztában, hogy a benne lakozó őszinte, tiszta szeretet mekkora erőt ad neki, és mennyivel erősebbé teszi. És ez az értelme annak, hogy Voldemort maga ruházta fel őt olyan erővel, ami végül a vesztét fogja jelenteni. Tőle félt igazán, hát átadta neki azt a bizonyos lehetőséget. A könyvsorozat talán egyik legtanulságosabb mondata, hogy egyesek szerint mindegy, hogy az embert úgy cipelik be az arénába, hogy megküzdjön az oroszlánnal, vagy felemelt fejjel megy be. Viszont vannak helyzetek, amik ezen a különbségen állnak, vagy buknak. És ennek köszönhetően ezen a különbségen dől el az általunk ismert világ sorsa.
A többieknek is voltak egyébként remek meglátásaik a témával kapcsolatban. A kedvencem az az volt, hogy Dumbi megtanította Harrynek, már a roxforti évei elején, hogy a halál nem egy ellenség, amitől félni kell. Mert a haláltól való félelem tönkreteszi az életet. Épp ezért volt képes Harry arra, hogy elfogadja, és akár a legfiatalabb testvér a Három testvér meséjében, magával egyenrangúként köszöntse a halált, és győzze le ezzel a varázsvilág közös, legrettenetesebb ellenségét.
Ha őszinte akarok lenni, egyébként, akkor az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások adják vissza az egész kezdeményezésbe vetett hitem. Mert hiába hiszed azt, hogy átlátod a logikáját a történetnek, és az ok-okozati összefüggéseket, egyszer csak jön valaki, és egy fél mondattal felborít mindent, amit eddig gondoltál. És akár hiszitek, akár nem, ebből jó dolgok is kisülhetnek.

A második kérdéssel kapcsolatban, hogy mi teszi Minervát Griffendélessé. Szerintem mindenekelőtt a bátorsága és a szarkazmusa. Emlékeztek még rá, mikor a Főnix Rendjében egymaga akart szembe menni Umbridge-dzsal, meg a pribékjeivel Hagrid védelmében? Na, ez bátorság. És amikor ugyanebben a kötetben apró kis szúrásokkal odamondogat annak a rózsaszín imádó banyának? Na, az szarkazmus. És én ezt imádom.
Again a többiek is hasonlókat emeltek ki, illetve hozzátették, hogy McGalagony időnkénti anyaoroszlánként való viselkedése (főként mikor a diákjait, vagy in general a gyerekeket veszélyben érzi), ugyancsak igazi Griffendéles voltát mutatja.
Sok mindent lehet mondani Minerva McGalagonyra, de azt nem, hogy a sarokba bújva nyüszítene, ha harcolni kell. Valljuk be, a tanárnő nem éppen fiatal, mégis az első frontvonalban van a Roxforti csatában. Innentől kezdve szerintem senki nem tudja bebizonyítani, hogy adott esetben ő nem kapta volna meg Griffendél kardját a Teszlek Süvegtől.

Arra indokot találni, hogy Piton vajon miért akarta oktatni a Sötét varázslatok kivédését, még nekem is majdnem beletört a bicskám, ugyanis ebbe még soha az életben nem gondoltam bele. Szóval egy kicsit bele kellett gondolnom a karakterbe, és kitekinteni a dobozból, és arra jutottam, hogy ez a munka egyfajta horgony a számára. Úgy értem, szinte egész felnőtt életében alakoskodnia kellett. Szüksége volt valamire, ami emlékezteti arra, hogy valójában ő melyik oldalon áll, és miért is áll azon az oldalon.
Voltak persze ennél kicsit földhöz ragadtabb, és valószínűleg több valóságalappal rendelkező válaszok, melyek szerint Piton azért akarja a tárgyat, és azért kapja meg az állást, mert többet tud a sötét varázslatokról, mint bárki más az iskolában, így hatékonyabban fel is tudja készíteni a diákokat a rájuk váró veszélyekre. Kár, hogy érdemben nem leshettünk be egy órájára sem. Kíváncsi lettem volna az általa leadott tananyagra, mert a nonverbális varázslás erőltetése nem tűnik a leghasznosabbnak. Érdekelt volna, mivel foglalkoztak az órákon. Lehet, hogy keresni fogok belőle egy jó fanficet.

Ti mit gondoltok a kérdésekről? Ha van kedvetek írjátok meg, érdekel a véleményetek.
Én ennyit szerettem volna a témával kapcsolatban leírni. A jövő heti témánk a „Félelem” lesz. Azt hiszem, értem, hogy miért, de majd kiderül pénteken, hozom majd a benyomásaimat.

Wizarding World Book Club #38 - Romance

Szomorú, borús semmire nem jó nap újra a szövegszerkesztőm előtt talál, abbéli igyekezetemben, hogy behozzam a lemaradásomat. Így itt a 38. WW Book Club összefoglalója, melynek a témája a „Románc” volt, témaindító kérdései pedig a következők:

1. Ki a jobb őrző, Cormac, vagy Ron?
2. Szerinted Ron és Hermione jó páros?
3. Figyelembe kéne vennie Harry-nek Ron véleményét Ginny-vel kapcsolatban?

Az első kérdéssel kapcsolatban én azt mondom, hogy ha a kettő közül kell választani, akkor mindenképpen Ron. Benne megvan az a csapatszellem, az a – talán mondhatjuk azt – alázat, ami ahhoz kell, hogy egy csapat, és az egyén a saját posztján jól működhessen. Oké, persze, az idegeivel vannak problémák, de azt előző héten, illetve az összefoglalómban én tegnap leírtam, hogy szerintem és mások szerint annak mi a háttere.
VISZONT
Ha alapjáraton keresünk egy olyan őrzőt, akire a Griffendél csapatának a legnagyobb szüksége lenne, akkor az még mindig Wood. Nála jobb őrzőt nem sikerült bedobnia a HP univerzumba Rowling néninek. És nem én vagyok egyedül ezen a véleményen. Konkrétan a Book Club is osztja.
A többiek véleményeiben legtöbbször az fordul elő, hogy igen, elismerik, hogy ezen a ponton valóban Cormac az, aki valószínűleg jobban véd. Viszont a következő gondolat szinte minden esetben az, hogy egy őrzőt nem csak a képességei tesznek jóvá, hanem a csapatszellem, ami ebben a játékban nagyon fontos, és amit láthattunk, hogy Cormac minden tekintetben nélkülöz. Már csak abból is, hogy folyamatosan igyekezett aláásni Harry kapitányi pozícióját a csapatban. Igyekezett mindig mindenkinél mindent jobban tudni, és ez lett az ő veszte is, és sajnos a csapaté is. Szóval mindent egybe vetve Ron az igazi őrző.

Ron és Hermione párosát persze nem meri szidni senki. Tovább megyek, egyenesen senki nem érti, hogy miért lett feltéve ez a kérdés. De tényleg. Az összes karakterek közti kapcsolat közül az övék lett a legszebben felépítve a kezdetektől. Az meg a fandomban senkit soha nem zavart, hogy Rowlinng egyszer úgy nyilatkozott, hogy ők ketten mégsem jó páros, és jobb lett volna Hermione Harryvel. Dehogynem.
A legszebb egyébként az volt, hogy valaki Hermione nevében kikérte magának, hogy miért kérdőjelezik meg a választásának helyességét. Szóval erről azt hiszem ennyi elég.

Hogy Ronnak mennyi köze van Harry-nek a Ginny-hez fűződő érzelmeihez? A szó szoros értelmében semmi. MI a frászért kéne engedélyt kérnie ehhez? Nehogy már hagyja más által befolyásolni az érzelmeit! Arról nem beszélve, hogy Ginny úgyse hagyná, hogy Ron bármibe is beleszóljon vele kapcsolatban.
A többiek véleménye ebben amúgy rettenetesen megoszlik. Valaki velem ért egyet, valaki viszont azzal, hogy beszélniük kellene róla, hiszen legjobb barátok, akik megbíznak egymásban. Egy harmadik véleménytípus szerint, meg Harry figyelembe veszi Ront, ha kell, ha nem. Ennek ellenére nem tudja megakadályozni, hogy úgy érezzen, ahogy.
Amúgy, ha már itt tartunk, tényleg. Mi az Istenért nem beszéltek erről soha? Harry csak őrlődött magában, hogy Ron úgyse egyezne bele, mikor beszélhettek volna is a dologról őszintén, lévén legjobb barátok, vagy mi a csuda. Szóval, igen, ez érdekes. Nektek mi a véleményetek erről? Ha gondoljátok, írjátok meg nekem.

Én viszont ennyi lettem volna a „Románc” témakörével. Látszik, hogy nem az én asztalom. A hét témája a „Roxforti professzorok” volt, és egész jó alkalom volt, úgyhogy annak is jövök majd a beszámolójával valamikor. Most viszont igyekszem felrángatni magam az olvasási válság feneketlen mélyéről, és nekiállni olvasni, mert nem lesz ennek jó vége.

Wizarding World Book Club #37 - Luck

Megint nagyon el vagyok maradva a WW Book Club bejegyzésekkel (a mai alkaloméval együtt három vár megírásra), úgyhogy most igyekszem faragni kicsit a lemaradásomon és hozni a 2 héttel ezelőtti alkalom összefoglalóját. További jó hír, hogy meg fognak szaporodni a könyves bejegyzések is, mert sok olyan könyv vár olvasásra, amihez még nem tartozik értékelés. Szám szerint május végéig minimum 8 darab, szóval igyekszem hozni a formámat. Pluszban meg végre már megnézni az FMA live actiont is. Bocsánat a csúszásért. Azt kell mondanom, Yamada más területen hozott alkotásai elrabolják az összes figyelmi fókuszomat. Értsd, Hey! Say! JUMP-ot hallgatok reggeltől estig.

Na, de elég a szócséplésből. Kezdjünk neki a bejegyzés fő témájának, ami nem más, mint a 37. WW Book Club alkalom, aminek a témája a „Szerencse” volt, a hozzá tartozó kérdések pedig:

1. Mik a hasonlóságok Harry és Tom Denem között?
2. Ron miért lesz ideges a Kviddics miatt?
3. Helyes cselekedet volt, hogy Lumpsluck Felix Felicist ajánlott fel díjként?

Az első kérdés… A titkok kamrája óta tudjuk, hogy rengeteg hasonlóság van a két karakter között. Plusz, ha jól emlékszem, pontosan ugyanez a kérdés ott is felvetődött, de mindegy, nézzük, kinek, hogy változott meg a véleménye, ha megváltozott egyáltalán.
Szerintem a hasonlóság kettejük között nem fizikai, hanem érzelmi szinten keresendő, habár azt sem szabad eltagadni, hogy valóban mindketten magasak, és a hajuk is fekete. Na, de komolyan, szerintem a hasonlóság bennük abban gyökeredzik, hogy mind a ketten bizonyítani akarják, hogy nekik helyük van a varázsvilágban. Mindketten úgy nőttek fel, hogy nem tudták, kicsodák is valójában. Rettenetesen szerettek volna tartozni valahova végre életükben először. Valószínű ez azért van így, mert mindketten árván nőttek fel.
Természetesen a többiek is jöttek remek válaszokkal. Az egyik legjobb szerint ők ketten ugyanolyanok, csak Harry a jobb verziója annak, ami Tom lehetett volna. Ebbe még nem gondoltam bele soha, de ha a mondta mögé nézünk, be kell látnunk, hogy rettenetesen nagy igazság. Amúgy a többség abból indul ki, hogy mindketten árvák, mindkettejüket muglik nevelték fel, beszélnek párszaszóul, és mindketten híresek. Plusz félvérek. Legalábbis ezek bukkannak fel a válaszok között legsűrűbben.

Ron, a Kviddics, és a szerencse. Nos, szerintem Ronnak nem szerencse kell egy jó Kviddicsmeccshez, hanem az, hogy egy kicsit elkezdjen hinni önmagában. Iszonyat nehéz feladat ez számára, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik legjobb barátja rettenetesen híres, a másikat meg az eszéért ismerik el. Mindeközben Ron úgy nőtt fel, hogy hét testvére közül őt tartották mindig is a legkevésbé tehetségesnek. Szóval, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor ő születése óta árnyékban él. Persze, hogy alacsony az önbecsülése. Persze, hogy megmérettetések előtt ideges lesz. Ebben a helyzetben én csak csodálattal tudok adózni Harry ötletének egyébként.
Olvasva a többiek hozzászólásait, ki így ki úgy megfogalmazva, de ugyanezt gondolja. Van viszont egy (pár) kiemelkedő válasz megint. Az egyik szerint pont az mutatja meg Ron emberiességét, hogy sokkal többet foglalkozik mások véleményével, mint kellene.

Lumpsluck és a díjazás. Oké, szögezzük le megint, hogy tanárként szerintem a leggusztustalanabb viselkedés a tanulók favorizálása. És ő már itt ezt csinálta. Ennek ellenére, ha már mindenképpen adni kellett valakinek azt a nyomorult bájitalt, akkor Harry-nél volt a legjobb helyen, mert ő legalább nem ártani akart vele. Megfogalmaztam, hogy nem is akarok belegondolni, mit tett volna Draco a Szerencselével. Aztán jött valaki, aki azt mondta, hogy ő meg pont kíváncsi lett volna rá, hiszen tiszta ügy, hogy nem volt benn a kapott feladatban a szíve. Nem akarta végrehajtani azt, csak ne volt más választása, és érdekes lett volna látni, mi lett volna, ha a bájital mutatott volna neki egy kiutat, amit ő magától nem fedezett fel. Mit ne mondjak, a vélemény kíváncsivá tett, és gondolkozni kezdtem. Most már szabályosan sajnálom, hogy sosem fogjuk megtudni mi lett volna ha. Azt meg még jobban, hogy nem tudunk annyit, hogy legalább elinduljunk ezen az útvonalon magunk.
Vannak persze, akik máshogy látják a dolgot. Olyan vélemények is érkeztek, amikben azt fejtik ki, hogy nincs baj azzal, ha jutalmazzuk a diákokat. Ebben mondjuk egyet értek, csak, amit a bácsi csinál az nem jutalmazás. Viszont az a vélemény tetszik, hogy ezzel megpróbálta megtanítani nekik, hogy kontrollt gyakoroljanak, és ne próbáljanak mindent a szerencsével megoldani. Többen egyetértenek egyébként abban, hogy egy ilyen bájitalt tanulók kezébe adni kockázatos. Ezzel pedig vissza is értünk oda, amit eredetileg én mondtam.

Ezzel viszont szerintem le is zárom a témát, mert nagyon nem maradt már szemezgetni való. A következő témánk a „Románc” volt. Igyekszem mihamarabb hozni a bejegyzést róla. Meg persze minden másról is.

Gregus Gábor: Pillanatnyi elmezavar (Elmezavar trilógia 1.)

Biztosan emlékeztek rá, hogy korábban emlegettem, hogy vár rám egy recenziós példány elolvasása. Nos, tegnap a végére értem, úgyhogy most leültem a szövegszerkesztőm elé, hogy összeszedjem róla a gondolataimat.
Jogosan kérdezhetnétek, hogy miért nem tettem meg már ezt tegnap, hiszen mindenképpen frissebb volt az élmény. Ez igaz, viszont a könyv meg annyira tömény és pörgős és eseménydús, és egyáltalán, hogy erre bizony kénytelen voltam aludni egyet, hogy akár csak elkezdjen bennem körvonalazódni, hogy mit szeretnék leírni róla. Még most sem érzem azokat a körvonalakat sem élesnek, nemhogy az egész képet, de próbáljuk meg.

Kezdjük el azokkal a dolgokkal, amik bökik a csőrömet, mert abból sokkal kevesebb van.
Első körben a borító. Nem azt mondom, hogy nem passzol a történethez, de az biztos, hogy ha ez alapján kellene választanom egy könyvesboltban, vagy a könyvtárban, akkor nem valószínű, hogy levenném a polcról.
Aztán, én a karakterek számát is egy kicsit soknak éreztem (annak ellenére, hogy a karakter kidolgozás jó, de erről egy picit lejjebb), sokszor már nem tudtam, melyik név kit takar, és ő milyen „fajba” tartozik, főleg, ha fejezetekig nem találkoztam a karakterrel.
A harmadik dolog pedig, amire figyelnie kell az olvasónak a könyvvel kapcsolatban, hogy főleg a vége felé tele van olyan kicsit talán túl naturalisztikus ábrázolásokkal, amiket jobb, ha az ember nem evés közben, vagy teli hassal olvas. Én például kifejezetten sokszor voltam hálás ezért.

DE

Ez a könyv a fentebb felsoroltak ellenére is nagyon-nagyon jó. A világ – és karakter kidolgozás, illetve az ábrázolt karakterfejlődés mindenképpen csillagos ötös. Ugyanígy az írásmód is. Imádtam azt, ahogy papírra lett vetve ez a könyv. A közvetített üzenet szintén. Bizonyos jeleneteknek egészen egyértelmű volt az ihletforrása (pl. a tömeges fertőzésé), de azt is sikerült úgy kihozni, hogy alátámassza a mondanivalót.
Értékeltem, hogy ott volt az adott probléma, a változás kényszerének problémája, amihez a főszereplőnk soha nem úgy állt hozzá, hogy „ez nekem nem fog menni”, hanem miután felfedezte a probléma gyökerét, onnantól kezdve mindig az volt az alap hozzáállás, hogy „igen, elég erős vagyok, meg tudom csinálni”. Nagyon fontos üzenet ez a mai világban tűnjön sokaknak elsőre bármennyire klisének is.
Ez a könyv folyamatosan változik, érik és erősödik, ahogy haladunk előre. Mindig újabb és újabb igazságok derülnek ki, és íródnak le azon a bizonyos lelki szinten. Rettenetesen komplex, lehet rajta elmélkedni, de nem a legérthetetlenebb vége felől fogja meg a dolgokat.

Összességében én mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert tényleg érdekes, pörgős, eseménydús, de a gyenge gyomrúak messze kerüljék el.

Elöljáróban pedig csak annyit, hogy ha nem is azonnal, de később valamikor valószínűleg folytatni fogom a sorozatot.

Értékelés
5/4,5

Zeneajánló
Amit hallgattam az olvasása alatt az nagyon nem illik a könyvhöz, úgyhogy ezt most egy picit parkoló pályára teszem, de ha találok valami ide illőt, akkor beillesztem.

Végezetül ezúton is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy lehetőséget kaptam a könyv olvasására! Igazán tanulságos kaland volt.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás