I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Federico Moccia: Téged akarlak (A felhők fölött 3 méterrel 2.)

Nem túlzás azt állítani, hogy az év egyik legjobban várt olvasmányélménye volt nálam ez a könyv. És nem csalódtam benne, még úgy sem, hogy mind pozitív, mind negatív értelemben nagyon mást kaptam annál, mint amit vártam.

Arra talán mindenki pontosan emlékszik, hogy a Felhők fölött 3 méterrelt mennyire szerettem. Felemelt, hogy aztán a végén ugyanakkora erővel tiporjon a földbe. Imádtam, ahogy Moccia abban a regényben ábrázolja az első igazi szerelem szépségét, és annak fájdalmát, ahogy az véget ér. Igazán gyönyörű költői metaforákkal volt tele az a könyv. Arra számítottam, hogy ezt fogom megkapni itt is. Hát, nem ez történt.

Amit itt kaptam az sokkal inkább egy filozofikus, magasröptű gondolatokkal teli szintre emelte az újra megtalált szerelmet egy olyan ember életében, akinek tényleg minden reménye az újrakezdésben van, és abban, hogy valaki segít neki felejteni. Szép volt ez a történet ebből a szempontból így is, csak számomra az előző regény ábrázolásmódja sokkal többet adott.

Igazából ebben a tekintetben talán az volt a legszebb, ahogy Step rájött, hogy az a nő, akit annyira szeretett annak idején, már nem is létezik, és hiába keresi, és akarja visszakapni ugyanazt az érzést, ugyanazzal az emberrel, ez már lehetetlen. És neki pontosan erre a felfedezésre volt szüksége ahhoz, hogy mindent újra tudjon kezdeni.

És, ha már itt tartunk, ez a felfedezés egyfajta összekötő kapocs azzal, ami miatt nagyon kellemesen csalódtam abban a könyvben.
Komolyan azt hittem, hogy ez az egész történet Step állandó szenvedését fogja majd a szemem elé varázsolni, és dagonyázhatok én is a depresszióban úgy, és annyi ideig, ameddig nekem tetszik. Őszintén mondom, nálam jobban szerintem senki nem örül annak, hogy nem ez történt. Sokkal szívet melengetőbb volt a gyógyulásának folyamatát látni. Azt a nem kevéssé rögös utat, hogy a fiú, hogy érik meg arra, hogy mindent újrakezdjen, és hogy nyílik meg megint mások felé. És én ennek a gyógyulásnak Step érdekében nagyon örültem, még akkor is, ha Gint semmilyen körülmények között nem kedveltem. Már azelőtt sem, hogy tudtam, az egész kapcsolat egy sort of hazugságra kezdett el felépülni, mert a puszta véletlennek beállított mindenség előre meg volt tervezve. Step helyében, ha másért nem, hát az anyja miatt alaposan elbeszélgettem volna a lánnyal. Remélem, ennek a visszáságnak a megoldása majd sorra kerül a trilógia utolsó kötetében, mert ezt lógva hagyni elég nagy ostobaság lenne.

Összességében én személy szerint nagyon szerettem ezt a regényt is, akárcsak az elődjét. Igaz ezt a könyvet számomra Step karaktere vitte el a hátán. Először nagyon furcsa volt az E/3 helyett váltott E/1-es szemszöget olvasni a két főszereplővel, de aztán úgy-ahogy megszoktam. Gondolom ebben azért nagyban segített, hogy régi kedves vagy kevésbé kedves ismerősök, mint a Gervasi család tagjai, vagy Pallina azért továbbra is a történet részesei, de az ő jeleneteik megmaradtak E/3-ban.
Jó volt újra találkozni mindenkivel.

Ki merem jelenteni, hogy jó volt ez a könyv így, ahogy volt. Nagyon remélem, hogy a harmadik rész valóban kijön még idén, és, hogy a befejező kötet is legalább olyan epic lesz, mint az első kettő. Kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle.

Értékelés
5/4,5 – De csak mert az elsőre nem 5*-ot adtam. Muszáj vagyok érzékeltetni a különbséget.

Zeneajánló
Az előzetes elvárásaim alapján, ügyesen-okosan kiválasztottam ide egy Starset számot. Most, hogy olvastam a könyvet rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem illik ide, úgyhogy inkább tessék itt egy Lindsey dal.

Wizarding World Book Club #8 - Celebrity

Úgy jött ki a lépés, hogy végül mégiscsak részt tudtam venni az eheti olvasókörön, úgyhogy minden különösebb nehézség nélkül tudom most hozni a beszámolót róla. Sőt, ha minden igaz, egy kis késéssel, de a jövő hetin is részt tudok venni. De ne szaladjunk ennyire előre. Az olvasókör eheti témája a „Sztárság” volt, a következő témaindító kérdésekkel.

  1. Szerinted Harry profitálhatott volna abból, ha odafigyel Lockhartra?
  2. Milyen hatásai lehetnek a hírnévnek a varázsvilágban?
  3. Harry vajon hírességnek tekintette saját magát?

Igazából, ahogy a kérdésekre érkező válaszok között alaposabban szétnéztem már akkor, rá kellett jönnöm, hogy ez az alkalom, egyfajta egyetemes egyetértés hete volt. Nem nagyon lehetett az általánostól elütő véleményeket találni egyik kérdés megvitatása közben sem.

Az első kérdéssel kapcsolatban nagyjából kétféle válasz fogalmazódott meg mindenkiben, és mindkettő elmarasztaló Lockhart-tal szemben. Az egyik (amit én is igyekeztem megfogalmazni), hogy Lockhart csaló mivoltából kifolyólag egyáltalán nem is volt, mit tanítson Harrynek. Annál is inkább, mert maga Lockhart sem értett a világon semmihez. Mármint a nagyképűsködésen, meg a hazudozáson kívül.
A másik vélemény pedig az volt, hogy igenis tanulhatott tőle bizonyos dolgokat. Mondjuk például azt, hogy NE viselkedjen, ha hiteles meg épelméjű akar maradni, és nem utolsó sorban hű akar maradni ahhoz, aki.
Aztán persze ott van a vélemény, hogy azért Gilderoy Lockhart nem véletlen volt annak idején a Hollóház ház tagja. Nem kis ész kellett ahhoz, hogy egy ilyen brand-et megcsináljon magának, és még ráadásul el is adja magát vele. Tény. Viszont én akkor sem tudom túltenni magam azon, hogy az az ember egy mocskos csaló, és szégyellem, hogy a házam tagja volt valaha. Szóval én mindenképpen maradok a saját kis véleményem mellett, és nem vagyok hajlandó semmilyen tekintetben és körülmények között elismerni azt a karaktert. Még akkor sem, hogy ha tényleg voltak néha jó pillanatai, ahogy azt páran szintén kiemelték. („A hírnév hűtlen társ”) Pedig soha nem vágyott másra, csak elismerésre.

A hírnév hatásai a varázsvilágban. Nos, ezt a kérdést nem is igazán érettem. Mitől lenne más a hatása a hírnévnek a varázsvilágban, mint a mugliknál? Muszáj ennyire elszeparálnunk a kettőt egymástól, főleg azok után, hogy nem is olyan régen megegyeztünk abban, hogy a varázsvilág messze nem olyan titkos, mint amilyen szeretne lenni?
Szerencsére a többiek is egyet értettek abban, hogy a kérdésben a szeparálni teljesen felesleges, és hogy itt is megvannak a hírnévnek az árnyoldalai. Tényleg külön öröm volt azt olvasni, hogy senki nem azt fejtette ki, hogy de jó lehet a sok varázsló között is híresnek meg nevesnek lenni, hanem tényleg arra koncentráltak, hogy bizony sokkal több negatívum éri a hírességeket ebben a világban is. Nem is kellett sokat mondani, csak meg kellett említeni Rita Vitrol nevét, aki a történetnek ezen a pontján amúgy még sehol nincs, de szerencsére többen többedjére olvassuk most végég az olvasókör miatt a sorozatot.

Az utolsó kérdésre pedig, hogy Harry sztárnak tekintette-e magát, egyetlen kivétellel mindenki azonnal rávágta a nemet. Az egy kivétel is arra fókuszált rá, hogy bármennyire utálja is, attól még Harry igenis tudja, hogy híres, és ezt később, miután sikerült teljesen internalizálnia valahogy még a maga javára is hajtja. És igazából ebben is van valami. Kezdve azzal, hogy a srác rövid úton beleőrült volna, ha inkább előbb, mint utóbb nem fogadja el a hírnevét, és mindent, ami azzal együtt jár.
Ezzel kapcsolatban meg aztán jött a bolondozás, hogy mi lenne, ha Harry a töri könyvekbe kerülne. Ki írná meg az életrajzát, miért kéne, hogy Hermione írja, és mi lenne a könyv címe. Tartalmas egy alkalom volt annyi szent. :)

Jövő héten jön a harmadik Titkok kamrája témahét, ami a fóbiákat fogja feszegetni. Igyekszem azon is tevékenyen részt venni majd, és jönni a beszámolóval utána.

Wizarding Word Book Club #7 - Home

Az első Titkok kamrája témakör az „Otthon” kérdésköre.  Kezd beindulni, és több rétegűvé válni ez az olvasó körösdi, mert egyre komolyabb kérdésekkel találjuk szembe magunkat, amikre nem lehet csak úgy rávágni a választ csípőből. Gondolkodni kell, figyelni a másik válaszait, vélemény nyilvánítani, vitatkozni, beszélgetni. Ezért jó ez az egész.

Hogy lássátok, miről is beszélek, mutatom a témaindító kérdéseket:

  1. Gondolod, hogy a kiskorúak bűbájgyakorlásának korlátozása jó dolog?
  2. Miért olyan vonzó Harry számára az Odú?
  3. Mit gondolsz, hol érezte magát Ron igazán otthon?

Az első kérdés már magában toughie… Üssük bele az orrunkat egy kicsit a varázslójogba.  Mert gondolhatná az ember, hogy oké, a Varázstitok-védelmi Alaptörvény még jogos, de miért kell tiltani a kicsik iskolán kívüli bűbájgyakorlását, hiszen hónapokig hagyják kopni a gyakorlati ismereteiket, még akkor is, ha elmélet házi feladatuk egy csomó van.
Sokaknak indult el errefelé a gondolkodásuk. Mert mi lenne, ha felügyelet mellett gyakorolhatnák a gyakorlati mágiát a kicsik. Ennek a hátulütőjét persze azok tapasztalhatnák meg, akik nem mágus családban élnek. A Minisztériumnak meg persze nincs elég embere ahhoz, hogy a körön kívül rekedtek számára mentort, szupervízort nyújtson ilyen alkalmakra.
És, ha már a Minisztérium bejött, meg kell említenem a saját, kérdésre adott válaszomat. Szerintem nem rossz dolog a kiskorúak bűbájgyakorlásának korlátozása, csak éppen ez is, mint a politikában (a normális és a varázsvilág politikájában is) sok minden rettenetesen kidolgozatlan. Hiszen Harry maga sem úgy követte el a kihágást, ahogy mindenki hiszi, hiszen az Dobby volt. És nyomjel ide vagy oda, ne mondja nekem senki, hogy a Minisztérium nem tudja megkülönböztetni egy varázsló varázscselekményét egy manóétól. Úgy értem, a manó mágia (mint arra a későbbiekben utalás is történik) teljesen különbözik egy emberi lény varázserejétől. Ezt figyelmen kívül hagyni, és egy automatikusan kiküldött figyelmeztető üzenettel, vizsgálódás nélkül ítélni, súlyos hiba és mulasztás.
Szóval, igen, én azt mondom, hogy a bűbájgyakorlás korlátozása alapvetően jó dolog, viszont azokkal is egyet értek, akik azt mondják, van még mit rajta csiszolni. Egyébként is. Ha már korlátozásnak nevezzük, akkor legyen is korlátozás, és ne tilalom.

A második kérdésre, miszerint miért tartja olyan jó helynek Harry az Odút, alapvetően kétféle válasz érkezett. Az egyik, amiben én is osztozom, hogy az Odú volt az első olyan hely, ahol megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy milyen is egy szerető család, és annak mekkora ereje van. Mert persze, tudja, hogy a tulajdon életét az anyja iránta érzett szeretete, és önfeláldozása mentette meg, de ugyanezt a szeretet gyakorlatban, a saját bőrén megtapasztalni azét mégiscsak más dolog.
A másik tábor szerint azért húzódik az Odúhoz, mert itt lehetősége van megtapasztalni a mágia hétköznapibb oldalát. Pl., hogy mégis hogy lehet vele házimunkát végezni. És igazából ez is igaz, bár a saját válaszom akkor is jobban tetszik. No offense, guys.

A harmadik aztán egy igazán nehéz kérdés. Tényleg, hol a csudában érzi magát Ron igazán otthon?! Tulajdonképpen én erre a kérdésre nem is tudtam igazán értelmesen válaszolni, viszont olvasva a többiek gondolatait néhány igazán okos válaszon akadt meg a szemem. Hadd csemegézzek ezekből most egy kicsit.
„Én nem gondolom, hogy ez egy helyszín. Ronnak az otthon az anyukája által kötött pulcsik, a tesói varázsvicc boltja, Hermione nevetése, Harry vállon veregetései.” – Gondoljatok bele. Hát nem egy gyönyörű válasz ez?

„Ron sehol nincs igazán otthon, mert még nem érzi otthon magát a saját bőrében sem. Még mindig igyekszik kitalálni, valójában kicsoda is ő.” – Bármilyen szomorú ebbe belegondolni, el kell ismerni, hogy ez valóban így van.

„Ott érzi magát igazán otthon, ahol egyedül van. Mivel annyira a testvérei árnyékában él, így tudja kifejezni saját magát.” – Újabb szomorú, de annál nagyobb igazságtartalommal rendelkező gondolat.

„Ahol a kaja van.”  - A kedvenc válaszom. :D

A többi válasz ilyen klasszikus „ahol a barátai, meg a családja van” volt. Nem mintha ebben ne lenne igazságtartalom…

És, hát, igazából ennyi lett volna ez a témakör. Jövő héten Hírnév kerül terítékre.  Sajnos-nem sajnos ezen nem fogok tudni pénteken részt venni, mert nem leszek itthon, meg valószínű amúgy Twitter közelben sem. A hétvégén viszont valószínűleg szétnézek a témában, belefolyok pár beszélgetésbe, és igyekszem a következő hét elején írni egy összefoglalót a témakörről. Be patient, please!

Rick Riordan: Camp Half-Blood Confidential

Elég intenzíven szenvedek mostanában már én is a nagy melegtől, ráadásul kitört rajtam valami új lelki válság féle nyavalya. Egyszóval nem vagyok a legjobb passzban, na, úgyhogy keresnem kellett egy laza, nevettető könyvet. Rick bácsi most sem okozott csalódást, mert a Camp Half-Blood Confidential-lal éppen azt találtam meg, amire szükségem volt.

Persze, mivel az írónak a PJO sorozattól kezdve minden regényét olvastam (kiegészítő kötetek terén van még némi hiányosságom), ezért a könyv túl sok új információval nem tudott szolgálni. Mégis jó volt olvasni. Miért? Mert Percy Jackson narrálásai még mindig magasan a legviccesebb az összes karakter szemszöge közül. Na, jó, ismerjük el, Leo Valdez, azért szorosan ott liheg a nyomában. Szóval ez az alaphangulatot már megadta. Külön örültem annak is, hogy régi ismerős, és szeretett karakterek szintén hangot kapnak a könyvben. Will, Nico, Annabeth, Grover, Coach Hedge, mind-mind ott vannak, ha többre nem is, egy levél erejéig biztosan.

Vannak itt olyan szereplők is persze, akiknek a sorozatban nem nagyon halljuk a hangját, itt viszont megszólaltak, az olvasó meg régi kedves ismerősként köszöntötte őket. Ilyen volt Sally Jackson, Percy anyukája, és Dr. Frederick Chase, Annabeth apukája. Érdekes dolgokról beszélgettek Thalia-ékkal. És tudjátok mit. Múltbéli rossz tapasztalatok ide vagy oda, én azért szívesen megnéznék egy szülői értekezletet a táborban.

Jöttek aztán olyan szereplők a saját kis, a táborhoz kapcsolódó történeteikkel, akik még nekem is újak voltak. És ezek az apró kis novellák megint ugyanolyan lelkesedéssel voltak olvashatók, mint az interjúk, vagy éppen a tábor bemutatása. Az egészet keretbe foglaló Apolló körbevezető film megint egy zseniális ötlet.

Régóta mondom, hogy bizonyos fokig a hősömnek tekintem Rick bácsit. A nagyszerű stíluson túl azzal vett le, és vesz le a mai napig folyamatosan a lábamról, hogy tűpontosan bele tud helyezkedni a karakterei szemszögébe. Legyen az akár a drámakirály Percy, vagy Aphrodité egyik idegesítő kikent-kifent divatmajom lánya.
A másik meg, hogy olyan ügyesen lavíroz a már meglévő, és még folyamatban lévő sorozatai között, és olyan boszorkányos ügyességgel köti azokat össze, hogy egyeseknek nagyon komolyan illene, kellene tanulniuk tőle. Szerintem mindenki tudja, kiről beszélek.

Szóval igen, ha egy könnyű, laza, nevettető, gyorsan olvasható valamit szeretnétek, akkor ez a könyv kitűnő választás. Csalódni semmiképpen nem fogtok benne.

Értékelés
5/5 – Imádom, ahogy a bácsi ír, na.

Zeneajánló
Vicceltek velem? Fél nap alatt olvastam ki. Szerintetek hallgattam bármit is? Jó, igen, hallgattam, mert mazochista vagyok. Tessék:

Wizarding World Book Club #6 - Heroes and villains

A legutóbbi alkalommal végeztünk az utolsó Bölcsek kövével kapcsolatos témakörrel az olvasókörben. A fő témánk a „Hősök és gonoszok” volt, és csak annyit mondok, hogy egy-egy beszélgetés olyannyira elment befele a dzsindzsásba, hogy az utolsó kérdésre még nekem is át kell néznem a többiek válaszait.

A három témaindító kérdésünk egyébként a következő volt:

  1. Mógus szerint csak „hatalom van, és azok, akik túl gyengék hozzá, hogy megszerezzék”. Kinek van a legnagyobb hatalma a Bölcsek kövében?
  2. Harry egy tipikus hős?
  3. Milyen kiemelkedő pontok voltak számodra a Bölcsek kövében?

Az én személyes válaszom az első kérdésre Dumbledore volt, érthető okokból. I mean olvastátok már azt a sorozatot? Egyénileg kinek lenne nagyobb ereje, meg hatalma, mint az öregnek? Viszont több válasz alatt keveredtem igen érdekes interakcióba a többi taggal.
Az első ilyen volt az, amikor valaki kifejezte azt a gondolatát, hogy ha belegondol, akkor Voldemort lehet az az ember, akinek a legnagyobb hatalma volt. Erre jöttem én, aki azt gondolja, a kánonfüggőségének köszönhetően, hogy igen, Voldemort valóban rendkívül hatalmas volt a mágia egyes területeit illetően. Ezt mindenkinek el kell ismernie. Viszont vannak olyan területek, sőt meg merem kockáztatni, hogy ezek a területek vannak többségben, amelyekről emberünk fájdalmasan keveset vagy éppen semmit nem tud.
Ebből aztán eljutottunk arra a konklúzióra egy pár üzeneten belül, hogy ebben a sorozatban pont az a szép, hogy bemutatja neked, hogy mindig van remény a jó győzedelmeskedésére, akkor is, ha az esélyek valahol a béka feneke alatt tanyáznak.
A második kedvenc válaszom Nicolas Flamel volt, amiért volt benne annyi erő, hogy képes legyen megsemmisíteni élete fő művét, feladva ezzel a saját életét. Én erre először úgy reagáltam, hogy ez valószínűleg nem erő/hatalom, hanem bölcsesség kérdése volt. Aztán felvilágosított a válasz adója, hogy ő arra gondolt, azért volt áldozat, mert csak az évekbe került, hogy gyakorlatba ültetődjön az elmélet. És, wow. Ha így nézem a dolgot, akkor valóban óriási dolog, mert Flamel nem csak azért tette, amit tett, mert azt meg kellett azt tenni.
Az utolsó ilyen nagyon kedvenc válaszom az a család. Hogy a családnak van a legnagyobb hatalma az egész sorozatban. Mert milyen óriási válasz ez?! Az egész sorozat esszenciáját foglalja magába, hogy a legnagyobb hatalmat egy elvont fogalomnak tulajdonítja valaki! Csendben, halkan felhívom a figyelmet arra, hogy a család és az anyák nagy szerepvállalásába nem csak Lily és Molly, de Narcissa Malfoy is beletartozik. Ő is egy a sok ok közül, hogy Harry még midig életben van.

A második kérdés egy komplikált dolog volt, és ez volt az a pont, ahol én szépen el is úsztam az eheti beszélgetésben. Azt gondolná az ember, hogy ez egy teljesen egyszerű kérdés. Tipikus hős? Igen, vagy nem, és kész. Na, most, aki tényleg ezt gondolja, az nem ismerős még Harry világában, ahol soha semmi nem egyszerű, és egyértelmű.
A beszélgetés során felvetődött, hogy egyesek túlságosan keményen ítélik meg Harry-t. Bevallom, köztük vagyok én is. Miért? Mert még mindig pipás vagyok az ötödik rész eseményei miatt, és ha tetszik, ha nem én bizony nagyon hibáztatom a főhősünket a keresztapja halála miatt. Ez a beszélgetés aztán olyan szétágazó lett és úgy elment még a tanári pálya nehézségeinek megvitatása felé is, hogy az egész beszélgetést összefoglalni itt lehetetlen lenne, de ha valaki kíváncsi rá ide kattintva az egész beszélgetést lebonthatja magának (angolul tudók előnyben, ha valakit valamelyik részlet nagyon érdekel, annak azt szívesen lefordítom, csak az egészet nehéz értelmesen összefoglalni).
Egyébként szerencsére van olyan értelmes a csapat, hogy egy egyszerűnek tűnő eldöntendő kérdésre is indoklással együtt válaszol, amiből teljesen jó beszélgetések indulnak ki. Mármint… A sajátomon kívül a többibe nem néztem bele. Az enyém is elég szerteágazó beszélgetés lett, de ahogy a hozzászólások számát látom, több helyen kialakultak jó kis beszélgető party-k. Fontos, hogy soha nem megyünk egymás nyakának egy vélemény miatt, hanem beszélgetünk róla, és megmondjuk akkor is, ha nem értünk egyet. Mondom még egyszer, a nélkül, hogy megsértenénk a másikat.

És akkor a harmadik kérdés. A másik véglet. Persze, hogy erre a kérdésre mindenki, de mindenki más választ ad. Ami engem illet, nekem kettő van. Az egyik Edevis tükre, a másik a Csapóajtón túl című fejezet.
Edevis tükre azt hiszem, mindenki számára érthető. Az egész történet egyik legmeghatóbb fejezete. Az egész sorozat tekintetében is, az én szememben legalábbis egyetlen fejezet veri, az a Herceg meséje.
A Csapóajtón túl pedig a feladványok miatt nagy kedvenc. Hollóhátas énem nem tud nemet mondani a követ védő különböző puzzle próbákra. Személyes kedvencem Piton feladványa, annak ellenére, hogy én is ott álldogáltam volna az asztal mellett ítéletnapig.
Ahogy a többiek válaszait elnézegetem, tényleg nagyon változatos. Vannak, akik ikonikus pillanatokat emelnek ki, pl. Harry és Ron barátságának kezdetét, vannak, akik számara az apró nüanszok voltak fontosak, pl. az a momentum, mikor Piton először megmentette Harry életét az első kviddics meccsén és vannak, akik nem is tudtak választani kedvenc jelenetet.

Személy szerint azt kell mondanom, az elmúlt 5 hétben egy teljesen jó közösség alakult ki a klubban, akikkel tényleg érdemes, és jó dolog beszélgetni. Nagyon várom a továbbiakat. Felkészülésként már el is kezdtem újraolvasni a második kötetet, hogy jövő hétre teljesen, tökéletesen képben legyek. Sajnos, azt még nem tudom, milyen témával fogjuk kezdeni a Titkok kamrájának boncolgatását, de a beszámolót majd mindenképpen hozom róla.

C. S. Lewis: The Voyage of the Dawn Treader (The Chronicles of Narnia 5.)

Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de a Voyage of the Dawn Treader szinte minden tekintetben megugrotta azokat a léceket, amiket a Prince Caspian állított elé.
Volt ebben a könyvben minden, amitől egy fantasy jó lesz. Utazás, kaland, feladatok és egy olyan búcsú, ami bár szükséges volt, jobban fájt, mint amire az ember előre számít.
És akkor még a karaktereket és azok fejlődési folyamatának ábrázolását még nem is emlegettem.

Nagyon tetszett, ahogy az egész történetet összerakta Lewis. A Narniába való visszatéréstől kezdve, Caspian küldetésén át egészen addig, hogy Aslan elbúcsúzik a két fiatalabb Penevsie tesótól. Az pedig, hogy milyen gyönyörűen fel volt építve Caspian és a Hajnalvándor útja, a küldetés célja mellett csak hab volt a tortán.

Nem is tudom, melyik volt a kedvenc állomásom az út során. Mondanám, hogy Deathwater, de annak nem volt pozitív kicsengése. Talán annak volt a legpozitívabb üzenete, amit Lucy tett a varázskönyvvel. És nem csak az eredmény szempontjából. Több mindent megtanultunk abból a jelenetből. Egyrészt, hogy a legkisebbek is lehetnek képesek nagy dolgokra. Sőt, vannak olyan dolgok, melyekre csak a legkisebbek képesek.
Ugyanakkor bemutatja, hogy nem bűn hibázni sem, illetve rossz döntéseket hozni, mert a nagyon durva melléfogásoktól lesz, aki megment minket. Mindig. Szóval Lucy tanít és tanul, és mi, olvasók vele együtt tesszük meg ugyanezt.

És bizony ez is felfogható karakterfejlődésnek. A legnagyobbon viszont akkor is a Pevensie tesók unokatesója Eustace megy keresztül. Egy szűk látókörű, röghöz kötött gyerekből egy olyan emberkévé válik, aki hozzánk, olvasókhoz hasonlóan elkezd oldódni, és tovább látni az orra hegyénél. Olyannyira, hogy visszavágyik az őt megváltoztató helyre, és a felnőtteket is igyekszik érzékenyíteni. És ebben is egy óriási metafora rejlik. Ahogy a Caspian herceg rámutatott a felnőtté válás folyamatára, úgy a Hajnalvándor útja megmutatja, hogy mennyire sok minden veszhet ki az emberből felnőttkorára, ha hagyja, és ezzel milyen hatással lehet a környezetében élőkre. Talán nem kell külön kiemelni, hogy ez a hatás nem mindig lehet jó.  Sőt. Eustace-nak szerencséje volt, de a korlátozó magatartás sok veszélyt rejt magában.

Caspian karakterével kapcsolatban csak egy megjegyezni valóm van. Csodálatos hős, viszont azt sajnáltam, hogy a filmmel ellentétben nem került love interest kapcsolatba egyik Pevensie-lánnyal sem.
Illetve, amit még sajnáltam, hogy a filmből nem szerepelt Aslan ikonikus mondata. Ide viszont beírom, hogy ne felejtsük el semmiképpen.

„A nemes lelkek mind hazára lelnek nálam. Bármily apró testben lakjanak is.”

És ezután már csak tényleg azt tudom ismételni, amit az elején mondtam. A búcsú, ami elkerülhetetlen volt, jobban fájt, mint amennyire az ember számított rá, de nagyon sok utógondolatot hagyott maga után.

Rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy ezek alapján az utolsó két kötetet hogyan alkotta meg Lewis, és hogyan illenek azok a Krónikák kánonjába. Remélem, egyszer lesz időm befejezni a hátralévő könyveket.

Értékelés
5/5* - Tökéletes volt. És a borító is gyönyörű. A legszebb a sorozatban.

Zeneajánló
Megint van egy OST-nk a filmhez.  Azokat is újra fogom nézni egyszer.

C. S. Lewis: Prince Caspian (The Chronicles of Narnia 4.)

Minden kétséget kizárólag a Prince Caspian az eddigi legjobb Narnia-regény. Szerintem legalábbis. És ebben a véleményben nem is befolyásol még a filmélmény sem, mert ugyan láttam már egyszer, de annyira nagyon régen, hogy konkrétan nem tudnám felidézni egyetlen pillanatát sem, de még azt sem, hogy hasonlított-e valamennyire a könyvhöz egyáltalán.

Tulajdonképpen nem i tudom, mitől volt ez a könyv olyan letehetetlenül jó, hiszen nem történik benne sokkal több minden, mint pl. a The Horse and His Boy-ban, mégis magával ragadott a regény, a világ, az események és a szereplők.

Valószínűleg rengeteget nyomott a latban Caspian herceg karaktere, az, hogy a Pevensie testvérek és Aslan újra tevékeny szerepet kapott a történetben. De ez sem volt minden. Mert úgy tényleg igazából az elejétől élveztem ezt a történetet. A tesók visszatérését, Caspian történetét a törpe szájából, az utat, amit az újra felnőtté váló gyerekek megtettek, a becsületért, és a szabadságért folytatott csatát, a Caspian elé kitűzött feladatot, aminek elvégzésével Narnia igazi uralkodója lehet, és nem utolsó sorban a könnyes búcsút, ami Peter és Susan részéről bizony örökre szól.

És akkor még nem beszéltem a történet hol rejtett, hol kevésbé rejtett morális mondanivalójáról. Kezdve az Ősi Narnia elnyomásától, a diktatórikus berendezkedésen és gondolkodáson át egészen addig a nem elhanyagolható apró tényig, hogy milyen az, mikor a saját szeretteid nem hisznek neked/benned, mert fiatal vagy, kevésbé tapasztalt, és sokkal tisztább és nyitottabb a csodák meglátására, mint ők maguk.

Bizony az izgalmasabbnál izgalmasabb kalandok közepébe is képes voltam belelátni a felnőtté válás komplikált folyamatát. Ezzel kapcsolatban pedig elgondolkodtam azon is, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert belőlem még nem halt ki teljesen a gyerek. Mert fiatal felnőttként is olyan ember tudtam maradni, aki még hisz a varázslatban, és bármikor megteremt magának egy olyan helyet, ahová menekülhet a világ szörnyűségei elől. Ahol nincs egyedül soha annak dacára sem, hogy nincs a közvetlen közelében egy teremtett lélek sem. Van egy olyan érzésem, hogy rajtam kívül sokan mások is ebben találták meg Narnia világának igazi varázsát.

Összegzésképpen csak annyit mondok, hogy nagyon-nagyon remélem, hogy a történet folytatása, a Hajnalvándor útja is ilyen hatással lesz majd rám.

Értékelés
5/5 – A Voyage of the Dawn Treader tükrében lehet, megkapja magának a csillagot is.

Zeneajánló
Olyan gyorsan haladtam a könyvvel, hogy nem is hallgattam zenét, de szerencsére van nekünk egy OST-nk. :)

Jane Austen: Emma

Azt hiszem, így a harmadik elolvasott regény után kijelenthetem, hogy mi ketten soha az életben nem leszünk kebelbéli jó barátnők Austen kisasszonnyal. És ebben, azt kell mondjam, tulajdonképpen mindketten sárosak vagyunk. Egyáltalán nem azért idegenkedem a műveitől, amit ír, mert pl. a Brontë nővérek ugyanebben a stílusban, és korszellemben írnak, és Charlotte például az egyik kedvenc klasszikus íróm. Nem, nekem azzal a gondom, ahogyan ír.

Észrevételem szerint legalábbis, az Emma stílusilag sokban hasonlít a Büszkeség és balítéletre, és ezt nem írnám pusztán annak a ténynek a számlájára, hogy ugyanaz az író.
Számomra Miss Austen regényei borzasztóan túlírtnak hatnak, és valahogy a történetvezetéssel sem sikerült az eddigiek alapján megbarátkoznom. A történetek első felében alig történik valami. Vontatott, unalmas, ráadásul olyan szintű barokk körmondatokkal dolgozik, hogy beleszédülök, mire sikerül kibogoznom egy-egy bekezdés, vagy mondat értelmét. Sokszor fordult elő velem a történetnek ebben az első szakaszában, hogy nem értettem, miről olvasok, csak nagy vonalakban voltak elképzeléseim, és sodortattam magam a történet hangulatával. Nem volt egy kellemes érzés, bármennyire is annak tűnik.

A történet második felével nem volt baj. Onnantól, hogy Mr. Churchill belép a történetbe még élveztem is olvasni, meg teóriázgattam magamban, meg kíváncsi voltam, mi fog történni a következő lapon. Naná, hogy nem az, amit az események aktuális folyása alapján elképzel az ember, illetve, ami az olvasó szerint ésszerű lett volna. És ez most tényleg nem panasz. Akkor lennék nagyon kiakadva, ha jó 150 oldallal előre kitaláltam volna a történet végét. Igaz, hogy a főhősnő nem az mellett a karakter mellett köt ki, aki mellett én elképzeltem, és eléggé furán szállja meg valami jó szellem, és kezd végre komoly önismereti gondolkodásba, de ez legyen a legkevesebb. Lényeg, hogy eljut arra a pontra.

És, ha már a főhősnőnél tartunk (és akkor itt sajnos vissza kell térnem a panaszáradathoz), azt kell mondjam, hogy a karakterek között egy sem volt olyan, akit úgy őszintén, szívből akár csak megkedveltem volna. Akik szerethető karakterek lettek volna, azok méltatlanul a legmellékebb mellékszereplő kategóriába lettek száműzve, és folyamatosan a főbb szereplők csípős megjegyzéseinek voltak kitéve.

A történet vége pedig – a Büszkeség és balítélethez viszonyítva legalábbis biztosan – mindenképpen javuló tendenciát mutat, de még mindig nem tökéletes. Nem lett annyira elkapkodva a vége, mint a fent emlegetett könyvnek, de még mindig lehetne kidolgozottabb. Én személy szerint legalábbis az utolsó nagy Emma-Harriett beszélgetést mindenképpen szerettem volna kicsit kibontva látni, mert nagyon nem tetszett, amit Emma azzal a lánnyal művelt, mikor állítólag a legjobb barátnője volt. Rendben, bűntudata volt, és érezni lehetett, hogy az a bűntudat egyáltalán nem álszent, de ettől függetlenül, azt a beszélgetést tényleg szívesen olvastam volna.

Összességében attól függetlenül, hogy Austen-tól, mint írótól idegenkedem, és szívesebben maradok a Brontë nővérek romantikus világában, nem volt kétségbeejtően rossz ez a történet. Ki kell böjtölni magunkat valahogy a történet közepe tájáig, onnantól élvezetes, és ez, ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de képes arra, hogy megmentse az egész regény becsületét.

Értékelés
5/4 – Gondolkodtam egy picivel alacsonyabb pontszámon is, de gondoltam, annyira nem leszek kegyetlen.

Zeneajánló
Umm, nem nagyon hallgattam a könyvhöz illő zenét olvasás alatt, de gondolom, ilyen esetekben egy kis instrumentális zenével sosem lehet mellényúlni.

Wizarding World Book Club #4 and #5 - Education & Friendship

Borzasztóan sajnálom, amiért így megcsúsztam ennek a rovatnak az írásával, de egyszerűen múlt héten nem volt alkalmam leülni, és egy összeszedett bejegyzést írni az „Oktatás”-témakörről. Ami pedig az eheti „Barátság”-témakört illeti, na azon a beszélgetésen úgy vettem részt, hogy éppen Budapestről buszoztam haza, és mivel a telefonomon írni fájdalom, volt olyan tweet-em, amit háromszor küldtem el, mire nem volt benne félregépelés. Gondolhatjátok, mennyire élveztem.  Na, de most, ahogy írom ezt a bejegyzést, az utóbbira, majd átnézem a többiek válaszait, és talán-talán bele tudok még csusszanni a beszélgetés egy-egy szálába.

De nézzük először akkor a múlt heti témánkat, ami az Oktatás témakörét járta át keresztül-kasul. A három témaindító kérdésünk a következő volt:

  1. Ki tanulta a legtöbbet a troll a pincében incidensből (tudjátok, a Bölcsek köve 10. fejezetében, mikor Harry meg Ron megmentik Hermionét a trolltól, miután összezárták vele)
  2. A lázadás jó vagy rossz dolog a Roxfortban?
  3. Úgy gondolod, hogy a házpontos rendszer tisztességes?

Na és akkor most nekem is újra bele kell másznom ezekbe a kérdésekbe, mert, hogy őszinte legyek, az elsőre nem is tudom már mit válaszoltam… Ó igen, azt, hogy talán Hermione, hiszen a lány egy tanárnak hazudott a szemébe, hogy a fiúkat mentse. Az azon a ponton még nem is létező barátságukban ez egy nagyon nagy lépés volt, főleg, hogy addig nem csak a fiúk, de a csoport nagy része is elég kegyetlenül bánt Hermionéval.
Amúgy a többiek válaszai is nagyrészt a három jó barát valamelyikét említik, vagy egyszerre mindhármukat. A kedvenc válaszom egyébként az volt, mikor valaki bedobta lehetőségnek McGalagony professzort, mondván, hogy kapott egy kis ízelítőt ezzel abból, mennyi bajt fog az a hármas még okozni az elkövetkezendő évek alatt. Ezzel kapcsolatban meg pláne eszembe jutott, hogy az egyik vélemény alatt elindult egy beszélgetés, hogy Harry megtanulta, milyen hősködni, és ez a hősködés milyen tragikus végkifejlethez vezet évekkel később. Annyira igaz. Sirius :(

A második kérdésre, már emlékszem milyen választ adtam. És általánosságban így gondolom, nem csak Rowling univerzumán belül. A lázadás egy jó dolog. Nem kell senkinek birkaként a másik után menni. Gondolkozzatok először és, ha úgy érzitek, hogy a nagy átlagban megfogalmazott és jónak tartott dolog nem egyezik a ti értékrendetekkel, akkor ne féljetek lépni. Jó, itt nyílván nem kormánymegdöntögető lépésekre kell gondolni (bár néhol igazán lehetne az is), hanem először fókuszáljatok a saját életteretekre. Onnan aztán lehet menni a nagyobb felé
Erre a kérdésre amúgy a többiek válaszait nagyon nehéz összeszedni, hiszen a cca. 750 kommentelő 750 különböző véleményt fogalmazott meg- Úgyhogy csak párat a kedvenceimből.
„A lázadás súlyosan büntetendő, kivéve, ha Griffendéles vagy.”
„Lázadni akkor érdemes, ha tudod, miért lázadsz, és az jó dolog. A semmiért lázadni értelmetlen”
„A lázadás majdnem mindig szükséges. Nem mindig vezet jó dolgokra, de majdnem mindig szükséges.”

A harmadik kérésre az én válaszom összecsengett azzal, amit a többség is hangoztatott. A rendszer maga jó lenne, ha a tanárok a helyén tudnák azt kezelni. Így viszont borzalmas nagy teret ad a favorizálásra, és az önző célok elérésére. Nem utolsó sorban kiélezi az egyes házak tanulói közti ellenségeskedést. Egy szóval az egész egy egészségtelen versengésbe megy át a tanulók között, ami kiélezve a rivalizálást éket ver aközé amit éppen kötni kellene.

Egyébként ezzel a témakörrel volt még egy érdekes dolog. Még a témaindító kérdések felmerülése előtt, mikor szóltak, hogy kezdjünk el lassan összeülni a témához, feljött a kérdés, hogy hogyan lehet valaki a suliban Sötét varázslatok kivédése tanár, ebből pedig kialakult egy nagyon jó kis beszélgetés Piton karakteréről. A részletekbe nem mennék bele, de megállapítottuk, hogy Piton ugyan borzasztó tanár, de vannak az embernek értékelhető, és tisztelhető vonásai, ami nélkül nem lett volna ugyanaz a történet, és azt is sikerült letisztázni néhány emberben, hogy miért és hogyan is került Umbridge a posztjára. Na, az egy remek beszélgetés volt úgy összességében, még akkor is, ha annyira szorosan nem is kapcsolódott az olvasókörben tárgyalt kérdésekhez.

És akkor most már ideje lesz áttérni az eheti témára, ami a barátság volt. A témaindító kérdéseink pedig a következők:

  1. Hermione azt állítja, hogy a barátság, és a bátorság sokkal fontosabb, mint a könyvek és az okoskodás. Egyetértesz ezzel?
  2. Harry mindig jó barát volt a Bölcsek kövében?
  3. Ki a leghűségesebb barátja eddig Harry-nek?

Az első kérdésre az volt a válaszom, hogy nagyjából egyetértek vele igen, de ha találsz egy olyan jó barátot, aki ugyanakkora nerd, mint te vagy, na, az az igazi paradicsom. Hála a jó égnek, nekem van is egy ilyen barátom.  Igazából, ha a totál őszinte véleményemet akarja valaki hallani, akkor, mint Hollóhátas, és introvertált könyvmoly azt mondom, hogy a könyvek, és az okoskodás biztonságosabb terep. Persze, a barátaimat én is mindennél nagyobb kincsként próbálom számon tartani, de a bátorság egy másik téma. Főleg az a bátorság, ami ebben a sorozatban jelen van. Az inkább már vakmerőség, és a kettő nagyon nem ugyanaz a dolog. Mondja ezt egy olyan ember, aki abszolúte nem tartja magát bátornak sem, és vakmerőnek sem, de azért remélem, értitek.
A többiek véleményéről szólva, a többség azt mondja, amivel egyébként én is nagyon egyet tudok érteni, hogy egyik a másik nélkül nincs meg. Hiába vagy okos, ha nincs melletted egy barát, akivel megvitathatod a gondolataidat, és hiába vagy bátor, ha nincs eszed ahhoz, hogy tudd, mikor kell, mikor érdemes egyáltalán használnod a bátorságodat.
Ugyanakkor én nagyon rokonszenvezek azzal a meglátással is, hogy a könyvkarakterekben nagyon jó barátokra tud lelni az ember.

A második kérdés már rizikósabb. Szerintem Harry nagyon nem törődött azzal, hogy jó barát legyen, egészen egyszerűen azért, mert nem tudta hogyan legyen jó vagy rossz barát, mert nem voltak előzetes tapasztalatai, hiszen a Roxfort előtt sosem voltak barátai.
A többiek válaszait, mint mondtam, itt helyben nézem át egy kicsit tüzetesebben, és belemászok abba a beszélgetés szálba, ami érdekel. Van itt egy érdekes teória, ami azt feltételezi, hogy Harry jóban lehetett volna Draco-val, ha vele találkozik először. Elgondolkodtató, nem? A többiek véleménye, amit én is osztok, hogy Draco Harry szemében nagyon hasonlított Dudley-ra, mikor először találkoztak. Mert ne felejtsük el, hogy Harry valójában előbb találkozott az ifjú Malfoy-jal, mint Ronnal. Erről a kérdésről egyébként a ti véleményeteket is szívesen hallanám.
Egyébiránt folyt egy érdekes beszélgetés egy erre a kérdésre adott nemleges válasz alatt, ahol a vélemény kinyilvánítója maga is elgondolkodik a szavain. Őszintén, nekem sem volt soha a szívem csücske karakterem Harry, de azért ilyen dolgokat, mint Neville szándékos bajba sodrása a sárkányos incidensnél nem húznék rá a karakterére, bármennyire nem kedvelem. Egészen egyszerűen azért, mert nem ez történt. Alaptalan dolgokkal, mondvacsináltan ne vádoljunk már egy szereplőt.
Egyébként, ahogy látom, a nagy többség véleménye egybecseng az enyémmel, illetve többségben vannak még azok, akik azt mondják – és ezzel szintén egyet tudok érteni – hogy soha senkiből nem lesz tökéletes barát, ahogy tökéletes, hibáktól mentes ember sem.

És akkor a harmadik kérdés. Ezek komolyan kiborítanak. Mi a frászkarikát akarnak a lojalitás folyamatos felemlegetésével. És akkor ráadásul úgy teszik fel a kérdést, hogy csak egy karaktert említhessen meg az ember. Huh, remélem, erről a későbbiekben leszoknak, mert idegesítő. A kedvenc válaszom erre, amit egyébként ők is retweet-eltek, az volt, hogy egyáltalán milyen szempontok szerint mérik a nagyon durván többrétegű lojalitást.
Egyébként én azt gondolom, hogy ezt a kérdést harmadjára teszik fel négy héten belül egy kicsit átfogalmazva. Egyébként ide Ront írtam, hisz ő volt az, aki a sakktáblán az életét is feláldozta volna a másik kettőért.
Sokan hozták be ide Neville-t, amit őszintén nem értek. Remek barát, és szövetséges, meg sort of second-in-command lesz a srácból a későbbiekben ez tény, de a Bölcsek kövében annyira fájdalmasan kevés normális interakció van köztük, hogy az valami eszméletlen.

Mint eddig mindig, most is örülnék a ti véleményeiteknek is a kérdésekben. Jövő héten sorra kerül a Bölcsek köve utolsó témája a „Hősök, és gonoszok”. Kíváncsi vagyok, abból mit fognak kihozni. Most, hogy végre kezdem pedzegetni a twitter használatát, meg lesz is lehetőségem rendesen gép előtt ülni, most már talán tényleg rendesen részt tudok venni a beszélgetésben. Szeretnék már én is, igazán. És persze jövök majd a beszámolóval.

Soman Chainani: The Last Ever After (The School for Good and Evil 3.)

Hadd kezdjem a lényeggel. Ennek a könyvnek úgy, ahogy van, kijár a tapsvihar. Remekül fel van építve, remekül vannak mozgatva a szálak, a karakterek fejlődése valami elképesztő, és a csavarok olyanok benne, amikre egyszerűen nem számít az ember. Tökéletes az egész.

És innentől kezdve nehéz megírnom, mit is éreztem az egész mese olvasása közben. Nagyrészt a körmömet rágtam természetese, hogy mi fog történni a következő oldalon, illetve fejezetben. Tulajdonképpen az alap még mindig ugyan az, mint az első két kötetben. Sophie nagyon igyekszik bebizonyítani, hogy ő tulajdonképpen Jó, csak azért, hogy újra és újra megtalálja a visszautat a Rosszhoz. Agatha, meg Tedros pedig még mindig, minden erejükkel azon vannak, hogy megmentsék Sophie-t.

Imádtam a történetvezetés egészét. A félrevezetéseket, a manipulációt, azt, hogy a Rossz egymást használja a saját céljainak eléréséhez. Mindez idő alatt a Jó viszont okos dolgokat talál ki, összedolgozik, segít, még akkor is, ha adott esetben az elején pokolba kívánta azt, akinek segítenie kell. Szerettem, hogy a történet során egy percre sem unatkoztunk, mert még az utolsó oldal is tartogatott olyan meglepetéseket, amiktől égnek állt a hajam. Egyébként számomra ez a történet (nem csak ez a rész, hanem az egész trilógia) arról szólt, hogy egyrészt azzal ártjuk a legkevesebbet saját magunknak, és a környezetünknek, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, másrészt meg, hogy nem feltétlen az a Jó, amit mi Jónak gondolunk.
Érdekes volt ezzel kapcsolatban még az is, hogy egyes legendás történeteket (pl. Lancelot és Guinevere története) milyen ötletesen átírt a szerző a maga történetéhez passzolóan.

A karakterfejlődés is valami elképesztő. Ahogy Ever, és Never, vagy, ahogy a magyar sorozat emlegeti őket Végességes és Végestelen harcol együtt, azért, hogy a végén visszaálljon minden a rendes kerékvágásba, az valami zseniális. Megkapó, hogy a többség nem azért harcol, hogy a saját oldala kerüljön ki a harcból győztesen, okozva ezzel a másik teljes pusztulását, hanem a többség rájön, hogy mindannyiuk érdekében meg kell találniuk, és vissza kell állítaniuk a két oldal közti egyensúlyt.
Nem mondom, hogy egyes karaktereknél nem csordult ki egy kicsit a könnyem, amikor rájöttünk ezekre a motivációkra, esetenként már túl későn. Ikonikus karakterek vesztek oda egy az elejétől fogva teljesen értelmetlen háborúban.

Számomra a leglélegzetelállítóbb rész az egész történetben a lányok története volt. Mármint a kezdetektől. Onnan, hogy mi történt Honorával, Vanessával és Callis-szal. Az a szál volt az, amire egyáltalán nem számítottam. A másik pedig az, hogy hol, és milyen körülmények között találja meg Sophie a maga happy endjét. Kíváncsi vagyok, ez hogy fog folytatódni a Quest for Glory-ban.

Ha röviden, tömören, három mondattal kellene jellemeznem a sorozatot, illetve ezt a részt, ezek lennének azok: Egy igazán gyönyörű történet epic befejezése. Néhol sírsz, néhol nevetsz, néhol meg egyszerűen tövig rágod a körmödet. Az viszont biztos, hogy még az utolsó fejezet utolsó oldala is olyan meglepetéseket tartogat, amiktől a füled kettéáll.

Értékelés
5/5 – Biztos olvasmány lesz a Quest for Glory

Zeneajánló
Fragile World by Albero Rosende – Igaz SH univerzumra íródott a dal, de furcsán passzolónak érzem ehhez a sztorihoz is.

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás