I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

Izolde Johannsen: Megölni a királyt! (La Fayette 1.)

Furcsa. Itt ülök a szövegszerkesztőm előtt, mindenre elszántan, hogy én most márpedig összerakok egy legalább olyan szuper ül megírt vélemény erről a könyvről, mint amilyen a könyv volt maga. Az elszántság megvan, de a szavak igazából majdnem, hogy cserbenhagynak. Szóval annak érdekében, hogy ez a recenzió mégis megszülessen, úgy döntöttem, hogy a megszerkesztettséget és a szépen megfogalmazott mondatokat úgy, ahogy vannak, kihajítom az ablakon. Ez pedig azt jelenti, hogy amit alább olvashat majd az olvasó, az nem más, mint a kendőzetlen nyers igazág arról, amit én erről a könyvről gondolok.

Ez alapján a vészterhes bevezető alapján joggal hiheti bárki, hogy én most egy abszolút negatív vélemény megformálására készülők. Nos, aki ezt gondolja, az nagyon nagyot téved. Le kell szögeznem, hogy ez a könyv volt talán a legjobb történet, amit eddig az írónőtől olvastam. Pedig nem egy regényén vagyok túl. Igen, élek a gyanúperrel, hogy ez, vagy ehhez hasonló mondat minden egyes új regény esetében elhagyja a számat, vagyis gondolataim nyomán papírra vetődik. Nem tehetek róla, de akkor is így igaz.

És én tulajdonképpen ebben látom a csodát. Hogy minden egyes történettel valami újat, valami izgalmasat, valami meghatót, valami szomorút, valami elgondolkodtatót kapok, mindezt úgy, hogy a történetvezetésre, az írásmódra, a pontosságra, magára az íróra olyannyira jellemző stílusjegyek soha nem vesznek el. Így volt ez most is.

La Fayette márki karakterén és kalandjain keresztül ezúttal felfedezhettük az Amerikai Függetlenségi Háború, és a Francia Forradalom világát, történetét szereplőit, és lehettünk részesei megint egy felejthetetlen utazásnak a történelem sokszor homályba vesző, ismeretlen útvesztőjében.

A történetről magáról olyan sok mindent nem szeretnék elmondani, mert az mindenképpen jelentősen rontaná az olvasás élményét. Inkább arra szeretnék kitérni, amire már fentebb is utaltam. Hogy miben volt más és miben volt ugyanolyan ez a regény, mint a korábban olvasottak.

Ami a legszembetűnőbben más volt az maga a történetvezetés. Az eddigi könyvekben megszoktam, hogy a történet jó része nyugalomban folydogál, és a végén van mindig egy akkora csavar, hogy azt mondom, maradtam volna inkább a semmittevés jótékony ködébe burkolózva. Itt viszont nem. Itt folyamatosan pörögtek az események, sőt azt mondanám egyik készítette elő a másikat. Az, hogy az amerikaiak függetlenségi törekvései ennyire nagy hatást gyakoroltak a márkira, erősen befolyásolták a később Párizsban lezajlott eseményeket. Legalábbis számomra ez rajzolódott ki a történetből. Párizs és a francia királyi család pedig szintén szépen fokozatosan, de annál kitartóbban haladt a veszte felé. Az egykor békés virágzó város a történet végére vérszomjas emberi fenevadak martalékává vált. Érteni vélem, hogy miért, értem az indokot, a motivációt, de ez nem jelenti azt, hogy helyeslem is magát a módszert. Annak ellenére sem, hogy azért jócskán a régmúlt történelméről van szó ezúttal.

A már emlegetett folyamatos épülés, a történtek folyamatos egymásra hatása mellett, azért meg kell említenem, hogy akadtak itt olyan csavarok, amiktől elállt a lélegzetem, amiket a karakter miatt személyes sértésnek éreztem, vagy amiktől épp az aggodalomtól, a félelemtől ugrott össze a gyomrom, hiába tudtam, hogy felesleges, hiszen az események ismertek, azokat megváltoztatni, ha akarnám, se tudnám.
Az első ilyen csavar, amikor majdnem kiesett a kezemből a könyvolvasóm, az az volt, mikor fény derült Szalma Jason valódi kilétére. Az szíven ütött, mert kedveltem a karaktert. Tulajdonképpen a viselkedése miatt a későbbiekben sem veszett el a szimpátiám iránta, de igenis nagyon csúnyán célba talált bomba volt az ő valódi kiléte.
A másik ilyen, ahol szabályosan rosszul voltam, az a királyi család szökése, meg az utána következő értelmetlen vérontás és mészárlások. A hiú remény, hogy van esély a csőcselék haragjának elkerülésére. Komolyan súlyos gondolatokkal tettem volna le a könyvet, ha nincs az az utolsó mondat, ami finoman belecsempészi a humort a borzalmakba. Elmondhatatlanul hálás voltam érte.

És akkor, ami itt is megvolt azokból, amit a korábbi olvasásaimban megszoktam… Gondolom az alapos kutatómunka, a történelmi hűség itt már annyira alap, hogy nem is nagyon kell kiemelnem. Egyértelmű az érdeklődés, a kutatómunka, ami ebben a könyvben benne van.
Ami engem rettenetesen elképesztett, hogy MEGINT úgy láthattam a történelem egy szeletét, ahogy eddig még soha. Persze, a Francia Forradalom, meg az azt megelőző események a történelem tantárgy törzsanyaga, de nem így. A tananyag száraz, van, akinek unalmas, nehezen feldolgozható nyűg. Ez viszont nem. Ez a könyv hitelesen ábrázol úgy történelmi tényeket, hogy az olvasó nem hal bele az unalomba, és megemészteni is meg tudja, amit olvas. Követelem ajánlott olvasmánynak ezt a regényt a tananyag mellé. Nem, mint könyvmoly, nem, mint recenzor, sőt még nem is olyan valaki, aki amúgy szereti a történelmet. Tanárként mondom azt, hogy ennek ott a helye. Nagy kár, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy ebből a vágyból bármi is megvalósuljon. De ha egy emberhez is eljut ez a vélemény, már nem volt hiábavaló megfogalmazni.
Amit még itt mindenképpen meg szeretnék említeni, és ezt szintúgy a regény pozitív oldalára kell írni, hogy itt megint emberekkel találkoztam. Újfent sikerült kidomborítani a karakterek emberi oldalát. Nem csak a népet nyomorba döntő, tékozló francia királynét láttam Marie Antoinette karakterében, hanem a gyermekeit féltő anyát is. Erről hol szólnak a történelemkönyvek feljegyzései? Na, ugye…

Összegzésképp nem is tudom, mit írhatnék még. Valaki vegye szárnyai alá ezeket a könyveket, mert tényleg szélesebb körben is van helyük…

Értékelés
5/5** - Komolyan, mégis mire számítottam…

Egy kis kiegészítés. Ha úgy érzed, meggyőztelek, ne habozz felkerekedni a hozzád legközelebb eső Libri Könyvesboltba, vagy ellátogatni a Libri.hu-ra és megvenni a könyvet. Tényleg érdemes. (A link egyenesen a könyv adatlapjára vezet).

Végezetül pedig, mint már olyan sokszor, szeretnék köszönetet mondani az írónőnek, amiért egy újabb kaland részese lehettem. És persze köszönet illeti a kiadót is, aki rábólintott arra, hogy a kezembe vehettem a könyvet.

J. C. Cervantes: The Storm Runner (The Storm Runner 1.)

Kreatívkodós, időölős kedvemben vagyok, úgyhogy úgy határoztam elhozom a mai harmadik bejegyzésemet is, ami nem másról fog szólni, mint J. C. Cervantes The Storm Runner című írásáról.

Az Aru Shah and the End of Time-mal kapcsolatban, ha jól emlékszem, már beszéltem a Rick Riordan Presents nevű úgynevezett imprintről, ami a Disney-Hyperion égisze alatt létezik, így nem vesztegetnék rá itt szót. Ha nem meséltem róla, és érdekel, hogy mi is ez, akkor koppintsatok az orromra, és a következő ilyen könyvnél, amit tervezek olvasni, mesélek erről az egészről bővebben. A lényeg az, hogy a Storm Runner is ennek az imprintnek a gondozásában jelent meg, és ezúttal a maja hitvilág legmélyebb zugaiba kalandozunk el.

Történetünk főhőse ugyanis, akit egyébként Zane-nek hívnak, egyszerre két ostobaságot is elkövet. Nemcsak, hogy kiszabadítja az alvilág minimum évszázadok óta fogva tartott istenét, de minden intő jel, és jó tanács ellenére, le is paktál vele, oly módon, hogy életfogytig tartó hűséget ígér neki. Hogy ez az ostoba tett ne csapjon rá vissza kamatostul, fognia kell magát, és el kell pusztítania az istenséget. Persze nem egyedül kel, útra, segítségére van egy nagy mágikus erőkkel rendelkező alakváltó lány, valamint a nagybátyja, és még egy csirkévé változott látó is. És persze, mondanunk sem kell, hogy maga a főszereplő sem éppen az, akinek látszik. Az ő személyiségét is súlyos titkok veszik körül, amiről nemhogy más, de még ő maga sem tud.

Elismerem, ez így elég nagy katyvasznak tűnik, amit leírtam, de minden értelmet nyer, ha a kezedbe veszed a könyvet, amit egyébként melegen ajánlok, ha gazdagabb szeretnél lenni egy rettenetesen jó, helyenként undorító, de mégis mindig izgalmas, és csavaros történettel. Ami ráadásul egy olyan hitvilágban játszódik, amit nem nagyon ismerünk. Görög, meg római, sőt még talán egyiptomi mitológiát azért talán tanítanak az iskolákban, legalábbis jó esetben szó esik róla, de a maják hitvilága olyan, hogy annak csak az néz utána, akit érdekel. Ami, hát valljuk be, elég sok mindenkit kihagy sok érdekes információból. Szerencsére ennek orvoslására itt van ez a könyv egy alapjáraton csavaros történettel. Pluszban még azt is el tudom mondani, hogy a karaktergárdája egyszerűen imádni való. Nekem az összes szereplő, aki a könyvben feltűnik, szinte rögtön a kedvencemmé ugrott elő. Na, jó, talán Pukeface-t kivéve, de na, nem szerethetem minden mitológiában pont az alvilág istenét.  A többiek viszont tényleg nagyon jól ki vannak dolgozva. Zane-t és a kutyáját Rosie-t az első fejezetben megkedveltem, és végig szurkoltam, hogy a kutyus a végén épségben kerüljön elő. Hondo egy óriási figura. Sajnálom, hogy nekem soha nem lehetett ilyen nagybácsim. Brooks meg… sokat gondolkodtam azon a lányon, hogy vajon mit akarhat, és mit rejtegethet, és kinek az oldalán áll, és nagyon örülök, hogy a történet végén ő is velünk maradt.

A végére meg csak annyit tudok mondani, hogy érteni élem, miért látott fantáziát ebben a történetben Rick bácsi, a nyilvánvalón túl, és miért vette a szárnyai alá. Emberek, ha nem lenne a két utószó, ennek a történetnek akkora cliffhanger lenne a vége, hogy az még rajta is túltesz. És ezt úgy mondom, hogy olvastam, és túléltem az Athéné jelét. De komolyan az a két utószó mentett meg attól, hogy ne a gyerekek találjanak holtan a suliban, mert egy szívroham elvitt.

Szóval tessék rászánni az időt, és adni egy esélyt a Storm Runner-nek. Tipikusan az a könyv, amit nem lehet a borítója alapján megítélni. Az elborzasztott engem is. Így az olvasása után viszont alig várom, hogy jövő ősszel megint összefuthassak a kis csapattal egy újabb nagy kalandra.

Értékelés
5/5* - Minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat.

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables (Anne 1.)

Ez a könyv volt az első, amit L.M. Montgomery-től olvastam az életben. Nagyon kíváncsi voltam rá, ugyanis, hogy mit eszik annyira az olvasóközönség az Anne történeteken. Elképzelni nem tudtam a nagy szeretet okát, hiszen abban a hitben éltem, hogy ezek a könyvek olyanok, mint Laura Ingalls Wilder A farm, ahol élünk könyvei. A sorozatot abból a könyvsorozatból is nagyon szeretem. Annak hatására kezdtem el olvasni az első könyvet. Viszont, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az első 20 oldal egy mezei disznóvágás részletes leírásáról szól, azt mondtam, hogy köszönöm, de ebben az esetben inkább maradnék a sorozatnál. Attól féltem, ez lesz Anne történetével is, de szerencsére a könyvből az év talán legkellemesebb csalódása lett.

Ez a könyv ugyanis olyan, amit minden 10-11 éves gyereknek odaadnék elolvasni kötelező jelleggel. Rettenetesen aranyos, egyáltalán nem túlírt, és a mai napig életszerű könyvecske ez egy árva kislányról, aki tényleg örül, hogy otthonra talál. Még én is rokonságot éreztem vele valamilyen szinten. Nem volt olyan fejezet, ami ne hordozott volna magában megszívlelendő tanulságokat, illetve amikben Anne ne keveredett volna valami bajba. soha nem ült le a történet, mindig tartogatott valami érdekeset, valami meghatót, valami izgalmasat.

Nekem mégis legjobban a karakterábrázolást szerettem. Matthew és Marilla a tapasztalatlan idős testvérpár, akik mégis ösztönösen jól nevelik Annét. Következetesen, és megfelelően. Nem túl szigorúan, de nem is túl engedékenyen. Jól, na. És a történet legszomorúbb jelenete is hozzájuk kapcsolódik.

Aztán ott vannak Anne barátai. Én őszintén azt hittem, hogy nem egyszer össze fognak torzsalkodni azok ketten, de nem. Anyuka félreértésén kívül végig jó barátnők maradtak, amit én nagyon értékeltem, mert ez is rettenetesen fontos üzenetet közvetít. A többiek meg a néha-néha belepakolt szurka piszkán meg pletykákon kívül nem nagyon tettek hozzá Anne életéhez.

Akit viszont még muszáj megemlítenem ebben a tekintetben, az természetesen Gilbert. Ennyi kérlelhetetlen harag hogy fér el egy ekkora kislányban évekig, egyetlen rossz szóért. Nem mondom, hogy én nem tartottam volna haragot az elszólásért egy ideig, de ez a hossz még nekem is sok volt. Én szurkoltam Gilbertnek, hogy bocsánatot nyerjen, akkor is, ha érdekes volt nézni, ahogy a sértettség kihozta Annéból a legjobbat, és mennyire motiválta. Remélem, a további kötetekben is ki fog ez tartani, hogy a rivalizálásukkal egymást húzzák majd felfelé. Persze, tudom, hogy a vége mi lesz, de na, azért az oda vezető útban reménykedni szabad.

És, hát Anne. Nagyon szerettem a karaktert, minden szertelenségével, a nagy beszélőkéjével a fantáziájával együtt. Bizonyos szempontból tényleg megtaláltam benne saját magamat.

Összességében azt mondom, megértettem, miért szeretik ezt a könyvet annyian. Én is nagyon szeretném tovább olvasni, remélem, egyszer lesz rá elég időm. Addig is, ha valaki eddig nem ismerte volna, menjen, és ismerkedjen meg ezzel a rendkívül bájos sztorival.

Értékelés
5/5 – Nagyon aranyos volt, igyekszem majd beszerezni a folytatásokat.

Robert Galbraith: Lethal White (Cormoran Strike 4.)

J. K Rowling nevétől mostanában nem épp pozitív módon hangos a közvélemény világszerte. Ha nem amiatt ekézik, hogy túl sokat foglalkozik a politikával, és egyéb nézeteit hangoztatja, bizonyos emberek szerint nem megfelelő módon, akkor arról megy a téma, hogy az, ami manapság a keze közül kikerül, nem méltó ahhoz a színvonalhoz, amit az írónő korábban képes volt hozni, vagyis magához képest minden területen rendkívül alul teljesít.

Szögezzük le. Engem is idegesít kissé az, amit csinál, és ahogy csinálja. Viszont ez engem olyan nagyon nem is izgat, amíg normális, intelligens ember módjára csinálja, és nem hord le alpári módon embereket a sárga földig, ahogy azt az őt utálók teszik. Íróként igazából még mindig nem tudok rá rosszat mondani, mert akármennyire is érik kritikák, aminek egy része legalább sajnos jogos, én még mindig élvezem a filmjeit is, meg a könyveit is. Sőt, sokakkal ellentétben én még mindig ki merem jelenteni, hogy igenis tetszik a Cursed Child mint olyan. És igen, én továbbra is olvasni és nézni fogom, ami kijön a keze alól. Lehet, hogy ezzel a kijelentéssel most rettenetesen népszerűtlen leszek, de nem vagyok hajlandó csatlakozni a közvéleményhez, csak azért, hogy egy legyek a sok közül, és ne nézzenek ki. Ismétlem, nem mindennel értek egyet, amit, és ahogyan csinálja, és van, ahol, és amiben igazat adok az őt ért kritikáknak, de hadd ne kelljen rosszul érezzem magam azért, mert továbbra is szeretem azt, amit csinál.

Ezzel pedig kapcsolódnék a Lethal White-hoz, amihez szándékaim szerint az értékelésemet kellene, hogy írjam. Kiindulva abból, hogy annak idején a Career of Evil eredetijébe is beletört a bicskám, és meg kellett várjam a magyar megjelenést, hogy megismerhessem a történetet, joggal féltem ezt is elkezdeni eredeti nyelven. Nem mondom, hogy életem legegyszerűbb olvasása volt, sőt azt sem, hogy mindent megértettem benne, de végigolvastam. Így aztán teljesen büszke voltam magamra az utolsó mondat végén. Azért a magyar változat is mindenképpen olvasós, ha megjelenik.

A történet egyébként ott folytatódik, ahol az előző abba maradt, jelesül Robin esküvőjével. Megvallom, nekem nagy érvágás volt ez a jelenet, tekintve, hogy Matthew karaktere majdnem ellenszenvesebb, mint annak idején a Főnix Rendjében Umbridge, vagy maga Harry volt. A történet eléggé lassan indul be, az ügy, ugyanis, az az eset, amit a fülszöveg is említ, huszadrangú ahhoz képest a bonyolult, szövevényes ügyhöz képest, ami végigfut az egész könyvön.

Az egész sztori egyébként cirka egy évvel Robin esküvője után kezdődik, amikor egy láthatóan zavart elméjű férfi egy bizonyos Billy felkeresi Strike-ot, akinek időközben annyira kibővült a nyomozó vállalkozása, hogy Robin már a társa és fizetett alkalmazottakért felel.  A férfi esküszik rá, hogy gyermekkorában látta, ahogy egy meggyilkolt lányt temetnek el régi lakhelye közelében.  A nyomozópáros maga sem tudja, mennyire adjon hitelt a mentálisan láthatóan sérült férfi szavainak, de az eredendő kíváncsiság elindítja őket az úton. Egy olyan úton, ami zsarolások, gyilkosságok, politikai ügyek útvesztőjébe keverik őket. Vajon kikeverednek belőle?

A munka mellett természetesen a két főszereplő magánéletébe is enged bele-belepillantást a történet. Egyre egyértelműbben látszik, hogy bizony egyiküknek sem lenne kifejezetten ellenére, ha valami több, valami más is kialakulna köztük munkakapcsolatnál. Annak ellenére, hogy a rész elején nem viselkednek egymással épp barátian. Én továbbra sem tudom eldönteni, hogy szeretném-e azt a kettőt egyáltalán ilyen kapcsolatban látni egymással. De még mindig hajlok a nem felé. Ugyanaz a helyzet ezzel a kettővel, mint anno a Ron-Hermione párossal. Azzal a különbséggel, hogy az a kettő összeillett, Strike meg Robin meg azért annyira nem. Mármint a munkában társként, partnerekként nagyon jók, de az egy dolog. Az életben nem lenne ez olyan jó szerintem. Képtelenek lennének együtt élni. De persze ez a vélemény szubjektív. Nem harapnám le az emberek fejét akkor se, ha máshogy gondolnák a dolgot.

És, hogy alapjában én mit gondolok a történetről? Nos, osztom azoknak a véleményét, hogy egy krimiről beszélünk a történet indokolatlanul hosszú, és bizony számomra tele volt olyan szereplőkkel, akiket menthetetlenül kevertem. Ezért is lesz jó megvárni a magyar kiadást. Ez a regény számomra bizonyította, hogy a kevesebb néha több, és nem feltétlenül volt a legjobb ötlet egyszerre dolgozni ezen a könyvön, a színdarabon, meg a Fantastic Beasts filmek forgatókönyvein. Ha engem kérdeztek Rowling egy kicsit túlvállalta magát, és ez az, ami a művei minőségének rovására megy.

Összegezni még nem szeretném a könyvben tapasztaltakat, mindenképpen meg szeretném várni a magyar kiadást, hogy azt újraolvasva kitisztuljon előttem minden ezzel a könyvvel kapcsolatban. Várjátok velem együtt az áprilist. =)

Értékelés
5/4,5 – Kicsit azért így is túlírtnak éreztem.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Murakami Haruki neve nem ismeretlen annak, aki korábban járt már a blogomon. Még áprilisban vettem meg, olvastam el, és értékeltem a Köddé vált elefánt című novelláskötetét, ami azonnal elrabolt magával. Már akkor tudtam, hogy nem az a könyv lesz az első és utolsó, amit az írótól olvasok. Aztán idén nyár végén kaptam egy óriási lehetőséget, aminek köszönhetően kitörhettem az addigi fojtogató és lelki terrorban tartó élethelyzetemből. Nagyjából ekkor talált meg magának egy idézet a Kafka a tengerpartonból. Az idézet pedig a következő volt:

"Nem akarom a kedvedet szegni, de mehetsz bármilyen messzire, sohasem tudhatod, hogy tényleg megszabadultál-e innen. A távolság nem mindenre megoldás."

Ez olyan jókor talált meg magának, hogy azonnal tudtam: ezt a könyvet nekem olvasnom kell. Be is szereztem, el is kezdtem, magával is ragadott, csodával határos módon értettem is a nyakatekert gondolatmenetét a történetnek… mégis veszett sokáig tartott elolvasnom a könyvet. Hangsúlyozom, nem azért, mert nem tetszett, sőt, a könyv konkrét fél tégla méretével se volt bajom, pedig tényleg vastag és kemény táblás, szóval simán ölni lehet vele. A „gond” itt inkább az volt, hogy valami botrányosan tömény ez a könyv. Műfajából adódik, persze értem, és elfogadom én ezt, de egy huzamban akkor sem lehet benyelni belőle sokat. Vagyis, én nem voltam képes rá. Egyébként meg egy mestermű az egész könyv. És a csodája szerintem pont abban áll, hogy úgy van megírva, hogy akármikor teszed félre, akármennyi időre, mikor újra van időd, kedved és kezedbe véve kinyitod a könyvet, ahol korábban abbahagytad, az első mondat elolvasása után azonnal visszazökkensz a történetbe, úgy mindenestül.

Mert ezek a könyvek bizony nem kímélnek. Amit látok, az alapján azt mondhatom, hogy Haruki könyvei vagy azonnal és teljes mértékben magukba szippantanak, vagy egy az egyben kivetnek magukból, és ennek eredményeként teljesen hidegen hagyják az embert. Én szerencsésnek mondom magam, amiért az előbbi táborba tartozom.

És igazából ez a tény engem lep meg a legjobban, mert nem igazán szoktam érteni az ilyen kaliberű, ilyen szinten elvont témájú könyveket. Haruki könyveit viszont igenis értem, és élvezem. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy milyen lesz angolul olvasni az 1Q84-et. Szerintem meg fogok vele szenvedni, de majd meglátjuk. És, hogy teljes legyen a kép, remélhetőleg úton van felém a Norvég erdő című könyve is. Remélem, nem bénáztam el semmit a rendelésnél, és most már hamarosan a kezemben tudhatom végre.

De, hogy valami konkrét szó is essen a Kafka a tengerpartonról…A történet cselekménye rengeteg szálon fut, amik elsőre teljesen egymástól eltérőnek tűnnek, de ahogy halad a sztori, úgy fedezi fel az ember, hogy azok a szálak bizonyos pontokon bizony kérlelhetetlenül összekapcsolódnak. Egyébként meg mágikus realista könyvhöz, és Haruki stílusához híven van itt minden, ami belefér a dologba, a leglégbőlkapottabb dologtól kezdve, a creepy-ség kimaxolásán át a lehető legelvontabb történetszálakig. És bevallom, én ezt imádtam. Nem mondom, hogy mindig tudtam vele kezdeni valamit, de nagyon szerettem. Az írója egy mester, na.

Összegzésképpen meg csak annyit mondok, hogy biztosan nem ez volt az utolsó írás, amit a szerzőtől elolvastam. Csak remélni tudom, hogy a továbbiak is hasonlók lesznek. Ha csak fele olyan jók, mint a Kafka a tengerparton, már rendben vagyunk.

Értékelés
5/5 – Rettenetesen élveztem.

Krausz Emma: Osztálykép

Na, most eldöntöttem, hogy fogom magam, és ez elkövetkező cca. 2 órában felhozom magam néhánnyal abból a - már megint – kemény 5 értékelésből, amivel el vagyok maradva. Ugyanis már nem állapot, hogy bár lenne miről írni nekem nincs semmi motivációm. Ráadásul, hogy éppen egy recenziós példány van éppen olvasás alatt, amiről meg mindenképpen írnom kell, és nem szeretném azt érezni, hogy a fogamat húzzák miatta, mert van egy nagy adag elmaradásom. Tisztában vagyok vele, hogy kvázi haldoklik a blog, nincs benne rendszeresség, és nincsenek betartva a tervezettek sem. Engem is bánt, de mostanában inkább csak elmerülök az olvasás élményében és nem stresszelek azon, hogy jesszus még írnom is kell. Szóval innentől kezdve inkább nem ígérek semmit. Jönnek a bejegyzések, amikor jönnek, lehet egyszerre egy, lehet egyszerre öt, kiteszem őket követhető felületre, akit érdekel, szerintem látni fogja, ha van új irományom. Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy hiába lenne már „csak” 9 bejegyzés vissza belőle, a HP olvasókörös dolgot valószínűleg NEM fogom befejezni. És ezt nekem a legnehezebb leírni, de őszintén, valahogy olyan érdektelen vagyok abban a témában is. Meg úgy mostanában kb. mindenben, ami egy évvel ezelőtt még érdekelt volna.
Na, mindegy, ennyit a jelenlegi állapotokról. A lényeg az, hogy mostantól szabadúszó lesz a blog a szó legszorosabban vett értelmében.

Innentől pedig áttérnék a könyvre, amiről elsőként szeretnék beszélni, írni, és ami nem más, mint Krausz Emma Osztálykép című kötete.
Kortárs LMBT regény. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a 3 szóval most a potenciális olvasóközönségem minimum 75%-ának nyúlcipőt kötöttem a talpára. Ami elég nagy gáz. Akik itt maradtatok velem, üdv az értelmesek táborában.

Oké, bevallom, mikor először olvastam a könyvről, egyszerre vonzott is és féltem is tőle. Az LMBT téma miatt is meg nem is. A helyzet az, hogy a legutóbbi olyan LMBT könyvem, ami mély nyomot hagyott bennem, nem sorolódik éppen a pozitívok közé. És az a könyv ráadásul széles körben közkedvelt, egy bestseller, csak azt nem értem, hogy mire, meg miért, mikor messzemenően irreális, és életszerűtlen. Féltem tőle, hogy ez a könyv is az lesz. Szerencsére nagyot tévedtem.

Ebben a könyvben ugyanis minden a legmesszebbmenőkig klappol. Az élethelyzet, a karakterek, a reakciók, a minden. Az egész könyv él és lélegzik és az olvasó együtt él és lélegzik a történettel. Szurkol, drukkol, tövig rágja a körmét, hogy a két főszereplőnek minden bejöjjön. Olyan természetes az egész, és én például folyamatosan arra gondoltam közben, hogy igen, ennek a való életben is így kellene történnie minden esetben. A szülők elfogadása, a barátok támogatása mellett ott van azért a kívülről érkező, kételkedés, és az, hogy valakinek ezt a helyzetet nem egyszerű saját magában helyre rakni, de legalább próbálkozik.

Szóval igen, ez a könyv olyan, amilyennek egy jó LMBT sztorinak lennie KELL. Olyan… természetes az egész. Én is együtt lógtam a bandával, az alatt a sajnos rövid időszak alatt, amit felölelt a könyv olvasása. Ugyanis az a helyzet, hogy eteti magát. A sok komoly téma feldolgozása ellenére nem csömörlik meg az ember. Szóval még jól is vannak adagolva a komoly témák, és semmiképpen nem érzem azt, hogy valami nincs eléggé kibontva, vagy a szőnyeg alá van söpörve.

Összességében nem is tudom rendesen elmondani, mennyire tetszik nekem ez a regény.

Értékelés
5/5** - Fantasztikus.

Mori Ogai: A vadlúd/Elbeszélések

Erre a könyvre rettenetesen furcsa körülmények között akadtam rá.  Nagyban tomboló japán mániám (igen, még mindig jelen van) miatt beszereztem egyfajta szótárat, ami a japán kultúrára fókuszál. Nem csak egyféle szempontból, hanem a lehető legszélesebb palettából válogatva. Van ott minden, zene, politika, építészet, és irodalom. Ennek a könyvnek köszönhetően akadtam rá a Vadlúdra. Felkeltette az érdeklődésemet, mert azt mondják róla, hogy mai napig az egyik legnagyobb irányadó a japán irodalomban. Muszáj voltam megtudni, mi olyan rettenetesen különleges benne.

Szenvedtem egy sort már azon is, honnan és hogyan szerezzem be a könyvet. Nagyon szerettem volna angolul elolvasni, de úgy nagyon borsos ára volt a könyvnek, így arra jutottam, jó lesz nekem egy antikvár állapotú magyar kiadás. Egyébként, azt nem árt tudni, hogy a japán irodalom általánosságban rettenetesen elvont gondolkodású. Abban sem voltam biztos, hogy megérteném, mit mond a szöveg. Viszont még mindig tervezek Haruki könyvet olvasni angolul, majd beszámolok a tapasztalatokról.

Szóval visszatérve erre a könyvre. A történet egy diák és egy uzsorás által kitartott szerető szerelméről szól… na, ha kettőnél többször találkoznának, és három mondatnál többet váltanának egymással.

Én komolyan mondom, azt hittem, idegesíteni fog ez a fajta történetvezetés, mert alapjáraton a hajamat szoktam tépni tőle. Itt viszont olyan… természetesnek hatott az egész. Valahogy az volt bennem, hogy ennek a történetnek így kellett haladnia, és így kellett végződnie is.

Igazam volt abban is, hogy ez angolul nem ment volna. Nagyon tiszta az egész történet, és nagyon szép a mondanivalója is, ugyanakkor rettenetes mértékben a sorok mögé kell látni ahhoz, hogy ez a mondanivaló elérjen az olvasóhoz.

Az elbeszélések a Vadlúdhoz képest egészen könnyen emészthetőek, és rövidek, bár azoknál se árt, ha van egy kis beleérző képesség, meg morális készség az olvasóban.

Összességében komolyan nem tudom, mennyire ajánlanám olvasásra. Engem érdekelt, hogy mitől vannak tőle annyira oda. Azt nem mondom, hogy teljesen megértettem, de nekem is tetszett, amit olvastam. Főleg azért, mert nem volt szokványos, és elég heves érzelmeket váltott ki belőlem. Ha nem bánjátok az olyan olvasmányokat, ahol egy kicsit gondolkodni kell, akkor ez el fog menni egynek, ha éppen olyan hangulatotok van.

Értékelés
5/4 – Mert azért ott volt, hogy egyszer a falhoz akartam csapni azt a könyvet

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Erről a könyvről extra-extra nehéz lesz írni, mert teljesen más, mint a mostanában (mostanában, másfél hónapja nem nyúltam a bloghoz kb.) megszokott tőlem az ember. Ez a történet ugyanis nem fikció. És pont ez volt az oka annak, hogy egy kicsit tartottam tőle. Mert nem fűznek túl jó emlékek Polcz Alaine szakmai könyveihez. Ez nem az ő hibája természetesen, de még mindig tüske, hogy nem tudtam a világjátékból rendesen felkészülni anno vizsgára, mert jóhiszeműen kölcsönadtam a könyvet, és vizsga reggelén kaptam azt vissza. Na, szóval voltak bennem fenntartások a könyvvel kapcsolatban.

Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy itt nem a pszichológusról, meg a szakmabeliről lesz szó, hanem az emberről, a feleségről, a szerelmesről. Megdöbbentő mennyire más a két megközelítés. Emberként rendkívül szimpatikus személyiség bontakozott ki előttem Alaine személyében. Az aggodalommal ellentétben elmondhatom, hogy rengeteget kaptam ettől a könyvről. Iszonyatosan inspiráló írás, ami arra ösztökél, hogy a többi könyvébe is beleolvassak. Legyen szó szakmai műről, vagy életrajzi ihletésű írásról.

Igazából a könyvről nagyon nem is tudok mást elmondani, mert ezt bizony olvasni kell ahhoz, hogy megértse az ember, miért olyan lényeges, és tartalmas, meg inspiráló ez a könyv. Hogy egy kicsit mégis felkeltsem az érdeklődést a könyv iránt, mondanék pár szót arról, hogy ki is volt az a Polcz Alaine, mind emberileg, mind szakmailag. Az infókat teljes egészében a Wikipédiáról szedtem le. A linken megtalálható a teljes oldal további infókkal, ha valakit nagyon érdekel.

Polcz Alaine (1922-2007) magyar pszichológus, írónő, a tanatológia hazai úttörője, a Hospice mozgalom, később alapítvány alapírója, Mészöly Miklós felesége.
19 évesen ment férjhez először, de a II. világháború okozta rettenetes körülmények miatt házassága is megromlott. Az átélt borzalmak egész életére rányomták bélyegüket. Pszichológusi diplomáját az ELTE-n szerezte, diplomázásának évében ment férjhez Mészöly Miklóshoz. Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészetterápiát, majd játékterápiát folytatott. Később súlyos beteg, haldokló gyerekek, szüleik pszichológusa lett. Számos egyéb úttörő tevékenysége mellett 1991-ben hozta létre a Hospice Alapítványt.

Én nagyon javaslom, hogy olvassatok tőle, de ne szakmai könyvvel kezdjen senki, pláne nem, ha nem szakmabeli. Viszont az ehhez hasonló könyvei mindenkinek remek alapot adnak.

Értékelés
5/5* - Szerintem az év egyik legjobb olvasmányélménye volt.

Lewis Carrol: Alice's Adventures in Wonderland & Through the Looking-Glass

Mivel már megint cirka 5 bejegyzéssel vagyok elmaradva, most szolgalelkűen idetelepedtem, hogy megírjam őket. Viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy hiatust hirdetek a blogon, mert bár olvasok, többet is, mint ilyenkor szoktam, írni annyira nincs már kedvem az olvasmányokról. Magam sem értem az okát, egyszerűen nagyon lefoglal más, meg mások. Nekem se tetszik ez túlságosan, mert így pont magamra nem marad időm. Egyre inkább érzem azt, hogy kötelességből csinálok egy csomó mindent, mintha robot lennék. Hiányzik egy kicsit az a bizonyos én idő. Tudom, ez nem a blog miatt van, hiszen az most nagyon háttérbe szorult, így nem nektek kellene panaszkodnom erről, de másnak nem igazán mondhatom el.

Na de mindegy is a nyavalygásból. Remélem, élvezni fogjátok ezt az 5 bejegyzést, amivel ma készültem nektek, aztán, hogy később mi lesz, azt majd eldöntöm akkor, mikor itt lesz az ideje…

Nos, az első könyv, vagyis 2 könyv, amiről mesélek most az Lewis Carroll Alice duológiája, vagyis az Alice csodaországban és az Alice tükörországban. Mindkét könyvet még szeptemberben olvastam, és túl meghatározó nyomot nem hagyott, so előre elnézést, ha egy kicsit összeszedetlen lesz mindaz, amit mondani akartam róla.

Szóval szerintem sokat nem kell mondanom Alice történeteiről, mert a legtöbb ember ismeri. Bevallom, míg el nem olvastam, nekem csak halvány fogalmaim voltak a történetről. Persze emlékeztem az álom szekvenciára, a zsebórás fehér nyúlra, meg a szív királynőre, aki nagyon szereti fejét venni az embereknek. Ezen kívül azonban maga a történet totál homály volt, és nem tudtam rá visszaemlékezni, hogy egyáltalán hallottam-e én ezt a mesét gyerekkoromban. Éppen ezért volt jó dolog végre elolvasni, ha már egyszer ennyi ideig halogattam.

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel a között a könyv között, és a régebben olvasott Pán Péter között. Abból a szempontból, hogy bár maga az író is gyerek könyvnek titulálja az írását, én nem biztos, hogy kicsi gyerekeknek elmesélném a sztorit, főleg nem mutatnám meg nekik a képeket, mert azoktól még én is frászt kaptam felnőtt fejjel. Viszont, ha elfogadjuk, hogy gyerekkönyv, és olvassuk gyerekeknek is, akkor is felnőtt fejjel is simán lehet élvezni a történetet.

Mondom, nekem nem adott annyit, hogy túlságosan nagy horderejűnek tartsam a történetet, de szórakoztató volt, és kikapcsolt egy időre, míg olvastam. Felnőtt fejjel szerintem ne is várjunk többet tőle.

Nagyjából ugyanez vonatkozik a második kötetre is. Bár azt kell mondanom, azt olvasni én kifejezetten élveztem, főleg talán azért, mert annak a történetéről tényleg nem tudtam semmit, és kellemesen csalódva láttam, hogy pont úgy van felépítve, amilyen történeteket a legjobban szeretek olvasni. Plusz a szereplők is jók benne, és itt már tényleg azt éreztem, hogy gyerekeknek íródott az egész.

Összességében én így felnőtt fejjel azt mondom, ha szórakozni és vándorolni akar egyet az ember a fantáziák, meg az álmok világában, Alice minden kétséget kizáróan zokszó nélkül elviszi oda. Akkor jó ezt a könyvet olvasni, ha egy kicsit túl sok már a valóságból. Gyerekeknek igazából viszont tényleg inkább a második részt ajánlanám, annak olyan igazi esti mese hangulata van.

Értékelés
5/4 – Mindkét könyvre vonatkozik.

Rick Riordan: The Burning Maze (The Trials of Apollo 3.)

Relatíve régen olvastam már Riordan művet, és még annál is régebben értékeltem, úgyhogy ennek most épp itt az ideje.
Gondolom, nem lep meg senkit, hogy úgy vártam ezt a könyvet, mint a Messiást. Mióta a Hidden Oracle-t olvastam, azóta vagyok rajongója a Trials of Apollo sorozatnak, viszont ebben a könyvben egy icipicikét csalódtam.

Tudom, ezt rettenetesen fura pont tőlem hallani, de attól még így van. Valahogy most úgy éreztem, hogy sem a történet nem halad úgy, ahogy kellene, sem a karakterek nincsenek a helyükön. A történet első felét konkrétan végig untam. Mert a szereplők vagy aludtak, és gyógyultak, vagy a Labirintusban keveregtek, és igyekeztek kitalálni, kivel, mivel állnak szemben. A csata része viszont nagyon izgalmas volt, azon végig rágtam a körmömet és aggódtam azon, hogy mi lesz a következő oldalon.

A karakterek meg. Nem titok, hogy számomra a sorozatot Percy meg Leo adja el. Hozzájuk meg még csapódik Nico meg Will. Na, már most épp a kedvenc karaktereimből volt rettenetes hiány ebben a kötetben, és azok kerültek előtérbe, akiktől nem voltam annyira elájulva soha.

Nem mondom, hogy nem voltak benne könnyfakasztó, meg szívszorító jelenetek, de nem volt benne igazán semmi olyan, amitől olyan kiemelkedő alkotás lenne ez. Sokkal, de sokkal jobb könyveket is olvastam már az írótól. És nagyon remélem, hogy ez csak ilyen átmeneti hullámvölgy volt. A vége mindenesetre nagyon ígéretes, de hát ezzel a könyvvel kapcsolatban is nagy elvárásaim voltak…

Talán azt mondhatom, ezzel kapcsolatban, hogy az előző kötet alapján Grover lehetett volna az, aki érdeklődésre tart számot ebben a sztoriban, de még ő is furcsa volt. Furcsán felnőtt. Remélem azért, hogy a következő részben láthatjuk majd, hogy mi a csudát garázdálkodik majd össze odahaza a Félvér Táborban, remélhetőleg Percy-vel.

Azt nem mondhatom persze, hogy nem ajánlom olvasásra a könyvet, mert de, csak elvárások nélkül kell nekiállni, és akkor nem lesz semmi baj. :) A továbbiakat tekintve meg reméljük a legjobbakat.

Értékelés
5/4 – Nekem fáj a legjobban, higgyétek el.

Hozzászólások
  • Chibi: @: Hey!
    I'm terribly sorry, but I'm not sure about what you wanted to tell me. I assume you like the blog, and a post which I thank you even if I don't understand how you understood it since I wrote it in Hungarian.
    About your question... Do I assume correctly that you search for other book blogs? Because if this is the case, then, oh dear. Send me a PM to the blog's mail address (you can find it under 'Contact me') I can recommend you some in Hungarian.
    Thank you for your comment!
    (2017-08-02 12:55:12)
    Jane Austen: Emma
  • Johnd844: Thank you for every other informative blog. The place else may just I get that type of info written in such a perfect means? I've a project that I'm just now working on, and I have been at the glance out for such information. ddekbbfdbadb
    (2017-08-01 14:17:37)
    Jane Austen: Emma
  • Chibi: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Chibi: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Chibi: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Chibi: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás