I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Rick Riordan: The Burning Maze (The Trials of Apollo 3.)

Relatíve régen olvastam már Riordan művet, és még annál is régebben értékeltem, úgyhogy ennek most épp itt az ideje.
Gondolom, nem lep meg senkit, hogy úgy vártam ezt a könyvet, mint a Messiást. Mióta a Hidden Oracle-t olvastam, azóta vagyok rajongója a Trials of Apollo sorozatnak, viszont ebben a könyvben egy icipicikét csalódtam.

Tudom, ezt rettenetesen fura pont tőlem hallani, de attól még így van. Valahogy most úgy éreztem, hogy sem a történet nem halad úgy, ahogy kellene, sem a karakterek nincsenek a helyükön. A történet első felét konkrétan végig untam. Mert a szereplők vagy aludtak, és gyógyultak, vagy a Labirintusban keveregtek, és igyekeztek kitalálni, kivel, mivel állnak szemben. A csata része viszont nagyon izgalmas volt, azon végig rágtam a körmömet és aggódtam azon, hogy mi lesz a következő oldalon.

A karakterek meg. Nem titok, hogy számomra a sorozatot Percy meg Leo adja el. Hozzájuk meg még csapódik Nico meg Will. Na, már most épp a kedvenc karaktereimből volt rettenetes hiány ebben a kötetben, és azok kerültek előtérbe, akiktől nem voltam annyira elájulva soha.

Nem mondom, hogy nem voltak benne könnyfakasztó, meg szívszorító jelenetek, de nem volt benne igazán semmi olyan, amitől olyan kiemelkedő alkotás lenne ez. Sokkal, de sokkal jobb könyveket is olvastam már az írótól. És nagyon remélem, hogy ez csak ilyen átmeneti hullámvölgy volt. A vége mindenesetre nagyon ígéretes, de hát ezzel a könyvvel kapcsolatban is nagy elvárásaim voltak…

Talán azt mondhatom, ezzel kapcsolatban, hogy az előző kötet alapján Grover lehetett volna az, aki érdeklődésre tart számot ebben a sztoriban, de még ő is furcsa volt. Furcsán felnőtt. Remélem azért, hogy a következő részben láthatjuk majd, hogy mi a csudát garázdálkodik majd össze odahaza a Félvér Táborban, remélhetőleg Percy-vel.

Azt nem mondhatom persze, hogy nem ajánlom olvasásra a könyvet, mert de, csak elvárások nélkül kell nekiállni, és akkor nem lesz semmi baj. :) A továbbiakat tekintve meg reméljük a legjobbakat.

Értékelés
5/4 – Nekem fáj a legjobban, higgyétek el.

Naoki Higashida: Fall Down 7 Times, Get Up 8

Mostanra, aki kicsit figyel a bejegyzések elején a személyes beköszönőimre, az valószínűleg kitalálhatta már, hogy a klaviatúra, meg a roppant kreatív nicknév mögött ennek a blognak az esetében egy tanár néni ül. Ha nem, annak most elárultam. Szakmám szerint két szakos gyógypedagógus volnék, de a fennmaradó hat szakból van egy, ami nagyon-nagyon érdekel. Ez pedig az autizmus spektrum pedagógiája szakirány. Hogy hogy jön most ez ide?


Szorosan kapcsolódik a témához a könyv, melyet most be szeretnék mutatni. Biztosan sokan találkoztatok már Higashida Naoki nevével, és a „Hát ezért ugrálok” című könyvével. Ha nem, akkor nagy vonalakban hadd mondjak róla pár szót (később lesz értékelés arról a könyvről is). Szóval Naoki egy az autizmusban súlyosan érintett nem beszélő személy, aki a japán hiragana szótagtáblázat segítségével kommunikál a külvilággal. Ez a srác 13 éves volt, mikor megírta első könyvét Hát ezért ugrálok címmel. Ez a könyv tulajdonképpen egy interjúkötet, ahol Naoki kérdések megválaszolásán keresztül mutatja be az állapotát.

Évekkel később ugyanez a srác újra klaviatúrát ragadott és megírta ezt a könyvet, amiről most beszélünk, és aminek egyelőre sajnos nem elérhető magyar fordítása. Remélem, hamarosan ez változni fog. Alapvető változás az első könyvhöz képest, hogy itt nem egy 13 éves, hanem egy fiatal felnőtt fogalmazza meg állapotával kapcsolatos gondolatait. A szerkezet is más egy kicsit. A kilenc nagy egységre osztott könyvben apró témakörökben írja le a szerző gondolatait.

Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyi bölcsesség szorult ebbe a gyerekbe, sokszor el tudott gondolkoztatni még saját magammal kapcsolatban is. Ugyanakkor voltak olyan részek, amiket egy kicsit túlzásnak éreztem, és a gyógypedagógus énemnek esett rosszul olvasni a véleményét bizonyos dolgokról.
Persze, érthető, hiszen egy diáktól természetes, hogy nem látja fényesnek az oktatás minden szegmensét, viszont azt sem látja, hogy mennyire szenved az oktatásügy, és nem feltétlen azért olyanok a segítők, amilyenek, mert képzetlenek, vagy rosszat akarnának a növendékeknek, egyszerűen felőrli, és kiégeti őket a rendszer. Lehetne most jönni persze azzal, hogy a japán oktatásügyet ugyan ne hasonlítsuk már magyarhoz. Higgyétek el nekem, direkt utána olvastam kicsit, hogy mi a helyzet ezen a téren Japánban, és azt kellett megállapítanom, hogy az ottani helyzet, ha lehet, még rosszabb, mint idehaza. Katasztrófa.

Mindezeken túl tényleg sok mindent kaptam ettől a történettől, és alig várom, hogy összehasonlíthassam azzal, milyen volt a felfogása 13 évesen.
Nem mellesleg jegyzem meg, hogy ez a könyv a remek példa annak az igencsak ostoba feltételezésnek a megcáfolására, hogy a tanár nem tanulhat a gyerektől, csak fordítva. Szerintem a gyógypedagógia, meg amúgy az egész pedagógia alapja az, hogy egymástól tanulunk. Én például fel sem tudom sorolni, hogy igencsak rövid pályafutásom alatt mennyit tanultam azoktól a gyerekektől, akik benn ültek az óráimon. Elég csak azt említeni, hogy megmutatták nekem, mi az igazi tanárság, és nem csak az idealista rózsaszín köd van a fejemben, amit az elmélet ad…

Összességében nagyon ajánlom olvasni ezt a könyvet, mert kincset érő gondolatokkal gazdagodhat tőle az ember.

Értékelés
5/5 – Kincs.

Sarah J. Maas: The Court of Frost and Starlight (The Court of Thorns and Roses 3,1)

Visszatértem. Azt nem tudom, mennyire tartósan, egy értékeléssel viszont most mindenképpen jövök. Ez pedig nem más, mint Sarah J. Maas számomra legújabb könyve, a Court of Frost and Starlight. Nem titok, hogy én annak idején nagyon vártam ezt a könyvet, hiszen, amennyire eleinte ódzkodtam tőle a nagy hype miatt, olyan könnyen estem bele fülig az ACOTAR trilógiába. Bíztam abban, hogy jelen esetben nem kell újra átélnem azt a tendenciát, amit Dashner Maze Runnerje okozott anno. Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de nem is csalódtam akkorát.

Tulajdonképpen, amiért én szerettem olvasni ezt a könyvet az az, hogy visszakerültem Velaris szeretett világába, színhelyeire, a szeretett szereplők közé. És, úgy körülbelül ennyi. Nem állíthatom határozottan, hogy maga a történet rossz lett volna, egyszerűen csak azt éreztem, hogy magához a nagy egészhez nem nagyon adott hozzá semmit. Az alap trilógia ismerete nélkül viszont a kezdő sorozat olvasó nem ért belőle semmit. Szóval nekem valamennyire az volt a sommás érzésem ezzel a kiegészítő novellával kapcsolatban az volt, hogy jó, hogy van, csak azt nem értem, hogy minek.

Azt hiszem, ez a könyv, meg a történet nagyon igyekszik azon, hogy bemutassa a háború utáni állapotokat Velarisban. Viszont ahelyett, hogy azt látnánk, hogy végre valahára mindenki örül magának, meg a békének, arra van helyezve a hangsúly, hogy hogy épül újra a város. Mindeközben hallgathatjuk azt, hogy Feyre hogy küzd meg a saját PTSD-jével, miközben meg mardossa a bűntudat, hogy magára költ, meg magával törődik. Mindeközben Rhys az, akit konkrétan látunk tenni is valamit, amíg el nem romlik az egész azzal, hogy Cass meg Az elviszi egy sajátos legénybúcsúra. Hmmm… És nem, a közhangulatot sajnos nem a nyugalom, meg a béke határozza meg, hanem még mindig félelem lengi be a légkört. Ami valahol érthető, valahol meg nagyon nem, mert ha már megnyertek egy nyomorult háborút, örüljenek már. Pláne, ha bőven van anyagi fedezet arra, hogy mindent rendbe hozzanak semmi perc alatt.

A karakterekkel kapcsolatban meg pont az az érzésem, hogy indokolatlanul tűnteti fel őket az írónő rosszabb színben, mint kellene. Tipikus példa erre Nesta, akinek esetében egy becsületet érdemlő vasakaratú nőből egy szimpla szajhát csinált. Amit meg Cassiannal csinálnak, az egyszerűen nevetséges. Két ötéves jobban kezeli a kapcsolatát, mint ők. Nem tudom, mi fog történni velük a kiküldtetésükön, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom.

Összességében tök jó lenne, ha jönnének még az univerzumban nagy regények. Mert bár ezt sem volt rossz olvasni, sokkal, de sokkal több elmesélni való van még ebben a sztoriban.

Értékelés
5/4,5 – Nem tökéletes, de jó volt olvasni azért.

Melissa Albert: The Hazel Wood

Realizáltam, hogy kerek négy könyvértékeléssel vagyok elmaradva, úgyhogy gondoltam, most erőt veszek magamon, és írok egy kicsit, hogy lássátok, nem nyelt el a süllyesztő. Elnézést, amiért eltűntem, csak ez a nyár valahogy az új ismeretségek, új hobbik, és a lazulás, meg barátokkal bandázás, és kicsit az új munkahely miatti (felesleges) aggódás időszaka volt. A blog nagyon háttérbe szorult, de igyekszem újra előtérbe hozni. :)

A könyvet, amiről ma beszélni szeretnék kb. egy ónapja olvastam, de még mindig tudom, mit akartam róla írni, szóval nem kis befolyása volt. Ez a könyv pedig, amint azt a címben is látjátok a Hazel Wood Melissa Alberttől.

A könyv az első, és eddigi egyetlen (várok valami jó témára) angol BASC dobozomban volt benne, és egy kicsit tartottam tőle, mert semmit nem tudtam a könyvről. De direkt nem is olvastam el semmilyen értékelést sehol. És milyen jól tettem.

Ugyanis ez a könyv, számomra egyszerűen érthetetlen módon, hemzseg a negatív értékelésektől. Felhozzák a nem szerethető karaktert, a nem jól kitalált történetvezetést, az unalmas alap sztorit és még sorolhatnám. Én meg csak nézek, hogy mi tényleg ugyanazt a könyvet olvastuk. Oké, tudom, nem olvashatja két ember ugyanazt a könyvet, és ez az eset ennek a bölcsességnek a tökéletes példája.

Én személy szerint nagyon imádtam a történetet. A creepy-ségével együtt. Mert, hogy creepy volt, az biztos. Sokszor a szó szoros értelmében féltem a könyvtől, és bele se mertem gondolni, vajon mi vár rám a következő oldalon. De azért mentem tovább. Sőt, alig tudtam letenni a könyvet. Elvezetett egy világba, ami semmilyen tekintetben nem hasonlít Alice csoda országához (de rávett, hogy olvassam el az eredeti duológiát is), mégis egy olyan helyre, egy olyan történetbe kerültem, ami kiragadott a saját világomból, és erre azóta nem is volt példa talán, hogy év elején újra olvastam a Maze Runner trilógiát. Félreértés ne essék. A két könyv minőségében ég és föld, bármennyire szerettem is mindkét könyvet, de akkor is ezt az érzést kaptam meg tőle, és valószínűleg ezért is fogom még majd újraolvasni valamikor, vagy folytatni a sorozatot, ha lesz folytatása.

Őszintén, azt nem tudom, jó szívvel ajánlani, hogy mindenképpen olvassátok el, mert tudom, hogy nagy befolyásoló erő lesz a rengeteg negatív kritika. Viszont. Ha az értékeléseim meg a véleményem alapján úgy gondolod, közös a stílusunk, vagy legalább hasonló, akkor a helyetekben én biza megpróbálkoznék a dologgal.

Értékelés
5/5 – Indokolatlanul jónak tartom ezt a könyvet.

Zeneajánló
Egy hónapja olvastam, fogalmam nincs már, mit hallgattam közben.

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves (The Raven Cycle 2.)

Tudom, tudom, azok a Book Club beszámolók nagyon nem úgy mennek, ahogy menniük kellene, nézzétek el nekem, igyekszem őket pótolni, már ha érdekelnek egyáltalán valakiket. Meg kell találnom a motivációt arra, hogy megírjam őket. Plusz most elég hektikus időtartamában van ez a nyár, így időm se nagyon, van és a technikai feltételeim se igazán adottak a blogoláshoz, de össze kell nézzem, mennyivel vagyok lemaradva, és igyekeznem behozni a lemaradást.

A könyvekkel kapcsolatban viszont nem szeretnék hegynyi elmaradt bejegyzést felhalmozni, úgyhogy most gyorsan írok pár szót a legutóbbi befejezett olvasmányomról, ami az Álomrablók volt Maggie Stiefvater-től. Mikor befejeztem a Hollófiúkat, említettem, hogy elég nagy elvárásaim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert szeretném jobban megismerni Ronan karakterét. Igazából ez hellyel-közzel sikerült is, mégis azt kell mondanom, hogy én valamiért nem vagyok kompetens azzal, ahogy az írónő alkot. Nem a történettel, és nem is a karakterekkel van igazából bajom. Viszont a könyveken keresztül átjön valami, ami az írót teszi rettenetesen unszimpatikussá. Ugyanaz a helyzet itt is, mint Cassandra Clare könyveinek esetében. Ott sem tudtam szeretni a sztorit, mert unszimpatikus volt az író. Itt is ez van. A miértjét viszont nem tudom megmagyarázni még én sem. Megérzés, na.

Persze, tudom, hogy sokan szeretik a történetet, hiszen itt is ott is rengeteg a sorozat olvasására biztató bejegyzésbe, megjegyzésbe, írásba futok bele. Ezt tiszteletben is tartom, sőt, még figyelek is arra, aki azt mondja, hogy jó, és olvassa el mindenki, mert hiszem, hogy ezekben a véleményekben, ezekből a szemszögekből találok, vagy meglátok valami olyat, ami újra felkelti az érdeklődésemet, és a motivációmat arra, hogy a sorozat maradék két kötetét a kezembe vegyem, és befejezzem. Nem tudom, lesz-e ilyen valaha.

A történetről magáról nem is tudom, mit írhatnék. Annyira darabjaiban, és annyira nagy időközökkel olvastam az egész könyvet, hogy mint összefüggő sztori nem igazán maradt meg bennem. Mindenesetre a felosztásáról tudom azt mondani, hogy szerettem. Jó volt, hogy azok a szereplők kaptak szemszöget akik, bár nem mondom, hogy még pár karakter belső monológjára nem lettem volna kíváncsi. Akik szemszöget kaptak, ők egész jól ki lettek dogozva, illetve csavarokból is volt elég. Mondjuk azokból néhánnyal egyszerűen nem tudtam mit kezdhetnék.

Összességében azt tanácsolom, hogy bár én nem igazán találtam meg a számításaimat ezzel a sorozattal, ti többiek ne féljetek belekezdeni, mert mindentől függetlenül nektek még igazán tetszhet is. Vegyétek kézbe az első kötetet, és ha tetszik, gyertek, meséljetek nekem, hogy meghozzátok a motivációmat a maradék két kötethez.

Értékelés
5/3 – Nekem elég nyögve nyelős volt. Valahogy nem akart csúszni. Lehet meg kellene próbálnom magyarul…

Zeneajánló
Nem is tudom, hallgattam-e zenét, miközben olvastam, és próbáltam összerakni a fejemben a darabokat.

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek (A Birodalom tengeri bástyái 4.)

Nem is igazán tudom, hogyan foghatnék bele ennek a történetnek az értékelésébe, hiszen annyi mindent szeretnék elmondani róla.
A sorozat negyedik részével kapcsolatban is az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasó lehettem, így már elég régen volt a kezemben a könyv. Ennek ellenére újraolvasásra nem volt szükség, mert elkezdtem ugyan újra a könyvet, de néhány oldal után, ahogy újra a részesévé váltam a történetnek, rá kellett jönnöm, hogy erre bizony én tökéletesen emlékszem, ahogy arra is, hogy annak idején mi fogalmazódott meg bennem azzal kapcsolatban, amit majd papírra szeretnék vetni az értékelésemben. Nézzük is.

Attól, hogy ez a könyv egy olyan sorozat negyedik része, mely részeinek alaptörténete nagyjából ugyanaz, a varázsa egyáltalán nem veszik el, sőt, midig képes újat mutatni, és megmozdítani valamit az olvasóban. Ennek pedig szerintem az az oka, hogy a történet nem a térre, és időre fókuszál, ami a regények hátterét adja, hanem az egyénekre, a szereplőkre, a karakterek sorsára. Persze, lehet mondani, hogy a tengerészek egy sorsban osztoztak, és ez nagy általánosságban valóban igaz, de pont ez a csodája szerintem ennek az egésznek, hogy a karaktereket nem csak katonaként, tengerészként, hajósként látjuk, hanem látjuk az embert. Azt a valakit, akinek családja van, akit a felesége, gyerekei, anyja, apja várnak haza. Mindjárt nem olyan egysíkú a történet már látszatra sem, ugye?

A másik, amit én nagyon szeretek abban, ahogy ezek a könyvek meg vannak írva, az az, hogy fel-felbukkannak olyan szereplők, akiket a sorozat előző részeiben már megismertem. Lehet, hogy ez van, akit aggaszt, vagy frusztrál, nem tudom. Nekem valahogy furcsa biztonságérzetet nyújt, hogy ezeket a karaktereket már ismerem, tudom, kik ők, mi a szerepük a hajón. Az pedig egy külön faktor, hogy az adott helyzetbe helyezve bizony újra elkezdhetek aggódni egy olyan karakterért, akit már ismerek, sőt, talán az előzőekben meg is kedveltem.
Félreértés ne essék, továbbra sem szimpatizálok a náci ideológiával egy szemernyit sem, de mint mondtam, itt nem is az a lényeg, hogy ki milyen ideológiát szolgál, ki tudja, mennyire lelkesen, meg szabad akaratából.
Szóval röviden összefoglalva, jók ezek az átvezetések- Szerintem nem kell miattuk aggódni.

Egy valamire viszont nagyon, de nagyon figyelni kell ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon lassú a lefolyása. A felszínt nézve joggal gondolhatja azt az ember, hogy a könyv háromnegyedében nem történik az égvilágon semmi, az utolsóban meg annyira felpörögnek az események, hogy azt sem tudod hova nézz.
Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy csak a felszínt nézi, akkor sem, ha az kényelmesebbnek tűnik. Figyeljetek oda minden sorra. Megéri. Tényleg.
Egyébként meg gondoljatok arra, hogy a csend is lehet művészi eszköz, meg érték, csak nem mindenki tudja értékelni. Azt hiszem, mire eljuttok a könyv végére, azt fogjátok kívánni, bárcsak tovább tartott volna kicsit az a csend…

Összességében mit mondhatnék. Tessék olvasni, de tényleg.

Értékelés
5/5 – Ha akarnék, se adhatnék rá kevesebbet

Zeneajánló
Hagyjátok. Fókuszáljátok a figyelmeteket arra, ami le van írva.

És végül, de nem utolsó sorban. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy újra hajóra szállhattam. Ahogy közeledünk a sorozat vége felé, egyre jobban érzem, hogy hiányozni fog ez nekem még…

Guillermo del Toro - Daniel Kraus: The Shape of Water

Mivel szombati napokra tervezem ütemezni a nyári szünet alatt a Book Club-os bejegyzéseimet, és az eheti van már csak vissza, vagyis többel nem vagyok elmaradva, így gondoltam, most megint egy könyvértékelést hozok a mai nap, méghozzá az eddig legutolsó olvasott könyvemről, ami nem más, mint a Shape of Water, vagyis A víz érintése.

Bevallom, nagy reményekkel vágtam neki a könyvnek, mert bár a filmet nem láttam, de a körülötte lévő nagy hype meg az a bizonyos megnyert Oscar-díj nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos azonban azzal, amit kaptam egyáltalán nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A könyv első másfél harmada egyszerűen kétségbeejtően vontatott, és unalmas. Többször tartottam ott, hogy félbe hagyom, és, ha nem egy molyos kihívásra olvastam volna, tuti biztos, hogy félreteszem.
Örömmel tapasztaltam ugyan, hogy a cselekmény a végkifejlet felé haladva jobb lesz ugyan, és legalább arra képes volt, hogy az érdeklődésemet fenn tartsa, viszont még így sem merem kijelenteni, hogy ez a könyv jó.

Értem én, hogy relatíve sok szereplő saját történetszálát kell bemutatni, vezetni, és egy ponton az összeset, de tényleg az összeset keresztezni egymással, de ennek pont az lett a vége, amit előre lehetett látni. Egy óriási, kibogozhatatlan csomó ott a történet legközepén.

Nem tagadom, én elhiszem, hogy ezt filmben nagyon szépen és érthetően meg lehetett csinálni, de könyvben ez nem elég.  Mivel itt nem tudunk arcot társítani a karakterekhez, nehezebb is tisztába jönni azzal, hogy ki kicsoda, főleg, ha senki nem halad semerre. Mindenkinek meglenne a teljesen jó motivációja, de csak egy helyben toporogva várja az összes karakter, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

A másik szarvas hiba, amit sikerült elkövetni szintén ahhoz kapcsolódik, hogy nagyon sok a karakter. Ettől ugyanis sikerült olyan mértékben elvonni a fókuszt a lényegről, hogy az menthetetlenül elsikkadt. Semmi kiemelkedő nem volt a „lényben”, mert annyi más volt körülötte. Stílusos hasonlattal élve, ő meg a szerelme is csak egy csepp volt a tengerben. Az meg, hogy mi lesz Elisa sorsa, már akkor nyilvánvalóvá vált számomra, mikor először megemlítették a sebet a nyaka két oldalán. Sajnálom amúgy, hogy a nagy erőlködésben pont ezt a szálat nem sikerült rendesen kidolgozni, meg bemutatni.

Összességében azt mondom, hogy ez a könyv egy teljesen jó példa arra, hogy nem csak könyvből nehéz jó filmet csinálni, hanem ez fordítva is igaz. Ha olvasod, szerintem csak akkor olvasd, ha előtte megnézed a filmet (és igen, én sem hiszem el, hogy ezt a mondatot leírtam).

Értékelés
5/3 – A könyvnek, mint fizikai dolognak a minőségére, a borítóra, és arra, hogy a vége fele igyekezett javuló tendenciát mutatni.

Zeneajánló
Ah, én nem hallgattam mellé semmit, mert nagyrészt utazás közben olvastam, de ha ti szeretnétek valamit, akkor próbálkozzatok meg az OST-vel, talán segít beleélni magatokat a sztoriba.

Roshani Chokshi: Aru Shah and the End of Time (Pandava 1.)

Itt az ideje, hogy megint csak összeszedjem a gondolataimat egy olyan könyvről, amit relatíve régen olvastam. Az is igaz mondjuk, hogy azóta várom, hogy elolvashassam, mióta Rick Riordan bejelentette, hogy megalapítja a Rick Riordan Presents nevű… hát nem is tudom, minek nevezzem. Vállalkozást talán. Lényeg a lényeg, hogy ebben a kezdeményezésben olyan írók műveit karolja fel, akik szintén a sajátkultúrájuk mitológiakörében írnak Percy-éhez hasonló történeteket, és amiket – ismeretek hiányában – Rick bácsi maga nem tudott volna megírni. Ennek a kezdeményezésnek az első megjelent könyve az Aru Shah, and the End of Time.

Bevallom, ahogy olvastam, egyszerűen érteni véltem, miért döntött úgy Rick hogy ez a történet a szárnyai alá veszi. Igazából stílusában ez a könyv nagyon is hasonlít azokra, amiket Rick ír folyamatosan a Villámtolvaj óta, viszont volt a hangulatában valami, amitől más volt, amitől érezhető volt, hogy ezt a könyvet nem ő írta.

Az akcióra, a történet követhetőségére, a karakterek szerethetőségére, a poénos kiszólásokra ebben a könyvben sincsen oka az olvasónak egyáltalán panaszra. A hindu hitvilág egy szeletét is sikerült úgy bemutatnia a könyvnek, hogy tűkön ülve várjam a Pandava történetek folytatását. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy anno Percy, a Kane tesók, és Magnus, most Aru és Mini, és Boo ugyanúgy megismertetett egy számomra eddig teljesen ismeretlen mitológiakör alapjaival.
Valahogy mégis, a stílusában, történetmesélésében volt valami, ami nagyon is egyedivé tette, ami éreztette, hogy bizony most nem egy megszokott Riordan regényt tart a kezében az olvasó. És ezt semmiképpen nem hátrányként rovom fel. Kifejezetten üdítő volt, hogy úgy mondjam, egy másik hangon olvasni egy alapjaiban nagyon is hasonló történetet.

Ami nekem kifejezetten tetszett az egész sztoriban az a befejezés. Rick bácsitól megszokhattuk, hogy egy frappáns félmondattal olyan függővégeket okoz a történeteinek, hogy aztán az olvasó egy évig fogja a fejét, vagy rosszabb esetben tépi a saját haját, mert nem tudja, hogy mire számítson. Nem mondom, hogy itt nem volt amúgy nagyot csattanó függővég, de kifejezetten örültem, hogy nem csőstül jött az egyik befejezett küldetés után a másik, hanem szépen fel lett vezetve a következő kaland.

És, akkor, hogy most már a történetről is mondjak valamit. Aru Shah egy 12 éves kislány, akinek édesanyja egy indiai kulturális múzeumot vezet Amerika kellős közepén. Aru elhanyagoltnak, és magányosnak érzi magát, mindenhol, ahol jár, és maga is érzi, hogy többre hivatott. A valahová tartozás kényszere miatt azonban elég vad hazugságokba keveredik, ami odáig vezet, hogy egy lámpa meggyújtásával rászabadítja a világra a… nos, igen, a világvégét. Vagy inkább mondhatnánk azt is, hogy az Idő végét. Baklövését helyrehozandó egy kalandos utazás veszi kezdetét, két baráttal, és sok segítővel, melynek során megtudja, hogy a testében reinkarnálódott az egyik ősi Pandava testvér lelke, aki életében arra volt hivatott, hogy a világot megmentse. Kérdés az, hogy vajon sikerül-e? Ezt persze még mi sem tudjuk.

Én egyébként rettenetesen szerettem olvasni ezt a könyvet, egészen egyszerűen azért, amilyen. Frissítően újszerű alkotás volt, egy nagy vonalaiban megszokott témában. Becsülöm Rick-et, amiért életre hívta a RR Presents-et már csak azért is, mert beismerte, ő sem ismerhet mindent. Az írónőt meg becsülöm, hogy bele, mert vágni ebbe, és sikerült valami rettenetesen jót alkotnia. A Glossary-ból meg külön kitűnik, hogy valami rettenetesen aranyos nőszemély lehet.

Értékelés
5/5 – Alig várom a következőt!

Zeneajánló
Míg írtam a bejegyzést, ezt a dalt hallgattam.
(Videó a fenti linken)

Wizarding World Book Club #40 - Fear

Régen volt már ilyen bejegyzés, úgyhogy most hozok egyet ebből is. Még akkor, amikor félbehagytam ezeknek a bejegyzéseknek az írását, mert már én is untam őket, kidolgoztam egy stratégiát arra, hogyan fejezhetném be ezt a bejegyzés sorozatot úgy, hogy ne árasszák el olyan reménytelenül a blogot, mint annak idején, mikor még egyáltalán futott az olvasókör. A stratégia pedig az, hogy a nyári vakáció 10 hete alatt felteszek minden héten egy összefoglalót. Így nyár végére pont el fognak fogyni, és mivel olvasok is majd azért folyamatosan, elszaporodni sem fognak.

Ennek az elgondolásnak az első áldozatául a március 23-i alkalom esik áldozatul, melynek a címe az volt, hogy „Félelem”, a témaindítói pedig a következők:

1. Gondolod, hogy Draco képes lett volna megölni Dumbledore-t?
2. Mit gondolsz, mitől félt Dumbledore a legjobban?
3. Szerinted mi teszi Harry-t bátorrá?

Az első kérdésre szerintem a válasz kettős. Attól függ, honnan nézzük. Ha a képességek oldaláról, akkor minden bizonnyal, képes lett volna megtenni. Draco nem egy gyenge varázsló, ami a képességeit illeti. Erkölcsi gátja volt annak, hogy nem tette meg. Lélekben nem rossz ember ő, nem egy egysíkú karakter, és ezt pont ez a kötet (a Félvér herceg) mutatta be a legjobban. A gyerek egyszerűen rájött, hogy morálisan nem jó dolog az, amit cselekedni készül. Sokadszorra olvasva amúgy, tehát ismerve a történetet, megint elgondolkodtam azon, hogy bizonyos tények birtokában milyen szinteken változhat meg egy ember jövője, világról alkotott látásmódja. Gondolok itt arra, hogy Piton jogosan félti vajon a lelkét abban a tudatban, hogy ezzel segít Dumbledore-nak? Jó kis kérdések ezek…
A többiek véleménye eléggé egybehangzóan nem. Az indokok viszont mások. Van, aki szerint azért nem lenne rá képes, mert egy gerinctelen görény, mások viszont védik az érdekeit, mondván, hogy még gyerek, vagy egy kicsit mélyebben, egy olyan valaki, akit védően vett körbe az anyai szeretet.  És ez gátolta meg abban, hogy gyilkos legyen belőle. Mindenki döntse el egyébként, hogy melyik feltételezést tartja helyesnek.

Dumbledore legnagyobb félelmére aztán jöttek érdekes válaszok, itt most csak párat fogok megjeleníteni. Első körben én azt mondom, hogy attól félt, hogy nem nyer megbocsátást. Nem egy embertől, hanem úgy általában. Sok bűne volt annak az embernek, és abból csak egy a folyamatos manipuláció és más félrevezetése, meg az őszintétlenség.
A többek amúgy soroltak itt fel olyan érdekességeket, mint pl. a hatalom. Hiszen az öreg tudta, milyen eredményre vezet(het), ha hatalomhoz jut, és ezt nem akarta újra átélni.
A többi fejtegetéssel viszont annyira nem értek egyet, pedig vannak itt megemlítve olyan bölcs dolgok, mint a halál, az ismeretlen, vagy éppen maga a félelem. Tetszik vagy se, annyira nem szerettem a karaktert, hogy ilyenekről gondolkodjak vele kapcsolatban.

Az meg, hogy mitől lesz Harry bátor. Hát, értékelendő, hogy hajlandó beismerni, ha fél, mégis talpra állni, és szembenézni a félelmeivel. Ha valamihez, akkor ehhez nagyon nagy bátorság kell.
Szemezgetés a jó válaszokból:
„Azt teszi, ami helyes, nem azt, ami könnyű”
„Ismeri a hibáit, és tanul belőlük…”
„A bizonytalansága. Hogy nem akarja birtokolni azt az erőt, ami Voldemortot hajtja…”
„Az anyja szeretete és a makacssága”

És ez csak pár dolog. A többiek vagy ugyanezeken a véleményeken vannak szó szerint, vagy a véleményük tükrözi ezek velejét.

Nos, én mára azt hiszem ennyi lettem volna. A héten még jön egy ilyen bejegyzés, akkor a „Választások” lesz a téma. Minden politikai felhang nélkül, oké? =)

Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?

Megint nagyon el vagyok maradva a bejegyzésekkel, konkrétan négy van, amit már régen közzé kellett volna tennem a menetrend szerint, főleg, hogy többen érdeklődtetek a friss bejegyzések után, szóval most megemberelem magam, és igyekszem a napokban teljesen ledolgozni a hátrányom.

Elsőként egy olyan könyvről szeretnék írni, amit egy kedves barátom javaslatára olvastam el. A története pedig a következő.
Valahogy az e-mail váltásaink sűrűjében egyszerre csak kiderült, hogy szinte ugyanabban az időpontban kattantunk rá a japán kultúrára. Még az indíttatásunk is hasonló volt. Jó könyvmolyként pedig természetesen az első kérdésem az volt, főleg, hogy tudom, ő is szereti falni a könyveket, hogy olvasott-e valami jó könyvet a témában. Ő mondta, hogy Hidasi Judit mind a három könyvét elolvasta, de nagyjából ugyanolyan volt mindhárom. No, gondoltam, akkor nekem elég lesz egy is, így hát nekiálltam keresgetni, hogy hol is lehetne hozzájutni. Nagyon régi könyv, de ahhoz képest egész könnyen sikerült. És jól el is olvastam, szóval most jöjjön pár szó magáról a könyvről, illetve az olvasottakról.

Igazából érdekes volt olvasni mindazt a személyes tapasztalatot, amit az író leír a könyvben, még akkor is, ha minden említett kulturális vonatkozásnak ugyanaz volt az alapja, mindig ugyanoda tértünk vissza. Jelesül ez az alap az volt, hogy Japánban, a japán emberek számára nem az egyén a fontos semmilyen tekintetben, hanem az a csoport, amelynek az egyén a tagja. A csoporton belül melynek az egyén a tagja érvényesek a jól ismert normák, viszont, ha az adott egyén nem a „mi kutyánk kölyke”, akkor érdektelenül fordulok el, nem számít, mekkora hátrányban van az adott személy másokkal szemben.  Ha belegondolok, ez a magatartás valahol jó, mert mindig jelen van a valahová tartozás érzése, amit mi európaiak olykor kicsit túlságosan is kénytelenek vagyunk nélkülözni, viszont az egyén, mint olyan ilyen mértékű háttérbe szorítása innen nézve a személyiség fejlődésére semmilyen tekintetben nincs jó hatással. Értem én, hogy nem is az a cél, hogy az ember kilógjon a sorból, mert ez azért sok évezredes kultúra, nem lehet megváltoztatni olyan könnyen, de azért na. Európai aggyal, főleg magyarként, ahol az érdekérvényesítés minden előtt áll, valahogy ezt nehéz elképzelni. Neveljük már szabad akarattal rendelkezővé a jövő generációját. Anélkül, hogy átesnénk a ló túlsó oldalára.

A másik, ami engem nagyon elgondolkodtatott, az az, hogy ma már ennyire talán nem tartanak a külföldiektől. Nem mintha amúgy huzamosabb időn keresztül terveznék kinn élni Japánban, főleg az ottani vezetési viszonyok miatt, de akkor is. Persze, érthető, hogy védik és féltik, és ápolják a kultúrájukat, meg a hagyományaikat, és megvannak a maguk előítéletei, meg téves meglátásai más nemzetekkel kapcsolatban. Ez tejes mértékben érthető és elfogadható számomra. Viszont azt a mértékű tartózkodást, már-már félelmet, amit ebben a kötetben leírva láttam, nehezen tudom feltételezni. Remélem, közel 20 év alatt azért ez is változott valamit.

A harmadik kiugró pont nekem, ami tanárként fokozottan érdekes volt, az az oktatási rendszer leírása. Komolyan mondom, eddigi tapasztalataimból kiindulva azt hittem, a magyar oktatáspolitikánál nincs rosszabb a világon, de ezt a könyvet olvasva rá kellett döbbennem, hogy bizony van. Alapjáraton nem tartom rossznak, hogy az általános tankötelezettség első pár évében nem terhelik tantárgyi oktatással a gyerekeket, hanem megtanítják nekik, az alapokat, meg egyáltalán, hogy hogyan kell viselkedni. De, hogy a fiatal felnőtteket így meghajtsák, és ennyire pénz, meg protekció kérdése legyen ott is a jobb pozíció, azt elfogadhatatlannak tartom. És sajnos azt sem mondhatom, hogy ez is a múlt egyik árnya, mert egyre több olyan japán fiatalról hallok, aki inkább előnyben részesíti a külföldi oktatást a saját országához, az otthonához képest. És ez szerintem rettenetes. Arról nem beszélve, hogy tekintse magát szerencsésnek, akinek adja magát a kitörési lehetőség, mert rettenetesen nehéz nyitni onnan a nyugati országok felé.

Összességében én egyébként azt mondom, hogy ez a könyvecske nagyon is jó, főleg a személyesebb részek, meg tapasztalatok miatt. Bizonyos részeit viszont egyáltalán nem árt fenntartásokkal kezelni, már csak azért is, mert tényleg csaknem 20 éves könyvről beszélünk. Szerintem, akit érdekel a japán kultúra, és kezdő a témában, az nyugodtan kézbe veheti. Érdekes olvasmány lesz számára.

Értékelés
5/5 – Mindent figyelembe véve

Zeneajánló
Nem is emlékszem, hogy hallgattam volna valamit. Nagyrészt melóhelyen, értekezletek alatt olvastam. :)

Hozzászólások
  • Everglow: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Everglow: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Everglow: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Everglow: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Everglow: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás