I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

Rengeteg sok jót hallottam már erről a könyvről különböző felületeken, éppen ezért elég nagy elvárásokkal fogtam bele az olvasásába. Lehet, hogy éppen ez volt a baj. Mert annak ellenére, hogy rekordsebességgel a végére értem a könyvnek, meg kell állapítanom, hogy ebben az egészben a borítón kívül nekem majdhogynem semmi nem jött be.

Rendben elismerem, hogy ez így eléggé harsány felütés. Hadd magyarázzam el, szerintem mi a gond a történettel. Egészen egyszerűen az, hogy abszolút nem életszerű. Mondom is, miért gondolom ezt. A történetben 1980-as éveket írunk, ha minden igaz. Az író szeretett volna ebben az időintervallumban írni egy LMBT könyvet, ahol két 15 éves gyerek egymásra talál barátként, aztán összevesznek, majd kibékülnek, és egymásba szeretnek. Őőőőőőőőőő, nem. Egyszerűen nem. Ilyen korba belehelyezni egy ilyen történetet, azzal a felütéssel, ahogy azt az író megoldotta nem lehet. Abban a korban még inkább üldözött és vitatott tény volt a melegség, mint olyan egyáltalában vett létjogosultsága. Itt meg pont a szülők kötik a gyerek orrára, hogy fiam, te szerelmes vagy a legjobb barátodba. Alapozva mindezt arra, mert megmentetted az életét, és bántottál valakit, aki őt korábban bántotta. Ez valahogy nekem nem csúszott le. Értem, hogy valószínűleg azt akarta megtámogatni, hogy a szülők ne szégyelljék, ha a gyerekük a saját neméhez vonzódik, de ez így egyszerűen csak rosszul jött ki.

Arról nem is beszélve, hogy számomra nem volt semmi íve a könyvnek. Egymás után dobált, random felbukkanó ötlethalmaznak tűnt az egész. Nem voltak egymáshoz kötődő kapcsolódási pontok a rövid fejezetek között, vagy, ha voltak is, azok is furcsán lettek lereagálva és az ehhez kötődő konfliktusok még furcsábban lettek feloldva.

A karakterekkel kapcsolatban nagyon sajnáltam, hogy Dantétól nem kaptunk szemszöget. Én már ezzel is megelégedtem volna, bár az se lett volna rossz, ha az egész történetet az ő szemén keresztül látjuk. Értem én, hogy kettejük közül Ari volt a zűrösebb, az ő életét terhelték a feloldásra váró titkok, meg traumák. Viszont akkor sem lett volna rossz dolog látni, hogy mi játszódik le Dantéban saját magával, és az Arihoz kötődő barátságával, meg úgy egyáltalán a sráccal magával kapcsolatban.

Bármennyire szerettem volna, rettenetesen nem tudtam azonosulni így ebben a formában Arival, pedig tényleg akartam. Megvan bennem a gyanú, hogy ezt Dante esetében valahogy megtaláltam volna.

Ami úgy igazán a könyv javára írható az én olvasatomban az, hogy a való világban, valóságos emberek élni akarásáról, mondhatni az életül túléléséről szól. Szerettem benne, hogy bár fiktív történet, nem volt benne semmilyen fantasy jelleg a természetfeletti bevonásával.
Rájöttem, hogy sokkal, de sokkal több ilyen regényt kellene olvasnom, úgyhogy kértem egy kis tanácsot, és nekiálltam az ilyen alaphangú történetek gyűjtésének. Szóval több ilyen várható majd remélhetőleg a jövőben. Valószínű angol nyelvű olvasásból, mert augusztusig letiltottam magam a magyar nyelvű könyvek olvasásáról.

Ha esetleg olvastátok a könyvet, és tetszett, nyugodtan írjátok meg, mi tetszett benne. Tényleg érdekel, mert mások véleményén keresztül az enyém is formálódik.
Ha esetleg az én negatívabb hangvételű véleményem után szeretné valaki elolvasni a könyvet mégis, akkor magyar nyelven is elérhető Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában címmel.

Értékelés
5/3 – Nagyok voltak az elvárásaim…

Zeneajánló
Oké, oka van ennek a videónak, jó? :)

Rick Riordan: The Hammer of Thor (Magnus Chase and the Gods of Asgard 2.)

Riordan bácsi megint alkotott. És ez, ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban nagyon nagy szó. Főleg, ha az én számból hangzik el. Na, jó, kezdjük az elejéről a dolgokat.

Nagyon nehéz dolgom volt ezzel a könyvvel. Egyszer már elkezdtem ugyan, de akkor valamiért félbe maradt az olvasása, és ezt, Riordan könyvvel nem történt meg, mióta a Villámtolvajt olvastam. Nem tudom, mi volt velem akkor, de nagyon nem kapott el a gépszíj, nem volt hangulatom a könyvhöz.

Most is megnehezítette a dolgomat, hogy az első részből szinte csak jelenetekre emlékeztem. Szerencsére Rick olyan érzékkel írja meg ezeket a történeteket, hogy a cselekmény szempontjából fontos korábbi jeleneteket ügyesen beleszövi az aktuális jelenetbe, felelevenítve ezzel a fontos tudnivalókat.

Mindennek ellenére most igazán elkapott a gépszíj, és rettenetesen nehezemre esett egyáltalán letenni a könyvet. Végül aztán csak azt vettem észre, hogy vége van az egésznek. Ugyanúgy etette magát, mint bármelyik darab az író univerzumában. És valahogy az se számított, hogy az északi hitvilágban egyáltalán nem vagyok otthon, és, hogy őszinte legyek, annyira nem is hozott lázba soha, mint a Görög/római hitvilág. És ehhez mérten faltam az oldalakat. Ergo, tud valamit a bácsi.

A történet egyébként nekem egy darabig egészen kusza volt. Valószínűleg azért, mert tényleg nagyon-nagyon gyorsan olvastam. Adott egy esküvő, amit meg akarunk akadályozni, de van egy fegyver, amit csak akkor szerezhetünk meg, ha az a házasság megtörténik. Közben van, aki hülyére vesz minket, de pont nem az, akitől számítunk rá, mert ő jót akar nekünk… szóval MIVAN?!  Aztán persze a történet végére minden kisimul, és megoldódik. Ahogy azt kell. Viszont ugye Rick könyveiben visszatérő elem, hogy nem a happy end-ért kell izgulni, hanem azon kell tátania a száját az olvasónak, ahogy eljutunk addig a happy end-ig. Most is így volt. És nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy szerettem ezt a történetet úgy, ahogy volt.

A másik dolog, amit nem kerülhetek meg, azok a karakterek. Valahogy ezzel a sorozattal azt élem meg, hogy a mellékszereplők számomra sokkal érdekesebb személyiségek, mint a könyv címszereplője. Ezzel nem azt mondom, hogy Magnus-szal bármi bajom lenne, sőt, az előző kötethez képest nagyot is nőtt a szememben, csak itt ebben az esetben a mellékszereplők érdekesebbek. Közülük is inkább három karaktert emelnék ki.
Az egyik Hearth a varázstehetséggel megáldott siket manó. Nem tudom, mi ez a tendencia mostanában a fantasy írók körében, de mindenki azoknak a karaktereknek ad nehéz sorsot, meg disturbing háttértörténetet, aki a legkevésbé érdemli meg. Szegény Hearth-ért majdnem megszakadt a szívem annál a résznél, mikor hazament, hogy megmenthesse Blitz-t.  Ott kb. én is azt éreztem, hogy azt a manót be kell takargatni egy fluffy pokrócba, forró csokit kell a kezébe adni, és pátyolgatni amennyire csak lehet. Már az első kötetben is érzékeny voltam a sráccal kapcsolatban, hát most ez csak fokozódott.
Ha Hearth név szerint itt van, akkor nem kerülhetem meg, hogy Blitz-et bele ne vegyem. Hogy miért? Mert az a kettő egymáshoz tartozik. Rick bácsi. Ha nem csinálsz Blitzstone-ból kánont, megetetem veled Jack-et. Annak a kettőnek együtt kell lennie. Olyan… csodálatos kettejük kapcsolata, ahogy törődnek egymással, ahogy nem félnének az életüket, a becsületüket adni a másikért. Egyszerűen édesek, na.
A harmadik ilyen szereplő pedig az új karakterünk Alex Fierro. Én többek között azt is szeretem így 26 évesen Rick könyveiben, hogy mindig van bennük valami, vagy valaki, ami, vagy aki nekem is tud újat mutatni, és arra sarkall, hogy igenis nézzek már utána bizonyos dolgoknak. Ezt most Alex karakterén keresztül érte el, aki minden tulajdonságával együtt van olyan érdekes karakter, és személyiség, hogy hajlandó legyek utánanézni egyes dolgoknak ahhoz, hogy jobban megértsem, és ezáltal még a mostaninál is jobban elfogadjam. Az első perctől fogva szerettem amúgy a karaktert, és ahogy haladt a sztori, úgy erősödött a szimpátia. Azzal, ahogy folyamatosan húzza Magnus agyát, azzal, hogy segíteni akar, miközben neki is megvannak a maga félelmei, olyan karakterré vált, akit szerintem csak tisztelni, és kedvelni, szeretni lehet. Ha engem kérdeztek, szerintem nagyon-nagyon jó párost alkotnának Magnus-szal, ha mindenképpen love interest-et kell keresni neki.
És, hát, végül, de nem utolsó sorban, Jack. Az egész sztori legnagyobb humorforrása. Meséljétek már el nekem, hogy lehet szeretni egy folyamatosan szövegelő, olykor-olykor éneklő kardot. Mert velem ez van, és nagyon nem értem magamat. Remélem, Jack az utolsó kötetre sem veszít majd a lendületéből.

Összességében én csak azt mondom, amit már annyiszor. Tessék olvasni. Az biztos, hogy mire októberben megjelenik a trilógia utolsó kötete a Ship of the Dead, végigolvasom újra ezt a könyvet is, és a Sword of Summer-t is, hogy megkönnyítsem a magam dolgát.
Addig pedig türelmesen várunk a hamarosan megjelenő The Dark Prophecy-re, a Trials of Apollo sorozat második kötetére.

Értékelés
5/4,5 – Nem csillag, de kevesebbet se érdemel.

Zeneajánló
Jack-nek köszönjétek.

James Dashner: The Fever Code (The Maze Runner 0,6)

Emlékszem, annak idején, mikor először elkezdtem utánanézni, hogy miről is fog szólni ez a történet, egyetlen elvárás fogalmazódott meg bennem: legyenek újra itt a Gladers-ek, úgy, ahogy az alaptrilógiában megszerettem őket. Nos, ez az elvárás maradéktalanul teljesült is, mégsem vagyok ötcsillagosan elégedett a könyvvel. Hogy miért? Egész egyszerűen azért, mert nagyon, de nagyon nem arról szólt, mint amiről szólnia kellett volna az alapján, amit a fülszövege, meg amúgy a beharangozója ígért.

Ugye a kezdetek kezdetén arról volt szó, hogy azt fogjuk látni, ahogyan Thomas-ék segítségével megépült az útvesztő. Vagyis magát a folyamatot, hogy min mentek keresztül, hogy mi volt az, ami az építés közben a WICKED ellen fordította Thomast és Teresa-t. Na, ebből aztán semmit, de semmit nem láttunk. Ami nem is baj (mostly), csak akkor nem így kellett volna beharangozni.

Amit viszont láttunk, és amitől veszett (no pun intended) jó volt ez a könyv, az az, hogy hogyan bántak Thomas-szal az évek során. Hogy szerzett ő ebben a helyzetben is barátokat… majd hogy veszítette el azokat egyesével. Annyira szívfájdítóan szép volt ennek a pszichológiájába belelátni. Sokszor küszködtem a könnyeimmel, mikor a srác a barátaira gondolt, őket nézte egy monitoron keresztül, és tört össze fokozatosan és folyamatosan a szíve miattuk.

Ezzel kapcsolatban viszont muszáj megjegyeznem valamit. Voltak bizonyos jelenetek, amiket szerintem sokkal jobb lett volna egy picikét más szemszögből látni. Úgy értem, mikor Thomas, mint egy számára menedékhelyről figyeli, mi történik a barátaival… nos, volt ott pár olyan jelenet (nagyon nehezen állom meg, hogy ne említsek párat, de csak azért is türtőztetem magam), amit, hogy úgy mondjam hatásosabb lett volna nem egy külső szemlélő, hanem egy már a Tisztáson lévő szereplő szemszögéből látni. Belelátni az ő fejébe, hogy mit gondolt, mit érzett. És erre tálcán kínálta volna ráadásul a történet a legmegfelelőbb személyt. Hiszen ott volt az előszó, ami Newt szemszögéből íródott.
Alapvetően nem szeretem a több szemszögű sztorikat, de ennek kifejezetten jót tett volna, és akkor nem maradt volna bennem az az érzés sem, hogy a srácot, akiről Jamie tudja, hogy a fandom 99,9%-a úgy szeret, mint a saját fiát, csak egy hatásos felütés kedvéért használták.
Azt pedig ugye mondanom sem kell, hogy azért a fájó jelenetek nagy része hozzá volt köthető.

A könyv másik nagy kérdése az útvesztő konstruálása mellett az volt, hogy most akkor mi a hézag az egész történet hátterében álló mozgatórugóval, a WICKED-del. Azt azért már az alaptrilógiában, meg úgy kb. az összes az univerzumhoz kötődő könyvben tisztáztuk, hogy a hangoztatott propagandával ellenétben WICKED is NOT good.
Arra viszont nem számítottam, hogy a korábbiakhoz hasonlóan itt is találkozom a szervezethez kapcsolódó sokkoló titkokkal.

Az is furcsa volt (jó értelemben), hogy bár tudom, hogy a történet maga hová futott ki, és hogy viszonyultam az egyes karakterekhez érzelmileg a harmadik kötet végén, itt ebben a történetben nagyon fel tudták szítani a haragomat, meg az utálatomat a szervezet fejesei, többségében a mocskos titkaikkal, meg a még mocskosabb hazugságaikkal.

Összegzésképpen csak annyit mondanék, hogy ez a történet azzal, hogy legutolsóként lett kiadva, mégis kronológiailag az első kötet előtt játszódik, trükkösen, de mégis teljesen belesimul az alaptrilógia kánonjába. Örültem, hogy Jamie meg tudta úgy csavarni, hogy bár előzménykötet, felhasználta mindazt, amit az alaptrilógiából már tudunk, illetve belecsempészett egy kis Kill Ordert és Maze Runner Files-t is. Pont a kellő mértékben. Szerencsére nem túlozta el. Ugyanakkor tudott újat is mondani a könyvvel, és nem parafrazálta a saját történetét. Szerintem ebben rejlik igazán az ő tehetsége. Meglátjuk, mit fogok erről gondolni, mikor belekezdek a másik sorozatába.

Értékelés
5/4 – Nagyon előhozta a fangirl énemet, de nem teljesen 5 pontos.

Zeneajánló
Olvasás közben megnéztem újra a Scorch Trials filmet, és még mindig azt mondom, hogy ez a legjobb muzsika benne.

Cassandra Clare: City of Heavenly Fire (The Mortal Instruments 6.)

Furcsán állok így az utolsó kötet legvégén ezzel a könyvsorozattal. Sosem gondoltam volna, hogy egy könyv nagyjából egy teljes sorozatról fogja szinte alapjaiban megváltoztatni a véleményemet. Mégis ez történt. Vagyis majdnem. Tudja mindenki, hogy az első négy kötet alatt kb. csak szidni tudtam ezt a sorozatot. Aztán az ötödik kötetben jött egy Sebastian, aki elkezdte átformálni a hozzáállásom. Ez a könyv pedig, a maga karakterfejlődéseivel, beteljesítette ezt.

Történetileg messze nem volt tökéletes ez a rész sem, legalábbis voltak olyan részek, amiktől legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Khm… Jordan, Raphael, és Simon, de azt nem állíthatom, hogy unatkoztam volna az olvasása közben.

És, ha már a fejfalbaverős jelenetek is a karakterekhez kapcsolódnak, akkor inkább kitérnék rájuk, és abból talán kitűnik majd, hogy mi volt a bajom azoknak is, akik nem olvasták a könyvet.
Először is már az elején húztam a szemöldökömet arra, hogy minek kellett felvonultatni egy eddig teljesen, tökéletesen ismeretlen családot. Persze, értem én, hogy kellett a beharangozó a Lady Midnight-nak, és a TDA-nak, de ezt más, sokkal finomabb módszerekkel is meg lehetett volna oldani. Azzal, hogy a következő sorozatának teljes szereplőgárdáját csak úgy az arcunkba dobta, szerintem pont az ellenétét érte el Clare annak, mint amit amúgy el szeretett volna. Arról nem is beszélek, hogy az itt-ott a történetben feltűnő Blackthorn tesók, és Emma számára így pont nem adta meg az írónő az esélyt, hogy karakterizálódjanak. Annyira sokan voltak/vannak, hogy így egyszerre szökőárként az arcomba csapódva esélyem se volt, hogy külön karakterekként, személyiségekként tudjam kezelni őket. Hell, fel nem tudnám sorolni a Blackthorn tesókat születési sorrendben… Szóval még ennyi sem. Kár volt ez így.

A másik, aki miatt rettenetesen haragudtam az írónőre az Jordan. Az ő történetből való kiírásának aztán a világon tényleg semmi, de semmi értelme nem volt.  Tipikus ilyen „háború van, kellenek a járulékos veszteségek”-felhangja volt az esetnek. Nem kicsit hagyott maga után keserű szájízt. Azt meg még külön utáltam, amit vele kapcsolatban Maia Bat-nek elmondott. Annak ellenére is, hogy Maia-t magát továbbra is nagyon szeretem, bár azt nem értem, miért kellett rögtön, azonnal betenni mellé Bat-et.

Az Edomban játszódó részeket meglepően szerettem olvasni egyébként, kettő részletet leszámítva. Az a kettő pedig Raphael és Simon. Raphaellel kapcsolatban gyakorlatilag az első megjelenés óta tagadásban van az egész fandom, és én most ehhez csatlakoztam. A tagadáshoz meg egy jó adag értelmetlenség is társul, hogy mégis hogy történhetett ez meg?! Úgy értem, egy egyszerű tőr erre hogy a francba lehetett képes? De tényleg, ez nekem valahogy a vamp mitológiakörbe nem illik bele…
Simon meg… az ő esete egyszerűen ilyen wtf szituáció volt. Míg nem olvastam, nem értettem, mit ágálnak annyian Simon történetszála ellen. Hát most már tudom, és együtt érzek mindenkivel. Ez valahogy nagyon ilyen félmegoldásnak tűnik, és bár vannak/lesznek ennek a momentumnak jó hozadékai, valahogy nem volt nekem kerek ez a szál sem.

És akkor lassan rátérhetünk azokra a szereplőkre, akik tényleg fejlődtek is a történet folyamán. Természetesen itt a három Lightwood tesóra gondolok. Igaz, hogy Izzy-nél ez hellyel-közzel valamilyen szinten egy rákényszerített karakterfejlődés volt, nagyrészt Simon miatt, de a végére csak megtaláltam azt az Izzy-t, akit látni szerettem volna. Mondjuk azt a „Miért nem mondtad még, hogy szeretsz”-drámát nyugodt szívvel kihagytam volna a mizériából.

Jace megint egy másik kategória. Igen, változott, igen, előnyére, és a nagy helyzet az, hogy ő ezzel tisztában is van, és ki is mondja! Ugye látjátok ebben a csodát. Az első könyvekben Jace még magának se merte volna bevallani, hogy változnia kell, nemhogy másnak. Most meg éppen annak az embernek mond köszönetet, aki a változást eszközölte benne. Jace óriásit fordult magához képest. És hála az égnek sokkal, de sokkal jobban megérti Alecet is.

És, hát, Alec… Te jó ég, Alec. Hol a csudában bujkált ez a fiú öt nyomorult köteten keresztül vajon? Az egész sorozat alatt ezt az Alecet kerestem folyton, és annyira örülök, hogy így a végére megtaláltam, hogy itt volt, és hogy végre fenntartás nélkül szerethettem a srácot. Felnőtt, na. És ezt bizony nem másnak köszönhetjük, mint annak a bizonyos jelenetnek az előző kötetben, amiről a fandom nagy része nem hajlandó beszélni. Bárki bármit mondd, az a törés ott kellett mindkettejüknek, hogy kitalálják, mit akarnak önmaguktól, és egymástól.  Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy azt a jelenetet Clare karakterépítési szándékkal írta meg, vagy csak szimpla kedélyborzolásként, mindenesetre nagyon jól jött ki. Mert megoldották azokat a gondokat, és én személy szerint imádtam látni, hogy Alec nyílik, tudja, és megmondja, mit akar, és az sem okoz neki gondot, ha egy szarkasztikus megjegyzéssel le kell pöccintenie Jace-t a válláról.

Végül, de nem utolsó sorban pedig, ha már megemlítettem, hogy milyen nagy szerepe volt abban Sebastian karakterének, hogy megpuhuljak a könyvek iránt, ejtsünk pár szót róla is. Az ő utolsó jelenete konkrétan fájt. Fizikailag. Felvillantani, hogy mi lett volna, ha… a legkegyetlenebb dolog volt, amit csak el lehetett képzelni. És valahol bizony felesleges is, mert nem vezetett sehová. Egy plusz hullám volt a túlírtság tengerében…

Mert ez a regény bizony túlírt. Ha tetszik, ha nem. És igazából, az összes fent emlegetett kiakasztó tényező, ami sajnos az egész könyvre hatással van, ebből ered. Nem rossz ez a könyv, de fájó pont azt látni, hogy ha ezzel az ötlettel, és karaktergárdával egy jobb író dolgozik, akkor mi jöhetett volna ki az egészből.

Összegzésként még annyit, hogy szidtam ezt a sorozatot, mint a bokrot folyamatosan, viszont, a karakterek azért hiányozni fognak. Bár nem in general. Ezek a személyiségek fognak hiányozni, akiket itt kaptam. Sajnálom, hogy nem találkozhattam velük hamarabb.

Értékelés
5/4 – Azt hiszem, ez reális

Zeneajánló
Ah, volt egy olyan jó ötletem erre a könyvre, de most az istennek nem találom a videót. Ha meglesz, bepótlom a linkelését.

Dr. Stefanik Krisztina: Csillagbusz

Már az elején szeretném leszögezni, hogy ezt a bejegyzést egy szegről-végről laikus, de érdeklődő ember írja. Laikus, mert, bár nagyon régóta, nagyon szeretne, nem volt még alkalma célzottan tanulni az autizmus spektrumzavarról, annak ellenére, hogy amennyi a témával kapcsolatos tárgyat lehetett, azt felvette, és hallgatta egyetemi tanulmányai alatt.

Ennek köszönhetően kerültem én oktató-hallgató viszonyba a kötet szerzőjével, és a mai napig hálás vagyok azért, hogy egy igazi szaktekintélytől tanulhattam. Akkor is, ha a tanegység keretében csupán arra volt idő, hogy a nagy egésznek egy szeletébe nyerhettünk betekintést.

A köteten magán is érezni, hogy egy olyan ember keze munkája, aki érti, érzi, mekkora jelentősége van annak, amit tesz, és szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát.

A könyv maga ugyan alsóbb évfolyamoknak szól, ott is főleg olyanoknak, akik osztályában integrálva van autizmusban érintett gyermek, azoknak is rengeteg hasznos információt nyújt, és mindenekelőtt segít a megértésben, akik, ha nem is szakmai szemmel, de egyáltalán érdeklődnek az autizmus spektrum zavar iránt. Szegről-végről szakemberként nekem is nagyon sokat segített a megértésben.

A két „főszereplő” kisgyermeken át bemutatott élethelyzet(ek) tökéletesen reálisak, és nagyon, de nagyon tetszett nem csak az, hogy „gyermeknyelven” mutatja be az autizmust, hanem az is, hogy felhívja a figyelmet az érzékenyítés szükségességére, hiszen ennek segítségével megsegíthetjük azt, hogy a gyerekek és sok esetben bizony a felnőttek is elkezdjenek, vagy egyáltalán merjenek nyitni az autizmussal élő személy felé. Annak pedig talán még jobban örülök, hogy Dorka karakterén ez a folyamat bemutatásra is került, kezdve azzal, hogy egyáltalán megpróbálta elképzelni és átélni Misi helyzetét.
A „zárszó” pedig, a kötet tanulsága, hogy bizony egy autizmussal élő gyermektől vagy felnőttől igenis sokat tanulhat az ember, és nagyban formálódhat a személyisége, megint egy olyan dolog, aminek a megfontolására igazán érdemes lenne legalább egy kicsi időt szánni.

Sajnos, annak ellenére, hogy elvileg minden iskolában ott van, és elérhető a kötet, nem nagyon tapasztalom, hogy használnák is, és bevonnák a gyerekeket az autista gyerekek, felnőttek elsőre talán ijesztő, de annál színesebb világába.
Remélem, hogy ha a projekt megvalósul, és tényleg készül a kiadványra alapozott pedagógiai módszertan, akkor bátrabban mernek majd nyitni a könyv felé.

Amiről a fentiekben nem ejtettem szót, de mindenképp szeretnék kitérni, az az illusztrátor Bartos Erika személye, és szerepe a könyv létrejöttében.
A kötetről írt értékeléseket olvasva kitűnik, hogy az illusztrátor kapott rengeteg hideget és meleget egyaránt. Én személy szerint azt gondolom, hogy az, hogy egy olyan személy illusztrálta a könyvet, akinek alakjait (Pl. Bogyó és Babóca) a legtöbb kisgyermek ismeri, és szereti, csak gyermek közelibbé, ismeerősebbé, befogathatóvá teszi a kötetet magát is, és valójában végső soron ez volt a cél. Tehát szerintem jó döntés volt Bartos Erikát megbízni ezzel a munkával.

Összességében azt mondom, és úgy gondolom, hogy ennek a kötetnek tényleg minden iskolában, esetleg még óvodában is ott van a helye, és nem csak akkor, ha autizmussal élő diák van az osztályban. Azt pedig végképp nem szabadna hagyni, hogy a kötet (ki)használatlanul porosodjon a könyvtárak polcain.

Értékelés
5/5* - Zseniális. Pont.

Zeneajánló
Ez megint nem zene lesz, hanem egy rövid kis videó, melyben a szerző beszél (többek között) erről a könyvről, illetve minden egyéb más autizmussal kapcsolatos fontos tudnivalóról, ami remélhetőleg még egy picivel közelebb hozza, és érthetővé teszi a nagy ismeretlent.

A végére pedig bónuszként egy fontos igazság, és egy szívmelengető idézet a könyvből...

("Az autizmus nem egy betegség. Ne meggyógyítani, megérteni próbálj minket")

"Dorka az osztálytársam… a barátom… Ő is különleges, mert tud másként látni engem.”

Cassandra Clare: City of Lost Souls (The Mortal Instruments 5.)

Azt hiszem, mindannyian jobban járunk, ha most teszek egy kísérletet arra, hogy megírjam ezt az értékelést, még mielőtt annyira belefolyok a sorozat utolsó részének olvasásába, hogy megint nem tudom szétszedni a két történetet, vagy ami még rosszabb, egyben kell értékelnem a kettőt. Úgyhogy inkább ugorjunk fejest a Lost Souls-ba.

Tulajdonképpen azt, hogy Cassandra Clare történeteinek milyen buktatói lehetnek, azt hiszem, az elmúlt négy rész alatt elég részletesen ecseteltem, úgyhogy most maximum érintőlegesen fogok erre kitérni, mert azért ki kell.

Egész egyszerűen, mert Clare könyveinek a húzóereje nem a történet maga, hanem a karakterek, akik mozognak a történetben. És igen, továbbra is áll az a megállapításom, hogy egyes karaktereket nagyon elnyom az írónő, míg másokat többé-kevésbé méltatlanul előre nyom, de tud olyan karaktereket alkotni, akik képesek egy egész történetet egymaguk eladni.

Ilyen volt ez a könyv is Sebastian karakterével. Teljesen megvezetett a srác azzal, hogy tiszta protektív érzelmeket váltott ki belőlem, mikor a józan eszemmel tudtam, hogy ő minden, csak nem egy pozitív karakter, és nagyon nem kellene kedvelnem. Sőt. Utálnom kéne, hiszen egy Lightwood korai halála szárad a lelkén, aki miatt úgy kb. az egész bandára nagyon pipás voltam anno.
Mégis Sebastian Clary-vel és Jace-szel való közös történetszála hozott magával olyan pillanatokat, amikor már-már majdnem elfelejtettem azt, hogy a fiú egy tankönyvi pszichopata. Nem az ő hibája, de tényleg az. Aztán persze jöttek mindig olyan momentumok, amiben felsejlett, hogy azért Sebastian mégiscsak Sebastian. Én viszont még akkor sem viszolyogtam tőle annyira. Meglepő, de kedveltem a karaktert is, és az egész történetszálat is, amit ebben a részben kapott, és még csak nem is azért, mert sajnáltam, vagy egész egyszerűen pátyolgatni akartam volna. Tényleg nem túlzás azt állítanom, hogy ő adta el nekem ezt a részt egyes egyedül.

És, ha már emlegettem a Lightwood-okat, meg, ha már karaktereket elemzek, nem mehetek el a kedvenc Lightwood családtagom mellett sem, aki meglepő módon ebben a részben nem lett a szívem csücske. Sőt. KönyvAlec olyan szinten paranoiás gondolatsorokat indított el bennem azokkal a cselekedetekkel, amik ebben a kötetben jellemezték az útját, hogy ezt valahogy sikerült rávetítenem SorozatAlecre (vagy, ahogy én szoktam hívni MattAlecre), és már az ottani helyzetekben is bizonytalankodást láttam a karakteren, akkor is, amikor az nem volt ott.
Ezzel kapcsolatban – talán rettentő meglepő módon – abszolút nem rázott meg az a dolog, ami Malecék között történt az epilógusban. Sőt, én úgy gondolom, hogy arra mindkettőjüknek szüksége volt/van, és még a pozitív hatásait is látom, mert most a 6. kötetben, már az első pár fejezetben látszott, hogy Alec felnőtt saját magához, és ahhoz, hogy menedzselni tudja ezt a kapcsolatot. Mert azt azért ugye mindenki tudja, hogy lesz még mit menedzselnie…

Összességében azt mondom, hogy ezzel a könyvvel is megéltem azt, amit a legtöbb CC könyvvel. Ha egyszer van elég ereje elkezdeni az embernek, akkor egyszerre nagyon sokat meg tud enni a történetből. Csak aztán jön az a momentum, hogy leteszi, és onnan megint nagyon nehéz felvenni. De egyébként volt egy pont, ahonnan nagyon nehézzé vált egyáltalán letenni a könyvet. Persze nagyrészt a Sebastian-Clary-Jace jelenetek miatt. Egyébként ezt a könyvet tényleg a karakterek adták el nekem.

Értékelés
5/4,5 – Még még mééééééééééééééééééééééég nem egészen 5, de már fontolóra vettem.

Zeneajánló
Oké, ez nem zene lesz, hanem egy 20 perces videó a sorozat cast-tal, nézzétek meg, ha akartok egy jót kacagni.

Jane Austen: Pride and Prejudice

Igaz, hogy annak idején, évekkel ezelőtt olvastam már ezt a regényt, de abból az olvasásból összesen két dolog maradt meg az emlékezetemben.
1. Nagyon frusztrált, hogy 20 oldallal a cselekmény vége előtt még nem volt megoldva az egész bonyodalom, amit felépített a könyv.
2. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit is eszik a nép (hogy a teljes nemzetközi irodalomtörténetről már ne is beszéljek) Mr. Fitzwilliam Darcy karakterén.
Leginkább a második problémakör feloldása miatt jutottam arra a döntésre, hogy újraolvasom a művet, ezúttal eredetiben, és te jó ég, el sem tudom mondani, mennyi új élménnyel gazdagodtam ez alatt az alig több, mint 300 oldal alatt.

Már az elképesztő, hogy mennyi újdonságot nyújtott pusztán az, hogy eredetiben olvastam a szöveget. Mert hiába olvastam el az elmúlt cirka 3 évben ifjúsági regények hada között azért pár klasszikus művet is eredeti nyelven, ez a fajta fogalmazási forma, és íráskép akkor is sok újdonságot nyújtott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sőt az elején borzasztóan nehéz, de örültem, hogy nem adtam fel, és végigolvastam. Igaz ugyan, hogy a közepe táján be kellett iktatnom egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet, mert megcsömörlöttem egy kicsit a fogalmazásmódtól, de becsülettel végigolvastam, és nem bántam meg…

Tény, ami tény, a nyelvezet mellett maga a történet is rásegített arra a bizonyos nagyobb lélegzetvételnyi szünetre. Számomra az egész regény első fele valahogy nem bírt akkora horderővel, mint a második. Valószínűleg azért, mert a történet első fele kissé kevésbé fókuszál Darcy karakterére, és, mint mondtam, nagyrészt miatta fogtam bele az újraolvasásba. A fordulópontot számomra az Elizabeth-nek átadott levele jelentette, illetve az a jelenet, melyben ők ketten találkoznak Pemberley parkjában. Onnantól kezdve elég nehezen lehetett rávenni, hogy letegyem a regényt, bár a nyelvi megfogalmazás továbbra is eléggé gátló tényező volt, így nem tudtam vele olyan sebességgel haladni, mint amilyennel szerettem volna.

A befejezés… jajj az a befejezés. Úgy sajnálom, hogy ezt a történetet ilyen kapkodósan kellett befejezni. Ha az írónő nem rakta volna bele azt az utolsó csavart, és nem pont Lady Catherine sznobságát használja arra, hogy kisimítsa a szálakat, akkor kicsit több idő lett volna arra, hogy tényleg megoldódjon a két szereplő közötti konfliktus, és talán arra is, hogy felületes pillantások helyett folyamatában tudjuk meg, mi történik a karakterekkel a jövőben. Egy konfliktus feloldására és egy egész történet befejezésére sajnos nem elég 13 cirka oldal, akkor sem, ha az tele van írva. Sajnálom, hogy a megoldás maga nem kapott több teret. Bár, hogy őszinte legyek, nekem sincs ötletem, hogy lehetett volna ezt máshogy lezárni. Szóval nem volt jó, de sajnos nekem sincs ennél jobb ötletem az egész regény folyását figyelembe véve.

És akkor pár szó a karakterekről… Hogy a lehető legjobban megértsem Darcy jellemét olvasás előtt több ismerősömet megkérdeztem, hogy mi tetszik nekik annyira a karakterben. A legtöbbjüknek az volt a válasza, hogy amiatt a fejlődési ív miatt szeretik, amin a karakter a történet során keresztül megy.
Nos, én tényleg célzottan figyeltem, és tanulmányoztam Darcy karakterét olvasás közben, és én valahogy arra lettem figyelmes, hogy az ő karakterfejlődése semmilyen mértékben nem különíthető el Elizabeth saját karakterfejlődésétől.
Nem lehet őket külön kezelni, mert bennük, mint egyénekben lezajlott jellemfejlődést a másik viselkedése indította el, és ebben nyilvánvalóan az a bizonyos levél jelentette a fordulópontot. Akkor ott elindult Lizzy-ben egy gondolatfolyam, mely alapjaiban változtatta meg saját magához, illetve a férfihoz való álláspontját. Szóval az egész kivezetődött egy komoly belső önvizsgálathoz, amely csakis a karakter javára vált. Az, hogy Darcy-t és éppúgy megérintették ezek az események számomra abban érhető tetten, hogy milyen attitűddel viszonyult Lydia és Wickham történetszálához.
Szóval elmondható, hogy valóban rengeteget fejlődtek mindketten a történet során, viszont semmiképpen nem egymástól függetlenül. És igen, tudom, hogy most gyakorlatilag nem csináltam mást, mint hogy ismételtem magam.

Összességében azt mondom, hogy bár megérettem, miért szereti annyira Darcy-t mindenki, nekem továbbra sem a kedvencem, viszont mostantól sokkal kellemesebb emlékek fognak hozzá, meg úgy az egész regényhez fűzni, mint az első olvasás után.  Sőt azt is mondatom, hogy az egyéb élmények miatt, amiket kaptam a regénytől, fogok én még Austen könyvet olvasni eredetiben, ha nem is a túl közeli jövőben. A kiszemeltem már megvan amúgy.

Értékelés
A magyarra annak idején 4-est adtam (egek, de fura volt visszaolvasni most az akkori értékelésemet), erre most 4,5-et adok, mert volt, amin még mindig fennakadtam, de sokkal jobb élményeket hagyott maga után, mint korábban.

Zeneajánló
A kedvenc jelenetem aláfestője az 1995-ös filmből.

Sofi Oksanen: Norma

Nem az első Oksanen regényem, és egészen eddig a pontig még azt is gondoltam, hogy eléggé hozzászoktam a néni furcsa stílusához ahhoz, hogy a legértelmetlenebb katyvaszból is ki tudjak hámozni valami értelmet, valami üzenetet, valami olyat, amit meg lehet fogadni. Na, erre ez a regény rácáfolt.

Tényleg sok mindenhez hozzászoktam már a nénitől, többek között ahhoz is, hogy ne nagyon görcsöljek rá, ha valamit, vagy valakit nem értek meg elsőre, amikor megjelenik a színen, mert, ahogy halad a sztori, úgy fogják kiforrni magukat a karakterek is, meg az őket mozgató motivációk is. Itt ez valahogy elsikkadt. Már ott éreztem, hogy baj lesz, mikor a regény harmadánál sem voltam tisztában azzal, hogy ki kicsoda, és egyáltalán hogy kerültek ebbe a történetbe.

Az első kérdésre a választ ugyan megadja a történet, a másodikra viszont hiába kerestem a magyarázatot.
Tulajdonképpen ezt a cirka 313 oldalt azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogy miről is szól ez a történet, a karakterek hogy kerültek bele, és mit, hogyan akarnak megoldani. Nem feltétlen állítom, hogy sikerült bármit kihámoznom belőle bármi értelmet.

Elvileg a sztori ugyan egy krimi lett volna, de szerintem egy kriminek pont az a lényege, hogy szépen, okosan, gondolatokat ébresztve vezesse rá az embert az ügy megoldására, ami semmilyen esetben sem az, hogy a bűnös bandát, akik amúgy a családom, kinyíratunk egymással.

A karakterekről szólva… Oksanen nem arról híres, hogy a karakterei kedvelhetők. Tulajdonképpen a legtöbbje inkább undort vagy haragot vált ki az olvasóból. Mindenesetre semmiképpen nem valami pozitív érzelmet. Most még ezt sem. Totál semlegesek voltak…

Nekem is nehéz, de be kell ismernem, hogy ez a történet Oksanenhez képest nagyon gyenge volt. Nem azért persze, mert amúgy a néni nem tud írni, egyszerűen csak kilépett a komfortzónájából, és elkalandozott a történelmi regények világától.

Őszintén szólva be kell vallanom, hogy valahol még becsülöm is ezért a próbálkozásáért, akkor is, ha ez most nagyon nem jött be. Krimit írni nem lehet meg tanulni szerintem. Vagy tud az ember vagy nem. Ebből a könyvből az jött le, hogy Oksanennek ez nem megy. De ez egyáltalán nem baj. Hiszem más területen ő egy nagyon tehetséges író.

Értékelés
5/3 – Ez bizony egy felejthető olvasmány volt.

Zeneajánló
Nem is nagyon tudok olyat, ami idevágna. Hallgattam zenét közben, de azt a zavartságot, amit éreztem, szerintem nem sok dal tudná tükrözni. Ha egyáltalán…

J. M. Barrie: Pán Péter

Hiába múltam el már 26 éves is, az én életemnek is vannak olyan pillanatai, időszakai, amikor rövidebb időre (pár órára, esetleg egy-két napra) szeretnék én is újra gyerek lenni. Akkor is, ha ezt amúgy jó mereven el szoktam utasítani és az esetek többségében azt mondom, akkor sem lennék újra gyerek, ha valaki fizetne érte nekem.

Amikor viszont rém jön az agybaj, általában előveszek egy-egy gyerekeknek íródott könyvet, és minden egyes alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy mennyi mindent tud adni ez a műfaj még a felnőtteknek is. Legalábbis nekem biztosan.

Pontosan ilyen motivációval, és eredménnyel vettem elő a Pán Pétert is. Hiszen melyik szereplő hozhatná jobban hangulatba az embert, mint a kisfiú, aki soha nem akart felnőni, mindig kisfiú akart maradni, és játszani. Plusz adalék, hogy ezt a mesét – ha máshonnan nem is, hát Disney-től biztosan – mindenki ismeri.

Olvasás közben sokszor tudatosult bennem, hogy én valahogy kicsit túl felnőtt vagyok már ehhez az egészhez. Mindennek igyekeztem ugyanis a racionális oldalát látni, mindennek értelmet keresni. Aztán persze minduntalan emlékeztetnem kellett magam, hogy engedjem már el ezt az egészet.

Hiszen pont ez a lényege a gyerekkornak. Minden lehetségesnek tűnik, míg egyszer csak nem jön egy kotnyeles felnőtt, és nem mondja valamire, hogy nem az.

Amúgy komolyan. Felnőtt fejjel, pedagógusként olvasva, nekem ez a történet pontosan arra volt jó, hogy betekinthessek egy gyerek lelkébe, és a gondolkodásmódjába. Azt kell mondanom, meglepően összerezonált a szakai tudásanyagommal, az, ami a sztoriban szerepelt, úgyhogy ki merem jelenteni, hogy nem rossz erre sem az olvasmány.

Volt valahol egy értékelő, amiben olvastam, hogy különböző életkorokban a könyv mást és mást ad ugyanannak az embernek. Igazából én is ezt érzem, és éppen ezért sajnálom nagyon, hogy életem egy korábbi szakaszában nem volt alkalmam olvasni a könyvet.

Nem, azt egyáltalán nem mondom, hogy mondjuk egy kis alsós gyerek kezébe odaadnám, de mondjuk egy harmadik-negyedik osztályos kisiskolás már nyugodtan olvashatná.

Szóval igen. Összességében pontosan azt kaptam tőle, amit egy klasszikus gyerekmesétől vártam. Kortalanságot. A gyerekeknek jó, mert segítségével tovább maradhatnak gyerekek. A felnőtteknek jó, mert segítségével vagy maguk is gyermekek lehetnek újra, vagy megérthetik egy kicsit jobban, hogy gondolkodik, és mit él át a gyerek.

Maga a történet és annak karakterei is segítenek ebben, még akkor is, ha nem olyan szép és világos, fodros-bodros sem a történet vége, sem mindegyik karakter, mint amit a mese alapján képzelne az ember.

Különböző életkorokban ajánlott újraolvasós könyv.

Értékelés
5/4 – Nem vagyok már eléggé gyerek. És ez minden egyes rádöbbenés után egyre jobban fáj.

Zeneajánló
Gondolkodnom se kellett, egyértelmű volt, hogy ez lesz az.

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei III.)

Borzalmasan régen lógok én már ezzel a bejegyzéssel. Bocsánat, hogy csak most, de legnagyobb sajnálatomra, egy nap csak 24 órából áll. Mennyivel könnyebb lenne, ha minimum 12 órával több lenne. És azt nyilván pihenéssel lehetne tölteni. Meg egyáltalán azzal, hogy él az ember…

Na de a nyávogásból ennyit. Sajnos azt kell mondanom, bármennyi időm volt is agyalni a könyvön, meg, amúgy a történeten, magán a blog bejegyzésen és egyáltalán… még most sem tudom, hogy jellemezhetném azt, amivel ebben a könyvben találkoztam.

Ha egyetlen szóval kellene körbeírnom ezt az egészet, akkor az biztosan a „monumentális” lenne. Mert ez a könyv valóban az volt, és nem csak terjedelmében, hanem történetében is. Éppen ezért érdemel kifejtést ez az egy szócska.

Annak idején emlékszem, a Beretva és tőrt egy Agatha Christie regényhez hasonlítottam stílusban. Nos ha ez arra a könyvre igaz volt, márpedig az volt, máskülönben miért írtam volna le, akkor ezt a könyvet, mindenképp Conan Doyle-hoz, és az ő legendás figurájához, Sherlock Holmes-hoz kell hasonlítanom.

Persze, biztos leszek olyanok, akik most azzal jönnek, hogy hogy lehetek képes ilyen alakokat felhozni példának, de őszintén, én tényleg felfedeztem Richárdban a karaktert, főleg, mikor kibukott az, hogy a szóban forgó ügyben kb. 20 lépéssel jár Rudnay előtt, a főkapitány meg csak merengeti rá a szemét, hogy „De hát ezt te honnan tudod, édes öcsém?!”

A történet vezetésében is volt valami, amit a régi jó detektív történetek kedvelői már megszokhattak. A térben-időben ide-oda ugrálás, az, hogy az aktuálisan éppen a lapokon történő események előzményeit maguknak az eseményeknek a folyásába közbeszúrva ismerhetjük meg, ezek szerkezetileg tényleg jól ismert fogások azok körében, akik tudnak jó krimit írni, illetve szeretik a jó krimit olvasni. Azt pedig talán ki sem kell emelnem, hogy ennek a történetnek az esetében pazarul van ez alkalmazva.

Tovább bonyolítja az egész történetet, hogy itt már tényleg durvábban bejátszik a szemszögváltás… Illetve nem is ez a legnagyobb „baj” (ami igazából nem baj, csak tényleg bonyolít mindent), hanem az, hogy a történet eddig két tökéletesen külön kezelt szálai összefutnak. Több ponton is. Sokszor gondolkoznom kellett az összekötő kapcsok (és hát valljuk be, főleg Richárd) miatt, hogy most melyik oldalon történt eseményeket is látom.

És, ha már itt tartunk, akkor beszéljünk egy kicsit a karakterekről… Minden eddiginél jobban tudtam azonosulni Milivel, és ennyire még nem láttam bosszantónak én sem Richárdot… és ennyire nem volt még szimpatikus sem az elmúlt két kötetben. Ezért is csapott nagyon fejbe az az utolsó mondat… de erről majd egy picit később.
Személyes kedvencem az egész történetben Agáta mama volt. Ahogy támogatta Milit (akinek a csípős nyelve, és éles esze tényleg nem egy kellemes percet okozott olvasás közben), ahogy minden esetben jót akar neki, ahogy süt róla, hogy támogatná, ha a fia elfelejtené, amit el kellene felejtenie, és kikötne végre Mili mellett.

De, hogy mit kellene elfelejtenie a mi morc bárónknak, és amúgy ki az a rejtélyes Rózsalány, és egyáltalán mi történt a báró karjával, na, az itt nem derül ki, de ezt tudtam, és így nem is vártam. Arra viszont nem számítottam, hogy az amúgy örömteli hírt, hogy lesz egy negyedik része is a trilógiának, egy ilyen függővéggel teszi az író még szükségesebbé. Báró úr kérem, hát mi a fene volt ez?!
Van egy olyan érzésem, hogy sem Mück Mári, sem Suha Isti nem tudna most olyan káromkodást rittyenteni, ami híven kifejezi a frusztrációmat.  Nem várok másra, csak egy keresztnévre, és nagyon remélem, hogy az a (bece)név M-mel fog kezdődni.

Összegzésképp mi mást mondhatnék? Ha eddig nem tettétek volna meg, akkor tessék kézbe venni ezt a csodát!

Értékelés
5/5 – Hát, nanáhogy!

Zeneajánló
Nem állítom, hogy bármilyen mértékben illik a történethez, mégis nagyon sokat hallgattam olvasás közben.

Hozzászólások
  • IceMidnight: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • IceMidnight: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • IceMidnight: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • IceMidnight: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • IceMidnight: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina