I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Gayle Forman: Ha maradnék (Ha maradnék 1.)

Ez a regény egy rendkívül kellemes meglepetés volt, ami azt illeti. Arra számítottam, hogy majd valami nyűglődős, angstolós szerelmi történetet kapok egy rendkívül idegesítő főszereplővel. Ehhez képest a lehető legjobb módon csalódtam.

Végig olyan érzésem volt, mint mikor az All the Bright Places-t olvastam. A téma és a tálalás is hasonló, bár Forman magának a halálnak az eseményét pont az ellentétes végéről fogja meg, mert itt egy baleset okozza a család tragédiáját, nem pedig egy szuicid hajlamú főszereplő, aki messze nem kapja meg azt a mennyiségű és minőségű figyelmet a felnőttektől, amit meg kellene kapjon.

A téma viszont nagyon hasonló, a halálnak, mint olyannak a jelenségét körbejáró, a menjek vagy maradjak dilemma kérdését boncolgató, szépen, logikusan, érthetően, kereken, emészthetően, olvasóbarát módon megírt története.

Nem nagyon hiszem egyébként, hogy ilyen esetekben bárkinek is döntési joga lenne, ha egyszer odakerül, de az alapötlet nagyon jó volt, és az ebből kibontott történet, és annak mondanivalója ugyanúgy szíven talált, és elgondolkodtatott, mint annak idején Niven könyve.

Nagyon tetszett amúgy a könyv felépítése is. A fashback-elős részek azért, mert annak köszönhetően ismerhettük meg Mia-t, ami – lévén ő a történet főszereplője – valljuk be, nem hátrány. A jelen béli jeleneteket meg azért, mert nagyon tetszett, hogy bepillantást nyerhettünk a legközelebbi, és a legmélyebben érintett családtagok reakcióiba. Engem leginkább Mia nagypapájának reakciója nyűgözött le. Mert egyszerűen belenyugodott abba, hogy ez a döntés egyedül Mián áll vagy bukik, és nagyon tetszett, hogy bármi lett volna a történet vége, azt elfogadta volna, ahogy mindig is támogatta a lányt.

Mikor ezt a részt olvastam, rájöttem egyébként, hogy bár nagyon hasonlítok abban Miához, hogy rengeteg dologban vagyok bizonytalan, a családom nekem teljesen más szerkezetű. Mia anyukája megmondta a lánynak, hogy nem választhat helyette, de bárhogy is dönt, támogatni fogja. És rájöttem, hogy nekem ez a hozzáállás hiányzik nagyon. Mert, mikor válaszúthoz érek, az esetek többségében nem én döntök, csak teszem azt, amit úgy gondolom, elvárnak tőlem. És ez eddig bennem nem is tudatosult, csak olvasva ezt a jelenetet döbbentem rá, hogy ennek alapjáraton mindig, mindenhol így kellene lennie, és hogy az effajta mentalitás megváltoztatásához, belsővé tételéhez megint csak kevés egy ember akarata, meg erőfeszítése.

A történet során egyébként én is erősen elgondolkoztam, hogy Mia helyében mit tennék. Mennék, vagy maradnék. Kétféle álláspontra jutottam a történet végének ismeretében. Ha a saját éltemre vonatkoztatva kellene döntenem, akkor én valószínűleg mennék. Egészen egyszerűen, mert rám nem áll az, amit Kim mondott Miának. Nekem nincs senkim a családomon kívül. Ha őket elveszteném, úgy, ahogy Mia elvesztett mindenkit, akkor nekem nem mondhatná senki, hogy „még mindig van családod”.
Viszont, ha tényleg, 100%-osan Mia helyében lettem volna, ugyanolyan körülmények között, akkor már csak a nagyszülők, Kim, és Adam miatt is nehezebb lett volna a döntés.

Mindent összegezve ez a könyv egy rendkívül olvasóbarát módon megírt, mégis komoly témát boncolgató ifjúsági, amivel gyorsan lehet haladni, úgy, hogy mindeközben gondolkodásra késztet. Egyébként pedig úgy gondolom, hogy Mia karaktere már csak személyiségénél fogva is elég jellemformáló erejű. Olyan valaki, aki képes a másik figyelmét valami egészen új felé fordítani, és felkelteni az érdeklődést a bemutatott új dolgok iránt.

Értékelés
5/5 – Nagyon jó történet volt a várakozások ellenére.

Zeneajánló
A könyvben szinte minden második oldalon megemlítenek egy zeneszámot. Ha igaz, ami a könyv végében szerepel, az írónő honlapján van egy komplett playlist. Egy keresést megér. Ha ott nincs, vedd kézbe a könyvet, van egy leírás a zenékről a végén ;)

Cassandra Clare: City of Glass (The Mortal Instruments 3.)

Őszintén szólva, most, hogy végre van időm leülni blogolni (nem mintha amúgy nem lenne ezer dolog, amit csinálnom kellene, de jelentem nagyon elfáradtam) magam is kíváncsi vagyok, mit fogok kihozni ebből a bejegyzésből.  Tekintve, hogy kb. másfél hete befejeztem a könyvet, és már nagyon nem emlékszem, hogy mi volt benne, illetve a kelleténél jobban keverednek a történések a fejemben a 4. kötet eddig elolvasott eseményeivel.

Arra határozottan emlékszem, hogy nagy elvárásokkal álltam neki a könyvnek, mert a TMI fandom ezt a részt hype-polja a legjobban. Ehhez mérten viszont én annyira nem dobtam hátast tőle. Ahogy észrevettem, Clare történeteiben az a legnagyobb probléma, hogy az írónő rendkívül részlehajló a saját karaktereivel szemben. Olyan, mint egy rossz tanár, aki egyes diákokkal kivételez, másokat méltatlanul a háttérbe szorít- Ennek következtében, pedig olyan történetszálak maradnak kibontatlanok, amik nem csak a karakterek sorsát hivatottak gyökeresen megváltoztatni, de ha egy jobb író történetében kapnának helyet, az olvasók lelkivilágát is cafatokra cincálnák, vagy arra késztetnék legalább, hogy az életük bizonyos mozzanatait kezdjék már el jobban értékelni, vagy legalább átgondolni.

Két ilyen eset is van az egész könyvben, ami fölött egyszerűen nem tudok napirendre térni. Az egyik Max Lightwood (mármint az „eredeti”, nem a warlock baba) esete. Én azt hittem, hogy azon a jeleneten szét fogom bőgni a fejem. Erre konkrétan maga az esemény, ami miatt bőgni kéne, le se nagyon van írva, a következményekből értesülünk róla, mi történt a legifjabb Lightwood-dal. Így ez messze nem volt annyira szívbemarkoló, mint vártam (csak nehogy aztán valaki meghallja a nyavalygásomat, aztán a sorozatban konkretizálja a dolgot. Jack Fultont hagyják csak békén). A reakciók hiánya pedig csak még távolibbá, átérezhetetlenebbé teszik az egészet. Jó, Izzy-ét látjuk, de a többi családtag csak úgy van, és látszólag teszi tovább a dolgát. Szerencsére a fanfic-írók ezúttal sem hagyták cserben a részletekre áhítozókat, és rengetegen feljöttek ötletekkel, hogy egyes Max-hez közel állók, hogy dolgozták fel az eseményt.

A másik ilyen mozzanat, ahol nagy fangirl-ködésre, és olvadozásra számítottam, aztán ahhoz képes semmi nem lett belőle, az a nagy Malec jelenet. Nem mintha nem olvastam volna már kismillió helyen azt az idézetet, de akkor is. Nekem eleve az nem tetszett, hogy egy ilyen nagy jelentőségű jelenetet nem az érintettek szemszögéből látunk. Oké, hogy Simon a sztoriban a fandomot megtestesítő „Ultimate Malec Shipper”, na, de azért komolyan…
Szóval, bármennyire szidják is páran a show verse Malec dinamikáját, bármennyire tartják azt elsietettnek (amivel azért valahol én is egyet értek, és bizonyos kérdéseket még én sem tudok megválaszolni), én ezennel ebben a tekintetben is amellett a verzió mellett teszem le a voksomat. Nem mondom, hogy a könyvbéli Malecnek nincsenek szép pillanatai, de ezekbe eddig kizárólag a kiegészítő sztorikban botlottam bele. A sorozatbéli Malec ship meg - szerintem – úgy szép, ahogy van.

Egyéb tekintetben nem volt nagy gond. Bár a fent felsoroltak azt hiszem, érzékeltetik, mi a fene bajom is van nekem ezzel a sorozattal, meg az írójával. Még a Clace nonstop nyafogást is toleráltam valahogy. Egyébként kifejezetten jó volt olvasni, hogy Jace-nek van emberi oldala is, nem csak a képzett harcos maszk fedi azt állandóan.
Clary ötletét meg egyenesen zseniálisnak tartottam, és igen, nagyon, de nagyon dolgozni kéne ezeken a Shadowhunter-Downworlder kapcsolatokon. Ideje a reformoknak, a kevésbé rasszista hozzáállásnak (bár még jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne rasszista a rendszer), illetve a vaskalapos felfogás visszaszorításának. Jó, tudom, ezekre még várhatok, de reménykedni szabad. Illetve, mikor elkezdek ezen gondolkodni, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy Clare vajon jónak tartja azt a politikai rendszert, amit az Árnyvadászoknak felépített (mármint a rasszizmust, a bigottságot, a saját magunk mindenkinél jobbra tartását). Azért van ez így, mert ezt tartja követendő példának, vagy azért van így, mert ennek megváltoztatására való törekvés leírásán keresztül akar inspirálni minket, olvasókat, hogy ugyanezt mi is próbáljuk szükség szerint megtenni, akár kicsiben, akár nagyban?
Érdekes kérdések, ahhoz képest, hogy egy YA regényfolyamról beszélünk, de azért remélem, valahol a további kötetek folyamán ezekre majd így vagy úgy, de választ kapunk.

Értékelés
5/4 – Nem, még mindig nem az igazi. Tessék már megtanulni a helyükön kezelni a karaktereket!

Zeneajánló
Ákos – Nagyvárosi angyal
Angyalos témánál maradva, és készülve a közelgő koncertre. :P

Erich Kästner: Május 35.

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
13. pont M - A book with a month in a title/Egy könyv, aminek hónap van a címében
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy ez a mostani egy hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt. A helyzet ugyanis az, hogy megint elkezdődött az iskola (pedig mintha csak most emlegettem volna, hogy a szünet kezdetéig leállok a sorozatos könyvértékelésekkel), és az órarendszerkesztés, papírmunka, óratartás, és egyéb ilyen finomságok mellett egyszerűen sajnos az olvasásra nem jut idő. Ezért kénytelen vagyok rövidebb könyvekre szorítkozni, és, hogy őszinte legyek, nem is nagyon volt kedvem most ahhoz a 800+ oldalas fél téglához, amit eredetileg ehhez a ponthoz terveztem.

Hogy a könyvről is szövegeljek egy kicsit… Igazából simán mehetett volna a ’Junior novel’-kategóriába is, mert az igazi gyermekregények díszpéldánya volt. Sokszor felnőtt fejjel is jó ezeket a fajta regényeket, történeteket olvasni, mert visszavisznek egy olyan korba, ahol még minden egyszerűnek tűnt.

Engem most ez a kis szösszenet mégis, úgy érzem, eléggé rosszkor talált meg magának, vagy rosszkor döntöttem úgy, hogy ezt fogom olvasni. Bármennyire is vágytam egy olyan könyvre, ami egy kicsit elveszi az élét a munkás hétköznapoknak, és leenged egy kicsit a stressz faktorból. Lehet, hogy működött is volna amúgy, ha tegnap, mikor pont a könyv kellős közepén tartottam, nem jön valami, vagyis inkább nem jönnek sorozatban olyan dolgok, amik kibillentenek az egyensúlyomból, és olyan mértékben felhóznak, amitől még aludni sem tudok rendesen, nemhogy élvezni egy gyerekmesét. Szóval borult minden rendesen.
Ilyenkor ugyanis inkább a logikát, az értelmezhetőséget keresem egy könyvben, amit ebben nem igazán találtam meg. Vagyis helyesebben szólva nem is kellet volna keresnem sem.

Tipikusan olyan könyvről beszélünk ugyanis, aminek semmi értelme nincs. Mármint kézzelfogható értelme, mondanivalója. Ez egy pár estés esti mese, ami garantálja, hogy a gyerkőc szépeket fog álmodni, mindenféle csodával karöltve.

Pár klasszikus meseelemet is hordoz magában a könyv, és akiknek a rokon történetek tetszettek, azoknak ez is nagyon fog. Meg amúgy is, ha fogékony az ember, akkor tökéletes kis kikapcsolódás. Nekem is, rendkívüli módon tetszett volna, ha nem forrasztják fel az agyvizemet a lehető legrosszabbkor.

Szóval nem kell félni, jó ez a kis szösszenet, érdemes olvasni, a gyerekeket meg garantáltan meg fogja venni kilóra. :)

Értékelés
5/4 – Mert sok minden belejátszott. Érdekes, hogy a mindennapok történései mennyire tudjál egy szempillantás alatt befolyásolni az olvasmányélményt, és vice versa.

Zeneajánló
Nem igazán hallgattam zenét az olvasás közben, vagyis, de, csak nem olyat, ami a történethez illene.

Cassandra Clare: City of Ashes (The Mortal Instruments 2.)

Nem is igazán tudom, mit írhatnék erről a könyvről. Nem volt rossz, de nem is gondolkodtam el olvasás közben annyira, hogy mit is fogok róla írni, mint egyéb művek esetében szoktam. Nem mondom, lehet, hogy ez azért van, mert valahogy számomra ezek a könyvek abba a típusba tartoznak, amihez le kell ülni és egy lélegzetvétellel el kell olvasni az egészet, mert úgy fogsz emlékezni mindenre. Nálam legalábbis így volt. Hiába olvastam el egy nap a történet harmadát, mikor másnap este fel akartam venni a fonalat, hogy hol hagytam el a történetet, akkor egy ideig gondolkodnom kellett, hogy is jutottunk el addig a pontig. Olvasás közbe meg természetesen minden tiszta volt az utolsó szálig. Szóval igen, mondhatjuk, hogy pörög a történet elég rendesen.

Azt mondanám, hogy néhol talán túlságosan is, és ennek sajnos meg is issza az egész történet a levét. A pörgősség, az akciódússág és a váltott szemszög elég nagy hibafaktorokat képes magában hordozni, és sajnos az írónő ezekbe rendre bele is sétál. Nézeteim szerint legalábbis a történet szempontjából igen lényeges elemek maradnak kibontatlanul, vagy nem is történnek meg „onpage”, csak egy-egy villanásból, alig észrevehető momentumból tudunk rá következtetni. Magyarán szólva az egész sztori nekem eléggé tele volt lyukakkal, amiket teljesen egyszerűen ki lehetett volna tömni, ha a kínálkozó potenciálok többségét nem hagyja figyelmen kívül az író.
És akkor még a nem kicsit idegesítő következetlenségekről, és az időt kezelni nem tudásról nem is igazán ejtettem szót. Ennél többet nem is fogok.

A karakterek is még mindig eléggé furcsák számomra. Hiányzott már a világ, meg a karakterek, többek közt ezért is kezdtem bele, vagyis helyesebben szólva folytattam most ezt a sorozatot. Olvasás közben viszont rá kellett jönnöm, hogy nekem célzottan a sorozat karakterei hiányoznak, és itt, hozzájuk képest egyesek nagyon másnak, ha nem kidolgozatlannak tűntek.
Én például rettenetesen sajnálom, hogy a Lightwood tesókra olyan kevés hangsúly kerül, pedig a sorozat is bebizonyította, hogy lehetnének ők érdekes karakterek. A Jace/Alec kapcsolatban nagyon a parabataiságra van helyezve a hangsúly, ami nem lenne baj, ha mellette nem törpülne el Alec big brother énje, ami a személyiségének egy jóval összetettebb meghatározója szerintem.
Magnus-szal ugyanez volt a bajom. Nagyon szeretem a karaktert, ezt már sokszor említettem, de itt most sehol nem volt ahhoz képest, amit eddig megszoktam tőle. Frusztrált volt, sértődött, és esetenként rettenetesen idegesítő. És ez valahogy neki nem állt annyira jól, mint a sorozatbéli megformálójának. Bocs, Mags, de találj magadhoz vissza. Alec-kel viszont az a „Take my hand, and take my strength too (…) Take it. It’s yours"-jelenet nagyon aranyos volt. Alec egyébként brillírozik, ha teret kap. Még mindig a szívem csücske a srác.
Simon is nagyon aranyos, és hála annak, hogy folyton ott van, ahol Clary van, az ő története el is kezdett rendesen kibontakozni. Borzasztóan örülnék, ha a jövőben közte meg Raphael között, meg Raphael és Magnus között több interakció lenne. Utóbbira szerencsére volt most itt egy elég érzékletes példa, de ez messze nem elég, főleg a „Saving Raphael Santiago” után. Még sok ilyet.

Szóval igen, összességében elég sok potenciált hagy lógva a történet sajnos, és messze nem hagy elég teret minden karakternek, de ettől függetlenül a történet egészen élvezhető, és ha már az írója annak idején fanfic írással kezdte, valahol természetes, hogy a „saját” univerzumában is meghagyja erre a lehetőséget (ugye halljátok az iróniát?)

Értékelés
5/4 – Nem tökéletes, de élvezhető, és tényleg vannak benne aranyos, meg vicces megmozdulások.

Zeneajánló
The Cab – Angel with a shotgun
Egy Alec fan videó alatt hallottam részletet (? igen, azt hiszem, csak egy részlet volt) a számból, és egy időben nagyon rá voltam függve (meg persze még most is tetszik). Valahol egy kicsit Will Herondale-t juttatja eszembe a dal.

Jennifer Niven: All the Bright Places

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
20. pont T - A book with travelling in it/Egy könyv, amiben utaznak
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Vannak olyan könyvek, amelyek, annak ellenére, hogy egy adott stílus jegyeit viselik magukon, nagyon el tudják gondolkoztatni az embert saját magáról. Arról, hogy vannak olyan dolgok, amik foglalkoztatják, eszébe jutnak, talán jóval többször is, mint az normális, vagy egészséges lenne. Aztán rájön, hogy ami őt csak foglalkoztatja, az másnak maga a kegyetlen valóság, amit megél, amit túlél, vagy amiben éppen annyira besokall, hogy úgy érzi, mennie kell.
Violet és Finch története pontosan ez a történet.

Niven nagy fába vágta a fejszéjét, mikor eldöntötte, hogy egy ilyen történetet ír, személyes vonatkozás ide vagy oda.  Én pedig itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy felhívjam a bejegyzést olvasók figyelmét, hogy az alábbiakban olyan témáról lesz szó, ami könnyen katalizátor lehet egyfajta gondolatmenet elindítására, úgyhogy a bejegyzést csak saját felelősségedre olvasd ezután, annak ellenére is, hogy a legtávolabbi célom az, hogy bármiféle „trigger”-ként funkcionáltassam a bejegyzést. Ez nem más, mint egy őszinte, talán kissé kontrollálatlan gondolatfolyam, amit a könyv befejezése indított el bennem.
(A fentiek tükrében értelemszerűen a bejegyzés további részében spoilerveszélyre kell számítani!)

Nem sok olyan könyvvel találkoztam a YA műfajon belül, ami nem a romantikára koncentrált volna kitermelve ezáltal egy totál egy kaptafára épülő tömegjelenséget. Az All the Bright Places azért is újszerű, mert olyan jelenségről beszél, amiről nem igazán mer senki sem, pedig itt van köztünk, és létezik, és, ha engem kérdeztek, a világ legnagyobb blődsége pont ezt a témát a szőnyeg alá söpörni. Mert itt emberéletekről van szó.

Nagyon sok értékelésben olvastam a könyv kapcsán, hogy az olvasók nem értik, hogy Finch miért vet véget mégis önkezével az életének, mikor Violettel való kapcsolata olyan idillinek tűnik, és hogy ők ott lennének egymás számára támaszként.
Erre én csak egyetlen dolgot tudok mondani…
Emberek. Éreztétek már valaha azt, hogy teljesen feleslegesen foglaljátok a helyet a világban? Kerültetek már olyan helyzetbe, amikor kénytelenek voltatok megkérdezni magatoktól, hogy miért van az, hogy a tulajdon családotok szemében nem számítatok többnek, mint egy felesleges tehernek, aki semmire nem jó, azon kívül, hogy a lóti-futi munkákra használni lehet? Éreztétek már azt, hogy a barátaitok csak akkor tudják a nevedet, ha éppen nekik szükségük van valamire, amikor meg neked kell valami, akkor nem elérhetők, és nem tudnak segíteni, annak ellenére sem, hogy három szökő évente egyszer fordul elő, hogy segítséget kérsz valamiért? Nem? Akkor most gondoljatok bele! Mert Finch ezt élte át minden nap minden percében. Könyörgöm, kámfor módjára tűnik el hetekre, és a szülei csak a vállukat vonogatják, mondván „Máskor is csinált már ilyet”. Mégis milyen szülői magatartás ez?! Az iskolatársai egyszerűen őrültnek tartják, mert nem tudják, hogyan viszonyuljanak ahhoz az emberez, aki más, aki nem olyan, mint ők, aki nem illik bele pontosan a mások által meghatározott szűk keretbe. A barátnője szülei eltiltják tőle az egyetlen embert, aki jó hatással lehetett volna rá. Mindennek a tetejében a történtek után meg mindenki a lehető legkonvencionálisabban viselkedik, valószínű azért, mert ezt várják el tőlük, illetve azért, hogy a saját bűntudatukon enyhítsenek. Mindezt nem tudja helyrehozni egyetlen ember, még akkor sem, ha ez nem önmagában arról szól, hogy Violet, mint ember, mint szeretett személy kevés a feladathoz. Ez annyival több mindenből áll össze…

Én személy szerint maximálisan megértem Finch-et, és nem csak azért, mert az én életemnek is volt már olyan szakasza, mikor úgy hajtottam álomra a fejem, hogy bárcsak ne kellene kinyitnom a szemem másnap reggel. Nem kell ezen csodálkozni. Függetlenül attól, hogy bevallja-e az ember, vagy nem, a többségnek igenis vannak ilyen gondolatai. Azoknak is, akikből amúgy nem néznéd ki. Az ilyen helyzetekkel való megküzdési stratégiák is mind egyénfüggőek, és rendkívül eltérőek. Nekem mindig úgy sikerült túltennem magam eddig a rossz időszakokon, hogy rájöttem, nem másoknak, hanem magamnak kell élnem. Hála az Égnek, mindig volt mibe kapaszkodnom, mindig volt, és van mire várnom, még akkor is, ha az a világ legbanálisabb dolgainak egyike. Ebből pedig mindig egyenesen következett a gondolat, hogy sosem tudhatom, mit hoz a holnap, vagy akár a következő óra. Sosem tudhatom, mikor ér olyan öröm, amire azt mondom, hogy igen, ezért örülök, hogy itt vagyok. És itt tényleg nem kell esetemben nagy dolgokra gondolni, de azt el kell fogadni, hogy vannak olyan helyzetek, életek, ahol a sok negatívum mellett a kisebb-nagyobb pozitívumok már nem érnek fel elég magasa, sajnos.

Összességében úgy gondolom, hogy amit Niven be akart mutatni a történetével és a karaktereivel, azt sikerült neki. Becsülöm, amiért egyáltalán hozzá mert nyúlni a témához, és azt egy a fiatalok számára is közérthető nyelven, egy rendkívül édes-bús történetben, nagyon is szerethető főszereplőkkel sikerült is bemutatnia.
Mindenkinek, aki valamelyik szereplőhöz hasonló cipőben jár, tudnia kell, hogy nincs egyedül. Akkor sem, ha nagyon úgy érzi, hogy nincs kiút. Mindig van! Csak próbáljatok mindig a nap felé fordulni!

Értékelés
5/5 – Igaz, hogy nagyon nem a könyvről beszéltem a bejegyzésben, de ha nem tetszett volna, nem is gondolkodtat el.

Zeneajánló
Adam Lambert – Underneath
Ha már ilyen őszinté(bb)re sikerült ez az értékelés.

Lindsey Stirling - Brooke S. Passey: The Only Pirate at the Party

Nem igazán tudom, miért, miért nem, de mostanában valahogy maguktól találnak meg azok a könyvek, melyekre az aktuális lelkiállapotomban a legnagyobb szükségem van. Ez volt a helyzet a Cohn-Levithan duó könyvével a Naomi and Ely’s No Kiss List-tel, Gyarmati Fanni Naplójával, az új Harry Potter kötettel, és most Lindsey Stirling önéletrajzi könyvével is. Mindegyikben találtam egy apró mozzanatot, amit saját magamra tudtam vonatkoztatni, amiben megtaláltam magam, vagy éppen azt a szikrát, ami az adott élethelyzetben inspirációt nyújtott.

No, nem mintha mondjuk, nem hajtanám ezt a könyvet körülbelül év eleje, a megjelenése óta, arra viszont nem számítottam, hogy pont most fog egyszer csak szembejönni velem, megadva azt a löketet, amire most a legnagyobb szükségem volt. Kombinálva azzal az energiával, amit az új lemez sugároz…

És, hogy miért volt számomra éppen most olyan borzasztóan fontos, és miért esett rendkívül hól, hogy elolvashattam ezt az élettörténetet? Azért, mert őszinte volt. Aki ránéz Lindsey-re egy sugárzó mosolyú embert lát, akiről így látatlanban nem feltételez mást, mint optimizmust, magabiztosságot és egyszerűen tiszta kedvességet. Ezt a könyvet elolvasva aztán rájön az ember, hogy bizony neki is megvoltak, megvannak a bizonytalan pillanatai, démonai, és ezeket nem rejtette el.

Éppen ellenkezőleg mindezt arra használta, hogy megmutassa, hogy a lehető legnehezebb helyzetekből is van kiút, és a segítség és a jó szó általában akkor és attól jön, amikor és akitől egyáltalán nem várnánk. Hiába szégyell a múltjában bizonyos dolgokat, elmondta, hogy a hasonló problémával küszködők tudhassák, hogy nincsenek egyedül, és hogy hiába hiszik azt, vagy mondják azt mások, hogy a helyzetükből nincs kiút, igenis van, és senki ne merje feladni.
Mindezek mellett arra is rávilágított a könyvében, hogy milyen fontos az, hogy próbáljuk meg szeretni magunkat, és keressük meg mindenben a pozitívot, még azokban is, amikben amúgy első pillanatra nem találnánk.

Egészen elképesztő volt amúgy, hogy az a szellemiség, amelyben ez a könyv íródott,
mennyire összhangban van azzal az életfelfogással, aminek segítségével én is igyekszem túlélni a mindennapokat.
Ezzel, hogy megmutatta, hogy a legváratlanabb helyekről jöhet a segítség a leghajmeresztőbb pillanatokban csak alátámasztotta az én életfilozófiámat, miszerint élek, mert mindig van valami, amire várni lehet, és egyébként is, ki tudja, mikor köszönt vissza a fénysugár az életedbe.  Lehet, hogy már azt hitted végleg kiszakadt valami, vagy valaki az életedből, és a legváratlanabb pillanatban rájössz, hogy még mindig ott van, és ennél nagyobb öröm éppen akkor nem is érhet.

Ezen gondolatmenetet követve egy kicsit visszakanyarodnék a könyvre. Nem is tudom kifejezni, mennyire megható volt azt és arról olvasni, amit, és ahogy Gaviról, és a kettejük barátságáról írt. Elképzelni sem tudom, mennyire fájdalmas lehetett, és lehet még ma is számára ez a veszteség. Annyi biztos, hogy sok erő kell majd ennek az egésznek a feldolgozásához, és nagyon remélem, hogy a családja, a csapata és a hite nagy segítségére lesz ebben, ahogy olyan sokszor már élete más területein.

Értékelés
5/5*** - Olvassátok el ezt a könyvet, és tanuljátok meg, amit Lindsey megtanult, és próbál átadni. Nagyon sokat kaphattok tőle.

Zeneajánló
Az aktuális kedvenc az új albumról, az Afterglow

I know there are other violinists out there who can play with clearer tone, vibrato, and intonation than I can. They can play Mendelssohn, Tchaikovsky, and Bartók with better technique and accuracy. I applaud their talent. But I too have talents.

Milyen könyvekkel próbálkozzunk kezdő idegen nyelven olvasóként?

Mostanában egyre több olyan kérdésbe futok bele, hogy mit érdemes azoknak olvasni, akik most ismerkednek az idegen nyelven (legtöbb esetben angolul) való olvasással.
Mint notórius idegen nyelven olvasó, egyszer már írtam egy hasonló bejegyzést, melyben felvázoltam, hogy miért, és hogyan érdemes idegen nyelve olvasni (ha nem emlékszel rá, kattints ide, és elolvashatod). Abban is említettem már érintőlegesen, hogy milyen könyvekkel érdemes kezdeni, konkrétumokra viszont nem tértem ki.

A következőkben tehát megemlítek 10+2 könyvet, sorozatot, írót, amivel, illetve akinek a műveivel érdemes lehet elkezdeni az idegen nyelven olvasást. A felsorolásban a sorrend nem mérvadó, tehát semmiképpen nem az elsőként megemlített könyv vagy sorozat a lista legkönnyebben olvasható, és értelmezhető darabja. Viszont minden egyes esetben összegzem, miért gondolom azt, hogy jó ötlet lenne az adott könyvet olvasni, és ha annak a szintje egy kicsit eltér a kezdőtől azt szintén jelezni fogom.
Szóval kezdjük:

  1. J. K. Rowling Harry Potter sorozata
    Igen, ide tessék beleérteni mind a 8 kötetet. Tudom, nekem is problémáim vannak még azzal, hogy a sorozat részeként kezeljem-e a színdarab szövegkönyvét, de az biztos, hogy nagyon jól esett olvasni.
    És, hogy miért érdemes az elsők közé sorolni? Nos, én is Harry történetével kezdtem az eredeti nyelven való olvasást, és elég sokat segített is abban, hogy meg szeressek angolul olvasni. Igaz, hogy előtte olvastam magyarul az egész sorozatot vagy háromszor, tehát nem volt nehéz dolgom, de szerintem ezzel sokan vagyunk így. A 8. részre meg simán belejön az ember annyira, hogy nem hiányolja majd a magyart.
  2. James Dashner The Maze Runner trilógiája
    Benne volt az első 10 angolul olvasott könyvemben ez a trilógia. Hogy miért döntöttem úgy, hogy eredeti nyelven olvasom? Mert, ahogy a magyar verzióban szereplő idézeteket elnéztem, rájöttem, hogy a fordítás egyszerűen kritikán aluli. Így hát belefogtam eredeti nyelven. Igaz, hogy az első részt így kétszer olvastam el, mégsem bánom, hogy ez így sikerült, mert az egyik kedvenc történetemmé nőtte ki magát a sztori. Az ajánlás szigorúan az alaptrilógiára (The Maze Runner, The Scorch Trails, The Death Cure) vonatkozik. A „The Kill Order”-től a falra másztam, és a „The Maze Runner Files” se volt akkora hűha. A „The Fever Code”-ról a megjelenés után nyilatkozom. Nagy reményeket fűzök ahhoz a könyvhöz.
  3. Rick Riordan könyvei
    Minden, de minden, de MINDEN. Nem csak a Percy Jackson sorozata (Percy Jackson and the Olympians, The Heroes of Olympus és hát, a The Trials of Apollo is), de a The Kane Chronicles, és a Magnus Chase sorozatának minden egyes része. Garantálom, hogy ha egyszer elkezdesz Rick bácsitól olvasni, headfirst esel bele az egész világba, ami tuti, hogy nem fog elengedni. A bácsi egy zseni.
  4. Cassandra Clare – Sarah Rees Brennan – Maureen Johnson: The Bane Chronicles
    Aki ismer, tudja, hogy mint embert nem igazán szívlelem Cassandra Clare-t, annak ellenére sem, hogy nem ismerem személyesen (éppen ezért nem ajánlok tőle regényt, pedig megtehetném) a karaktereit szeretem, és ez Magnusra különösen igaz. Azért is ajánlom ezt a kötetet tőle, mert a könyv 11 novellát tartalmaz, melyek különálló történetekként is olvashatók, tehát nem lényeges közvetlen egymás után olvasni őket, és viszonylag rövidek is. Plusz az eddig olvasott művek közül ez az a könyv, amiből még emlékszem is valamire…
  5. Rachel Cohn – David Levithan: Naomi and Ely’s No Kiss List
    Ékes példája annak, hogy azért is érdemes megtanulni angolul olvasni, mert egy csomó jó könyv el se jut a magyar verzióig. Komolyan mondom, nem tudom, mikor olvastam utoljára egy olyan könyvet, ami ekkora hatással volt rám. Elképzelhető, hogy annyi történt, hogy jókor, jó időben talált meg magának a regény, de még most is kitartok amellett, hogy ezt mindenkinek olvasnia KELL.
  6. Rainbow Rowell: Fangirl
    Egy nagyon aranyos könyv, ami amellett, hogy jól van megírva, tehát kvázi olvastatja magát, mondanivalóval is bír. Azt nem mondom, hogy minden szépen, rendben ki van bontva a sztoriban, de a nyelvezete könnyű. Ehhez mérten pedig nyelvgyakorlásnak egészen kiváló.
  7. Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower
    Egy rövid történet, könnyű nyelvezettel, és elég pofán vágós mondanivalóval. Nagyon szerettem, mert bár elvontnak tűnik, annyira mégsem az, és nagyon, de nagyon sokat tud adni az embernek, ha egy kicsit is nyitott rá. Nagy előnye, hogy elég könnyen lehet azonosulni a karakterekkel. Engem annak idején lehengerelt.
  8. Holly Black – Tony DiTerlizzi: The Spiderwick Chronicles
    Tipikusan az a könyv, amit nem azért ajánlok, mert olyan kellemes volt olvasni. Sőt. Nem állítom, hogy egy-egy kötetben olyan oltári sok minden történik, nem is túl izgalmas, viszont nyelvgyakorlásnak egyenesen kiváló. Rövid történetek, sok képpel és nagyon kis egyszerű nyelvezettel. És természetesen van olyan élethelyzet, amikor jól esik egy-egy ilyen stílusú könyvet is a kezünkbe venni.
  9. Harper Lee: To Kill a Mockingbird
    Ezt a könyvet határozottan nem kezdőknek ajánlom! Még én is megszenvedtem a nyelvezetével, pedig régen elkezdtem eredeti nyelven olvasni. Igazából az indok, amiért ide került, az az, hogy szerettem volna, ha egy klasszikus is szerepel, illetve, mert úgy gondolom, hogy a történet olyan mély mondanivalót rejt magában, amin mindenkinek illene elgondolkodnia. Nagyon nagy leckét kaptam ettől a könyvtől.
  10. Lindsey Stirling – Brooke S. Passey: The Only Pirate at the Party
    Ez a könyv jelenleg is olvasás alatt van, még kb. a felénél sem tartok, de már most imádom. Lindsey Stirling az egyik kedvenc előadóm, és ilyen formában, ilyen egyszerű őszinteséggel, mégis ilyen humoros stílusban olvasni az életéről egyszerűen elképesztő. Ha ismered, szereted őt, mindenképpen minimum ajánlott olvasmány ez a könyv!

És akkor adós vagyok még két plusz könyvvel, amiket azért nem illesztek be az eredeti felsorolásba, mert ezeket a könyveket még nem olvastam eredeti nyelven, így nem tudom, milyenek ebben a formában. Magyarul viszont már ismerem, vagy legalábbis ismerkedtem a könyvekkel, és mindenképpen olvasásra ajánlom őket.

  1. Arthur Golden: Memoirs of a Geisha
    Magyarul már többször olvastam ezt a csodát, és már egy ideje angolul is a polcomon várakozik a történet. Természetesen már az eredeti verzióba is bele-bele pillantottam, így teljes szívvel merem ajánlani a regényt. Egy csodálatos világgal fog megismerkedni az olvasó, azt garantálhatom, még akkor is, ha kicsit elfogult vagyok, mert nagyon szeretem a japán kultúrát.
  2. Soman Chainani: The Scool for Good and Evil sorozata
    Az első részt olvastam magyarul, illetve a második, harmadik rész eredeti nyelvű verziójába pillantgattam bele. Mese, tehát a szövege egész könnyen érthető, a történet pedig nagyon ötletes, kreatív és jól megírt. Engem az első kötet elvarázsolt, és alig várom, hogy belekezdhessek a folytatásokba is.

Nos, ennyi volt az én 10+2-es bejegyzésem, ami, lássuk be, jóval több, mit 10+2 történetet tartalmaz. Remélem, sikerült néhányatok kedvére való olvasmányt leírnom, és emiatt bátrabban próbálkoztok majd meg az idegen nyelven olvasással. Mert higgyétek el, eredeti nyelven olvasni óriási élmény!
(A lista nyilván az idő előrehaladtával bővülni fog. Ha igény van rá, folytatom az ilyen könyvek listázását, csak jelezzétek, hogy szeretnétek olvasni.)

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló (1935-1946)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
4. pont D - A diary/Egy napló
A kötet linkelésre kerül az összegző posztban

Életem talán eddigi legnagyobb ívű olvasmánya. Az a közel nyolc hónap, amit felölelt az olvasás időtartama legalábbis biztosan nem fog nyom nélkül kitörölődni belőlem egyhamar. Nem is csak azért, mert terjedelmében egy igazán grandiózus mű, hanem mert mondanivalójában is az. Nem a semmiért tartott ilyen elképesztően sokáig az olvasás. Ahhoz mérten, milyen borzasztó tömény a szövege, rengetegszer volt olyan, hogy félreraktam, és csak napok, ha nem hetek múltán tudtam újra felvenni Gyarmati Fanni a naplóban megörökített élettörténetének fonalát. És akkor sem bírtam egyszerre sokat elolvasni abból.

Mindezek tükrében Radnótiné életének ez a kis szelete igazi történelmi-irodalmi dokumentum, ami felbecsülhetetlen értékkel bír az irodalmat, költészetet, és Radnótit kedvelők körében. És nehogy azt gondolja bárki, hogy a naplóban bármi is el van kendőzve, vagy meg van szépítve attól, hogy a nyilvánosság elé került a szerző halála után. Nem. Gyarmati Fanni megdöbbentő nyíltsággal, és természetességgel vall saját magáról, férjéről, és házasságukról ebben a monumentális írásban. Egy rendkívül bátor, okos, erős asszony képe bontakozik ki a lapok közül, akinek természetesen megvoltak a maga szerettei, és olyan emberekből sem volt hiány az életében, akiket kevésbé kedvelt. És erről mind őszintén vall. Ugyanúgy, ahogy saját magában való kishitűségéről, és férje iráni szeretetéről egyaránt.

Be kell vallanom, sokszor magamra ismertem Gyarmati Fanniban. Az önmaga keresése, a mindennel bátran szembenézés nagyon i s jellemző volt az asszonyra, még akkor is, ha életének apróbb-cseprőbb jelentéktelenségei miatt sokszor hallatta panaszait. Az vesse rá az első követ, aki nem volt ilyen helyzetben még, és nem cselekedett ugyanígy. Számomra ettől ő csak még emberibb, ember közelibb lett.

És igen. Ez talán a napló második legnagyobb… előnye (? kicsit furcsa kifejezés a helyzet leírására, no, mindegy), hogy ember közelibbé hozta mind a költőt, mind a feleségét. Az eddigi (számomra legalábbis) szeráfi magasságokban létező költő és múzsája most leszállt a földre, és annak ellenére, hogy Radnóti munkásságával és sorsával mindenki tisztában van, személye a naplónak köszönhetően most egy új adalékot kapott, Fanni alakja pedig egy az egyben formát öltött általa.

Azt talán mondanom sem kell, hogy eddig is tiszteltem, és becsültem a kettejük közti kapcsolatot, és azt, ahogy Gyarmati Fanni a férje halála után körülvette és gondozta emlékét, és hagyatékát. Nem véletlen lett az ő történetük legendás.
A naplónak köszönhetően viszont elkezdtem tisztelni az embert, mindazért, amit tett, ahogy tette, amit átélt, amit túlélt. Borzasztó nagy akarat, lelkierő, és kitartás kellett ahhoz, hogy az életét ilyen tudatosan alakítsa azután, hogy elvesztette azt, aki számára a világon a legfontosabb volt.

Értékelés
5/5* - Tényleg felbecsülhetetlen értékű kordokumentum.

Zeneajánló
Ugye nem lepődik meg senki?

J. K. Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter and the Cursed Child (Harry Potter 8.)

Bevallom őszintén, mikor először olvastam a darabról spoileres – mert hát miért is ne – beszámolókat, csak ültem a képernyő előtt merev, kifejezéstelen fejjel, és egyetlen mondat kattogott folyton a fejemben: „Mi ez a katyvasz?!”. Nem hittem el, amit látok, nem voltam hajlandó kánonnak elfogadni azt, amit látok, sokáig mereven elutasítottam, hogy én akár csak a közelébe is menjek ennek az egész színdarabnak, szövegkönyvnek és egyáltalán. Sok minden volt ez nekem, csak nem éppen egy 8. Harry Potter kötet.
Aztán egyszer csak, úgy a szövegkönyv megjelenése utáni első napon szembejött velem egy pozitív értékelés valakitől, akinek megtanultam adni a véleményére, és aminek sikerült egyből felpiszkálnia a fantáziámat, így hát fogtam magam, és leültem olvasni, bár túl nagy elvárásaim továbbra sem voltak az egész projekttel kapcsolatban.

Azt gondoltam, ez egy követhetetlen csavarokkal, összezavaró jelenetekkel teletűzdelt valami lesz, ami csak arra lesz jó, hogy lehúzzanak még egy bőrt a sorozatról, és aminek az egyetlen értékelhető pontja az lesz, hogy Albus Perselus Potter a Mardekár-ház tagja, és jóban van Draco fiával, Scorpius-szal. Komolyan az volt a legnagyobb gondom, hogy ezt a történetet vajon kánonnak kell-e tekinteni vagy sem, és ezt a hozzáállásomat lépten-nyomon hangoztattam is a fandom berkein belül.  Ebből is látható, hogy nem vártam túl sokat, és nem számítottam semmi jóra. Mint azt a következőkben látni fogja mindenki, aki eleddig nem adta fel a bejegyzés olvasását, tévedtem. A lehető legpozitívabb értelemben.

Mert ennek az egésznek egy története van. Nem tökéletes, oh, de még mennyire, hogy nem az, de egy csavaros, mégis könnyen követhető, és értelmezhető története van, aminek a megértését még az igazi dráma jelleg is megsegíti.
Komolyan, szinte magam előtt láttam amint a színpadon zajlanak az események.

Hogy amúgy kinek miről szól ez a történet, azt mindenki döntse el maga, én csak arról tudok nyilatkozni, hogy számomra mit tartalmazott, mit adott, mit rombolt szét, mit vett el.
Számomra ez a történet két lélekben súlyosan sérült gyerek barátságát, és a jóra és helyesre együtt való törekvését mutatja be, melyet a feltételezés táplál, hogy ha mások nem is értik meg őket, ők ketten egymást biztosan. Mert gondoljunk bele. Scorpius kisgyermekként elveszti az édesanyját, és akkor még ott van az az idióta pletyka, ami szegény gyerek mindennapjait is megkeseríti konkrétan az első pillanattól kezdve, hogy lábát a Roxfort Expresszre teszi. Ő mégis igyekszik boldog lenni azzal, amije van, a legjobb barátjával. Al pedig – Mardekáros lévén – a Potter-család fekete báránya, akinek apja árnyékában kell élnie. Ahogy én kivettem a történetből, mindent, amit tesz, azért teszi, hogy megfelelhessen ennek a szerepnek. Hogy őszinte legyek, én sem szerettem volna a helyében lenni. Nem biztos, hogy képes lettem volna tolerálni azt a nyomást, ami a történetben Albusra nehezedett. Sok mindennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy feloldódjanak az ellentétek, és a feszültség, de szerencsére rendkívül jól lett kezelve, szerintem legalábbis. Még ha egy kicsit el is lett kapkodva a vége.

Elkerülhetetlen volt az is, hogy a történet változásokat hordozzon magában ahhoz a világhoz képest, amitől a hetedik könyv végén elbúcsúztunk. És itt konkrétan az utolsó fejezetre gondolok, még a „Tizenkilenc évvel később” előtt. Ezek közül a változások közül volt, ami meglepő volt, ámde ésszerű, és akadt olyan is, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni, és egyszerűen feleslegesnek tartottam.

Nézeteim szerint a könyv legnagyobb… hát, nem is hibája, inkább gyengesége az, hogy egyszerre nagyon sok karaktert akar visszahozni a régi világból. Félreértés ne essék, értem, hogy miért van ez, és ráadásul még nem is igazából indokolatlan a dolog, mert a történet keretei mindezt igenis megengedik, és jól bele is illik a nagy egészbe, nekem mégis helyenként egy kicsit sok volt már. És ezekre pusztán azért nem hozok konkrét példát, mert nem szeretnék senkinek semmit elspoilerezni, azon kívül, ami amúgy eddig nem volt köztudott a darabról.

Mindezeken felül azt viszont nem tagadhatom, hogy a történet végére/végével újra átéltem egy aprócska kicsi csodát. Visszakaptam egy darabot a gyerekkoromból, ugyanakkor azt is sikerült realizálnom, hogy Harry-vel együtt én is felnőttem, ha tetszik, ha nem, és most már itt az ideje átadni a stafétát az új generációnak, a régire pedig keserédes nosztalgiával gondolni vissza.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a régi könyvek ezentúl a polcon fognak porosodni. Nem ám! Sőt, ha befejeztem ezt a bejegyzést tervezem az elejétől elővenni az egész sorozatot (nem, nem érdekel, hogy ezer más olvasnivalóm lenne, biztos voltam benne, hogy meglesz ez a hatása). De az idő múlik, ezt nem tagadhatjuk el…

Értékelés
5/5 – Kezdetben ki a fene számított ilyesmire?!

Zeneajánló
Nézzétek meg a karakterfotókat, hogy könnyebb legyen arcot társítani a karakterekhez most már.

Pálfalvi Nándor: Az oroszlán barátai

Ennél konstruktívabb és kreatívabb mesekönyv nem is tudom, mikor került a kezembe utoljára, ha kerül már akár egyszer is egyáltalán.

Az egész egy rém egyszerű mese, ám a maga nemében mégis majdhogynem páratlan, mert kreativitásra, játékra és mesére ösztönzi a gyerekeke és a felnőtteket egyaránt. Azt pedig természetesen már régen tudjuk, hogy ezek a tulajdonságok rendkívül jótékonyak. Egy példát említve biztosítják az alkalmat a családtagoknak ahhoz, hogy minőségi időt töltsenek egymással. És mielőtt bárki kifogásokat keresne, elárulom, hogy 25 éves elmúltam, de magam is kedvem lelném egy olyan játékban, amilyet ez a könyv nyújtott nekem. Szóval kalandra fel!

Az történet ott kezdődik, hogy van egy testvérpár, akik otthon töltik a vakációt, míg a szüleik kora reggeltől késő délutánig dolgoznak. Egyszer csak meglátnak egy galambot az ablakpárkányon, amit szeretnének megfogni, de nem sikerül, így az idősebb testvér felajánlja, hogy rajzolják le. Ám a kishúgának nem tetszik, így a testvére dühösen összegyűri a papírt, ami így hirtelen egy oroszlánfejjé változik. No, több se kell, a fej hamarost egy testet is kap, és az oroszlán életre kel. Szó szerint. Innentől meg aztán indulhat a játék. Először az erdő készül el, majd egy sor állat népesíti azt be, olyanok is, akik nagyon nem oda tartoznak. De még ez a tény is hordoz magában potenciált.

Mindenki látja ugye, hol rejlik ebben a mesében a kreativitás. Csak üljünk le, készítsük el mi is az erdőt, és az állatokat, játszunk velük, beszélgessünk róluk, gondoljuk tovább a történetet. Merthogy a mese nagyon nem zárul le az utolsó oldallal. Nyitva marad a lehetőség, hogy tovább bővítsük az erdőt, és az állatseregletet, soha ki nem fogyva így az ötletekből.

Nézzetek nyugodtan gyereknek, nem bánom, mert én még tényleg hiszek a mese erejében, de ez a történet nagyon beindította a fantáziámat. Sajdik Ferenc rajzai pedig csak hozzátesznek még. Ha lenne rá időm, meg lenne kivel, én is biztos leülnék gyártani, borzalmas kézügyesség ide vagy oda.

Értékelés
5/5 – Borsó, ezért a meséért még a nyakadra fogok járni! :)

Zeneajánló
Picúr, megvárhatlak? :)

Hozzászólások
  • Greenie: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Greenie: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Greenie: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • Greenie: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina