I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Monica Hesse: Girl in the Blue Coat

Mindig, mikor Holokauszt történetről készülök írni, ösztönből az a mondat fogalmazódik meg bennem elsőre, hogy „ez nem volt egy szokványos történet”. Akarva-akaratlan elgondolkoztam rajta most, hogy létezik-e egyáltalán a témában szokványos történet. Arra jutottam, hogy nem igazán, egészen egyszerűen azért mert maga a dolog is több szempontból kiemelkedő, és minden, de nem szokványos. Szörnyű, érthetetlen, alaptalan, és egyszerűen fel nem fogom, hogy hogy létezhetnek olyan embernek nem nevezhető mocskok, akik képesek ezt letagadni. Ha már egyszer többségének ahhoz volt gyomra, hogy végignézze, legyen gerince is, hogy vállalja érte a felelősséget.

A történet, amiről most írni fogok, megint egy új szemszögből mutatja be a Holokausztot. Ezúttal Anne Frank történetéhez hasonlóan megint Hollandiába utazhattam el, de most nem (csak) a zsidóség szempontjából, hanem a civil ellenálláséból láthattam az eseményeket, egy rendkívül bátor leányzó narrálásában.

A történet főszereplője Hanneke, aki úgy biztosít az átlagnál jobb életkörülményeket magának és a szüleinek, hogy titokban a feketepiacon tevékenykedik. Egy napon aztán az egyik megbízója félelmetes kéréssel áll elő kétségbeesésében. Kiderül róla, hogy zsidót bújtatott, aki megszökött, és muszáj lenne rátalálni, mielőtt a Gestapó teszi meg ugyanezt. A történet alakulása közben Hanneke testközelbe kerül a civil ellenállással, és a segítségükért ő is a csapat tagjává válik, bár eleinte nem teljes szívből. Ahogy aztán tárul fel előtte a háború valódi rettenetes arca, egyre jobban belefolyik ő is a tevékenységekbe. Sok helyre elér, sok mindent lát, ami örökre megváltoztatja. Azt pedig, hogy vajon sikerül-e megtalálnia azt a lányt, akit annyira keres, az író egy zseniális csavarral oldja meg.

Igazából, amit én a legjobban szerettem ebben a történetben, a csavarosságán túl az az volt, hogy rettenetesen okosan volt megírva. Olyan módon, hogy benne éljek a történetben. Én is Hanneke mellett ültem a biciklin, miközben Amsterdam utcáin kerekeztem, és végigkísértem, ahogy a bátor lánynak kinyílik a szeme, és felnő.
Örültem, hogy az ellenállás szervezete is ki volt dolgozva, és nem csak megemlítettük a detektívtörténet közepében, hogy ja, igen, létezik ilyen is, hanem tényleg belefolytunk, együtt ápoltunk, és mentettünk embereket, együtt harcoltunk értük, és bújtattuk őket, csellel, ésszel és kapcsolatokkal. Okos írás volt. Többségében…

Voltak azonban olyan elejtett információmorzsák, amikkel nem tudtam mit kezdeni, és amik igazából csak ott vannak, nem mozdítják előre a történetet. Ilyen volt az a tény, mikor kiderült, hogy Ollie Willembe szerelmes. Szuper, de ezzel mondjuk kezdeni is kellett volna valamit, ha már egyszer megemlítjük, mert ez így nagyon-nagyon LGBT bait-nek tűnik így csupán.
Ugyanez vonatkozik Bas karakterére. Sajnálom, hogy nem tudtunk meg róla többet, és nem derült ki, hogy egész végig csak tetszhalott volt a biztonsága érdekében. Biztos szerettem volna, ha nem csak visszaemlékezésekben van jelen. Bár akkor meg valószínű az lett volna a bajom, hogy a főszereplő legfőbb motivációja megy a kukába. Szóval jó volt ez így, de sajnálom, hogy nem tért vissza a karakter.
Egyébként azokat az apró visszaemlékezéseket – legyenek bármilyen szomorúak vagy nyomasztóak – én nagyon szerettem, mert hozzájárultak Hanneke jellemfejlődéséhez, és ahhoz, hogy el tudja fogadni magában Bas halálát, ne okolja magát, és idővel lépjen túl rajta. Valóban egy újabb pozitívuma a könyvnek, hogy itt tényleg van jellemfejlődés.

Mindezek alapján én nagyon ajánlom mindenkinek a könyvet, mert tényleg üdítően újszerű egy olyan témában, amiről olyan sok alkotás született már. A csavaros történetek kedvelői is szeretni fogják, mert tényleg minden oldalon történik valami, és én személy szerint történelmileg is nagyon helyén valónak éreztem. Mindenképpen ajánlom olvasásra.

Értékelés
5/5 – Lassabban haladtam vele, mint szerettem volna, de nem is bánom, mindenképpen gazdagabb lettem egy jó könyvvel

Zeneajánló
Nem is emlékszem, mit hallgattam az olvasása közben, de találtam hozzá egy jó videót.


Wizarding World Book Club #36 - Ancestry and Heritage

Kicsit csalok most a bejegyzésekkel, mert van egy magam elé kitűzött oldalmennyiségem, amit a recenziós példányomból el szeretnék olvasni, úgyhogy egyelőre megint egy WW Book Club értékelést írok, de a mai nap folyamán még lehet számítani egy „Girl in the Blue Coat” értékelésre. Ráadásul ma mozi est lesz nálam, szóval terveim szerint holnap jön az FMA LA értékelésem is. De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre nézzük a 36. WW Book Club-ot, aminek témája a „Származás és örökség” volt. A kérdések pedig:

1. A Félvér Herceg könyvét használni csalás?
2. Voldemort büszke a Gomold-örökségére?
3. Mik a Merengő használatának veszélyei?

Az első kérdéssel kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Én személy szerint Ronnal értek egyet a dologban. Annyi történt, hogy Harry más receptet használt, mint a többiek. Ebből viszont annyi mindent le tudnék vezetni. Egyrészt, hogy engedhették meg, hogy az a könyv tankönyv lehessen, mikor világosan látszik, hogy tökéletes bájitalt abból a könyvből senki nem tud főzni. Még, ha csak egy újabb kiadását használnák is a könyvnek. Másrészt igazából az, hogy Harrynek ekkora sikere van az órákon csak Hermione-t zavarja. Őt is csak féltékenységből. Igazából nagyon jól észre lehet venni, hogy a három barát közé bizony bevette magát a zöld szemű szörny. Iszonyat féltékenyek egymásra ilyen-olyan okok miatt. És ez bizony majd a legkritikusabb helyzetben fog kicsúcsosodni.
Vannak persze, akik Hermionéval értenek egyet a kérdésben, és csalásnak tekintik, mert nem Harry saját munkája, amit csinál. Ugyanezen az útvonalon egyiküknek sem a saját munkája, mert nem ők dolgozták ki a receptet. Meg, hogy plagizál, mert nyeresége van belőle. Micsoda? Persze Lumpsluck áradozik róla, de amúgy mi? A Felicist meg értelem szerűen azért nyerte meg, hogy lehessen tovább vinni a történetet. Pont.

Voldemort, és az ő büszkesége. Szerintem ő nem büszke az anyja rokonságára sem. Be kell vallanom, én sem lennék az. Ő arra büszke, hogy Mardekár egyenes ági leszármazottja. Az nem érdekli, hogy hány generáció élt az óta. Mindehhez hozzátenném, hogy emlékeim szerint megvetette az anyját, és nem volt hajlandó elhinni, hogy boszorkány, mert meg merészelt halni. Plusz azt is emlegetném, hogy találkozott Morfinnal, és nem volt oda az örömtől, hogy létrejött a nagy family reunion. Persze, biztos büszke volt…
Ellentétes véleményekből is van elég, és meg vannak tűzdelve érdekes indoklásokkal. Csak a példa kedvéért pár. Azért büszke a családjának arra a vonalára, mert az önbizalmához nagy szüksége van arra, hogy egy erős vonalú családot tudjon a háta mögött, még akkor is, ha megveti őket.
Egy másik vélemény, ami nagyon tetszik, hogy Voldemortból hiányzik minden érzelem, így a büszkeség érzése is. Inkább arról van szó, hogy elégedett azzal, hogy milyen illusztris családba született bele.

A Merengő meg… Ahogy én elkezdtem gondolkodni a kérdésen, rájöttem, hogy az az eszköz hasonló Edevis tükréhez. Mind a kettő sorvaszt. Elmerülni a gondolatainkban veszélyes dolog a múltbéli döntéseink miatt. Ha sokat merengünk azon, ami megtörtént, túl sok „ha” és „mi lett volna ha” jön velünk szembe, ami megőrjíti az embert. Az elme egy veszélyes dolog. Az ember sajátja meg még inkább.
Itt is érdekesek a többiek válaszai. Valaki szerint azért veszélyes, mert csak egy ember nézőpontjából mutat meg, esetenként nem kívánatos információkat. Szolgáltat infót, de nem mindent mond el. Az emlékezet pedig amúgy is csalóka dolog.

Nos, a témáról azt hiszem, ennyit szerettem volna, a jövő héten a „Szerencse” témaköre következik.
Én meg most megyek, és olvasok még egy kis recenziót, de később jövök a Kék kabátos lánnyal. Remélem.

Wizarding World Book Club #35 - Humour

A mai alkalmat leszámítva az utolsó vitatéma a „Humor” témaköre volt az olvasókörön. Ezzel kapcsolatban a témaindítóink pedig:

1. Fred és George fél Voldemorttól?
2. Ki a legviccesebb Harry Potter karakter?
3. Jó dolog a Lump Klub tagja lenni?

Csapjunk is a lecsóba. Szerintem, aki ezen a ponton nem fél Voldemorttól, az nagyon ostoba. Az ikrek meg nem azok. Nagyon nem. Természetes, hogy félnek. Csak nekik van elég eszük, meg humoruk ahhoz, hogy a vészben is találnak valamit, amin nevetni lehet. És ez fontos. Mert a nevetés a legnagyobb gyógyszer. Örülök, hogy ezt a varázsvilágban is felismerték. És sikerrel alkalmazzák.
Vannak persze, akik úgy gondolják, hogy ezek a cselekedetek abból fakadnak, hogy az ikrek nem félnek senkitől és semmitől az anyukájukon kívül. Bullshit. Mindenki fél valamitől. A kontroll alatt tartott félelem egy egészséges, és jó dolog. A hiánya (ami amúgy sehol a világon nem fellelhető) ugyanolyan kóros, mintha valakiben túlteng. Még borzasztóbb, ha az egy külső erős nyomás hatására történik. Mármint, ez mindig így van, de most gondoljunk extra extrém esetekre.
Szóval összegezve. Igen, az ikrek félnek Voldemorttól, csak nem mutatják, illetve sajátos módon lázadnak a kialakulófélben lévő rezsim ellen.

A legviccesebb HP karakter Fred és George. End of story. Ezt nagyon magyarázni se kell. Elvétve találni ettől eltérő véleményeket, az azt megfogalmazók is a Tekergőket említik.

Az meg, hogy jó dolog-e jóban lenni az öreggel…. Mint mondtam, én nem kedvelem a karakterét, szóval én tuti nem bratyiznék vele. Az viszont biztos, hogy tuti azokat gyűjti maga köré, akiktől befolyást remél. Valahogy én úgy gondoltam mindig, hogy olyan emberek vannak körülötte, akik egyrészt hataloméhesek, másrészt, befolyásolható, vagy gyenge emberek. Vannak kivételek persze, de na. Gondolom, értitek, mit akarok.
Igazából a többiek is többségében ellene vannak a dolognak. Mert nem szabad favorizálni és erről beszéltem a korábbi összefoglalóban. Also. Egyetértek azzal, aki Snob Club-nak titulálja az egészet. Ez az egész tényleg azoknak jó, akik nagyra akarnak törni. És ez a mi főszereplőinkre nem mondható el. A másik kedvenc megszólalásom, hogy Lumpsluck kb. 99 éves, mégis ő akar lenni a leglazább laza gyerek a suliban.
Van, aki ennek ellenére szimpatikusnak tartja a karaktert, mint tanárt, és a személyisége kellemetlen vonásait a gyávaságából gyökerezteti. Na, ez az a vélemény, amivel képtelen vagyok egyetérteni. Alapból a gyáva ember – aki olyan mértékben gyáva, mint Lumpsluck – nem nyerheti el a szimpátiámat, de ez csak egy dolog. A többit meg már kifejtettem.

És ezzel azt hiszem, le is zárnám ezt az összefoglalót. A mairól, aminek a témája a „Származás és örökség” volt, holnap hozom az összefoglalómat. Ha minden igaz egy könyvértékelővel együtt, amiről nagyon össze kell, hogy szedjem a mondanivalómat…

Wizarding World Book Club #34 - Persuasion

Megint elmaradtam. Mentségemre legyen mondva, ez nem az én hibám kivételesen, hanem a technika ördöge tréfált meg, amiért elvette a netem, és felborította a tervezett hetem. Most viszont itt vagyok, és ha többet nem is, a mai WW Book Club előtt az eddigieket bepótlom, aztán igyekszem még holnap egy könyvértékelést meg a legújabb beszámolót hozni, illetve jönni fog még egy FMA live action beszámoló is. Ezen felül remélem, még ebben a hónapban tudok jönni egy plusz recenzióval, és csütörtökön már március van, ami azt jelenti, hogy a hét végén belekezdek a tavaszra összerakott könyvlistámba is.
Ezek a tervek a nagyon közeli jövőre nézve, most viszont akkor nézzünk rá az első Félvér herceg beszélgetésre még két héttel ezelőttről, aminek a témája a „Meggyőzés” volt, a témaindítói pedig a következők:

1. Mi győzte meg Lumpsluck-ot, hogy visszatérjen a Roxfortba?
2. Narcissa jó anya?
3. Bíznak Dusley-ék Dumbledore-ban?

Elöljáróban annyit elmondanék erről az alkalomról, hogy úgy ültem le elé, hogy a tárgyalt 1-4 fejezetekből egyet sem sikerült végig elolvasnom, annyira el voltam havazva a munkámmal, szóval a válaszaim azon alapulnak, amire emlékeztem a történetből, illetve a nem épp kellemes benyomásaimról egyes karakterekről.

Szerény véleményem szerint nem valami, hanem egy valaki volt, aki meggyőzte az öreget, hogy menjen vissza a kastélyba. És az a valaki Harry volt. Lumpsluck egy rettenetesen fura figura, aki az én véleményem szerint szégyent hoz a tanári szakmára azzal, hogy kis kedvenceket gyűjt, meg favorizál. Pláne, hogy ezt nem azért teszi, hogy a pártoltjainak jó legyen, hanem azért, hogy a jövőben ebből ő nyerészkedhessen. Nem szimpatizálok egyáltalán az ő karakterével sem. De ez csak a magán véleményem. Láttam olyan tagot, aki isteníti az öreget. Jó, mondjuk, még mindig sokan vannak azok között is, akik azt mondják, hogy Piton jó ember volt….
A többség ugyanezen a véleményen van amúgy. Mármint, hogy Harry nagyon nagy húzóerő volt a dologban, és ezzel kapcsolatban megint csak felhozhatnám Albus Dumbledore gusztustalan manipulatív machinációit, de ezt most inkább mindenki csak gondolja ide. A másik nagy ok a biztonság kérdése volt. Sötét idők járnak a varázsvilágban, Lumpsluck meg rettenetesen szeret kényelemben meg biztonságban élni. És ezt nem én mondtam, hanem ő maga. Hol lehetne nagyobb biztonságban, és hol kezdhetné el felélesztgetni újra a kényszerűségből kihűlni hagyott, befolyást jelentő kis kapcsolatait, ha nem a Roxfortban, a Roxfortból? Naugye.

Narcissa és a jó anyaság. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy itt is kötődünk a mugli világhoz. Itt sem létezik, és nem is kell, hogy létezzen olyan, hogy „jó anya”, elég, ha „elég jó” anya, vagy szülő az ember, ahhoz képest, hogy a gyereknek mire van szüksége. És ehhez mérten – hangozzon ez most bármilyen furcsán is – Narcissa jó anya. Mert szereti Dracot, sokkal jobban annál, mint amennyi például Luciustól kitellett, és az ő biztonsága a fő prioritása. Az más kérdés, hogy a kölök annyira el van szállva magától, hogy nem hallgat a jó szóra. Aztán meg lehet nézni, hova jutott ezzel.
A többség amúgy itt is egyetért velem. Valószínűleg azért, mert a többség azért tudja, hogy a végén Narcissa Draco iránti feltétlen szeretete mentette meg Harry nyakát is.
Persze, aki nemleges, vagy negatív választ fogalmaz meg a kérdésre, az felhozza, hogy azért nem volt jó anya, mert elkényeztette a fiát, és ezzel egy kis görcsöt nevelt belőle, ugyanúgy, ahogy Dursley-ék tették Dudley-val. Nos, a félrenevelésben van valami, de honnan a fenéből tudjuk, hogy az pont nem Lucius számlájára írható? Belőle én például sokkal jobban kinézem.

Arra a kérdésre pedig, hogy vajon Dursley-ék bíznak-e Dumbiban egy nagyon határozott nem a válasz. Szerintem. Őszintén, a helyükben én sem bíznék benne. Figyelembe véve Petunia múltbeli rossz tapasztalatait pláne.
És az a helyzet, hogy a többiek is ezen a véleményen vannak nagyrészt megint. Bér láttam egy teljesen jól levezetett „egyenletet”, ami szerint: Petunia bízik Dumbiban-->Vernon bízik Petuniában-->Vernon bízik Dumbiban. Valljuk be, van benne valami.

Nos, ennyit szerettem volna erről a témáról, igyekszem még időben összehozni a „Humor” témakörét is.

C.S. Lewis: The Last Battle (The Chronicles of Narnia 7.)

Spontán olvasmányként vetettem bele magam úgy két hete az utolsó Narnia kötetbe, úgyhogy épp itt az ideje, hogy pár szóban beszéljek róla.
Annak idején, mikor évekkel ezelőtt elkezdtem olvasni még e-könyvként az első Narnia kötetet, nem gondoltam volna, hogy valaha a végére fogok érni, annak ellenére, hogy az adaptációkat nagyon szerettem. Aztán beruháztam rá papír alapon és máris könnyebben ment az olvasás. Istenigazából úgy a Caspian herceg körül kezdtem el élvezni a történetet, és most, hogy már az összeset kiolvastam, kijelenthetem, hogy valójában a Hajnalvándor útja a kedvencem.

Ez a történet igazából arra volt jó, hogy keretet adjon az egész sorozatnak. Sok szempontból pontosan olyan volt, mint annak idején a Varázsló unokaöccse, sok szempontból meg éppen annak az ellentéte.
Hasonlított abban, hogy az ott megismert szereplők újra visszatértek Narniába, úgy, ahogy majdnem az összes Pevensie testvér is. Újra találkozhattunk szívünknek olyan kedves karakterekkel, akik a korábbi könyvekben tűntek fel, mint például Mr. Tumnus a szatír, vagy Reepicheep a bátor kisegér, akinek minden vágya volt megismerni Aslan országát. És, hát, igen, ezzel előre is vetítem, hogy végződik a könyv, de erről majd pár sorral lejjebb.

Előbb viszont hadd térjek ki a keretes szerkezetben arra, ami éppen az ellentéte volt az első kötetnek. Ott – biztosan emlékeztek még – tanúi lehettünk annak, hogy Aslan, hogyan éleszti fel a semmiből Narniát, megadva ezzel az alapot a Teremtéstörténet egy nagyon újszerű, és gyerekek száméra is emészthető, kvázi feldolgozásának. Az utolsó rész ezzel szemben éppen azt meséli el, hogy milyen világ volt Narnia végnapjaiban.
Mielőtt azonban bárki kétségbe esne, hogy jaj, de hát akkor mi történt, meg kell mondanom, hogy a látszat csal, és pont ezért briliáns a könyv. Mert a végnapjait élő Narnia nem az igazi Narnia, mert az Aslan országa, és mint tudjuk, annak, vagyis a mennyországnak, nincs határa, és nem élheti végnapjait sem soha.

És mielőtt bárki azt hinné, hogy a történet végének valami depresszív, negatív, nem tudom, milyen kisugárzása lenne, meg kell mondanom, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó. Az egésznek lehet, hogy van egyfajta szürke, vagy keserű mellékzöngéje, de a fő fókusz mégis azon van, hogy mindenki viszontláthatta a szeretteit Narniából, az a bizonyos kör bezárult, és mindenki boldogan él tovább messze az Árnyékvilágtól.

Én személy szerint pont egy elég depresszív időszakomon vagyok túl, amiben ez a történet igenis segített, hogy láttam, mindennek van derűs oldala, és nem kell kétségbe esni. Bármi történjen is a fény azért mindig ott várja az embert az alagút végén.
Nektek is meleg szívvel ajánlom ezt a történetet, és úgy egészében véve a sorozatot, ha éppen hullámvölgyben érzitek magatokat valami miatt.

Összességében én ezt a könyvet is nagyon szerettem, és azt is elmondhatom, hogy a kezdeti ódzkodások, meg annak ellenére, hogy a Varázsló unokaöccsét, és a Ló és kis gazdáját gyakorlatilag végig untam, egy remek történettel lettem gazdagabb, ami fontos morális értékekre tanít úgy, hogy azt az olvasó közben észre sem veszi.

Értékelés
5/5 – Olvassatok Narniát, de tényleg!

Zeneajánló
Ha nem baj, én ezt most kihagyom, és inkább megyek aludni, mert holnap húzós napom lesz, csak nem akartalak benneteket bejegyzés nélkül hagyni. :) Ha később találok ide valamit, akkor pótlom!

Wizarding World Book Club #33 - Power

Ha már bejegyzésmaratont ígértem a hétre, akkor rúgjuk is el magunkat a földtől, és fedjük le a nehezebben létrejövő bejegyzéseket az elején. Vagyis mától három napig, meg valószínű szombaton WW Book Club-bal lesz tele a blog. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy nem akarok nagyon előre bocsátkozni, de a tavaszi hónapokban több olyan könyvet készülök olvasni, amiről még nincs a blogon értékelés, úgyhogy reményeim szerint szaporodni fognak az ilyen bejegyzések is. Most viszont akkor beszéljünk még két héttel ezelőttről a Főnix rendje utolsó témájáról, ami a „Hatalom” volt. A kérdéseink pedig:

1. Miért olyan fontos Voldemortnak a jóslat?
2.  Helyes volt, hogy Dumbledore ennyi ideig elhallgatta az igazságot Harry elől?
3. Mi volt a kedvenc pillanatod a Főnix rendjében?

Miért fontos Voldemortnak a jóslat? Információt akar. Úgy tartják, hogy ahhoz, hogy megismerd az ellenségedet, magadnak kell az ellenségeddé válni. Voldemortnak is ez kell. Minél több információ ahhoz, hogy életben maradhasson. És mivel tudjuk, hogy számára a halál a legnagyobb ellenség, ez valahol ésszerű az ő szemszögéből. A szerencsés helyzetek összjátéka, hogy Harry lépéselőnyben van.
A kérdés persze megmozgatta a közösséget, és rettenetesen érdekes válaszok születtek. A kedvencem az a vélemény, melyben kifejtik, hogy Voldemort pont ezért van bukásra ítélve, mert egy jóslatot, és az abban rejlő nem feltétlen egyértelmű információt többre becsüli, mint a valóságot. Ebben nagyon igazat tudok adni, hiszen kvázi akaratán kívül már réges-régen kijelölte, ki az az egy ember, aki a vesztét tudja majd okozni. Mint az összes többi zsarnok, ő is maga jelölte ki a majdani leigázóját azzal, hogy elnyomni próbálta.
A másik nagyon megkapó válasz, hogy Harry emberekbe helyezi a hitét, a családjába, és a barátaiba, míg Voldemort tárgyakba, a jóslatba és a Horcruxaiba. Tudtán kívül igyekszik megteremteni magának azt a védelmet, ami Harry-nek van, és amit saját magából kifolyólag nem fog megkapni soha. Nem tudok mit hozzátenni a válaszhoz, ez egyszerűen így van.
És persze jönnek az általános válaszok, hogy meg akarja tudni, hogy győzheti le Harry-t, és arra is választ remél, miért nem sikerült ez neki annak idején.

Dumbledore és a viselkedése. Az egyik legnagyobb vitageneráló góc az egész fandomban, konkrétan mióta először kijött a kötet. Mert nem. Abszolút ostobaság, a bizalom teljes hiányának legnagyobb jele volt ez a hallgatás, nem utolsó sorban itt teljesedett ki Dumbledore manipulatív énje. Máshogy szólva, itt volt az a pont, ahol én végérvényesen megutáltam a karaktert. A Herceg meséjében megtudtak csak hab volt a tortán. Tisztázzuk le mindenki. A bizalom hiánya és az őszintétlenség sosem vezet semmi jóra.
A többség amúgy egyetért abban, hogy nem kellett volna visszafogni az infót, de jószerével megértők Dumbledore felé. Nem úgy, mint én.
Érdekes amúgy, hogy a nekem legjobban tetsző vélemény pont azt mondja, hogy igaza volt az öregnek, hogy csak most mondta el az igazat. Mert ennek az indoklása valami fenomenális. Azt mondja, hogy a hallgatással Dumbi jobb életet akart biztosítani Harry-nek, hogy főleg a Dursley-s idők után jobbat érdemelt annál a fiú, hogy ilyet a nyakába zúdítsanak. És ez igaz, de így is úgy is a nyakába zúdult a dolog. Fel lehetett volna ezt kíméletesebben is vezetni, ha már annyi ideig halogatták a konkrét cselekvést.
Szóval, na, maradjunk annyiban, hogy nagyon Dumbledore-os volt ez a cselekedet, de az biztos, hogy nem kedveltem meg tőle jobban az öreget.

A kedvenc pillanat az OoTP-ben? Számomra talán az RBF vizsgák, vagy Harry pályaválasztási tanácsadása. Imádtam azt a jelenetet, amit McGalagony abban a helyzetben levágott Umridge-dzsal.
Természetesen nem fogom itt most mindenki kedvenc jelenetét felsorolni, mert akkor kiírhatnám az egész könyvet, de íme, néhány gyöngyszem:
Mikor Umbridge-et elhurcolták a mérges kentaurok.
Mikor találkoztunk Lunával.
Mikor Fred és George lelépett a suliból.
A párbaj.
A látogatás a Rejtélyügyi Főosztályon.
Harry beszélgetése Wolfstarral.
Hermione beszólása.

És azt hiszem, a lényeg ebből megérthető. Nagyon sokfélék vagyunk ebben a kis-nagy közösségben, és ha valami jó ebben az egészben, akkor ez az.
Legyetek résen holnap még többre, mert nekiállunk a Félvér hercegnek, ahol az első témánk a „Meggyőzés” volt.
Addig is aludjatok jól, és éljetek túl sikeresen még egy napot a suliban/munkában.

Wizarding World Book Club #32 - Dreams and Visions

Az utolsó téma, amit még nekem is tüzetesebben át kell néznem, mert lemaradtam az elejéről az elhúzódó meló miatt, az „Álmok és látomások” témaköre. Nézzük csak a témaindítókat.

1. Harry látomásai hasznosak, vagy veszélyesek?
2. Komolyabban kellene venni Lunát?
3. Mi a haszna a Misztériumügyi Főosztálynak?

Harry látomásai hasznosak ÉS veszélyesek. I mean, ha nem szerzett volna tudomást Mr. Weasley-ről, akkor csúnya vége lett volna. Viszont mivel nem kezelte kellő körültekintéssel a látomásait, Sirius veszett oda, amit máig nem bocsátottam meg. Szóval hasznosak, de körültekintéssel kell őket kezelni. Értem ez alatt azt, hogy ha a felnőttek azt mondják, tanuld meg megvédeni az elméd, a barátaid szó szerint könyörögnek neked, hogy légy szíves, ülj le a seggedre egy pillanatra, és gondold át a dolgokat, akkor fogd magad, és hallgass rájuk, az isten szerelmére, ahelyett, hogy hősködsz meg játszod a lázadó kamaszt. PTSD, meg sötét titkok ide vagy oda.
Többen hibáztatják Dumbit egyébként azért, ami törtét. Ha valamiért szívből utálom azt a karaktert, akkor az az, hogy az egész sztoriban ő volt a legnagyobb manipulátora Harry-nek. Mindent be tudott állítani úgy, hogy ő legyen a jóságos öregapó, közben meg ott használta ki a gyereket ahol csak lehetett. Miközben tényleg úgy nevelte, mint egy leölésre szánt malacot.
Olvasva bejön itt a képbe Piton is, aki, ha egy kicsit is rászánja az időt arra, hogy nem James fiát látja Harry-ben, hanem meglátja egy kicsit Lily-t is, akkor elmondhatta volna neki, mi és miért olyan fontos a különóráik szempontjából, Harry megértette volna, és nem lázad feleslegesen. Ugye, hogy nem lett volna ez a végkifejlet.
Egyébként a többiek vagy azt mondják, amit én, hogy is-is, vagy kikiáltják simán veszélyesnek. A későbbi válaszokban is olvasható Dumbi hibáztatása Harry sötétben tartásáért.

Lunát pedig minden körülmények között tessék sokkal, de sokkal komolyabban venni! Az a lány volt az egyetlen, aki a legforróbb helyzetben is képes volt megőrizni a hidegvérét. Arról nem beszélve, hogy nem véletlen van az a lány a Hollóhátban. Rettenetesen okos, még ha fura dolgokban hisz is. Megéri figyelni arra, amit mond.
Amúgy megmelengeti a szívemet, hogy mindenki kiáll Luna mellett, és senki nem mondja azt, hogy el kellene küldeni melegebb éghajlatra. Nem is tudom, a roxfortosok miért nem tudták elismerni az értékeit és belátni a dolgok mögé. A Hollóhátasok főleg. Én szerintem azonnal jóban lettem volna Lunával.
Vele kapcsolatban tehát nem volt vita.

A Misztériumügyi Főosztály. Ha engem kérdeztek, én nemes egyszerűséggel azt mondom, hogy ott biztosan megtalálható a válasz az élet minden apró, és kevésbé apró titkára.
Van, aki azt mondja, ott kísérleteznek illegális vagy félig illegális varázslatokkal, illetve olyan tudást tartalmaz, raktároz, amire a varázsvilágnak ilyen-olyan okokból még nagy szüksége van.
Egyébként mi jó származna abból, ha kikutatnánk a misztériumot? Ugyanakkor felfedezni az ismeretlent mindig jó dolog. Ambivalens? A Főosztály maga is az.
Amúgy a többiek a kutatásra, a kísérletezésre, a fejlődésre teszik a hangsúlyt, aminek természetesen megvan a maga veszélye. Ti mit gondoltok erről?

Ezzel a hatásos végszóval be is fejezem a témáról alkotott összefoglalómat. Jövő héten végére érünk a Főnix Rendjének (végre). Az utolsó témánk a „Hatalom” lesz. Imádkozzunk, hogy jó legyen.

Wizarding World Book Club #31 - Wizarding Carreers

Itt az ideje, hogy becsomagoljuk végre az elmaradásunkat WW Book Club témában, és megírjam az utolsó két beszélgetésről a véleményem. Bár le kell szögeznem, hogy a tegnap esti HP Celebration esemény live cover-je több fun elementet tartalmazott, mint a két beszélgetés együttvéve.
Mindenesetre az első téma, amiről beszámolok ma, a „Mágikus karrierek”. Itt azt hittem, kijön majd belőle egy interaktív pályaválasztási tanácsadás. Hát nem igazán ez lett belőle. De nézzük a kérdéseket.

1. Miért akar Harry Auror lenni?
2. Ki a jobb Jóslástan tanár, Firenze, vagy Trelawney?
3. Hermione túl durva volt Mariettával?

Miért akar Harry Auror lenni? Mert egy évvel korábban egy csaló Halálfaló azt mondta neki, jó Auror lenne belőle. Na, jó, komolyra fordítva a szót. A srác egész élete konkrétan abból áll, hogy sötét varázslót, vagy varázslókat kerget. Elég nagy gyakorlata van már abban, hogy professzionális lehessen abban, amit csinál.
Amúgy a többiek is többségében azt emelik ki, hogy egyrészt nagyon illik hozzá ez a munka, tehát nem is nagyon érdemes vele kapcsolatban máson gondolkodni. Másrészt eddig a pontig, nem is nagyon volt tisztában vele, hogy az Aurorságon kívül milyen egyéb más varázsszakmákban van lehetősége elhelyezkedni az iskola után. Plusz, sokan – köztük én sem – tudjuk elképzelni valami nyugodt munkában. Annak a gyereknek kaland kell. Nonstop.
Nagyon több indokot nem is emlegettek. Ha csak a hőskomplexusát nem, meg a folytonos bizonyítási kényszerét. A témához szerintem inkább az utóbbinak van köze. Bármennyire hőskomplexusosnak tartom én is a főhősünket.

Jóslástan. Ha engem kérdeztek itt nem az az igazi kérdés, hogy ki a jobb tanár, hanem azt, hogy mit keres a tantárgy a tanmenetben. Oké, persze, Dumbi meg akarta védeni Trelawney-t is meg Fireznét is. De amúgy a tárgynak sok értelme tényleg nincs.
És a fura, hogy valaki ebben egyet is ért velem. Érdekes volt azt olvasni egyébként, hogy Dumbi azért vette fel Firenzét, mert tehetséget látott benne. Ad1 Nem, Firenze azért került oda, hogy ne szedjék ízekre a kentaurok, illetve a kastélyba telepítése egy oltári nagy fityisz volt a félvér-utáló rasszista banyának. Ad2. Firenze adottsága nem tehetség, inkább örökség. Kentaurként az élete része a jóslástan, hiszen olya közegben nőtt fel.
Különben többség Firenzét mondja, mert benne megvan, hogy nem azt akarja megtanítani, amit ő is tud, hanem azt, hogy mindent senki nem tud. Érdekes világlátása van, amit mi emberként nehezen érünk fel ésszel.
Azért van persze, aki kreditet ad Trelawney-nak is, mondván, ha belegondolunk minden elsőre értelmetlennek tűnő jóslata bejött valahogy.

Hermione és a durvaság. Na, ennek a kérdésnek megint mi köze van a varázsvilágbeli munkahelyekhez…? Egyébként meg. Lehet, hogy egy kicsit túllőtt a célon azzal a rontással, de én se tettem volna mást a helyében. Nem lehetett elég óvatos, körültekintő, és előrelátó. Ha meg szól arról, hogy rontás van a papíron, akkor eleve nem lett volna értelme rátenni. Abban az esetben senki nem ment volna köpni Umbridge-nak.
Amúgy hadd mondjam el, hogy a válaszadók közül SENKI nem sajnálja azt az árulót, mindenki egyetért azzal, hogy az árulás súlyos bűn.

Nos, a munkalehetőségekről azt hiszem ennyit. Átnyargalok az utolsó elmaradt témára, ami az „Álmok és Látomások” címet viseli. Meglátjátok, milyen volt a két nappal ezelőtti beszélgetés.

Wizarding World Book Club #30 - Magical Maladies

A mai második témakör, amivel pótlok a „Varázsnyavalyák” témaköre.  Nem is szaporítom a szót, nézzük a témaindító kérdéseket:

1. Miért nem mondta el Harry és Ron, hogy Lockhart egy csaló?
2. Neville szégyelli, hogy a szülei a St. Mungo-ban vannak?
3. Van határa a varázsgyógyításnak?

Na, már most, az első kérdés szerintem úgy hülyeség, ahogy van. Egyrészt mi köze a témához Lockhart csaló mivoltának? Persze, tudjuk, miért került a 2. kötet végén a kórházba a karakter, de annak, hogy csaló, magához a betegség témaköréhez nem ad hozzá semmit. Ő szimplán megkapta, amit érdemelt. Másrészt, ki a fenét érdekel most már, hogy annak idején csaló volt-e vagy sem. Mi értelme lett volna világgá kürtölni. Nem változtatott volna semmin. Arról nem beszélve, hogy egy árva bizonyíték nem volt rá. Tulajdonképpen, erre nem is hiszem, hogy találni lehetett volna.
Amúgy a többiek is azt mondják, hogy felesleges lett volna. Többségében, mert elég nagy büntetésnek gondolják, amit Lockhart kapott (bár mindenki azt mondja, hogy megérdemelten kapta), illetve, mert a világon senki nem hitt volna nekik. Aki meg igen, azt valószínűleg nagyon nem érdekelte a dolog. Mindenki tudta a felnőttek közül, mekkora szájhős a pasas. Plusz a rajongók tuti keresztben lenyeltek volna bárkit, aki rosszat mond a bálványukról. Esetleg talán a sajnálat is belejátszott a dologba? Ebben nem vagyok biztos, inkább azt mondamám, hogy nagyon nem érdekelte őket most már, hogy mi lesz Lockhart sorsa.

Neville… én nem tudok elképzelni sem olyan scenariot, amelyben ő szégyellné, hogy azok a szülei, akik, és ott vannak, ahol. Nem. Ha ő szégyell valamit, az az, hogy képtelen a szüleinek az a fia lenni, akit a nagyanyja elvárna tőle. Neville sorstragédiájának, ami valljuk be, rosszabb, mint Harry-é bizonyos szempontból, a nagyanyja a megtestesítője. Az a valaki, aki nem tudja elfogadni az unokáját olyannak, amilyen, aki a fiát szeretné visszakapni annak gyermekében. Aki gyászában minden keserűségét az unokájára vetíti ki, elvéve tőle minden örömet, és a lehetőséget arra, hogy boldog legyen önmagaként. És ez szerintem elfogadhatatlan.
Vannak persze, akik úgy gondolják, van ott szégyenérzet elég. És ők azzal indokolják, hogy Neville már így is kilóg a sorból, nem szeretné, ha még a szülei miatt is máshogy nézne rá a közösség. Illetve az is erős érv volt, hogy nem szeretne a rávetülő sötét hírnévből fakadó hamis barátokat.
Én nem tudok mit kezdeni az igenlő válaszokkal. Hiszen látjuk, hogy Neville mennyire bizonyítani akar. Magának, a nagyanyjának, és ezen keresztül a szüleinek. Ezen felül a bosszúvágy is igen hajtja. Azért gyakorol, és teljesít folyton erején felül, hogy ha alkalma lesz rá, visszaadhassa Bellatrixnak, ami neki jár, és ezzel elégtételt vegyen, amennyire lehet.

A harmadik kérdésre pedig egy egyszerű igen a válasz. És ez nem feltételezés. JK-től tudjuk, hogy Neville szülei, sőt Lockhart sem épült fel soha abból, ami miatt a kórházba került. Ennél ékesebben semmi nem bizonyítja, hogy igenis van határa a gyógyításnak még a varázsvilágban is. Meg amúgy is. A világon semmi nem határtalan, és ha itt bármi is az lenne, akkor ad 1 tényleg nem lenne szükség arra a bizonyos zárt osztályra, másrészt életszerűtlen lenne az egész. És a történet az eddigiek során is számtalanszor bebizonyította, hogy a varázsvilág, még ha elszigetelt is, íratlan törvényeiben nem áll annyira messze a mugli világtól, mint ahogy azt páran titkon talán szeretnénk.

Nos, mára azt hiszem, ennyi. A következő téma majd a „Mágikus karrierek” lesz, ahol megint Harry Aurorrá válása az egyetlen kérdés, ami leginkább témába, és az olvasottakba vág.

Wizarding World Book Club #29 - Rebellion

Mostanában rettenetesen elmaradtam a Harry Potter olvasókörös beszélgetések összefoglalóival. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy az iskolában félévi hajrá van, ami nekünk pedagógusoknak megszaporodott értekezleteket, hegy magas papírstócokat, és egyéb időrabló elfoglaltságokat jelent. A másik ok pedig – és ezt én utálom kimondani a legjobban – hogy már kedvem sincs nagyon írni ezeket a beszámolókat, mert úgy érzem, hogy az egész kezd ellaposodni. Amennyire tetszett az elején, most annyira ilyen „meh” az egész. Kicsit túlságosan el vannak nyújtva az egyes könyvek, a kérdések abszolút nem a témákhoz kapcsolódnak, szóval így cirka 5 könyv alatt kiégett ez a dolog számomra. Persze továbbra is részt veszek rajta, hátha megtörténik a csoda, de már közel nem akkora kedvvel, mint mondjuk fél éve. Mindenesetre a narrációkat is folytatom, hátha azoknak, akik nem vesznek részt tevékenyen, még érdekes lehet. Épp ezért vállalkozom a lehetetlenre, hogy két nap alatt lefedjem az elmúlt 4 alkalom témaköreit és beszélgetéseit.

A sorrendben 29. témakör a „Lázadás” címet viselte magán, és a főbb kérdései a következők voltak:

1. Mi motiválja Hermionét a lázadásra?
2. Mitől lesz Harry jó tanár?
3. Mennyire sikerül Umbridge-nak megállítania a lázadást?

Az én személyes meglátásaim szerint Hermione legbelsőbb és legerősebb motivációja maga a félelem. Mert nézzünk szembe vele. Hordozhatja ő magában a Griffendélesek bátorságát amennyire akarja, ebben a helyzetben, amiben most ők vannak, csak a bolond nem fél. Ő szeretné magát felkészültnek érezni, mert tudja, hogy előbb-utóbb harcra kerül a sor. És pontosan ez a különbség a bátorság, és a forrófejűség között. Ő készen akar állni, tanulni akar, és nem fejjel menni a falnak.  És hát persze, ahogy mindig, most is azt próbálja tenni, amit a leghelyesebbnek vél.
A többiek – akárhogy fogalmazzák is meg – azt veszem ki, hogy nagyjából egyetértenek velem. Van, aki oknak hozza fel azt, hogy Mugli születésű, van, aki azt mondja, hogy mert törődik másokkal, és pont ezért van a Griffendélben a Hollóhát helyett (ezt kikérem magamnak, egy Hollóhátas is lehet védelmező és törődő), de legtöbben azt mondják, hogy a legnagyobb motiváló erő a Sötét Nagyúr visszatérte, és a belátás hiánya, amit a Minisztérium Umbridge-dzson keresztül a gyerekekre kényszerít.
Azokon a megállapításokon mondjuk felnevettem, mikor valaki azt fejtegeti, hogy számára fontosabbak a jó RBF jegyek, mint a védekezésre való képesség. Néhányuknak úgy elszáll a feje felett a lényeg, hogy az elképesztő.
Az viszont tetszik, mikor valaki azt mondja, hogy tanulni akar. Mindenki tisztában van vele remélem, hogy ha Hermione nem lenne, Harry az első részben ott hagyta volna a fogát a pincében.

Harry és a tanár lét. Oké, erről ugyan még lesz szó a karrierek témakörnél, de már itt szeretném leszögezni, hogy Harry hosszú távon, nem lenne megfelelő alany a tanári szakmára. Legalábbis én nehezen tudom elképzelni őt, amit egy nap ül a roxforti íróasztala mögött, és házi feladatokat javít. És lehet nekem azzal érvelni, hogy gyakorlatorientáltak lennének az órái, a gyerekeket akkor is értékelni kell valahogy, nem beszélve a rengeteg papírmelóról.
Rövid távon és tényleg gyakorlati ismeretekben viszont tényleg a toppon van, mert rengeteg tapasztalattal rendelkezik, és az sem hátrány, hogy a saját kortársait tanítja, akikkel azért könnyebb a közös hangot megtalálni, meg a bizalmi légkört megteremteni.
Amúgy sokan beszélnek arról, mennyire természetes vezéregyéniség is Harry. Én ebbe már bele se szerettem volna menni akkor sem, mikor először írták, mert akárhányszor beszélünk róla, mindig eszembe jut, hogy hova jutottak ezzel a bizonyos vezéregyéniséggel, és mit okozott ez az egyik kedvenc karakteremnek.
Az a meglátás viszont megint tetszik, hogy Harry hagyta kibontakozni a diákjait, hagyta őket érvényesülni, miközben segített nekik. Tényleg ez volt a csoport működésének alapja. És, láttuk, hogy egy ideig jól is működött. Plusz, ugye ő tényleg szereti, amit csinál. Ez a való életben is igazán kevesünkről mondható el a körülményeink miatt, de annak a csoportnak minden adott volt. És még egy kiemelkedő. A barátai. Ha ők nincsenek, Harrynek eszébe se jutott volna tanárkodni.

Umbridge és a sikeresség. Két szó, ami soha semmilyen körülmények között nem szerepelhet egy igaz mondatban.  Véleményem szerint, csak elszántabbá tette a tiltás a csoportot a cselekvésre, és egyre jobban összekovácsolta őket. Well, oké, kivéve azt az egyetlen gyenge láncszemet.
Amúgy különböző indokokkal, de mindenki – vagy legalábbis a nagy többség – egyetért velem. Lepörgetve se látok nagyon olyan véleményt, ami azt a banyát istenítené. Umbridge egy minden szempontból a trágyadomb aljára, de legalábbis a kentaurok patái alá tartozó karakter.

Nos, ezzel a végszóval talán le is zárnám, és közzétenném ezt az összefoglalót, hogy belevághassak a „Varázsnyavalyák” témakörébe. Izgis lesz. Full értelmetlen kérdésekkel.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás