I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Shadowhunters Tag

Aki egy kicsit is követi a blogomat, meg a folyamatos fangirl-ködésemet bizonyos területeken, az nyilván tisztában van vele, hogy mennyire imádom a Shadowhunters-t, mint sorozatot (a könyvvel vannak ugyan problémáim, de ezt most hagyjuk).
A minap képek után kutattam a témában, mert már veszettül hiányzik a sorozat, és kell valami, amivel kiböjtölöm még ezt a cca. 1,5 hónapot, míg el nem kezdik vetíteni a második évadot, mikor szembe találtam magam a fenti képpel.
Tulajdonképpen a helyzet az, hogy ez ugyan egy 30 napos kihívás lenne eredetileg, nekem viszont támadt egy olyan ötletem, hogy tag bejegyzéssé alakítom. Így fogjátok megtalálni most a blogon.

Ami a forrásmegjelölést illeti… A kép alapján a google egy pinterest táblára irányított, ahol nagyon nem ezt a képet sikerült megtalálnom. Kerestem ugyan máshol is, de az eredeti posztra nem akadtam rá. Viszont… láthatjátok, hogy a képet eredetileg @jacewaylands szerkesztette.
(So) according to the username, credits to the creator. If you accidentally read my post, please know that your permission is humbly requested. If you have any problem with it, please let me know and I will delete it immediately.

A továbbiakban nézzük a napokat (vagyis esetemben a kérdéseket), és a hozzá kapcsolódó válaszaimat. Azt hiszem, nem fogok túlságosan meglepni velük senkit.

  1. Kedvenc női karakter
    Isabelle. A könyves Izzy nagyon távol ál tőlem, de ahogy Emeraude Toubia megformálja a karaktert, az valami elképesztő. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak kihozni most az ő alakjából. A showrunner-ek nagyon értenek a teaser-kedéshez.




  2. Kedvenc férfi szereplő
    Alec. Ez nálam nem lehet kérdés. Minél többet agyalok Matt Daddario karakterén (oh, és higgyétek el, agyalok rajta nem keveset, főleg, mióta sorban jönnek ki a promók), annál jobban érzem magamhoz hasonlónak. Az ő további character arc-ját is nagyon érdekes lesz látni.


  3. Mindenki közül a kedvenc karakter
    Alec. A többit nem sorolnám el még egyszer. :D

  4. Legkevésbé kedvelt karakter
    Camille. És nem Kaitlyn miatt. Ő valami eszméletlen módon hozza a karakterét. Camille-tól, mint karaktertől mászom a falra, és nem tudok neki elég fájdalmas véget kitalálni.



  5. Kedvenc páros
    Malec. Mondtam, hogy nem fogok meglepő válaszokat adni. Imádom azt a kettőt, és bár tudom, hogy Malec nagyon el lett sietve, még mindig jobban jelen vannak, mint az egész könyvsorozatban.

  6. Kedvenc baráti kapcsolat
    Hm, talán Climon, vagy Clizzy. Vagy bármelyik ilyen kapcsolat, amelyik Lydia-t magában foglalja.

  7. Kedvenc színésznő
    Kat McNamara, és Emeraude Toubia. Kat azért, mert egyszerűen nem értem, miért ekézi folyton a fandom, hogy borzalmas Clary. Szerintem meg pont nem az. Az első pár részben még bénácska volt, persze, de aztán nagyon hamar „wow”-kategória lett.
    Em meg Em. Az első kérdésnél mondtam, miért szeretem.

  8. Kedvenc színész
    Matt Daddario? :) Meg persze Harry Shum Jr. és Alberto Rosende. Hármójuk közül egyszerűen képtelen vagyok választani.

  9. Kedvenc szereplőgárdán belüli barátság
    Oh, mindenki. Ez a cast tényleg olyan, mint egy nagy család, nagyon cukik együtt, és még a newbie-kat is tárt karokkal fogadják.

  10. Kedvenc AU páros (olyanra gondol, gyanítom, aki nem kánon)
    Saphael. A fandom hibája, hogy belehúzott ebbe a ship-be!! Meg a David Castro és Alberto Rosende közt kialakult sorozatbeli dinamikáé.

  11. Kedvenc mellékszereplő
    Raphael és Lydia. Aki nézte az első évadot, remélem, érti, miért. :)

  12. Kedvenc rész
    A hatodik!!! Mint epizódot, az „Of Men and Angels”-t semmi nem tudta verni nálam az első évadban.

  13. Legkevésbé kedvelt epizód
    A 8. és a 9. versenyez egymással. Ott valami veszett dühös voltam. Meg mondjuk a 13-nál is…

  14. Kedvenc jelenet
    A Malec kiss után? A hatodik részben a Luke-gyógyítós jelenet. Ki hitte volna?

  15. Legkevésbé kedvelt jelenet
    Alec proposal jelenete. Emberek, hogy én ott mit ordítottam a képernyőmmel… Közeli második a Parabatai harcolós történet.

  16. Kedvenc idézet
    Oh nagyjából minden olyan pillanat, mikor Alec kinyitja a száját. Viccen kívül tényleg sok van. Most, ami hirtelen eszembe jutott:
    „Playing hard to get? I love a challenge.”
    „Why do you need Alec? – Virgin Shadowhunter energy”
    „I’m older than you, Jace. I’m not in your shadow.”


  17. Kedvenc dal, és a hozzá tartozó jelenet
    A Where Do We Go From Here, és a War of Hearts

  18. Karakter, aki több időt érdemelt volna a képernyőn
    Khm…. RAGNOR!!

  19. A hozzád legjobban hasonlító karakter
    Alec. Az idők végezetéig tudnám sorolni mennyi mindenben hasonlítunk.

  20. Egy karakter, akit visszahoznál az életbe.
    Ragnor, Ragnor, Ragnor. Nem érdekel, hogyan, de rakjátok oda vissza Adam Kenneth Wilsont!

  21. Valami, amit nagyon szeretsz a Shadowhunters-ben
    Öhm… minden? A legjobban azt szeretem, ahogy a színészek életre keltik a karaktereiket.

  22. Valami, amit nem szeretsz a Shadowhunters-ben
    Nem sok ilyen dolog van. Vannak bizonyos történetszálak, amiket nagyon elsiettek, ha tetszik, ha nem, de nem károgok addig, míg nem látom, hogyan folytatják. Egyelőre ígéretes, amit látok.

  23. Valami, amit szerettél volna, hogy megtörténjen (a könyvekből), de nem történt meg
    Mivel még nem értem a könyvek végére, erre értelmes választ se tudok adni. De igazából, egy pár alkalommal szívesen láttam volna némi Magnus-Raphael interakciót.

  24. Valami, ami megtörtént, de nem szeretted volna.
    Alec meg Jace borzalmas harcjelenete. Nem kicsit kerültem tőle padlóra.

  25. Egy jelenet, ami boldoggá tesz
    Max legelső jelenete. Nem bírom letörölni a vigyort a fejemről, mikor Jack Fulton színen van. :) És mikor Malec talál magának pár nyugis pillanatot az esküvős fiaskó után. Az a mosoly Magnus fején…  <3

  26. Egy jelenet, amitől szomorú leszel
    Bármikor, mikor Magnust szomorúnak, összetörtnek, reményvesztettnek látom.

  27. Egy jelenet, ami megnevettet
    Talán a rendőrséges jelenet a 7. részben?

  28. Egy jelenet, amitől mérges leszel
    Alec goddamn proposal jelenete. Agh. Meg Maryse-re is kegyetlen dühös vagyok.
    A 13. részes Magnus/Camille jelenetet pedig jobb, ha meg sem említem

  29. A legsokkolóbb jelenet
    Jace a legvégén…

  30. Az első, vagy az utolsó rész
    Az első. :)

 

Nos, én ennyi lettem volna, akinek tetszik ez a 30 kérdés vigye nyugodtan. Csak a forrást jelölje meg. Oh, és, ha megtalálnátok a kép eredeti forrását, légyszi linkeljétek már el nekem, hogy rendesen be tudjam jelölni!

George Orwell: Állatfarm

Jó pár napja lógok már ezzel az értékeléssel, de eddig egyszerűen nem volt erőm megírni, és ennél a könyvnél egy ilyen kijelentés is nagyon sokat jelent.

Orwell zsenijét lehetetlen eltagadni. Aki olvasta akár csak egy regényét is, az nem fogja azt állítani, hogy nem jól ír, még akkor sem, ha adott esetben a történet, amit olvasott, nem is tetszett. Mert Orwell nem ferdít. Mindent úgy ír le, úgy mutat be a karakterein keresztül, ahogy az volt. Legyen a stílus dokumentum stílusú, vagy, az Állatfarmhoz hasonlóan, „tündérmesés”.

Ezzel a könyvvel is találkoztam már sok-sok évvel ezelőtt, bár már nem is tudom, honnan szereztem be, és olvastam el először. Annak idején is azonnal lejött azonban, hogy a szöveg nem éppen azért tündérmese, mert gyerekeknek készítette az írója.

Egyszerűen teljesen tökéletesen érthető, értelmezhető, és tudató, hogy mit akar közölni az írásban a szerző. Az a korszak, amiben Orwell élt, és dolgozott, minden művének hangulatára rányomta a bélyegét. A kommunizmus működésének mechanikája ebben a kis szösszenetben is tökéletesen végigkövethető, a szöveg pedig az alaptörténetnek és a karaktereinek köszönhetően sokkal könnyebben követhető, mintha csupán szárazan, felsorolásszerűen kapnánk az arcunkba a tényeket.

Hogy érthető legyen, miről beszélek, hadd vázoljam fel az alaptörténetet, és ismerkedjünk meg nagy vonalakban a karaktereinkkel is.
Adott egy major, melyben az állatok megunják, hogy a gazdájuk rosszul tartja őket a számukra kiszabott rengeteg munka mellett, ezért egy rangidős disznó előadása után a maguk… hát kezébe (vagy inkább csülkébe, patájába, szárnyába) veszik az irányítást, és elüldözvén az embert a majorról újrakezdik az életüket, és hogy, hogy nem, mindenre képesek, amire az ember irányítása alatt voltak.
Eleinte persze minden szép és jó, de aztán szépen lassan, majdhogynem észrevétlenül kezd minden megváltozni. A Hétparancsolatot átírják, minden kedvezmény a vezetőket illeti meg, a többiek pedig inukszakadtáig dolgoznak. Ha pedig valaki szót emel, akkor vagy nyájas beszéddel kimagyarázzák magukat, vagy megtorlást foganatosítanak. Valamint természetesen innen sem hiányozhat az akkoriban annyira bevett dolog, miszerint bevallok mindent, még azt is, amiről nem tudtam, hogy aztán ártatlanul szenvedjem el a legsúlyosabb büntetést. Ez az 1984-ből talán már ismerős valakinek.
A karakterek. Minden egyes állat, vagy mondhatnám inkább azt is, hogy minden egyes állatfajta megfelel egy adott embercsoportnak. Nyilván a disznók az értelmi szerzők, akik önkényesen kikiáltják a törvényeket, és a maguk malmára hajtják a vizet úgy, hogy közben a többieknek eladják, hogy minden az ő érdekükben történik. Aztán vannak olyanok, akik ugyan látják a dolog visszásságait, de inkább csendben maradnak, és teszik a dolgukat, gondolván, hogy azzal a saját bőrüket mentik, és amivel természetesen a végén nem mennek semmire. És persze azok sem hiányozhatnak a seregletből, akik gondolkodás nélkül, ostobán mennek a többiek után, és, akik első szóra elhisznek mindent.

Orwell ebben a regényben zseniálisan dolgozik a metaforákkal, vagy mondjuk inkább azt, hogy az allegóriával. Olvasmányos a történet, mégis nagyon komoly, és elgondolkodtató. Az újraolvasás számomra rengeteg dolgot hozott vissza az író világából, és, ha lehet, még jobban megerősített abban, amit már az elején is emlegettem. A bácsi egy zseni volt. Tessék olvasni a könyveit, sokat gazdagodhat tőlük az, akit érdekel ez a korszak, és egy olyan ember kendőzetlen véleménye, aki kénytelen volt ebben élni.

Értékelés
5/5* - „Minden állat egyenlő, de bizonyos állatok egyenlőbbek a többinél.”

Zeneajánló
Hát, nem zene, de ez a videó nagyon jól összefoglal mindent.

Stephenie Meyer: A burok

Viszonylag sok értékelést elolvastam már a könyvről, mielőtt belefogtam volna az olvasásába. Az összesben körülbelül egy közös pont volt. Abban mindenki egyet értett, hogy a Burok sokkal, de sokkal jobb olvasmány, mint az amúgy annak idején rendkívül nagy hype-nak, ma már nagyjából ugyanakkora közutálatnak örvendő Twilight Saga.

Ami az én személyes véleményemet illeti, én azt mondanám, hogy a könyv története egy elég széles skála két végpontja között lavíroz. Azt egyelőre nem tudom eldönteni, hogy zseniálisan, idegesítően, vagy egyszerre mindkét módon.

Számomra az első 100-120 oldal egy merő kínszenvedés volt. Többször elgondolkodtam rajta, hogy leteszem, és hagyom a fenébe az egész könyvet, mert nem éri meg szenvedni vele, mikor úgyis annyi olvasnivaló halmozódik a listámon. A puszta kíváncsiság hajtott előre, hogy megtudjam, mit szeretnek ezen a könyvön ennyire. És nagyon nem bántam meg, hogy nem adtam fel.

A kezdeti döcögősségen való túllendülés után ugyanis egyszerűen letehetetlenné válik a könyv. Nem is azért, mert olyan hű de jól ki vannak dolgozva az egyes szálak (legalábbis szerintem vannak olyan dolgok abban a könyvben, amin bőven lehetett volna még vegetálni), hanem, mert minden fejezet olyan őrült nagy cliffhanger-rel ér véget, hogy egyszerűen muszáj továbbhaladni, hogy megtudhassa az ember, mi történik a következő oldalon.

A karakterek egy egészen más téma. A legtöbb gondom pont a főszereplőnk, vagy pontosabb azt mondani, hogy főszereplőink miatt volt az elején. Iszonyatosan nehéz volt megszokni ezt az „egy testben két lélek”-felállást. Ehhez meg még hozzá járult, hogy, amíg össze nem került a lázadókkal, rettenetesen nehéz volt nőként elképzelnem a főszereplőnket. Olyan férfias benyomást keltett mindig. Aztán persze, ahogy bonyolódott a történet ez egyre kevésbé okozott gondot, volt mire figyelni bőven, de azért mégis.

A két szívem csücske karakter Jared és Jamie volt. Totálisan együtt éreztem Vandával és Melanie-val. Ha nekik lettem volna, én sem tudtam volna nem szeretni egyiküket sem. Jamie olyan aranyosan kisgyerek tudott maradni az adott körülmények között is, és ez igenis nagy dolog, még akkor is, ha nem éppen a legéletszerűbb megnyilvánulás. Jared meg annak ellenére, hogy az elején egy bunkó paraszt volt, egészen kikupálta magát a végére. Nem tehetek róla, bírom az ilyen személyiségű karaktereket. A gyakorlatiassága meg legalább beleillett abba, amilyen életstílusban volt kénytelen élni.

Ian… Ian volt az a karakter, akit bár nagyon szeretett volna Meyer ledugni a torkomon, mint szerethető valakit, ez nálam nagyon, de nagyon nem jött be. Nekem túl tenyérbemászó, nyálas, féltékeny és úgy összességében rendkívül idegesítő karakter volt. Ha rajtam állt volna, kivel boronálom össze Vandát, biztosan nem ő lett volna. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Jake Abel hogy játssza őt a filmben… Hm, lehet, meg kellene nézni. Na, ezen még agyalok egy sort.

Szóval összességében egy jó könyv ez, jó felosztással, és többségében remek karakterekkel. Sőt, az ötlet meg a történet is jó, ha eltekintünk attól, hogy maradtak azért dolgok, amiket lehetett volna még itt azért boncolgatni bőven. Jusstok túl hamar az első kb. 130 oldalon, onnantól nagyon pörög a sztori. Érdemes kivárni, míg beindul, tényleg

Értékelés
5/3,5 – Azt hiszem, ez reális pontszám mindannak tükrében, amit fentebb leírtam.

Zeneajánló
Starset – My demons – Igaz, nem ennek a történetnek a vonatkozásában, de sokat hallgattam mostanában ezt a számot, és eléggé tetszik is, úgyhogy csak szépen bedobom most ide.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek (Harry Potter 8.)

Igen, tudom, emlékszem, tisztában vagyok a ténnyel, hogy erről a könyvről augusztusban már gyakorlatilag hoztam egy értékelőt (elolvasható ide kattintva). Viszont nem bírtam magammal, és kénytelen voltam elolvasni a magyar változatot is, úgyhogy most jöjjön erről is egy rövid szösszenet.

Tulajdonképpen, mivel a történetről már akkor elmondtam, amit tudtam, illetve el akartam mondani, most inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy miben volt másabb az anyanyelvemen olvasni a kötetet.

Minden idegen nyelven olvasó moly egyet ért abban, hogy egy művet eredeti nyelven olvasni rendkívül más, sok esetben bizony sajnálatos módon jobb élmény, mint magyarul (igen, az a könyvsorozat még mindig egy nagyon fájó pont). Viszont nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy vannak kishazánkban zseniális műfordítók is, akiknek adjanak a kezébe bármit, biztos a maximumot sajtolják ki az adott műből. Tóth Tamás Boldizsár pontosan egy ilyen személy.

Olvasva ezt a könyvet, sikerült totálisan elveszejtenie, még úgy is, hogy tisztában voltam a csattanóval, meg úgy amblok az egész történet lefolyásával.
Megfogott, és egy az egyben belerángatott a hangulatba. A komorságba, a kétségbeesésbe, a saját maguk keresésébe, és a borzasztó aranyos humorba, ami ezt az egész színdarabot amúgy jellemzi.

De tényleg, ez a fordítás teljes mértékben, és tökéletesen visszaadta a hangulatot. Sőt! Én igazából nem is emlékeztem rá, hogy ez a darab ennyire sötét, és komor, de ha belegondolok, milyen kérdéseket, meg gondolatokat kelt fel a szereplőkben, és a nézőkben/olvasókban, akkor be kell lássam, nem is lehetne igazán másmilyen az alaphangulata.

A másik fontos szempont pedig a karakterjellemek. Imádom, hogy megmaradtak teljesen olyannak, mint amilyennek az eredeti szövegben már megismertem őket. Viccesek, vívódnak, magányosak és igyekeznek a problémáikat együtt megoldani.
Tulajdonképpen nem túlzás, ha azt állítom, hogy a magyar szöveg elolvasásának elég nagy szerepe volt abban, hogy 100%-ban és visszavonhatatlanul megkedveljem Scorpius Malfoy karakterét (és jobban shippeljem Albus-szal, mint eddig, sue me).
Bizony, amennyire nem tudtam hová tenni Draco karakterét 7 hosszú köteten keresztül, a fiát olyan hipergyorsan emeltem a kedvenc szereplőim egyre zsúfoltabbá váló piedesztáljára. Elképesztően imádni való módon kocka. És azok a beszólások! Remekbe szabott, aranyköpés-gyűjteménybe való minden egyes alkalom, amikor a karakter kinyitja a száját. És ezt a fordítás remekül visszaadja.

Egy valamit viszont nem értek, vagyis, jobban mondva nem számítottam rá. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen darabon, amiben annyi minden dolgon lehet agonizálni, meg fennakadni, meg belekötni (lássuk be, figyelembe véve a tényt, hogy már egyáltalán a megjelenés előtt mennyien fújtak a darabra, meg amúgy az egész idióta negatív magyar beállítódást , könnyen megjósolható volt, hogy a kötekedés lesz a legelső reakció), a legtöbbeknek az a legnagyobb problémája, hogy Delphi karaktere létezik, és hogy a karakter annak a gyermeke, akié. Merthogy ezzel felborította a kánont, mert az a bizonyos karakter nem volt képes a szeretetre. Hm, ezen gondolkozzunk el egy kicsit. Valóban a karakter nem volt képes a szeretetre, de ez nem jelenti azt, hogy az utódlásra is képtelen lett volna. Ne keverjük a szezont a fazonnal kérem szépen. Sem Rowling, sem a másik két szerző nem rúgott fel itt semmit a „régi” kánonból.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy – bár ezt a történetet továbbra sem igazán tudom a „nyolcadik kötet”-ként kezelni – örülök, hogy bepillantást nyerhettem ebbe a mai, modern(ebb) varázsvilágba, örülök, hogy láthattam tovább szélesedni az univerzum határait, úgy, hogy a régi nem csorbult, és örülök, hogy a szereplők közti sarkított ellenséges érzelmek végre árnyalódni látszanak.

Mondjon bárki bármit, remek olvasmányélmény volt.

Értékelés
5/5 – Természetesen.

Zeneajánló
Ezt most kihagyom, mert nem igazán tudok ide passzolót.

Helyzetjelentés

Kedveseim!

Felkeveredtem a blog e-mail oldalára, onnan pedig egyenesen ide, és elkerekedett szemekkel realizáltam, hogy lassan egy hónapja egy betűt sem írtam nektek.

Le kell szögeznem, ez nem azért van, mert megfeledkeztem volna rólatok, vagy ráuntam volna a blogra, és egyéb ilyen borzalmas dolgok...

Nem, erről szó sincsen. Az indokom egész egyszerűen az, hogy "civilben" pedagógus lennék, és a tavalyihoz képest, dupla annyi órám van sokszor annyi iskolában. Szóval minden időmet felemészti az utazás, a munka, valamint a bürokrácia (értsd jól: fuldoklom a papírmunkában).

DE!!

Amennyire van időm, azért olvasok is, viszont ilyen feszített tempó mellett csak pár oldal sikerül naponta a buszon ülve, vagy 2 óra között, míg arra várok, hogy a csoportjaim cserélődjenek. Ezért nincs tartalom az utóbbi időben.

De azt még egyszer leszögezném, hogy NEM ZÁROM BE A BLOGOT, sőt, hiatus sincs, csak egy kissé permanensebb időhiány a megszokottnál. Őszi szünetben igyekszem behozni a lemaradásom a lehetőségekhez mérten.

Remélm, addig is velem maradtok. Meghálálom a kitartást, ígérem!

Addig is mindenkinek tartalmas olvasnivalókkal eltöltött időt! Olvassatok helyettem is!! :D

Gayle Forman: Ha maradnék (Ha maradnék 1.)

Ez a regény egy rendkívül kellemes meglepetés volt, ami azt illeti. Arra számítottam, hogy majd valami nyűglődős, angstolós szerelmi történetet kapok egy rendkívül idegesítő főszereplővel. Ehhez képest a lehető legjobb módon csalódtam.

Végig olyan érzésem volt, mint mikor az All the Bright Places-t olvastam. A téma és a tálalás is hasonló, bár Forman magának a halálnak az eseményét pont az ellentétes végéről fogja meg, mert itt egy baleset okozza a család tragédiáját, nem pedig egy szuicid hajlamú főszereplő, aki messze nem kapja meg azt a mennyiségű és minőségű figyelmet a felnőttektől, amit meg kellene kapjon.

A téma viszont nagyon hasonló, a halálnak, mint olyannak a jelenségét körbejáró, a menjek vagy maradjak dilemma kérdését boncolgató, szépen, logikusan, érthetően, kereken, emészthetően, olvasóbarát módon megírt története.

Nem nagyon hiszem egyébként, hogy ilyen esetekben bárkinek is döntési joga lenne, ha egyszer odakerül, de az alapötlet nagyon jó volt, és az ebből kibontott történet, és annak mondanivalója ugyanúgy szíven talált, és elgondolkodtatott, mint annak idején Niven könyve.

Nagyon tetszett amúgy a könyv felépítése is. A fashback-elős részek azért, mert annak köszönhetően ismerhettük meg Mia-t, ami – lévén ő a történet főszereplője – valljuk be, nem hátrány. A jelen béli jeleneteket meg azért, mert nagyon tetszett, hogy bepillantást nyerhettünk a legközelebbi, és a legmélyebben érintett családtagok reakcióiba. Engem leginkább Mia nagypapájának reakciója nyűgözött le. Mert egyszerűen belenyugodott abba, hogy ez a döntés egyedül Mián áll vagy bukik, és nagyon tetszett, hogy bármi lett volna a történet vége, azt elfogadta volna, ahogy mindig is támogatta a lányt.

Mikor ezt a részt olvastam, rájöttem egyébként, hogy bár nagyon hasonlítok abban Miához, hogy rengeteg dologban vagyok bizonytalan, a családom nekem teljesen más szerkezetű. Mia anyukája megmondta a lánynak, hogy nem választhat helyette, de bárhogy is dönt, támogatni fogja. És rájöttem, hogy nekem ez a hozzáállás hiányzik nagyon. Mert, mikor válaszúthoz érek, az esetek többségében nem én döntök, csak teszem azt, amit úgy gondolom, elvárnak tőlem. És ez eddig bennem nem is tudatosult, csak olvasva ezt a jelenetet döbbentem rá, hogy ennek alapjáraton mindig, mindenhol így kellene lennie, és hogy az effajta mentalitás megváltoztatásához, belsővé tételéhez megint csak kevés egy ember akarata, meg erőfeszítése.

A történet során egyébként én is erősen elgondolkoztam, hogy Mia helyében mit tennék. Mennék, vagy maradnék. Kétféle álláspontra jutottam a történet végének ismeretében. Ha a saját éltemre vonatkoztatva kellene döntenem, akkor én valószínűleg mennék. Egészen egyszerűen, mert rám nem áll az, amit Kim mondott Miának. Nekem nincs senkim a családomon kívül. Ha őket elveszteném, úgy, ahogy Mia elvesztett mindenkit, akkor nekem nem mondhatná senki, hogy „még mindig van családod”.
Viszont, ha tényleg, 100%-osan Mia helyében lettem volna, ugyanolyan körülmények között, akkor már csak a nagyszülők, Kim, és Adam miatt is nehezebb lett volna a döntés.

Mindent összegezve ez a könyv egy rendkívül olvasóbarát módon megírt, mégis komoly témát boncolgató ifjúsági, amivel gyorsan lehet haladni, úgy, hogy mindeközben gondolkodásra késztet. Egyébként pedig úgy gondolom, hogy Mia karaktere már csak személyiségénél fogva is elég jellemformáló erejű. Olyan valaki, aki képes a másik figyelmét valami egészen új felé fordítani, és felkelteni az érdeklődést a bemutatott új dolgok iránt.

Értékelés
5/5 – Nagyon jó történet volt a várakozások ellenére.

Zeneajánló
A könyvben szinte minden második oldalon megemlítenek egy zeneszámot. Ha igaz, ami a könyv végében szerepel, az írónő honlapján van egy komplett playlist. Egy keresést megér. Ha ott nincs, vedd kézbe a könyvet, van egy leírás a zenékről a végén ;)

Cassandra Clare: City of Glass (The Mortal Instruments 3.)

Őszintén szólva, most, hogy végre van időm leülni blogolni (nem mintha amúgy nem lenne ezer dolog, amit csinálnom kellene, de jelentem nagyon elfáradtam) magam is kíváncsi vagyok, mit fogok kihozni ebből a bejegyzésből.  Tekintve, hogy kb. másfél hete befejeztem a könyvet, és már nagyon nem emlékszem, hogy mi volt benne, illetve a kelleténél jobban keverednek a történések a fejemben a 4. kötet eddig elolvasott eseményeivel.

Arra határozottan emlékszem, hogy nagy elvárásokkal álltam neki a könyvnek, mert a TMI fandom ezt a részt hype-polja a legjobban. Ehhez mérten viszont én annyira nem dobtam hátast tőle. Ahogy észrevettem, Clare történeteiben az a legnagyobb probléma, hogy az írónő rendkívül részlehajló a saját karaktereivel szemben. Olyan, mint egy rossz tanár, aki egyes diákokkal kivételez, másokat méltatlanul a háttérbe szorít- Ennek következtében, pedig olyan történetszálak maradnak kibontatlanok, amik nem csak a karakterek sorsát hivatottak gyökeresen megváltoztatni, de ha egy jobb író történetében kapnának helyet, az olvasók lelkivilágát is cafatokra cincálnák, vagy arra késztetnék legalább, hogy az életük bizonyos mozzanatait kezdjék már el jobban értékelni, vagy legalább átgondolni.

Két ilyen eset is van az egész könyvben, ami fölött egyszerűen nem tudok napirendre térni. Az egyik Max Lightwood (mármint az „eredeti”, nem a warlock baba) esete. Én azt hittem, hogy azon a jeleneten szét fogom bőgni a fejem. Erre konkrétan maga az esemény, ami miatt bőgni kéne, le se nagyon van írva, a következményekből értesülünk róla, mi történt a legifjabb Lightwood-dal. Így ez messze nem volt annyira szívbemarkoló, mint vártam (csak nehogy aztán valaki meghallja a nyavalygásomat, aztán a sorozatban konkretizálja a dolgot. Jack Fultont hagyják csak békén). A reakciók hiánya pedig csak még távolibbá, átérezhetetlenebbé teszik az egészet. Jó, Izzy-ét látjuk, de a többi családtag csak úgy van, és látszólag teszi tovább a dolgát. Szerencsére a fanfic-írók ezúttal sem hagyták cserben a részletekre áhítozókat, és rengetegen feljöttek ötletekkel, hogy egyes Max-hez közel állók, hogy dolgozták fel az eseményt.

A másik ilyen mozzanat, ahol nagy fangirl-ködésre, és olvadozásra számítottam, aztán ahhoz képes semmi nem lett belőle, az a nagy Malec jelenet. Nem mintha nem olvastam volna már kismillió helyen azt az idézetet, de akkor is. Nekem eleve az nem tetszett, hogy egy ilyen nagy jelentőségű jelenetet nem az érintettek szemszögéből látunk. Oké, hogy Simon a sztoriban a fandomot megtestesítő „Ultimate Malec Shipper”, na, de azért komolyan…
Szóval, bármennyire szidják is páran a show verse Malec dinamikáját, bármennyire tartják azt elsietettnek (amivel azért valahol én is egyet értek, és bizonyos kérdéseket még én sem tudok megválaszolni), én ezennel ebben a tekintetben is amellett a verzió mellett teszem le a voksomat. Nem mondom, hogy a könyvbéli Malecnek nincsenek szép pillanatai, de ezekbe eddig kizárólag a kiegészítő sztorikban botlottam bele. A sorozatbéli Malec ship meg - szerintem – úgy szép, ahogy van.

Egyéb tekintetben nem volt nagy gond. Bár a fent felsoroltak azt hiszem, érzékeltetik, mi a fene bajom is van nekem ezzel a sorozattal, meg az írójával. Még a Clace nonstop nyafogást is toleráltam valahogy. Egyébként kifejezetten jó volt olvasni, hogy Jace-nek van emberi oldala is, nem csak a képzett harcos maszk fedi azt állandóan.
Clary ötletét meg egyenesen zseniálisnak tartottam, és igen, nagyon, de nagyon dolgozni kéne ezeken a Shadowhunter-Downworlder kapcsolatokon. Ideje a reformoknak, a kevésbé rasszista hozzáállásnak (bár még jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne rasszista a rendszer), illetve a vaskalapos felfogás visszaszorításának. Jó, tudom, ezekre még várhatok, de reménykedni szabad. Illetve, mikor elkezdek ezen gondolkodni, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy Clare vajon jónak tartja azt a politikai rendszert, amit az Árnyvadászoknak felépített (mármint a rasszizmust, a bigottságot, a saját magunk mindenkinél jobbra tartását). Azért van ez így, mert ezt tartja követendő példának, vagy azért van így, mert ennek megváltoztatására való törekvés leírásán keresztül akar inspirálni minket, olvasókat, hogy ugyanezt mi is próbáljuk szükség szerint megtenni, akár kicsiben, akár nagyban?
Érdekes kérdések, ahhoz képest, hogy egy YA regényfolyamról beszélünk, de azért remélem, valahol a további kötetek folyamán ezekre majd így vagy úgy, de választ kapunk.

Értékelés
5/4 – Nem, még mindig nem az igazi. Tessék már megtanulni a helyükön kezelni a karaktereket!

Zeneajánló
Ákos – Nagyvárosi angyal
Angyalos témánál maradva, és készülve a közelgő koncertre. :P

Erich Kästner: Május 35.

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
13. pont M - A book with a month in a title/Egy könyv, aminek hónap van a címében
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy ez a mostani egy hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt. A helyzet ugyanis az, hogy megint elkezdődött az iskola (pedig mintha csak most emlegettem volna, hogy a szünet kezdetéig leállok a sorozatos könyvértékelésekkel), és az órarendszerkesztés, papírmunka, óratartás, és egyéb ilyen finomságok mellett egyszerűen sajnos az olvasásra nem jut idő. Ezért kénytelen vagyok rövidebb könyvekre szorítkozni, és, hogy őszinte legyek, nem is nagyon volt kedvem most ahhoz a 800+ oldalas fél téglához, amit eredetileg ehhez a ponthoz terveztem.

Hogy a könyvről is szövegeljek egy kicsit… Igazából simán mehetett volna a ’Junior novel’-kategóriába is, mert az igazi gyermekregények díszpéldánya volt. Sokszor felnőtt fejjel is jó ezeket a fajta regényeket, történeteket olvasni, mert visszavisznek egy olyan korba, ahol még minden egyszerűnek tűnt.

Engem most ez a kis szösszenet mégis, úgy érzem, eléggé rosszkor talált meg magának, vagy rosszkor döntöttem úgy, hogy ezt fogom olvasni. Bármennyire is vágytam egy olyan könyvre, ami egy kicsit elveszi az élét a munkás hétköznapoknak, és leenged egy kicsit a stressz faktorból. Lehet, hogy működött is volna amúgy, ha tegnap, mikor pont a könyv kellős közepén tartottam, nem jön valami, vagyis inkább nem jönnek sorozatban olyan dolgok, amik kibillentenek az egyensúlyomból, és olyan mértékben felhóznak, amitől még aludni sem tudok rendesen, nemhogy élvezni egy gyerekmesét. Szóval borult minden rendesen.
Ilyenkor ugyanis inkább a logikát, az értelmezhetőséget keresem egy könyvben, amit ebben nem igazán találtam meg. Vagyis helyesebben szólva nem is kellet volna keresnem sem.

Tipikusan olyan könyvről beszélünk ugyanis, aminek semmi értelme nincs. Mármint kézzelfogható értelme, mondanivalója. Ez egy pár estés esti mese, ami garantálja, hogy a gyerkőc szépeket fog álmodni, mindenféle csodával karöltve.

Pár klasszikus meseelemet is hordoz magában a könyv, és akiknek a rokon történetek tetszettek, azoknak ez is nagyon fog. Meg amúgy is, ha fogékony az ember, akkor tökéletes kis kikapcsolódás. Nekem is, rendkívüli módon tetszett volna, ha nem forrasztják fel az agyvizemet a lehető legrosszabbkor.

Szóval nem kell félni, jó ez a kis szösszenet, érdemes olvasni, a gyerekeket meg garantáltan meg fogja venni kilóra. :)

Értékelés
5/4 – Mert sok minden belejátszott. Érdekes, hogy a mindennapok történései mennyire tudjál egy szempillantás alatt befolyásolni az olvasmányélményt, és vice versa.

Zeneajánló
Nem igazán hallgattam zenét az olvasás közben, vagyis, de, csak nem olyat, ami a történethez illene.

Cassandra Clare: City of Ashes (The Mortal Instruments 2.)

Nem is igazán tudom, mit írhatnék erről a könyvről. Nem volt rossz, de nem is gondolkodtam el olvasás közben annyira, hogy mit is fogok róla írni, mint egyéb művek esetében szoktam. Nem mondom, lehet, hogy ez azért van, mert valahogy számomra ezek a könyvek abba a típusba tartoznak, amihez le kell ülni és egy lélegzetvétellel el kell olvasni az egészet, mert úgy fogsz emlékezni mindenre. Nálam legalábbis így volt. Hiába olvastam el egy nap a történet harmadát, mikor másnap este fel akartam venni a fonalat, hogy hol hagytam el a történetet, akkor egy ideig gondolkodnom kellett, hogy is jutottunk el addig a pontig. Olvasás közbe meg természetesen minden tiszta volt az utolsó szálig. Szóval igen, mondhatjuk, hogy pörög a történet elég rendesen.

Azt mondanám, hogy néhol talán túlságosan is, és ennek sajnos meg is issza az egész történet a levét. A pörgősség, az akciódússág és a váltott szemszög elég nagy hibafaktorokat képes magában hordozni, és sajnos az írónő ezekbe rendre bele is sétál. Nézeteim szerint legalábbis a történet szempontjából igen lényeges elemek maradnak kibontatlanul, vagy nem is történnek meg „onpage”, csak egy-egy villanásból, alig észrevehető momentumból tudunk rá következtetni. Magyarán szólva az egész sztori nekem eléggé tele volt lyukakkal, amiket teljesen egyszerűen ki lehetett volna tömni, ha a kínálkozó potenciálok többségét nem hagyja figyelmen kívül az író.
És akkor még a nem kicsit idegesítő következetlenségekről, és az időt kezelni nem tudásról nem is igazán ejtettem szót. Ennél többet nem is fogok.

A karakterek is még mindig eléggé furcsák számomra. Hiányzott már a világ, meg a karakterek, többek közt ezért is kezdtem bele, vagyis helyesebben szólva folytattam most ezt a sorozatot. Olvasás közben viszont rá kellett jönnöm, hogy nekem célzottan a sorozat karakterei hiányoznak, és itt, hozzájuk képest egyesek nagyon másnak, ha nem kidolgozatlannak tűntek.
Én például rettenetesen sajnálom, hogy a Lightwood tesókra olyan kevés hangsúly kerül, pedig a sorozat is bebizonyította, hogy lehetnének ők érdekes karakterek. A Jace/Alec kapcsolatban nagyon a parabataiságra van helyezve a hangsúly, ami nem lenne baj, ha mellette nem törpülne el Alec big brother énje, ami a személyiségének egy jóval összetettebb meghatározója szerintem.
Magnus-szal ugyanez volt a bajom. Nagyon szeretem a karaktert, ezt már sokszor említettem, de itt most sehol nem volt ahhoz képest, amit eddig megszoktam tőle. Frusztrált volt, sértődött, és esetenként rettenetesen idegesítő. És ez valahogy neki nem állt annyira jól, mint a sorozatbéli megformálójának. Bocs, Mags, de találj magadhoz vissza. Alec-kel viszont az a „Take my hand, and take my strength too (…) Take it. It’s yours"-jelenet nagyon aranyos volt. Alec egyébként brillírozik, ha teret kap. Még mindig a szívem csücske a srác.
Simon is nagyon aranyos, és hála annak, hogy folyton ott van, ahol Clary van, az ő története el is kezdett rendesen kibontakozni. Borzasztóan örülnék, ha a jövőben közte meg Raphael között, meg Raphael és Magnus között több interakció lenne. Utóbbira szerencsére volt most itt egy elég érzékletes példa, de ez messze nem elég, főleg a „Saving Raphael Santiago” után. Még sok ilyet.

Szóval igen, összességében elég sok potenciált hagy lógva a történet sajnos, és messze nem hagy elég teret minden karakternek, de ettől függetlenül a történet egészen élvezhető, és ha már az írója annak idején fanfic írással kezdte, valahol természetes, hogy a „saját” univerzumában is meghagyja erre a lehetőséget (ugye halljátok az iróniát?)

Értékelés
5/4 – Nem tökéletes, de élvezhető, és tényleg vannak benne aranyos, meg vicces megmozdulások.

Zeneajánló
The Cab – Angel with a shotgun
Egy Alec fan videó alatt hallottam részletet (? igen, azt hiszem, csak egy részlet volt) a számból, és egy időben nagyon rá voltam függve (meg persze még most is tetszik). Valahol egy kicsit Will Herondale-t juttatja eszembe a dal.

Jennifer Niven: All the Bright Places

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
20. pont T - A book with travelling in it/Egy könyv, amiben utaznak
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Vannak olyan könyvek, amelyek, annak ellenére, hogy egy adott stílus jegyeit viselik magukon, nagyon el tudják gondolkoztatni az embert saját magáról. Arról, hogy vannak olyan dolgok, amik foglalkoztatják, eszébe jutnak, talán jóval többször is, mint az normális, vagy egészséges lenne. Aztán rájön, hogy ami őt csak foglalkoztatja, az másnak maga a kegyetlen valóság, amit megél, amit túlél, vagy amiben éppen annyira besokall, hogy úgy érzi, mennie kell.
Violet és Finch története pontosan ez a történet.

Niven nagy fába vágta a fejszéjét, mikor eldöntötte, hogy egy ilyen történetet ír, személyes vonatkozás ide vagy oda.  Én pedig itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy felhívjam a bejegyzést olvasók figyelmét, hogy az alábbiakban olyan témáról lesz szó, ami könnyen katalizátor lehet egyfajta gondolatmenet elindítására, úgyhogy a bejegyzést csak saját felelősségedre olvasd ezután, annak ellenére is, hogy a legtávolabbi célom az, hogy bármiféle „trigger”-ként funkcionáltassam a bejegyzést. Ez nem más, mint egy őszinte, talán kissé kontrollálatlan gondolatfolyam, amit a könyv befejezése indított el bennem.
(A fentiek tükrében értelemszerűen a bejegyzés további részében spoilerveszélyre kell számítani!)

Nem sok olyan könyvvel találkoztam a YA műfajon belül, ami nem a romantikára koncentrált volna kitermelve ezáltal egy totál egy kaptafára épülő tömegjelenséget. Az All the Bright Places azért is újszerű, mert olyan jelenségről beszél, amiről nem igazán mer senki sem, pedig itt van köztünk, és létezik, és, ha engem kérdeztek, a világ legnagyobb blődsége pont ezt a témát a szőnyeg alá söpörni. Mert itt emberéletekről van szó.

Nagyon sok értékelésben olvastam a könyv kapcsán, hogy az olvasók nem értik, hogy Finch miért vet véget mégis önkezével az életének, mikor Violettel való kapcsolata olyan idillinek tűnik, és hogy ők ott lennének egymás számára támaszként.
Erre én csak egyetlen dolgot tudok mondani…
Emberek. Éreztétek már valaha azt, hogy teljesen feleslegesen foglaljátok a helyet a világban? Kerültetek már olyan helyzetbe, amikor kénytelenek voltatok megkérdezni magatoktól, hogy miért van az, hogy a tulajdon családotok szemében nem számítatok többnek, mint egy felesleges tehernek, aki semmire nem jó, azon kívül, hogy a lóti-futi munkákra használni lehet? Éreztétek már azt, hogy a barátaitok csak akkor tudják a nevedet, ha éppen nekik szükségük van valamire, amikor meg neked kell valami, akkor nem elérhetők, és nem tudnak segíteni, annak ellenére sem, hogy három szökő évente egyszer fordul elő, hogy segítséget kérsz valamiért? Nem? Akkor most gondoljatok bele! Mert Finch ezt élte át minden nap minden percében. Könyörgöm, kámfor módjára tűnik el hetekre, és a szülei csak a vállukat vonogatják, mondván „Máskor is csinált már ilyet”. Mégis milyen szülői magatartás ez?! Az iskolatársai egyszerűen őrültnek tartják, mert nem tudják, hogyan viszonyuljanak ahhoz az emberez, aki más, aki nem olyan, mint ők, aki nem illik bele pontosan a mások által meghatározott szűk keretbe. A barátnője szülei eltiltják tőle az egyetlen embert, aki jó hatással lehetett volna rá. Mindennek a tetejében a történtek után meg mindenki a lehető legkonvencionálisabban viselkedik, valószínű azért, mert ezt várják el tőlük, illetve azért, hogy a saját bűntudatukon enyhítsenek. Mindezt nem tudja helyrehozni egyetlen ember, még akkor sem, ha ez nem önmagában arról szól, hogy Violet, mint ember, mint szeretett személy kevés a feladathoz. Ez annyival több mindenből áll össze…

Én személy szerint maximálisan megértem Finch-et, és nem csak azért, mert az én életemnek is volt már olyan szakasza, mikor úgy hajtottam álomra a fejem, hogy bárcsak ne kellene kinyitnom a szemem másnap reggel. Nem kell ezen csodálkozni. Függetlenül attól, hogy bevallja-e az ember, vagy nem, a többségnek igenis vannak ilyen gondolatai. Azoknak is, akikből amúgy nem néznéd ki. Az ilyen helyzetekkel való megküzdési stratégiák is mind egyénfüggőek, és rendkívül eltérőek. Nekem mindig úgy sikerült túltennem magam eddig a rossz időszakokon, hogy rájöttem, nem másoknak, hanem magamnak kell élnem. Hála az Égnek, mindig volt mibe kapaszkodnom, mindig volt, és van mire várnom, még akkor is, ha az a világ legbanálisabb dolgainak egyike. Ebből pedig mindig egyenesen következett a gondolat, hogy sosem tudhatom, mit hoz a holnap, vagy akár a következő óra. Sosem tudhatom, mikor ér olyan öröm, amire azt mondom, hogy igen, ezért örülök, hogy itt vagyok. És itt tényleg nem kell esetemben nagy dolgokra gondolni, de azt el kell fogadni, hogy vannak olyan helyzetek, életek, ahol a sok negatívum mellett a kisebb-nagyobb pozitívumok már nem érnek fel elég magasa, sajnos.

Összességében úgy gondolom, hogy amit Niven be akart mutatni a történetével és a karaktereivel, azt sikerült neki. Becsülöm, amiért egyáltalán hozzá mert nyúlni a témához, és azt egy a fiatalok számára is közérthető nyelven, egy rendkívül édes-bús történetben, nagyon is szerethető főszereplőkkel sikerült is bemutatnia.
Mindenkinek, aki valamelyik szereplőhöz hasonló cipőben jár, tudnia kell, hogy nincs egyedül. Akkor sem, ha nagyon úgy érzi, hogy nincs kiút. Mindig van! Csak próbáljatok mindig a nap felé fordulni!

Értékelés
5/5 – Igaz, hogy nagyon nem a könyvről beszéltem a bejegyzésben, de ha nem tetszett volna, nem is gondolkodtat el.

Zeneajánló
Adam Lambert – Underneath
Ha már ilyen őszinté(bb)re sikerült ez az értékelés.

Hozzászólások
  • Greenie: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Greenie: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Greenie: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • Greenie: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina