I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei III.)

Borzalmasan régen lógok én már ezzel a bejegyzéssel. Bocsánat, hogy csak most, de legnagyobb sajnálatomra, egy nap csak 24 órából áll. Mennyivel könnyebb lenne, ha minimum 12 órával több lenne. És azt nyilván pihenéssel lehetne tölteni. Meg egyáltalán azzal, hogy él az ember…

Na de a nyávogásból ennyit. Sajnos azt kell mondanom, bármennyi időm volt is agyalni a könyvön, meg, amúgy a történeten, magán a blog bejegyzésen és egyáltalán… még most sem tudom, hogy jellemezhetném azt, amivel ebben a könyvben találkoztam.

Ha egyetlen szóval kellene körbeírnom ezt az egészet, akkor az biztosan a „monumentális” lenne. Mert ez a könyv valóban az volt, és nem csak terjedelmében, hanem történetében is. Éppen ezért érdemel kifejtést ez az egy szócska.

Annak idején emlékszem, a Beretva és tőrt egy Agatha Christie regényhez hasonlítottam stílusban. Nos ha ez arra a könyvre igaz volt, márpedig az volt, máskülönben miért írtam volna le, akkor ezt a könyvet, mindenképp Conan Doyle-hoz, és az ő legendás figurájához, Sherlock Holmes-hoz kell hasonlítanom.

Persze, biztos leszek olyanok, akik most azzal jönnek, hogy hogy lehetek képes ilyen alakokat felhozni példának, de őszintén, én tényleg felfedeztem Richárdban a karaktert, főleg, mikor kibukott az, hogy a szóban forgó ügyben kb. 20 lépéssel jár Rudnay előtt, a főkapitány meg csak merengeti rá a szemét, hogy „De hát ezt te honnan tudod, édes öcsém?!”

A történet vezetésében is volt valami, amit a régi jó detektív történetek kedvelői már megszokhattak. A térben-időben ide-oda ugrálás, az, hogy az aktuálisan éppen a lapokon történő események előzményeit maguknak az eseményeknek a folyásába közbeszúrva ismerhetjük meg, ezek szerkezetileg tényleg jól ismert fogások azok körében, akik tudnak jó krimit írni, illetve szeretik a jó krimit olvasni. Azt pedig talán ki sem kell emelnem, hogy ennek a történetnek az esetében pazarul van ez alkalmazva.

Tovább bonyolítja az egész történetet, hogy itt már tényleg durvábban bejátszik a szemszögváltás… Illetve nem is ez a legnagyobb „baj” (ami igazából nem baj, csak tényleg bonyolít mindent), hanem az, hogy a történet eddig két tökéletesen külön kezelt szálai összefutnak. Több ponton is. Sokszor gondolkoznom kellett az összekötő kapcsok (és hát valljuk be, főleg Richárd) miatt, hogy most melyik oldalon történt eseményeket is látom.

És, ha már itt tartunk, akkor beszéljünk egy kicsit a karakterekről… Minden eddiginél jobban tudtam azonosulni Milivel, és ennyire még nem láttam bosszantónak én sem Richárdot… és ennyire nem volt még szimpatikus sem az elmúlt két kötetben. Ezért is csapott nagyon fejbe az az utolsó mondat… de erről majd egy picit később.
Személyes kedvencem az egész történetben Agáta mama volt. Ahogy támogatta Milit (akinek a csípős nyelve, és éles esze tényleg nem egy kellemes percet okozott olvasás közben), ahogy minden esetben jót akar neki, ahogy süt róla, hogy támogatná, ha a fia elfelejtené, amit el kellene felejtenie, és kikötne végre Mili mellett.

De, hogy mit kellene elfelejtenie a mi morc bárónknak, és amúgy ki az a rejtélyes Rózsalány, és egyáltalán mi történt a báró karjával, na, az itt nem derül ki, de ezt tudtam, és így nem is vártam. Arra viszont nem számítottam, hogy az amúgy örömteli hírt, hogy lesz egy negyedik része is a trilógiának, egy ilyen függővéggel teszi az író még szükségesebbé. Báró úr kérem, hát mi a fene volt ez?!
Van egy olyan érzésem, hogy sem Mück Mári, sem Suha Isti nem tudna most olyan káromkodást rittyenteni, ami híven kifejezi a frusztrációmat.  Nem várok másra, csak egy keresztnévre, és nagyon remélem, hogy az a (bece)név M-mel fog kezdődni.

Összegzésképp mi mást mondhatnék? Ha eddig nem tettétek volna meg, akkor tessék kézbe venni ezt a csodát!

Értékelés
5/5 – Hát, nanáhogy!

Zeneajánló
Nem állítom, hogy bármilyen mértékben illik a történethez, mégis nagyon sokat hallgattam olvasás közben.

Cassandra Clare: City of Fallen Angels (The Mortal Instruments 4.)

Na, akkor kezdjünk neki… Végre valahára elértem a Végzet ereklyéi sorozat negyedik részének is a végére. Nem mondom, hogy sok időmbe telt, mert a látszat ellenére tényleg nem. Csak a közepe táján le kellett tennem egy kicsit nagyobb lélegzetvételnyi időre. Aztán már ott tartottam, hogy félbehagyom az egészet, mikor vettem egy nagy levegőt, folytattam, és a második felét szinte egyben ledaráltam a szövegnek.

Tulajdonképpen jobban féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, mint a sorozat bármelyik másik részébe. Ennek oka pedig egyszerűen az, hogy a hat közül ez az a könyv, amire még az elvakult rajongóközönség is azt mondja, hogy a sorozat mélypontja. Gondoltam, hogy ha az eddigiektől sem voltam elragadtatva, akkor mit fogok kezdeni ezzel…

Szó, mi szó, az első része tényleg egy borzadály. Nem véletlen kellett fél évig pihentetnem a dolgot. A problémák számbavételére most, ha lehet, akkor nem térnék ki részletesen. Ugyanazok, amiket az első három résznél felemlegettem (pl. itt is nagyon jelen van az egyes karakterek túlfavorizálása az író részéről, míg másokat teljesen parkoló pályára tesz, de annyira, hogy a történet feléig egyszer sem találkozunk velük a könyv lapjain).

De a második része… Jesszum, én ezt a könyvet is egy ékes bizonyítéknak látom arra a tényre, hogy én valami rettenetes módon fordítva vagyok bekötve. Mert a négy könyv közül nekem eddig ebben a részben tetszett legjobban a végére berakott nagy harcjelenet, és maga a „fő gonosz” is, akivel ebben a részben csatáztak. Komolyan mondom, még izgultam is, és annak ellenére, hogy tudom, az egyes karakterekkel kapcsolatban hová jutott el a kánon az utolsó megjelent Árnyvadász-sztoriban, esküszöm, kíváncsi voltam, hogy abból a megteremtett helyzetből hogyan másznak ki a szereplők.

A másik érdekesség pedig az volt (még számomra is), és most itt egészen nyugodtan nézhettek hülyének, hogy az egyes szereplők a sorozatszínészek hangján szólaltak meg a fejemben. Komolyan mondom, ahányszor pl. Jace kinyitotta a száját, az én fülemben Dom Sherwood hangja csengett. Plusz itt már Sebastian karaktere is akarva akaratlan Will Tudor arcával jelent meg a lelki szemeim előtt.

Összességében azt mondom, hogy erősen gondolkodom azon, hogy kellett-e nekünk egyáltalán ez a második trilógia, hiszen a sztori már nem is az ereklyékről szól igazából, viszont most már, ha beleőrülök is, akkor is befejezem a sorozatot. Főleg mert most bebizonyosodott, hogy igenis képes vagyok eltekinteni attól, hogy mint embert, továbbra sem bírom a szerzőt. Mondjuk ebben bizonyos szinten tuti a sorozat hatása is benne van, azzal együtt, hogy a könyv olvasása közben felötlött bennem a sorozattal kapcsolatban is egy elég vad teória. És hát nem utolsó sorban nagyon is érdekel, hogy mit hoz majd nekem a City of Heavenly Fire. (Igen tudom, előtte még vár rám egy Lost Souls, de a Heavenly Fire mindenképpen jobban birizgálja a fantáziámat.)

Értékelés
5/? – A nagy félidei szünet miatt nem tudom igazán „skálásan” értékelni a könyvet.

Zeneajánló
Maradjunk az angyalos témánál


Markus Zusak: A könyvtolvaj

Egy kis kiegészítés az újraolvasás után 2017. 01. 28.
Annak ellenére, hogy elég régen olvastam már a könyvet, a történet és a szereplői elég elevenen éltek bennem. Épp ezért nem kellett 100%-ban magára az elbeszélésre koncentrálnom. A figyelmem nagy részét most fókuszálhattam magukra a szavakra. És sikerült megértenem, hogy lehet azokat egyszerre szeretni és gyűlölni, pontosan ugyanúgy ahogy azt Liesel Meminger mondta, írta, és tette.
Ez a történet még mindig szívbemarkoló és fájdalmasan gyönyörű. Olyan, amit sokszor olvasni kell. Akkor is, ha nagy időközöknek kell eltelnie két olvasás között. Olyan ár ez, amit igazán érdemes megfizetni.

 

És akkor már pótlom a Zeneajánlót is egy kis filmes soundtrack-kel



 

Ritka az olyan könyv, még a molyok közösségében is, amire szinte egyöntetűen pozitív értékelések érkeznek. Zusak könyve ilyen. Mielőtt azoban én is beállnék a sorba és elkezdeém azt részletezni, mi is tetszett nekem ebben a könyvben annyira, muszáj beszélnem a külcsínről és a könyv állapotáról egyaránt.
Ennek a könyvnek már a külsejéről ordít a minőség. A filmes borító egyszerűen gyönyörű, az egész tükrözi a könyv hangulatát. Magával ragad, elvarázsol, beszippant. És eddig még tényleg csak a borítóról volt szó. Gondolhatjátok, milyen a könyv.
De ne rohanjunk ennyire előre. A könyv minőségével kapcsolatban is van még miről áradoznom. Ezt a könyvet egyszerűen jó kézbe fogni. Attól, hogy puha borítós, nem kell megtörni a gerincét ahhoz, hogy normálisan olvasható legyen. Hófehér papírlap, amiről árad az az igazi könyvillat. Na, szóval igazi minőségi termék.
És akkor jöjjön a lényeg, maga a tartalom.
A történet főszereplője Liesel Meminger a könyv elején nevelőszülőkhöz kerül egy München melletti kisvárosba Molching-ba, a Himmel utca 33-ba. A könyv gyakorlatilag Liesel élettörténete, hogy hogy boldogul, hogy talál rá a legjobb barátjára, milyen nehézségeket okoz egy zsidó bújtatása a náci Németország kellős közepén, no, és hogy miért lop el nem is kevés könyvet különböző helyekről.
Azonban ettől még egy "átlagos" háborús történet maradna a sok közül. A stílus, és a szemszög maga, amitől kiemelkedik a tucatkönyvek közül. Markus ugyanis arra vállalkozott, hogy a Halál szemszögéből írja meg a történetet, és jelesre oldotta meg a feladatát. Olvasás közben a bőröd alá ivódik minden szín és illat. Az előre elárult lényeges részletek sem veszik el a történet csodáját, sőt megkímélik az embert a hirtelen sokktól úgy, hogy közben az érdeklődést is végig fenntartja.
A többi szereplő is rendkívül szerethető, még Rosa Hubermann is, akiről pedig első pillantásra nem ez a jelző jut az ember eszébe. Jó, természetesen ez nem mindenkire igaz, de azokra, akiket közelebbről megismerünk, azokra teljes mértékben.
Egyszerűen lehetetlen visszaadni mindazt, amit olvasás közben éreztem, azt át kell élni. Ostoba mérce egy könyv megítélésére, de azt kell mondjam, az mutatta, mennyire is szerettem, hogy direkt lassan olvastam, hogy minél később legyen vége, pedig én hírhedt gyorsan olvasó ember vagyok. Mikor aztán végül mégis a végére értem, két gondolat kergette egymást a fejemben. Istenem, szegény Rudy, és köszönöm Markus, hogy Max megmenekült.
Összegzésképp annyit, hogy ezt nem ajánlott olvasni, hanem egyszerűen kötelező és kész.

A filmről

Rólam mindenki tudja, hogy az a vesszőparipám adaptációk tekintetében, ha minél inkább olyan, mint a könyv. Az utóbbi időben kezdem belátni, hogy lehet úgy is remekbe szabott filmeket alkotni, ha egészen sok eltérés van a két műfaj között. Tipikus példa erre ez a film is. Valóban nagyon sok részlet kimaradt belőle a könyvhöz képest, sőt a vége felé kezdtem azt érezni, hogy maga a lényeg sikkadt el. Viszont, ha elvonatkoztatunk a könyvtől, és csak azt nézzük, hogy ez egy film, akkor az utóbbi évek egyik legjobb alkotása. Igaz, voltak benne olyan részek, amiket nem biztos, hogy értettem volna, ha előtte nem olvasom a könyvet, de nekem akkor is tetszett, amit láttam. A könyvben nem avattam kedvenc szereplőt, a filmben viszont egyszerűen beleszerettem Maxba (naná, hogy a zsidó fiú lopta magát a szívembe). Szóval kétszeresen köszönöm Markus, hogy Max visszatér.

Határozottan megnézésre ajánlott. Az eltérések ellenére olyan hangulata van az egész filmnek, amitől jó értelemben borsódzik az ember háta.
Végül három karakter a filmből, kvázi kedvcsinálónak:

Max, Liesel és Rudy, azaz Ben Schnetzer, Sophie Nélisse és Nico Liersch
(A képek forrása a film hivatalos Facebook oldala)

Értékelés
Könyv: 5/5* - Tuti újraolvasós! (Itt a bizonyíték, hogy az Ulpius ha akar, tud jó könyvet kiadni).
Film: 5/5 - Tételezzük fel, hogy el tudok vonatkoztatni a könyvtől.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha

Tegnap este fél év masszív nyekergés, halasztgatás és miegyéb után végre befejeztem a könyvet. No, nem mintha bármi kivetnivalóm lenne a történet ellen, csak már kétszer olvastam korábban magyarul, így sok újdonságot nem mutatott, és mindig volt valami más, amit korábban ki kellett olvassak kihívás miatt, és ezért ez valahogy mindig tolódott.

Most viszont végre megírhatom róla az értékelésemet, amit örömmel teszek meg, egyrészt, mert egyszer ajánlottam ezt a könyvet, mint olyat, amivel érdemes elkezdeni az angol nyelvvel való ismerkedést, másrészt meg azért, mert akárhányszor olvasom, akármilyen nyelven, ez a könyv mindig rabul ejt.

Most sem volt ez másként. Sayuri története azt hiszem azon kevés fiktív vagy fél fiktív élettörténetek egyike, amelyeket a világon senkinek nem kell bemutatni. Ha más nem, akkor legalább egyszer a filmet látta már mindenki. És az az adaptáció meglepően jól sikerült egyébként könyvhűség szempontjából.

Úgyhogy most arra hagyatkoznék leginkább ebben a rövidke kis értékelésben, hogy engem mi fog meg minden egyes olvasás alkalmával ebben a könyvben, és hogy valóban igaz volt-e a feltételezésem, hogy megéri ezzel kezdeni egy az angol nyelven való olvasással ismerkedőnek az ismerkedést.

Én személy szerint akárhányszor olvasom is el a könyvet, mindig megérint a szépsége, amely stílusában és a gyönyörű metaforáiban átszövi a művet. Olyan szókapcsolatok, és szebbnél-szebb szóképek szerepelnek a könyv minden oldalán, hogy azt nem igazán tudja semlegesen kezelni az olvasó. Szerintem legalábbis. Ugyanakkor még mindig elkápráztat, és nagy örömmel tölt el, hogy itt van egy könyv, egy erős és kitartó női karakterrel a középpontjában. Aki igaz, hogy gésa, tehát az életben soha nem lehet igazán a maga ura, mégis képes a saját irányítása alá vonni a sorsát és a jövőjét.

Ezen felül a történet maga is mindig, de tényleg minden egyes olvasás alatt és után gondolkodásra késztet, és felkelti az érdeklődésem a keleti kultúra, főleg ugye maguk a gésák és az ő életük, életstílusuk iránt. Mindig egész komoly kutatómunkába kezdek a témával kapcsolatban ilyenkor.

Az, hogy az angol nyelven olvasással éppen barátkozni kezdőnek ajánlom-e… Nos, olvasva a könyvet, nekem is meg kellett állnom párszor, hogy értelmezni tudjak egy-egy mondatot- Szóval legeslegelső olvasmánynak nem ajánlom, hacsak nem olvasta valaki korábban magyarul. Akkor nem lehet vele gondja.

Összességében én azt mondom, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy levettem ezt a könyvet a polcomról. Ehhez a történethez időről időre vissza kell, hogy térjen az ember, hogy valami szépséget csempésszen a mindennapaiba.

Értékelés
5/5 – Kommentár nélkül.

Zeneajánló
John Williams: Sayuri’s Theme – Emlegettem már, hogy szerény véleményem szerint a bácsi egy zseni?


David Mitchell: Felhőatlasz

Vannak az ember életében olyan könyvek, melyek megszerzésének, elolvasásának nem tud ellenállni, de aztán nem is nagyon tud vele mit kezdeni olvasás után. Ilyen volt számomra a Felhőatlasz.

Igazából, ahogy minden más könyvemhez is, úgy ehhez is egy élmény, egy történet kapcsolódik. Annak idején, mikor a második (és egyben utolsó) kollégiumomba bekerültem Pesten, valahogy a kezdet nem volt az igazi, bár én meg sem lepődtem ezen, mint öndiagnosztizált szociofób személy. Aztán jött egy kolis moziest, ahol ezt a filmet játszották, és az egyik szobatársam megkérdezte, nem lenne-e kedvem lemenni vele megnézni. Őszintén meglepett a felajánlás és persze ezer örömmel csatlakoztam. Valahol aztán itt tört meg a jég, és a film megnézése után persze el is döntöttem, hogy valamikor el kell olvasnom a könyvet is. Na, hát ebből az lett, hogy most, kb. 4 évvel később jutottam el odáig, hogy becsuktam a könyvet egy szenvedős fél év után, úgy, hogy már körülbelül a leghalványabb emlékem sincs a filmről. De végigolvastam. Becsülettel.

Hozzá kell tennem, hogy az a cirka fél év, amibe ennek az 567 oldalnak az olvasása belekerült, nem teljes mértékben a könyv hibája.  Kellett egy fél év, mire a rohanós hétköznapjaim, és a stressz teli munka közben tudok találni valami kis egyensúlyt, hogy ne csak a robottal teljen el minden másodperc, hanem pihenni is tudjak. Így se sikerült még mindent visszapasszíroznom az életembe, amit szeretnék, de a legfontosabb feszkólevezető forrásom (aka az olvasás) már egyre inkább része újra a mindennapjaimnak.

Ami a könyvvel magával volt a gond, az sem igazából a könyv hibája. Egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy sem a műfaj, sem a stílus nem nekem való. Iszonyatosan tömény történet volt.  Olyan, amiből egyszerre max. 20-30 oldal ment le, több biztosan nem.
Egyébként nagyon szerettem a történetben azt, hogy minden, de tényleg minden összefüggött mindennel, még, ha nem is közvetlenül, és csak olvasás közben jöttél rá ezekre a kapcsolódási pontokra. A fejezetek nagyon okos pontokon lettek elválasztva, és az, hogy a középső történet egyben maradt, és utána visszafelé haladtunk a történetek befejezésével, szintén okos ötlet volt.
Külön-külön is érdekesek voltak a történetek, viszont a töménység elkerülése érdekében simán ki lehetett volna hozni mindegyikből egy külön könyvet. Persze, tudom, hogy ennek a történetnek pont ez volt a lényege, és így kerek egész.

Ehhez mérten, akinek tetszik a műfaj, meg a hosszú, több ponton összefüggő élettörténetek sokasága egy olyan helyzetben, ahol az idő, mint olyan nem fontos tényező, azoknak mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert élvezni fogják.
Most, én azt mondom, nem volt az én műfajom, de ki tudja, mi lesz, ha esetleg pár év múlva újra megpróbálkozom vele.

Értékelés
5/3 – For now. Ha egyszer változik a véleményem, úgyis újrapontozom.

Zeneajánló
Mi lehetne más, mint a Felhőatlasz szextett?


J. K. Rowling: Fantastic Beasts and Where to Find Them - The Original Screenplay

Mivel is kezdhetném az évet, mint egy J. K. Rowling könyvvel. Ez annyira tipikusan én vagyok, hogy ha akarnám, se tagadhatnám le magam. Tulajdonképpen figyelemelterelésnek szántam a forgatókönyv elolvasását, és hellyel-közzel be is jött.  Viszont azt nem gondoltam volna, hogy tizenx év után eljön az az idő, mikor már én is azt mondom, hogy van egy Rowling könyv (amit ráadásul tényleg ő írt, szerzőtársak nélkül), ami nem fog hiányozni a polcomról. Ezzel a könyvvel ugyanis már én is azt éreztem, hogy ez csak egy újabb bőr lehúzása az univerzumról. Azt értékelem, hogy filmben megcsinálták, még akkor is, ha nem értem, hogy minek öt részesre nyújtani, mert tágítja az univerzumot, és tök jó újabb és újabb tényleg kánon infókkal szembesülni, de hogy ezt könyvben is kiadja. Mi a búbánatnak? A színdarab szövegkönyvét még megértem, mert nem fog tudni mindenki elzarándokolni a Broadway-ra, hogy megnézhesse, és így legalább része van benne, na de egy filmet, amit, ha meg akar nézni valaki, elmegy moziba, vagy rosszabb esetben lekalózkodja az internetről? Szóval, ja, nem értem, és őszintén picit feleslegesnek is érzem, de nyílván én vagyok a kisebbség.

Amúgy, ha ettől eltekintek, akkor azt mondom, nem volt annyira borzalmas olvasni a szövegkönyvet. Az előzetesek alapján minden arc előttem volt, meg a helyszíneket is magam elé tudtam képzelni igazából.
Viszont, ha már itt tartunk, nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy Ezra Millert, és a karakterét Credence-et megemlítsem. Nem hiszem el, hogy szegény Ezra a Beszélnünk kell Kevinről óta nem bírja magáról lemosni az ilyen kaliberű karaktereket. Annyira sajnáltam szegényt. Mindenért. Viszont az is tény, hogy ezzel együtt neki voltak legérthetőbbek a motivációi. A legérdekesebb karakter az egész sztoriban.
Newt egy cukipofa, és imádtam látni, ahogy az állataival bánik. Kicsit bosszantott, hogy a Hippogriffek nem kerültek elő, de a Furkász, Viharmadár, meg a Bólintér a szívem csücske lett. Az a tény meg pláne, hogy nevet ad az állatoknak. :D
Viszont, az ő karakterével kapcsolatban egy valamit nem értek. Elvileg őt kicsapták a Roxfortból emberélet veszélyeztetése miatt. Akkor mégis, hogy maradhatott nála a pálcája, és ugyan hogy az életbe kapott állást a brit Mágiaügyi Minisztériumban? Jó persze, nyílván, ha venném a fáradtságot, és utána olvasnék a karakternek, akkor nyilván nem lenne gond, de azért örültem volna, ha egy kicsit több háttérinfót kapunk róla, ha már ő a főszereplőnk vagy mi.

Mindenesetre egy egy délutánt felölelő olvasmányélménynek jó volt, és kíváncsi vagyok, hová fog még kifutni a fennmaradó 4 rész alatt a sztori. Attól függetlenül, hogy ezt a sztorit, így könyvben kiadni szerintem tényleg sok.

Értékelés
5/4 – Nagyon-nagyon sok minden maradt a háttérben.

Zeneajánló
Nem ismerős valahonnan legalább az eleje? :)

2016 könyvekben

Itt van hát az év utolsó napja, ha szeretnénk, ha nem, eljött ez az idő is. Őszintén szólva, nekem nem volt túl nagy problémám 2016-tal, de nem fogok elkeseredni attól, hogy fogjuk magunkat, és új évet nyitunk. Feltett szándékom tiszta lappal indítani 2017-et, és kifejezetten várom, miket hoz majd magával.

A szokáshoz híven idén is egy book taggel zárnám az évet, amit Molyon találtam, ebben a zónában. Tény, hogy a kérdéssor eléggé hasonlít ahhoz, amit tavaly kitöltöttem, de szerintem ennél átfogóbb nem is kell, úgyhogy nézzük 2016 olvasásaiból a kiemelkedőket.

1. A legjobb könyv, amit 2016-ban olvastál.
Elnézve az olvasmánylistámat, rá kell jönnöm, hogy volt egy csomó olyan könyv ebben az évben, ami jócskán felülmúlta a várakozásaimat.
Számomra a legjobb olvasmányélményt Rick Riordan Hidden Oracle-ja, a Rachel Cohn, David Levithan páros Naomi & Ely’s No Kiss List-je, és Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című műve adta.

2. Legjobb folytatás, amit 2016-ban olvastál.
Egyértelműen Robert Galbraith-től a Gonosz pálya.

3. Legnagyobb csalódás.
Fura, de idén nem volt olyan könyv, amiben csalódtam volna. Persze olvastam kevésbé jól megírt könyveket, de azokról tudtam, hogy milyen stílusban íródtak, úgyhogy számítottam rá.

4. Legnagyobb meglepetés
Hm, talán az utolsó értékelésem. Gena Showalter-től az Alice in Zombieland, vagy Karinthy Ferenctől a Budapesti tavasz

5. Kedvenc új szerző (debütáló, vagy számodra új)
Böszörményi Gyula. Szégyen, de az Ambrózy könyveken kívül mást nem olvastam még a szerzőtől, de azok a történetek úgy megvettek kilóra, hogy ezek után tuti előszedem a többi könyvet is.

6. Legújabb kedvenc karakter
Alec Lightwood és Magnus Bane. Nem lehet egyiküket megnevezni a másik nélkül. Tény, hogy a könyveket annyira nem szívlelem, de a sorozatban egyértelműen ők viszik a pálmát. Hát persze, hogy ezzel is beálltam a sorba.

7. Egy könyv, amin sírtál
Nem volt ilyen. Nem tudok sírni könyvön.

8. Egy könyv, ami boldoggá tett
Riordantól a Hidden Oracle. Nagyon várom a folytatást.

9. Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál
Ha jól számolom ebben az évben egyetlen egy darab filmadaptációt láttam (ha a Shadowhunters által hozott fangil-ködésemet nem veszem alapul), és az a Naomi & Ely’s No Kiss List. Szerencsére tetszett is.

10. A legszebb könyv, amit idén vásároltál, vagy kaptál
Sok szép könyvem lett az idén. A legszebbek Böszörményi Ambrózy sorozata, a Jane Austen összesem, és a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Ja és a filmes borítós Memoirs of a Geisha-m.

11. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél
Az Ármány és kézfogó. Olvasás alatt van, de nagyon az elején vagyok még.

12. Könyvek, amiket el szerettél volna olvasni, de nem sikerült
Ej, ezekből idén meglepően sok van
- Rick Riordan: The Hammer of Thor
- James Dashner: The Fever Code
- Soman Chainani: The World Without Princes & Last Ever After
és még tudnám sorolni

13. Mely könyveket szeretnéd elolvasni év végéig?
Van kemény 7,5 órám. Ez alatt szeretnék a végére érni a Felhőatlasznak. Szurkoljatok!

No, én ennyi voltam erre az évre. Most már csak annyi maradt, hogy mindenkinek boldog új esztendőt kívánjak. Olvassatok sokat 2017-ben is!

Gena Showalter: Alice in Zombieland (White Rabbit Chronicles 1.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
26. pont  Z - A zombie version of a classic/Egy klasszikus zombi verziója
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Te jó ég, emberek, milyen egy év volt ez, amit az elejétől a legvégéig végigkísért ez a kihívás. Tulajdonképpen be kell vallanom, hogy még most se lennék kész vele, ha nem tűnik fel, hogy bizony korábban, de egy idei olvasással kiváltottam a kihívás 1. pontját. Sajnálom, hogy az eredetileg tervezett mű (David Mitchell Felhőatlasza) nem csúszik annyira, amennyire szeretném, vagy szerettem volna, de az biztos, hogy most már nemsokára (remélhetőleg, még mielőtt vissza kell mennem dolgozni) olvashattok arról is egy értékelést.

Na de konkrétan erről a könyvről, az utolsó Booka-Shelf-es olvasásról… Talán mondanom sem kell, hogy rettenet módon féltem ettől a könyvtől, mert sem a zombis műfaj, sem semmi egyéb horror sztori nem az én műfajom, és az se túl nagy titok, hogy Carroll könyvével sem túlságosan jó, vagy akár közelebbi a viszonyom (próbálom szeretni, remélem, megbékülünk idővel). Szóval talán érthető, hogy nem kicsi félsz volt bennem.

Aztán elkezdtem olvasni a könyvet. Elkezdtem, és komolyan mondom, én ilyen hálás még az életben nem voltam azért, hogy egy könyv teljesen mást adott annál, mint, amire számítottam tőle. Konkrétan alig bírtam letenni, és még az sem számított, hogy tulajdonképpen egy klisés limonádé YA sztori.

Egyszerűen jó volt olvasni. Érdeket, hogy mit tartogat a történet következő oldala a cselekmény, illetve a karakterek önmagukhoz, és egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. Pluszpont, hogy a cselekmény se volt olyan részlet gazdag módon horrorisztikus, mint azt amúgy képzeltem. Jó, nem mondom, hogy nem lettem volna kifejezetten rosszul párszor, ha élénkebb képzelőerővel vagyok megáldva. Szerencsére azonban mindig is pró voltam abban, hogy tompítsam a gusztustalan, vagy borzalmas dolgok élét olvasás közben. Itt is jól jött.

A legjobban természetesen az egész sorozatban Ali és Cole, pedig egek, ennél klisésebbre meg se lehetett volna írni azt a románcot. Adott egy lány, aki egy tragikus éjszakán elveszti a szüleit és a kishúgát, és akit magukhoz vesznek a nagyszülei. A gimi első napán meglátja az iskola rosszfiú-bandáját, és természetesen rögtön beleesik a bandavezérbe. Aztán kiderül, hogy a srác nem is annyira rossz fiú, és hogy mindketten rendelkeznek egy különleges képességgel. Ráadásul nem is ők az egyetlenek. Innentől aztán simán ki lehet találni a történet fő gerincét, ami beismerem rettenetesen unalmas is lett volna, ha ezt a vázat nem szövi át a különböző mellékcselekmények sorozata, amik tulajdonképpen folyamatosan lökték előre a cselekményt.

Az Ali/Cole pároson kívül még nagyon szerettem Kat-et, mint barátnő karaktert. Nem mondom, hogy én nem mentem volna falnak, ha hozzá hasonló emberek vesznek körül 24/7-ben, de azt megértettem, hogy Ali miért szereti ennyire. Pontosan olyan karakter ő, akire az életét övező káoszban szüksége van. Természetesen utána olvastam a karakterének a következő kötetekben, és hát persze, hogy az ő története nem teljes mértékben happy end. Nem hiszem el, hogy folyamatosan ezt kell csinálni a kedvenc karaktereimmel!!! (Dühroham vége.)

Összességében azt mondom, hogy ez egy tipikusan olyan könyv, amivel egyszer érdemes megpróbálkozni, de ha nem kap el a gépszíj az első pár fejezet után, akkor nem tragédia, ha azt mondod, hogy inkább olvasol valami mást. Nekem mindenesetre a vártnál sokkal jobban bejött.

Értékelés
5/5 – Minden kliséje ellenére szerettem, mert könnyen olvasható, és szórakoztató történet volt.

Zeneajánló
Csak egy dal Ali iPod-járól


Izolde Johannsen - Michael T. Marble: A birodalmi kalóz (A Birodalom tengeri bástyái 1.)

Mindig nehéz olyan regényről kritikát írni, amely igaz történeten alapul, és karakterei is valaha volt emberek, megtörtént sorsokkal. Nehéz, mert ezeknek a történeteknek a mozgatása, illetve egy-egy karakter megformálása szinte semmilyen mértékben nem függ az íróktól. Egy valaha élt ember történetét, és karakterét ugyanis senki nem alakíthatja kénye-kedve szerint, ahogy megtehető lenne egy saját karakterrel.  Ugyanez a helyzet ezzel a regénnyel is.

Azt túlzás nélkül állíthatom majdnem mindentől függetlenül, hogy ez a regény, ez a történet rengeteget adott nekem.
Azt mindenki tudja, aki csak egy kicsit is figyel arra, amit az ilyen típusú könyvek értékelőinél mindig leírok, hogy, ha engem valaki meg akar fogni történelmi regényekkel, az jó, ha a második világháború időszakával próbálkozik leginkább. Igaz, hogy a gyengepontom a Holokauszt irodalom, és ez nagyon nem az volt, de azt kell mondanom, pont ettől volt újszerű.

Ugyanis, míg az eddig nagyátlagban általam olvasott, a korszakban játszódó regények azt emelték ki, hogy a németek milyen ördögien gonoszak, és megvetendők voltak, úgy ez az írás megmutatta nekem az érem másik oldalát is. Hogy azoknak a sokat meghurcolt német katonáknak is voltak szeretteik, családjuk, akiket hátrahagytak, sokszor nem is saját akaratukból, hanem, mert kénytelenek voltak engedelmeskedni egy a saját nagyságának hitébe belebolondult önkényuralmi rendszer eszét vesztett vezetőjének.

Mielőtt kezembe vettem volna a könyvet, direkt nem olvastam utána sem az Admiral Graf Spee, sem az Altmark történetének. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a zsebcsatahajó, és annak ellátó hajójának története jól nem végződhet. Mégis szívdobogva vártam, hogy hol, mikor, és milyen körülmények között fog bekövetkezni az elkerülhetetlen. Nem volt túl felemelő érzés még így sem, hogy tudtam, hogy előbb utóbb jönni fog, és kénytelen leszek szembenézni vele.

Nagyon szerettem egyébként, ahogy haladt a történet, mert szinte magam előtt láttam az eseményeket, és ez azt bizonyítja, ami nálam egy jól összerakott történelmi regény fokmérője. Nevezetesen, hogy embertelen mennyiségű kutatómunka áll a történet mögött. És az, hogy két szerzője van a könyvnek, el tudom képzelni, hogy még talán meg is bonyolította egy kicsit az írás folyamatát. Nem lehetet könnyű összeegyeztetni két szemléletet egy ilyen kaliberű írásban.

Ami megdöbbentő volt egyébként, hogy ez alapján a történet alapján hogy rajzolódott ki előttem két tökéletesen ellentétes emberi személyiség és karakter a Graf Spee, és az Altmark parancsnokainak alakjában. Meg kell mondanom, Hans Langsdorff (úri) embersége, értékrendje és önfeláldozása rám sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint Dau kapitány viselkedése. Őszintén együtt éreztem a sorhajókapitánnyal, mikor annyi sikeres küldetés után a saját hajóját kellett hullámsírba helyeznie, és maximálisan megértettem, miért cselekedett úgy, ahogy. Ezzel szemben, ha tetszik, ha nem, Dau személyiségét meghatározta a kicsinyes, ám legyűrhetetlen irigység, ami a rábízott hadifoglyokkal való bánásmódban is megnyilvánult. Ebben a tekintetben is jobban tiszteltem a Graf Spee parancsnokát, hiszen ő fizikailag nem bántott senkit, sőt…

Összességében azt mondom, ha szereted a kort, és érdekel a haditengerészet, akkor ne habozz elolvasni. Az elején bele fogsz keveredni, hogy ki kicsoda, de ez ne riasszon el. Olvasd el a függelékben a névjegyzéket, illetve vess egy pillantást a felhasznált irodalmakra. Sok érdekességen megakadhat ott az érdeklődő szeme.

Érrékelés
5/5 - Nem tértem még magamhoz.

Zeneajénló
Nem tudnék értelmeset mondani ide, jobb, ha úgy olvastok, hogy nem zavar meg benneteket semmi.

Végül pedig szeretném megköszönni a szerzőpáros egyik felének, hogy lehetővé tette, hogy elolvashassam ezt a regényt, és ezáltal gazdagodhassak egy olyan nézőponttal, ami egy korszakot, és azon belül egy nemzetet egy teljesen új, vélhetően az eddiginél jóval árnyaltabb megvilágításba helyezett.


Böszörményi Gyula: Beretva és tőr (Ambrózy báró esetei 2,5)

Mivel nyakunkon a befejező kötet, az Ármány és kézfogó megjelenése (aminek az előrendelése természetesen az első pillanatban megtörtént, ahogy tudomást szereztem róla, hogy előrendelhető, tehát elvileg a jövő hét folyamán kézhez is kapom a könyvet), éppen ideje volt, hogy egy kicsit visszazökkentsem magam a századforduló Magyarországának a légkörébe, és ha csak fájdalmasan rövid ideig is, de újra élvezhessem báró Ambrózy Richárd, és az ő minden lében kanál segítőtársa, Hangay Emília társaságát.

A történet nem kapcsolódik ugyan szorosan a trilógiához, az alaphangulatát mégis remekül hozza. Jelen kis szösszenet kidomborít nekünk egy ügyet, mely a trilógia második kötetében csak említés szintjén szerepel. Eddig annyit tudtunk erről az ügyről, ami itt elénk tárul, hogy Richárd egy sürgős hívás következtében négy teljes napra rejtélyesen eltűnik az Ambrózy-villából, Mili kisasszonyt is hátrahagyva.

Bevallom őszintén, egy kicsit tartottam ettől a kisregénytől, mert nem számítottam kedvenc főhősnőnk jelenlétére az ügy közelében, és aggódtam, hogy az állandó kotnyeleskedés mellett folyamatosan megmutatkozó éles ész nagyon hiányozni fog a történetből.

Nos, ha ezt hittem, akkor még két kötet után sem ismerem igazán Hangay Emíliát. Ugyanis a kisasszony természetesen kimódolja, hogy az ügy közelében lehessen, és ismét hathatós segítségére legyen nyomozótársának.

A helyzet az, hogy ezt a könyvet olvasva, és rekordidő alatt befejezve (főleg a mostanság tetten érhető olvasási tempómhoz képest) akarva-akaratlan Agatha Christie regényeihez kellett hasonlítanom azt, amivel találkoztam. Ugyanis egy olyan csavarosan felépített bűnesetről, és tettesről van szó, akit, ha magamnak kellett volna lefülelnem, biztosan nem lettem volna rá képes. Természetesen végig elhittem, hogy az a személy a tettes, akire a terhelő bizonyítékok mutattak.

A történet második pozitívuma közvetlenül az író személyét dicséri. Nemzetközi színtéren is ezerből, ha egy író akad, akiről el lehet mondani, hogy ugyanolyan csavaros és csodálatos történeteket képes írni 80 oldalban, mint 800-ban. Erre tessék, Magyarországnak vagy egy Böszörményi Gyulája, aki rengeteg kutatómunkával, és érzésem szerint még annál is nagyobb lelkesedéssel ugyanezt véghezviszi. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a sorozat a további Böszörményi-köteteket illetően is megvett magának kilóra!

Értékelés
5/5* - Nagyon várom az Ármány és kézfogót!

Zeneajánló
Annyira rövid ideig tartott olvasni, hogy nem hallgattam zenét sem közben. Nem is tudtam volna rá odafigyelni annyira lekötött a könyv.

Hozzászólások
  • Greenie: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Greenie: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Greenie: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • Greenie: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina