I love reading

"Kapcsold ki a TV-t, és olvass!" /Kovács Ákos/

David Mitchell: Felhőatlasz

Vannak az ember életében olyan könyvek, melyek megszerzésének, elolvasásának nem tud ellenállni, de aztán nem is nagyon tud vele mit kezdeni olvasás után. Ilyen volt számomra a Felhőatlasz.

Igazából, ahogy minden más könyvemhez is, úgy ehhez is egy élmény, egy történet kapcsolódik. Annak idején, mikor a második (és egyben utolsó) kollégiumomba bekerültem Pesten, valahogy a kezdet nem volt az igazi, bár én meg sem lepődtem ezen, mint öndiagnosztizált szociofób személy. Aztán jött egy kolis moziest, ahol ezt a filmet játszották, és az egyik szobatársam megkérdezte, nem lenne-e kedvem lemenni vele megnézni. Őszintén meglepett a felajánlás és persze ezer örömmel csatlakoztam. Valahol aztán itt tört meg a jég, és a film megnézése után persze el is döntöttem, hogy valamikor el kell olvasnom a könyvet is. Na, hát ebből az lett, hogy most, kb. 4 évvel később jutottam el odáig, hogy becsuktam a könyvet egy szenvedős fél év után, úgy, hogy már körülbelül a leghalványabb emlékem sincs a filmről. De végigolvastam. Becsülettel.

Hozzá kell tennem, hogy az a cirka fél év, amibe ennek az 567 oldalnak az olvasása belekerült, nem teljes mértékben a könyv hibája.  Kellett egy fél év, mire a rohanós hétköznapjaim, és a stressz teli munka közben tudok találni valami kis egyensúlyt, hogy ne csak a robottal teljen el minden másodperc, hanem pihenni is tudjak. Így se sikerült még mindent visszapasszíroznom az életembe, amit szeretnék, de a legfontosabb feszkólevezető forrásom (aka az olvasás) már egyre inkább része újra a mindennapjaimnak.

Ami a könyvvel magával volt a gond, az sem igazából a könyv hibája. Egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy sem a műfaj, sem a stílus nem nekem való. Iszonyatosan tömény történet volt.  Olyan, amiből egyszerre max. 20-30 oldal ment le, több biztosan nem.
Egyébként nagyon szerettem a történetben azt, hogy minden, de tényleg minden összefüggött mindennel, még, ha nem is közvetlenül, és csak olvasás közben jöttél rá ezekre a kapcsolódási pontokra. A fejezetek nagyon okos pontokon lettek elválasztva, és az, hogy a középső történet egyben maradt, és utána visszafelé haladtunk a történetek befejezésével, szintén okos ötlet volt.
Külön-külön is érdekesek voltak a történetek, viszont a töménység elkerülése érdekében simán ki lehetett volna hozni mindegyikből egy külön könyvet. Persze, tudom, hogy ennek a történetnek pont ez volt a lényege, és így kerek egész.

Ehhez mérten, akinek tetszik a műfaj, meg a hosszú, több ponton összefüggő élettörténetek sokasága egy olyan helyzetben, ahol az idő, mint olyan nem fontos tényező, azoknak mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, mert élvezni fogják.
Most, én azt mondom, nem volt az én műfajom, de ki tudja, mi lesz, ha esetleg pár év múlva újra megpróbálkozom vele.

Értékelés
5/3 – For now. Ha egyszer változik a véleményem, úgyis újrapontozom.

Zeneajánló
Mi lehetne más, mint a Felhőatlasz szextett?


J. K. Rowling: Fantastic Beasts and Where to Find Them - The Original Screenplay

Mivel is kezdhetném az évet, mint egy J. K. Rowling könyvvel. Ez annyira tipikusan én vagyok, hogy ha akarnám, se tagadhatnám le magam. Tulajdonképpen figyelemelterelésnek szántam a forgatókönyv elolvasását, és hellyel-közzel be is jött.  Viszont azt nem gondoltam volna, hogy tizenx év után eljön az az idő, mikor már én is azt mondom, hogy van egy Rowling könyv (amit ráadásul tényleg ő írt, szerzőtársak nélkül), ami nem fog hiányozni a polcomról. Ezzel a könyvvel ugyanis már én is azt éreztem, hogy ez csak egy újabb bőr lehúzása az univerzumról. Azt értékelem, hogy filmben megcsinálták, még akkor is, ha nem értem, hogy minek öt részesre nyújtani, mert tágítja az univerzumot, és tök jó újabb és újabb tényleg kánon infókkal szembesülni, de hogy ezt könyvben is kiadja. Mi a búbánatnak? A színdarab szövegkönyvét még megértem, mert nem fog tudni mindenki elzarándokolni a Broadway-ra, hogy megnézhesse, és így legalább része van benne, na de egy filmet, amit, ha meg akar nézni valaki, elmegy moziba, vagy rosszabb esetben lekalózkodja az internetről? Szóval, ja, nem értem, és őszintén picit feleslegesnek is érzem, de nyílván én vagyok a kisebbség.

Amúgy, ha ettől eltekintek, akkor azt mondom, nem volt annyira borzalmas olvasni a szövegkönyvet. Az előzetesek alapján minden arc előttem volt, meg a helyszíneket is magam elé tudtam képzelni igazából.
Viszont, ha már itt tartunk, nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy Ezra Millert, és a karakterét Credence-et megemlítsem. Nem hiszem el, hogy szegény Ezra a Beszélnünk kell Kevinről óta nem bírja magáról lemosni az ilyen kaliberű karaktereket. Annyira sajnáltam szegényt. Mindenért. Viszont az is tény, hogy ezzel együtt neki voltak legérthetőbbek a motivációi. A legérdekesebb karakter az egész sztoriban.
Newt egy cukipofa, és imádtam látni, ahogy az állataival bánik. Kicsit bosszantott, hogy a Hippogriffek nem kerültek elő, de a Furkász, Viharmadár, meg a Bólintér a szívem csücske lett. Az a tény meg pláne, hogy nevet ad az állatoknak. :D
Viszont, az ő karakterével kapcsolatban egy valamit nem értek. Elvileg őt kicsapták a Roxfortból emberélet veszélyeztetése miatt. Akkor mégis, hogy maradhatott nála a pálcája, és ugyan hogy az életbe kapott állást a brit Mágiaügyi Minisztériumban? Jó persze, nyílván, ha venném a fáradtságot, és utána olvasnék a karakternek, akkor nyilván nem lenne gond, de azért örültem volna, ha egy kicsit több háttérinfót kapunk róla, ha már ő a főszereplőnk vagy mi.

Mindenesetre egy egy délutánt felölelő olvasmányélménynek jó volt, és kíváncsi vagyok, hová fog még kifutni a fennmaradó 4 rész alatt a sztori. Attól függetlenül, hogy ezt a sztorit, így könyvben kiadni szerintem tényleg sok.

Értékelés
5/4 – Nagyon-nagyon sok minden maradt a háttérben.

Zeneajánló
Nem ismerős valahonnan legalább az eleje? :)

2016 könyvekben

Itt van hát az év utolsó napja, ha szeretnénk, ha nem, eljött ez az idő is. Őszintén szólva, nekem nem volt túl nagy problémám 2016-tal, de nem fogok elkeseredni attól, hogy fogjuk magunkat, és új évet nyitunk. Feltett szándékom tiszta lappal indítani 2017-et, és kifejezetten várom, miket hoz majd magával.

A szokáshoz híven idén is egy book taggel zárnám az évet, amit Molyon találtam, ebben a zónában. Tény, hogy a kérdéssor eléggé hasonlít ahhoz, amit tavaly kitöltöttem, de szerintem ennél átfogóbb nem is kell, úgyhogy nézzük 2016 olvasásaiból a kiemelkedőket.

1. A legjobb könyv, amit 2016-ban olvastál.
Elnézve az olvasmánylistámat, rá kell jönnöm, hogy volt egy csomó olyan könyv ebben az évben, ami jócskán felülmúlta a várakozásaimat.
Számomra a legjobb olvasmányélményt Rick Riordan Hidden Oracle-ja, a Rachel Cohn, David Levithan páros Naomi & Ely’s No Kiss List-je, és Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című műve adta.

2. Legjobb folytatás, amit 2016-ban olvastál.
Egyértelműen Robert Galbraith-től a Gonosz pálya.

3. Legnagyobb csalódás.
Fura, de idén nem volt olyan könyv, amiben csalódtam volna. Persze olvastam kevésbé jól megírt könyveket, de azokról tudtam, hogy milyen stílusban íródtak, úgyhogy számítottam rá.

4. Legnagyobb meglepetés
Hm, talán az utolsó értékelésem. Gena Showalter-től az Alice in Zombieland, vagy Karinthy Ferenctől a Budapesti tavasz

5. Kedvenc új szerző (debütáló, vagy számodra új)
Böszörményi Gyula. Szégyen, de az Ambrózy könyveken kívül mást nem olvastam még a szerzőtől, de azok a történetek úgy megvettek kilóra, hogy ezek után tuti előszedem a többi könyvet is.

6. Legújabb kedvenc karakter
Alec Lightwood és Magnus Bane. Nem lehet egyiküket megnevezni a másik nélkül. Tény, hogy a könyveket annyira nem szívlelem, de a sorozatban egyértelműen ők viszik a pálmát. Hát persze, hogy ezzel is beálltam a sorba.

7. Egy könyv, amin sírtál
Nem volt ilyen. Nem tudok sírni könyvön.

8. Egy könyv, ami boldoggá tett
Riordantól a Hidden Oracle. Nagyon várom a folytatást.

9. Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál
Ha jól számolom ebben az évben egyetlen egy darab filmadaptációt láttam (ha a Shadowhunters által hozott fangil-ködésemet nem veszem alapul), és az a Naomi & Ely’s No Kiss List. Szerencsére tetszett is.

10. A legszebb könyv, amit idén vásároltál, vagy kaptál
Sok szép könyvem lett az idén. A legszebbek Böszörményi Ambrózy sorozata, a Jane Austen összesem, és a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Ja és a filmes borítós Memoirs of a Geisha-m.

11. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél
Az Ármány és kézfogó. Olvasás alatt van, de nagyon az elején vagyok még.

12. Könyvek, amiket el szerettél volna olvasni, de nem sikerült
Ej, ezekből idén meglepően sok van
- Rick Riordan: The Hammer of Thor
- James Dashner: The Fever Code
- Soman Chainani: The World Without Princes & Last Ever After
és még tudnám sorolni

13. Mely könyveket szeretnéd elolvasni év végéig?
Van kemény 7,5 órám. Ez alatt szeretnék a végére érni a Felhőatlasznak. Szurkoljatok!

No, én ennyi voltam erre az évre. Most már csak annyi maradt, hogy mindenkinek boldog új esztendőt kívánjak. Olvassatok sokat 2017-ben is!

Gena Showalter: Alice in Zombieland (White Rabbit Chronicles 1.)

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
26. pont  Z - A zombie version of a classic/Egy klasszikus zombi verziója
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban

Te jó ég, emberek, milyen egy év volt ez, amit az elejétől a legvégéig végigkísért ez a kihívás. Tulajdonképpen be kell vallanom, hogy még most se lennék kész vele, ha nem tűnik fel, hogy bizony korábban, de egy idei olvasással kiváltottam a kihívás 1. pontját. Sajnálom, hogy az eredetileg tervezett mű (David Mitchell Felhőatlasza) nem csúszik annyira, amennyire szeretném, vagy szerettem volna, de az biztos, hogy most már nemsokára (remélhetőleg, még mielőtt vissza kell mennem dolgozni) olvashattok arról is egy értékelést.

Na de konkrétan erről a könyvről, az utolsó Booka-Shelf-es olvasásról… Talán mondanom sem kell, hogy rettenet módon féltem ettől a könyvtől, mert sem a zombis műfaj, sem semmi egyéb horror sztori nem az én műfajom, és az se túl nagy titok, hogy Carroll könyvével sem túlságosan jó, vagy akár közelebbi a viszonyom (próbálom szeretni, remélem, megbékülünk idővel). Szóval talán érthető, hogy nem kicsi félsz volt bennem.

Aztán elkezdtem olvasni a könyvet. Elkezdtem, és komolyan mondom, én ilyen hálás még az életben nem voltam azért, hogy egy könyv teljesen mást adott annál, mint, amire számítottam tőle. Konkrétan alig bírtam letenni, és még az sem számított, hogy tulajdonképpen egy klisés limonádé YA sztori.

Egyszerűen jó volt olvasni. Érdeket, hogy mit tartogat a történet következő oldala a cselekmény, illetve a karakterek önmagukhoz, és egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. Pluszpont, hogy a cselekmény se volt olyan részlet gazdag módon horrorisztikus, mint azt amúgy képzeltem. Jó, nem mondom, hogy nem lettem volna kifejezetten rosszul párszor, ha élénkebb képzelőerővel vagyok megáldva. Szerencsére azonban mindig is pró voltam abban, hogy tompítsam a gusztustalan, vagy borzalmas dolgok élét olvasás közben. Itt is jól jött.

A legjobban természetesen az egész sorozatban Ali és Cole, pedig egek, ennél klisésebbre meg se lehetett volna írni azt a románcot. Adott egy lány, aki egy tragikus éjszakán elveszti a szüleit és a kishúgát, és akit magukhoz vesznek a nagyszülei. A gimi első napán meglátja az iskola rosszfiú-bandáját, és természetesen rögtön beleesik a bandavezérbe. Aztán kiderül, hogy a srác nem is annyira rossz fiú, és hogy mindketten rendelkeznek egy különleges képességgel. Ráadásul nem is ők az egyetlenek. Innentől aztán simán ki lehet találni a történet fő gerincét, ami beismerem rettenetesen unalmas is lett volna, ha ezt a vázat nem szövi át a különböző mellékcselekmények sorozata, amik tulajdonképpen folyamatosan lökték előre a cselekményt.

Az Ali/Cole pároson kívül még nagyon szerettem Kat-et, mint barátnő karaktert. Nem mondom, hogy én nem mentem volna falnak, ha hozzá hasonló emberek vesznek körül 24/7-ben, de azt megértettem, hogy Ali miért szereti ennyire. Pontosan olyan karakter ő, akire az életét övező káoszban szüksége van. Természetesen utána olvastam a karakterének a következő kötetekben, és hát persze, hogy az ő története nem teljes mértékben happy end. Nem hiszem el, hogy folyamatosan ezt kell csinálni a kedvenc karaktereimmel!!! (Dühroham vége.)

Összességében azt mondom, hogy ez egy tipikusan olyan könyv, amivel egyszer érdemes megpróbálkozni, de ha nem kap el a gépszíj az első pár fejezet után, akkor nem tragédia, ha azt mondod, hogy inkább olvasol valami mást. Nekem mindenesetre a vártnál sokkal jobban bejött.

Értékelés
5/5 – Minden kliséje ellenére szerettem, mert könnyen olvasható, és szórakoztató történet volt.

Zeneajánló
Csak egy dal Ali iPod-járól


Izolde Johannsen - Michael T. Marble: A birodalmi kalóz (A Birodalom tengeri bástyái 1.)

Mindig nehéz olyan regényről kritikát írni, amely igaz történeten alapul, és karakterei is valaha volt emberek, megtörtént sorsokkal. Nehéz, mert ezeknek a történeteknek a mozgatása, illetve egy-egy karakter megformálása szinte semmilyen mértékben nem függ az íróktól. Egy valaha élt ember történetét, és karakterét ugyanis senki nem alakíthatja kénye-kedve szerint, ahogy megtehető lenne egy saját karakterrel.  Ugyanez a helyzet ezzel a regénnyel is.

Azt túlzás nélkül állíthatom majdnem mindentől függetlenül, hogy ez a regény, ez a történet rengeteget adott nekem.
Azt mindenki tudja, aki csak egy kicsit is figyel arra, amit az ilyen típusú könyvek értékelőinél mindig leírok, hogy, ha engem valaki meg akar fogni történelmi regényekkel, az jó, ha a második világháború időszakával próbálkozik leginkább. Igaz, hogy a gyengepontom a Holokauszt irodalom, és ez nagyon nem az volt, de azt kell mondanom, pont ettől volt újszerű.

Ugyanis, míg az eddig nagyátlagban általam olvasott, a korszakban játszódó regények azt emelték ki, hogy a németek milyen ördögien gonoszak, és megvetendők voltak, úgy ez az írás megmutatta nekem az érem másik oldalát is. Hogy azoknak a sokat meghurcolt német katonáknak is voltak szeretteik, családjuk, akiket hátrahagytak, sokszor nem is saját akaratukból, hanem, mert kénytelenek voltak engedelmeskedni egy a saját nagyságának hitébe belebolondult önkényuralmi rendszer eszét vesztett vezetőjének.

Mielőtt kezembe vettem volna a könyvet, direkt nem olvastam utána sem az Admiral Graf Spee, sem az Altmark történetének. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a zsebcsatahajó, és annak ellátó hajójának története jól nem végződhet. Mégis szívdobogva vártam, hogy hol, mikor, és milyen körülmények között fog bekövetkezni az elkerülhetetlen. Nem volt túl felemelő érzés még így sem, hogy tudtam, hogy előbb utóbb jönni fog, és kénytelen leszek szembenézni vele.

Nagyon szerettem egyébként, ahogy haladt a történet, mert szinte magam előtt láttam az eseményeket, és ez azt bizonyítja, ami nálam egy jól összerakott történelmi regény fokmérője. Nevezetesen, hogy embertelen mennyiségű kutatómunka áll a történet mögött. És az, hogy két szerzője van a könyvnek, el tudom képzelni, hogy még talán meg is bonyolította egy kicsit az írás folyamatát. Nem lehetet könnyű összeegyeztetni két szemléletet egy ilyen kaliberű írásban.

Ami megdöbbentő volt egyébként, hogy ez alapján a történet alapján hogy rajzolódott ki előttem két tökéletesen ellentétes emberi személyiség és karakter a Graf Spee, és az Altmark parancsnokainak alakjában. Meg kell mondanom, Hans Langsdorff (úri) embersége, értékrendje és önfeláldozása rám sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint Dau kapitány viselkedése. Őszintén együtt éreztem a sorhajókapitánnyal, mikor annyi sikeres küldetés után a saját hajóját kellett hullámsírba helyeznie, és maximálisan megértettem, miért cselekedett úgy, ahogy. Ezzel szemben, ha tetszik, ha nem, Dau személyiségét meghatározta a kicsinyes, ám legyűrhetetlen irigység, ami a rábízott hadifoglyokkal való bánásmódban is megnyilvánult. Ebben a tekintetben is jobban tiszteltem a Graf Spee parancsnokát, hiszen ő fizikailag nem bántott senkit, sőt…

Összességében azt mondom, ha szereted a kort, és érdekel a haditengerészet, akkor ne habozz elolvasni. Az elején bele fogsz keveredni, hogy ki kicsoda, de ez ne riasszon el. Olvasd el a függelékben a névjegyzéket, illetve vess egy pillantást a felhasznált irodalmakra. Sok érdekességen megakadhat ott az érdeklődő szeme.

Érrékelés
5/5 - Nem tértem még magamhoz.

Zeneajénló
Nem tudnék értelmeset mondani ide, jobb, ha úgy olvastok, hogy nem zavar meg benneteket semmi.

Végül pedig szeretném megköszönni a szerzőpáros egyik felének, hogy lehetővé tette, hogy elolvashassam ezt a regényt, és ezáltal gazdagodhassak egy olyan nézőponttal, ami egy korszakot, és azon belül egy nemzetet egy teljesen új, vélhetően az eddiginél jóval árnyaltabb megvilágításba helyezett.


Böszörményi Gyula: Beretva és tőr (Ambrózy báró esetei 2,5)

Mivel nyakunkon a befejező kötet, az Ármány és kézfogó megjelenése (aminek az előrendelése természetesen az első pillanatban megtörtént, ahogy tudomást szereztem róla, hogy előrendelhető, tehát elvileg a jövő hét folyamán kézhez is kapom a könyvet), éppen ideje volt, hogy egy kicsit visszazökkentsem magam a századforduló Magyarországának a légkörébe, és ha csak fájdalmasan rövid ideig is, de újra élvezhessem báró Ambrózy Richárd, és az ő minden lében kanál segítőtársa, Hangay Emília társaságát.

A történet nem kapcsolódik ugyan szorosan a trilógiához, az alaphangulatát mégis remekül hozza. Jelen kis szösszenet kidomborít nekünk egy ügyet, mely a trilógia második kötetében csak említés szintjén szerepel. Eddig annyit tudtunk erről az ügyről, ami itt elénk tárul, hogy Richárd egy sürgős hívás következtében négy teljes napra rejtélyesen eltűnik az Ambrózy-villából, Mili kisasszonyt is hátrahagyva.

Bevallom őszintén, egy kicsit tartottam ettől a kisregénytől, mert nem számítottam kedvenc főhősnőnk jelenlétére az ügy közelében, és aggódtam, hogy az állandó kotnyeleskedés mellett folyamatosan megmutatkozó éles ész nagyon hiányozni fog a történetből.

Nos, ha ezt hittem, akkor még két kötet után sem ismerem igazán Hangay Emíliát. Ugyanis a kisasszony természetesen kimódolja, hogy az ügy közelében lehessen, és ismét hathatós segítségére legyen nyomozótársának.

A helyzet az, hogy ezt a könyvet olvasva, és rekordidő alatt befejezve (főleg a mostanság tetten érhető olvasási tempómhoz képest) akarva-akaratlan Agatha Christie regényeihez kellett hasonlítanom azt, amivel találkoztam. Ugyanis egy olyan csavarosan felépített bűnesetről, és tettesről van szó, akit, ha magamnak kellett volna lefülelnem, biztosan nem lettem volna rá képes. Természetesen végig elhittem, hogy az a személy a tettes, akire a terhelő bizonyítékok mutattak.

A történet második pozitívuma közvetlenül az író személyét dicséri. Nemzetközi színtéren is ezerből, ha egy író akad, akiről el lehet mondani, hogy ugyanolyan csavaros és csodálatos történeteket képes írni 80 oldalban, mint 800-ban. Erre tessék, Magyarországnak vagy egy Böszörményi Gyulája, aki rengeteg kutatómunkával, és érzésem szerint még annál is nagyobb lelkesedéssel ugyanezt véghezviszi. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a sorozat a további Böszörményi-köteteket illetően is megvett magának kilóra!

Értékelés
5/5* - Nagyon várom az Ármány és kézfogót!

Zeneajánló
Annyira rövid ideig tartott olvasni, hogy nem hallgattam zenét sem közben. Nem is tudtam volna rá odafigyelni annyira lekötött a könyv.

Shadowhunters Tag

Aki egy kicsit is követi a blogomat, meg a folyamatos fangirl-ködésemet bizonyos területeken, az nyilván tisztában van vele, hogy mennyire imádom a Shadowhunters-t, mint sorozatot (a könyvvel vannak ugyan problémáim, de ezt most hagyjuk).
A minap képek után kutattam a témában, mert már veszettül hiányzik a sorozat, és kell valami, amivel kiböjtölöm még ezt a cca. 1,5 hónapot, míg el nem kezdik vetíteni a második évadot, mikor szembe találtam magam a fenti képpel.
Tulajdonképpen a helyzet az, hogy ez ugyan egy 30 napos kihívás lenne eredetileg, nekem viszont támadt egy olyan ötletem, hogy tag bejegyzéssé alakítom. Így fogjátok megtalálni most a blogon.

Ami a forrásmegjelölést illeti… A kép alapján a google egy pinterest táblára irányított, ahol nagyon nem ezt a képet sikerült megtalálnom. Kerestem ugyan máshol is, de az eredeti posztra nem akadtam rá. Viszont… láthatjátok, hogy a képet eredetileg @jacewaylands szerkesztette.
(So) according to the username, credits to the creator. If you accidentally read my post, please know that your permission is humbly requested. If you have any problem with it, please let me know and I will delete it immediately.

A továbbiakban nézzük a napokat (vagyis esetemben a kérdéseket), és a hozzá kapcsolódó válaszaimat. Azt hiszem, nem fogok túlságosan meglepni velük senkit.

  1. Kedvenc női karakter
    Isabelle. A könyves Izzy nagyon távol ál tőlem, de ahogy Emeraude Toubia megformálja a karaktert, az valami elképesztő. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak kihozni most az ő alakjából. A showrunner-ek nagyon értenek a teaser-kedéshez.




  2. Kedvenc férfi szereplő
    Alec. Ez nálam nem lehet kérdés. Minél többet agyalok Matt Daddario karakterén (oh, és higgyétek el, agyalok rajta nem keveset, főleg, mióta sorban jönnek ki a promók), annál jobban érzem magamhoz hasonlónak. Az ő további character arc-ját is nagyon érdekes lesz látni.


  3. Mindenki közül a kedvenc karakter
    Alec. A többit nem sorolnám el még egyszer. :D

  4. Legkevésbé kedvelt karakter
    Camille. És nem Kaitlyn miatt. Ő valami eszméletlen módon hozza a karakterét. Camille-tól, mint karaktertől mászom a falra, és nem tudok neki elég fájdalmas véget kitalálni.



  5. Kedvenc páros
    Malec. Mondtam, hogy nem fogok meglepő válaszokat adni. Imádom azt a kettőt, és bár tudom, hogy Malec nagyon el lett sietve, még mindig jobban jelen vannak, mint az egész könyvsorozatban.

  6. Kedvenc baráti kapcsolat
    Hm, talán Climon, vagy Clizzy. Vagy bármelyik ilyen kapcsolat, amelyik Lydia-t magában foglalja.

  7. Kedvenc színésznő
    Kat McNamara, és Emeraude Toubia. Kat azért, mert egyszerűen nem értem, miért ekézi folyton a fandom, hogy borzalmas Clary. Szerintem meg pont nem az. Az első pár részben még bénácska volt, persze, de aztán nagyon hamar „wow”-kategória lett.
    Em meg Em. Az első kérdésnél mondtam, miért szeretem.

  8. Kedvenc színész
    Matt Daddario? :) Meg persze Harry Shum Jr. és Alberto Rosende. Hármójuk közül egyszerűen képtelen vagyok választani.

  9. Kedvenc szereplőgárdán belüli barátság
    Oh, mindenki. Ez a cast tényleg olyan, mint egy nagy család, nagyon cukik együtt, és még a newbie-kat is tárt karokkal fogadják.

  10. Kedvenc AU páros (olyanra gondol, gyanítom, aki nem kánon)
    Saphael. A fandom hibája, hogy belehúzott ebbe a ship-be!! Meg a David Castro és Alberto Rosende közt kialakult sorozatbeli dinamikáé.

  11. Kedvenc mellékszereplő
    Raphael és Lydia. Aki nézte az első évadot, remélem, érti, miért. :)

  12. Kedvenc rész
    A hatodik!!! Mint epizódot, az „Of Men and Angels”-t semmi nem tudta verni nálam az első évadban.

  13. Legkevésbé kedvelt epizód
    A 8. és a 9. versenyez egymással. Ott valami veszett dühös voltam. Meg mondjuk a 13-nál is…

  14. Kedvenc jelenet
    A Malec kiss után? A hatodik részben a Luke-gyógyítós jelenet. Ki hitte volna?

  15. Legkevésbé kedvelt jelenet
    Alec proposal jelenete. Emberek, hogy én ott mit ordítottam a képernyőmmel… Közeli második a Parabatai harcolós történet.

  16. Kedvenc idézet
    Oh nagyjából minden olyan pillanat, mikor Alec kinyitja a száját. Viccen kívül tényleg sok van. Most, ami hirtelen eszembe jutott:
    „Playing hard to get? I love a challenge.”
    „Why do you need Alec? – Virgin Shadowhunter energy”
    „I’m older than you, Jace. I’m not in your shadow.”


  17. Kedvenc dal, és a hozzá tartozó jelenet
    A Where Do We Go From Here, és a War of Hearts

  18. Karakter, aki több időt érdemelt volna a képernyőn
    Khm…. RAGNOR!!

  19. A hozzád legjobban hasonlító karakter
    Alec. Az idők végezetéig tudnám sorolni mennyi mindenben hasonlítunk.

  20. Egy karakter, akit visszahoznál az életbe.
    Ragnor, Ragnor, Ragnor. Nem érdekel, hogyan, de rakjátok oda vissza Adam Kenneth Wilsont!

  21. Valami, amit nagyon szeretsz a Shadowhunters-ben
    Öhm… minden? A legjobban azt szeretem, ahogy a színészek életre keltik a karaktereiket.

  22. Valami, amit nem szeretsz a Shadowhunters-ben
    Nem sok ilyen dolog van. Vannak bizonyos történetszálak, amiket nagyon elsiettek, ha tetszik, ha nem, de nem károgok addig, míg nem látom, hogyan folytatják. Egyelőre ígéretes, amit látok.

  23. Valami, amit szerettél volna, hogy megtörténjen (a könyvekből), de nem történt meg
    Mivel még nem értem a könyvek végére, erre értelmes választ se tudok adni. De igazából, egy pár alkalommal szívesen láttam volna némi Magnus-Raphael interakciót.

  24. Valami, ami megtörtént, de nem szeretted volna.
    Alec meg Jace borzalmas harcjelenete. Nem kicsit kerültem tőle padlóra.

  25. Egy jelenet, ami boldoggá tesz
    Max legelső jelenete. Nem bírom letörölni a vigyort a fejemről, mikor Jack Fulton színen van. :) És mikor Malec talál magának pár nyugis pillanatot az esküvős fiaskó után. Az a mosoly Magnus fején…  <3

  26. Egy jelenet, amitől szomorú leszel
    Bármikor, mikor Magnust szomorúnak, összetörtnek, reményvesztettnek látom.

  27. Egy jelenet, ami megnevettet
    Talán a rendőrséges jelenet a 7. részben?

  28. Egy jelenet, amitől mérges leszel
    Alec goddamn proposal jelenete. Agh. Meg Maryse-re is kegyetlen dühös vagyok.
    A 13. részes Magnus/Camille jelenetet pedig jobb, ha meg sem említem

  29. A legsokkolóbb jelenet
    Jace a legvégén…

  30. Az első, vagy az utolsó rész
    Az első. :)

 

Nos, én ennyi lettem volna, akinek tetszik ez a 30 kérdés vigye nyugodtan. Csak a forrást jelölje meg. Oh, és, ha megtalálnátok a kép eredeti forrását, légyszi linkeljétek már el nekem, hogy rendesen be tudjam jelölni!

George Orwell: Állatfarm

Jó pár napja lógok már ezzel az értékeléssel, de eddig egyszerűen nem volt erőm megírni, és ennél a könyvnél egy ilyen kijelentés is nagyon sokat jelent.

Orwell zsenijét lehetetlen eltagadni. Aki olvasta akár csak egy regényét is, az nem fogja azt állítani, hogy nem jól ír, még akkor sem, ha adott esetben a történet, amit olvasott, nem is tetszett. Mert Orwell nem ferdít. Mindent úgy ír le, úgy mutat be a karakterein keresztül, ahogy az volt. Legyen a stílus dokumentum stílusú, vagy, az Állatfarmhoz hasonlóan, „tündérmesés”.

Ezzel a könyvvel is találkoztam már sok-sok évvel ezelőtt, bár már nem is tudom, honnan szereztem be, és olvastam el először. Annak idején is azonnal lejött azonban, hogy a szöveg nem éppen azért tündérmese, mert gyerekeknek készítette az írója.

Egyszerűen teljesen tökéletesen érthető, értelmezhető, és tudató, hogy mit akar közölni az írásban a szerző. Az a korszak, amiben Orwell élt, és dolgozott, minden művének hangulatára rányomta a bélyegét. A kommunizmus működésének mechanikája ebben a kis szösszenetben is tökéletesen végigkövethető, a szöveg pedig az alaptörténetnek és a karaktereinek köszönhetően sokkal könnyebben követhető, mintha csupán szárazan, felsorolásszerűen kapnánk az arcunkba a tényeket.

Hogy érthető legyen, miről beszélek, hadd vázoljam fel az alaptörténetet, és ismerkedjünk meg nagy vonalakban a karaktereinkkel is.
Adott egy major, melyben az állatok megunják, hogy a gazdájuk rosszul tartja őket a számukra kiszabott rengeteg munka mellett, ezért egy rangidős disznó előadása után a maguk… hát kezébe (vagy inkább csülkébe, patájába, szárnyába) veszik az irányítást, és elüldözvén az embert a majorról újrakezdik az életüket, és hogy, hogy nem, mindenre képesek, amire az ember irányítása alatt voltak.
Eleinte persze minden szép és jó, de aztán szépen lassan, majdhogynem észrevétlenül kezd minden megváltozni. A Hétparancsolatot átírják, minden kedvezmény a vezetőket illeti meg, a többiek pedig inukszakadtáig dolgoznak. Ha pedig valaki szót emel, akkor vagy nyájas beszéddel kimagyarázzák magukat, vagy megtorlást foganatosítanak. Valamint természetesen innen sem hiányozhat az akkoriban annyira bevett dolog, miszerint bevallok mindent, még azt is, amiről nem tudtam, hogy aztán ártatlanul szenvedjem el a legsúlyosabb büntetést. Ez az 1984-ből talán már ismerős valakinek.
A karakterek. Minden egyes állat, vagy mondhatnám inkább azt is, hogy minden egyes állatfajta megfelel egy adott embercsoportnak. Nyilván a disznók az értelmi szerzők, akik önkényesen kikiáltják a törvényeket, és a maguk malmára hajtják a vizet úgy, hogy közben a többieknek eladják, hogy minden az ő érdekükben történik. Aztán vannak olyanok, akik ugyan látják a dolog visszásságait, de inkább csendben maradnak, és teszik a dolgukat, gondolván, hogy azzal a saját bőrüket mentik, és amivel természetesen a végén nem mennek semmire. És persze azok sem hiányozhatnak a seregletből, akik gondolkodás nélkül, ostobán mennek a többiek után, és, akik első szóra elhisznek mindent.

Orwell ebben a regényben zseniálisan dolgozik a metaforákkal, vagy mondjuk inkább azt, hogy az allegóriával. Olvasmányos a történet, mégis nagyon komoly, és elgondolkodtató. Az újraolvasás számomra rengeteg dolgot hozott vissza az író világából, és, ha lehet, még jobban megerősített abban, amit már az elején is emlegettem. A bácsi egy zseni volt. Tessék olvasni a könyveit, sokat gazdagodhat tőlük az, akit érdekel ez a korszak, és egy olyan ember kendőzetlen véleménye, aki kénytelen volt ebben élni.

Értékelés
5/5* - „Minden állat egyenlő, de bizonyos állatok egyenlőbbek a többinél.”

Zeneajánló
Hát, nem zene, de ez a videó nagyon jól összefoglal mindent.

Stephenie Meyer: A burok

A kötet szerepel a Booka-Shelf Reading Challenge-ben
1. pont A - A book with an apocalyptical theme/Egy könyv apokaliptikus történettel
A bejegyzés linkelésre kerül az összegző posztban.

Viszonylag sok értékelést elolvastam már a könyvről, mielőtt belefogtam volna az olvasásába. Az összesben körülbelül egy közös pont volt. Abban mindenki egyet értett, hogy a Burok sokkal, de sokkal jobb olvasmány, mint az amúgy annak idején rendkívül nagy hype-nak, ma már nagyjából ugyanakkora közutálatnak örvendő Twilight Saga.

Ami az én személyes véleményemet illeti, én azt mondanám, hogy a könyv története egy elég széles skála két végpontja között lavíroz. Azt egyelőre nem tudom eldönteni, hogy zseniálisan, idegesítően, vagy egyszerre mindkét módon.

Számomra az első 100-120 oldal egy merő kínszenvedés volt. Többször elgondolkodtam rajta, hogy leteszem, és hagyom a fenébe az egész könyvet, mert nem éri meg szenvedni vele, mikor úgyis annyi olvasnivaló halmozódik a listámon. A puszta kíváncsiság hajtott előre, hogy megtudjam, mit szeretnek ezen a könyvön ennyire. És nagyon nem bántam meg, hogy nem adtam fel.

A kezdeti döcögősségen való túllendülés után ugyanis egyszerűen letehetetlenné válik a könyv. Nem is azért, mert olyan hű de jól ki vannak dolgozva az egyes szálak (legalábbis szerintem vannak olyan dolgok abban a könyvben, amin bőven lehetett volna még vegetálni), hanem, mert minden fejezet olyan őrült nagy cliffhanger-rel ér véget, hogy egyszerűen muszáj továbbhaladni, hogy megtudhassa az ember, mi történik a következő oldalon.

A karakterek egy egészen más téma. A legtöbb gondom pont a főszereplőnk, vagy pontosabb azt mondani, hogy főszereplőink miatt volt az elején. Iszonyatosan nehéz volt megszokni ezt az „egy testben két lélek”-felállást. Ehhez meg még hozzá járult, hogy, amíg össze nem került a lázadókkal, rettenetesen nehéz volt nőként elképzelnem a főszereplőnket. Olyan férfias benyomást keltett mindig. Aztán persze, ahogy bonyolódott a történet ez egyre kevésbé okozott gondot, volt mire figyelni bőven, de azért mégis.

A két szívem csücske karakter Jared és Jamie volt. Totálisan együtt éreztem Vandával és Melanie-val. Ha nekik lettem volna, én sem tudtam volna nem szeretni egyiküket sem. Jamie olyan aranyosan kisgyerek tudott maradni az adott körülmények között is, és ez igenis nagy dolog, még akkor is, ha nem éppen a legéletszerűbb megnyilvánulás. Jared meg annak ellenére, hogy az elején egy bunkó paraszt volt, egészen kikupálta magát a végére. Nem tehetek róla, bírom az ilyen személyiségű karaktereket. A gyakorlatiassága meg legalább beleillett abba, amilyen életstílusban volt kénytelen élni.

Ian… Ian volt az a karakter, akit bár nagyon szeretett volna Meyer ledugni a torkomon, mint szerethető valakit, ez nálam nagyon, de nagyon nem jött be. Nekem túl tenyérbemászó, nyálas, féltékeny és úgy összességében rendkívül idegesítő karakter volt. Ha rajtam állt volna, kivel boronálom össze Vandát, biztosan nem ő lett volna. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Jake Abel hogy játssza őt a filmben… Hm, lehet, meg kellene nézni. Na, ezen még agyalok egy sort.

Szóval összességében egy jó könyv ez, jó felosztással, és többségében remek karakterekkel. Sőt, az ötlet meg a történet is jó, ha eltekintünk attól, hogy maradtak azért dolgok, amiket lehetett volna még itt azért boncolgatni bőven. Jusstok túl hamar az első kb. 130 oldalon, onnantól nagyon pörög a sztori. Érdemes kivárni, míg beindul, tényleg

Értékelés
5/3,5 – Azt hiszem, ez reális pontszám mindannak tükrében, amit fentebb leírtam.

Zeneajánló
Starset – My demons – Igaz, nem ennek a történetnek a vonatkozásában, de sokat hallgattam mostanában ezt a számot, és eléggé tetszik is, úgyhogy csak szépen bedobom most ide.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek (Harry Potter 8.)

Igen, tudom, emlékszem, tisztában vagyok a ténnyel, hogy erről a könyvről augusztusban már gyakorlatilag hoztam egy értékelőt (elolvasható ide kattintva). Viszont nem bírtam magammal, és kénytelen voltam elolvasni a magyar változatot is, úgyhogy most jöjjön erről is egy rövid szösszenet.

Tulajdonképpen, mivel a történetről már akkor elmondtam, amit tudtam, illetve el akartam mondani, most inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy miben volt másabb az anyanyelvemen olvasni a kötetet.

Minden idegen nyelven olvasó moly egyet ért abban, hogy egy művet eredeti nyelven olvasni rendkívül más, sok esetben bizony sajnálatos módon jobb élmény, mint magyarul (igen, az a könyvsorozat még mindig egy nagyon fájó pont). Viszont nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy vannak kishazánkban zseniális műfordítók is, akiknek adjanak a kezébe bármit, biztos a maximumot sajtolják ki az adott műből. Tóth Tamás Boldizsár pontosan egy ilyen személy.

Olvasva ezt a könyvet, sikerült totálisan elveszejtenie, még úgy is, hogy tisztában voltam a csattanóval, meg úgy amblok az egész történet lefolyásával.
Megfogott, és egy az egyben belerángatott a hangulatba. A komorságba, a kétségbeesésbe, a saját maguk keresésébe, és a borzasztó aranyos humorba, ami ezt az egész színdarabot amúgy jellemzi.

De tényleg, ez a fordítás teljes mértékben, és tökéletesen visszaadta a hangulatot. Sőt! Én igazából nem is emlékeztem rá, hogy ez a darab ennyire sötét, és komor, de ha belegondolok, milyen kérdéseket, meg gondolatokat kelt fel a szereplőkben, és a nézőkben/olvasókban, akkor be kell lássam, nem is lehetne igazán másmilyen az alaphangulata.

A másik fontos szempont pedig a karakterjellemek. Imádom, hogy megmaradtak teljesen olyannak, mint amilyennek az eredeti szövegben már megismertem őket. Viccesek, vívódnak, magányosak és igyekeznek a problémáikat együtt megoldani.
Tulajdonképpen nem túlzás, ha azt állítom, hogy a magyar szöveg elolvasásának elég nagy szerepe volt abban, hogy 100%-ban és visszavonhatatlanul megkedveljem Scorpius Malfoy karakterét (és jobban shippeljem Albus-szal, mint eddig, sue me).
Bizony, amennyire nem tudtam hová tenni Draco karakterét 7 hosszú köteten keresztül, a fiát olyan hipergyorsan emeltem a kedvenc szereplőim egyre zsúfoltabbá váló piedesztáljára. Elképesztően imádni való módon kocka. És azok a beszólások! Remekbe szabott, aranyköpés-gyűjteménybe való minden egyes alkalom, amikor a karakter kinyitja a száját. És ezt a fordítás remekül visszaadja.

Egy valamit viszont nem értek, vagyis, jobban mondva nem számítottam rá. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen darabon, amiben annyi minden dolgon lehet agonizálni, meg fennakadni, meg belekötni (lássuk be, figyelembe véve a tényt, hogy már egyáltalán a megjelenés előtt mennyien fújtak a darabra, meg amúgy az egész idióta negatív magyar beállítódást , könnyen megjósolható volt, hogy a kötekedés lesz a legelső reakció), a legtöbbeknek az a legnagyobb problémája, hogy Delphi karaktere létezik, és hogy a karakter annak a gyermeke, akié. Merthogy ezzel felborította a kánont, mert az a bizonyos karakter nem volt képes a szeretetre. Hm, ezen gondolkozzunk el egy kicsit. Valóban a karakter nem volt képes a szeretetre, de ez nem jelenti azt, hogy az utódlásra is képtelen lett volna. Ne keverjük a szezont a fazonnal kérem szépen. Sem Rowling, sem a másik két szerző nem rúgott fel itt semmit a „régi” kánonból.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy – bár ezt a történetet továbbra sem igazán tudom a „nyolcadik kötet”-ként kezelni – örülök, hogy bepillantást nyerhettem ebbe a mai, modern(ebb) varázsvilágba, örülök, hogy láthattam tovább szélesedni az univerzum határait, úgy, hogy a régi nem csorbult, és örülök, hogy a szereplők közti sarkított ellenséges érzelmek végre árnyalódni látszanak.

Mondjon bárki bármit, remek olvasmányélmény volt.

Értékelés
5/5 – Természetesen.

Zeneajánló
Ezt most kihagyom, mert nem igazán tudok ide passzolót.

Hozzászólások
  • Greenie: @Rebeccah: Hello!
    Thanks for the link! I checked the page and joined to the group. :)
    Thanks for the invitation! :)
    (2016-03-08 21:51:25)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Rebeccah: Hi, if you're still doing this challenge and you'd like to share what you've been reading, come over to our facebook page :)

    <a href=https://www.facebook.com/groups/BookaShelf2016ReadingChallenge/>BookaShelf 2016 Reading Challenge</a>
    (2016-03-07 15:52:41)
    Booka-Shelf Reading Challenge 2016. feladatok és tervek
  • Greenie: @Anitiger: Szia!
    Láttam is az imént a bejegyzésedet, és én is hasonlóképpen voltam. Fogtam a fejem, hogy "erre én miért nem gondoltam". :D Szóval a tiéd is jó lett.
    Egyébként én is megtaláltam sok videósnál sok nyelven. Gondolom nem nagyon létezik még más tag az ünneppel kapcsolatban. :)
    (2015-04-05 12:36:14)
    The Easter Book Tag
  • Anitiger: Szia! Én is ezt a taget találtam, de más videósnál :D Eleanor és Park tervbe van, de fogom a fejem, hogy ez meg az nem jutott eszembe válaszoláskor :)) Jó lett a tag! Kellemes húsvétot!
    (2015-04-05 12:25:31)
    The Easter Book Tag
  • Greenie: @Kinga: Akkor jól beletrafáltam. Őszintén fiúkat nem tudok elképzelni Abigéllel a kezükben. A Legyek ura jobb választás nekik, bár nem egyszerű az sem. Az Abigél esetében a film rendkívül jó adaptáció.
    (2015-02-02 21:47:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Fanni: Ó, velünk sajna nem olvastattak Orwell-t. Öreg hibának érzem. Zseniális a bácsi!
    (2015-02-02 21:45:23)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Kinga: Az Abigél még 0.ban kellett olvasnunk, nekünk lányoknak, a fiúknak pedig a Legyek urát. :)
    Bár nem olvastam el az Abigélt (csak beleolvastam), de megnéztem filmen és tényleg érdekes volt.
    (2015-02-02 21:29:48)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Fanni: Nekünk az Állatfarm kötelező volt. :)
    (2015-02-02 21:04:09)
    Bloggerek a kötelező olvasmányok megváltoztatásáért - második állomás
  • Greenie: @Borsó: Ó, itt természetesen, magamból indultam ki (mint általában). Én simán végigolvasom a 2-3 órás útjaimat. Buszon nekem mindig van ülőhelyem, mert az indulási ponton szállok fel, s a végállomáson le. :)
    Amúgy, ha állnom kell, én se olvasok sose, de láttam már aranyos eseteket. :)
    (2014-09-09 16:02:04)
    Vissza a suliba...
  • Greenie: @Borsó: Én is onnan vettem ezt a könyvet. :)
    Mármint antikváriumból. Eddig csak ez az egy kötet van meg a sorozatból, és nem tudom lesz-e még, de ez kifejezetten jó vétel volt.
    (Azért viszont haragszom, hogy olyan példányt adnak el, aminek jó 2-3 oldalának le van szakadva a sarka. Akkor is bosszantó, vagyis inkább meglepő, ha nem érinti a szöveget, mert ez az állapotleírásban nem szerepelt).
    (2014-09-09 15:58:45)
    Lev Tolsztoj: Anna Karenina